Big Blue Búvár Blog

Helen Fielding nem csak a híres szingliről írt könyvet, egy szórakoztató kalandregényének főszereplője a búvárkodásban is jeleskedő önjelölt titkosügynök.

Szerintem Bridget Jones nevét az is ismeri, aki nem pörög rá a szingliregények világára. Hogy kinek tetszik vagy kinek nem, az manapság már részletkérdés: szinte világképformáló alkotás lett belőle. Hogy minek nevezzük a generációkra jellemző magányosságot, az mindegy, a lényeg, a jelenséggel ma együtt kell élni, a következményeivel szembe kell nézni, a szinglik önálló, fontos csoporttá váltak kereskedelmi, társadalmi és más szempontból.

A Bridget Jones könyvek világsikere után Helen Fielding más téma után nézett. A szeptember 11 utáni terroristahajsza után érlelődött meg benne egy könnyed kémregény gondolata, fiatal női főszereplővel. A kalandvágyó újságírónő, Olivia Joules rengeteg szempontból más, mint Bridget Jones, de nyilván minden kritikus hozzá hasonlítgatta. És nyilván a szerző fejében is ott motoszkált, hogy Oliviát másmilyennek találja ki.

Az Olivia Joules és a túlfűtött képzelet című regény aligha gerjesztett nagy vitákat a sajtóban üzenete vagy témája miatt, egyszerűen csak szórakoztató. Búvárregénynek nem nevezném, ám mivel merülnek benne, nem is akkora hülyeség a búváros rész, számon tartom az ilyen témájú könyvek között- nincs olyan sok ezekből, szóval engedékeny vagyok. Szerintem a könnyed, kicsit csajos kalandregények rajongói biztosan nem csalódnak benne.

Ez is elég lenne, hogy egy búváros blogon szóljak a könyvről. Na de a búvárkodásnak, Fieldingnek és a szingliknek van még kapcsolódási pontja. Pár éve egy angol búvármagazinban olvastam egy búvároktató hölgy cikkét, aki felemlegeti, hogy Helen Fielding a Sunday Times-ban vezetett rovatában tanácsot ad a magányos nőknek, a valódi Bridget Jones-oknak: ha valamirevaló pasit keressenek, jelentkezzenek egy búvárklubban. A cikk szerzője ezen csak nevetett- aztán amikor a következő a tanfolyamon megjelent egy rakás szingli lány, kiderült, mekkora súlya van Fielding szavának.

Még az is lehet, hogy a szingliszakértővé avanzsált írónő tud valamit: léteznek, akik párt alkotnak az életben is, a víz alatt is. Persze sokan jóval előtte jöttek össze, de láttam olyat, hogy búvártúrán szövődtek kapcsolatok (nem csak szinglik között, mondjuk...), tehát akár ez is működhet. És ha nem talál valaki társat? Akkor is belekóstolhat az egyik legjobb hobbiba a világon...

A legszebb fotók az augusztusi búvártúráról.

Az idei nyári egyiptomi búvártúránkról már írtam pár bejegyzést. Ahogy korábban, úgy most is fotós verseny kapcsolódott az egyhetes hajós szafarihoz. Ilyen jellegű megmérettetés nincs is más a magyar búvárfotósok számára, akik nagyon lelkesen merülték végig a túrát.

Mindenki öt képet nevezhetett, végül a szokásos módon egy szakmai zsűri (Gulyás Zsolt, Selmeczi Dániel, Tökölyi Csaba) döntött a végső sorrendről. Persze nem volt egyszerű dolgok, hiszen apró halakról, delfinekről, és komor roncsokról készült képek egyaránt voltak a mezőnyben.

A legjobb kollekció díját ifj. Lőrincz Ferenc nyerte el Előd László és Maráczi László előtt. A verseny legjobb képe díj is Lőrincz Ferenchez került, a legjobb kompakt fényképezőgépes képet pedig Szabó Tamás készítette. 

A verseny legjobb képei

1. ifj. Lőrincz Ferenc: Szemtől szemben - Face to Face

2. ifj. Lőrincz Ferenc: A csend világa - The world of silence

3. Előd László: Delfin család

4. ifj. Lőrincz Ferenc: 8 utas a halál - Alien

5. Szabó Tamás: The monster

6. Előd László: Korallgéb X

7. Maráczi László: Loco of the wreck

A további részletek, érdekességek a versenyről itt olvashatók.

Rengetegen megosztották a ketrecben örjöngő cápáról készült videót, ám meg kell jegyezni, nem ez az első ilyen eset.

A felvétel tanúsága szerint épp két ketrecben is búvárok voltak a hajó mellett, ami a Mexikó nyugati részén található Guadalupe mellett fehér cápás merültetésre vitte a vendégeket. Ilyenkor valamilyen csalival vonzzák a ragadozókat a hajó közelébe, és hogy jobb képek készülhessenek, egészen a ketrec közelében húzzák el a cápákat vonzó falatokat.

Ám az egyik odacsalogatott ragadozó olyan tempóban vágódott a ketrechez, hogy beszorult a rácsok közé. Ekkor szabadulni próbált és be is tuszkolta magát a szűk ketrecbe- aminek alján épp egy búvár próbált kitérni az útjából. A hajóról sikerült kinyitni a ketrec ajtaját, a cápa pedig valahogy kivergődött. A búvárnak nem lett baja, a cápa sérült meg valamelyest.

Minden jó, ha jó a vége? Az a nagy helyzet, hogy a csalizós merülésekről láttak már napvilágot hasonló videók. Ezúttal a búvár szerencsés volt, no meg elég rutinos volt ahhoz, hogy ne kezdjen el kapkodni, meghúzta magát a ketrec alján. De láttam olyat is, amikor "kicsit" bepánikoltak odabenn az emberek.

Alig valamivel korábban szintén Guadelupe vizeiben hasonló eset történt, egy csalizott cápa úszott közel a ketrechez, és amikor ott sejtett zsákmányt, benézett a ketrecbe. Ahogy próbált beférkőzni, beszorult a rácsok közé. Sikerült óvatosan kiemelni a ketrecet, a búvárok kimásztak, majd kirángatták a cápát is. Ebben az esetben sem sérült meg senki.

De a kérdés természetesen ezek után adott: ha rövid időn belül több problémás eset is előfordul, nem kellene felülvizsgálni a ketreces merültetés gyakorlatát? Mégiscsak nagy fehér cápákról van szó, amik adott esetben nagyon komoly sérüléseket okozhatnának. 

Fontos leszögezni: ez nem cápatámadás! A csalizott, a számukra vonzó szagoktól izgatottá váló ragadozók reakciói pont annyira normálisak, mint amikor valaki egy nagytestű kutyával szórakozik hasonló módon. Ha a cápa az emberekre vadászott volna, abban a kis ketrecben nem sok esélyük lett volna. Nem azért pörögnek be, mert ember van a vízben, hanem azért, mert véres, ínycsiklandozó tonhaldarabok.

Félő, hogy elég lesz egyetlen baleset ahhoz, hogy megint vérengző cápákról beszéljen az egész világ. Mert abba sokkal kevesebben gondolnak bele, a folyamatos csaliztatás megváltoztatja a cápák viselkedését. Ráadásul a vendégek is mindig többet akarnak. Az már nem elég, ha pár méterre a ketrectől elmegy a cápa, közelítse meg öt centire azt, így jobb fotókat lehet készíteni! A cégek pedig igyekeznek kiszolgálni az igényeket. Olyan áron viszont nem kellene, hogy aztán abból baja legyen búvároknak, az érintett cápának vagy akár az összes cápának, mert megint negatív színben tűnnek fel ezek a különleges tengeri élőlények.

Dél-Korában, Dzsedzsu szigeten élnek a híres helyi búvárnők, akiket haenyo néven ismer a világ.

Ezek az asszonyok évszázadok óta merülnek az itteni viszonylag hűvös tengervízben, hogy családjuk megélhetését biztosítsák a fogásaik révén. Akár 20 méterre is lemerülnek, hogy kagylót, tintahalat, tengeri sünt vagy tengeri uborkát gyűjtsenek, és ehhez nem használnak légzőkészüléket. 

Ám a világ nagyot változott, a mai generációba tartozó lányok már nem akarnak nap mint nap búvárkodni és így dolgozni, hanem inkább elhagyják a szigetet, mert máshol képzelik el az életüket. A búvárnők jelentős része tartozik az idősebb generációhoz, és ugyan hetvenes éveikben is kijárnak a tengerre, ez a hagyományos foglalkozás eltűnőben van.

A szakma utolsó űzőiről készített megkapó sorozatot Mijoo Kim, aki megörökítette a tenger asszonyait.

Egy hajójától messze sodródott búvár a naplementét látva még egy üzenetet vett fel kamerájával.

Jacob Childs története végül szerencsésen végződött, de akkor ő még nem tudhatta, hogy megmenekül. Ausztráliában, Queensland államban vitte messze az áramlás hajójától, és az órák csak teltek és teltek. Látott ugyan keresőhajókat, helikoptereket a távolban, ám azok viszont őt nem látták.

Az eltűnés helyétől több kilométerre sodródott már, nem tudta, merre kellene úsznia, a hullámok között teljesen elveszített irányérzékét. És aztán elkezdett lemenni a nap- ha leszáll az éj, a keresők jelentős része aznapra feladja a reményt a megtalálására, tehát Jacob nem lehetett biztos benne, hogy túléli ezt az egészet. Ezért vette hát elő kameráját, hogy valamikor megtalálják, rögzítve legyenek utolsó szavai.

Nagy szerencséjére még napnyugta előtt kiszúrták őt egy repülőgépről, köszönhetően nagy, vörös jelzőbójájának, amit okosan magával vitt a merülésre, és fel is fújta a felszínen hogy könnyebben észrevegyék. Szerencsére nem történt különösebb baja, elsősorban egy csésze teára vágyott, miután a partra vitték.

A szakértők szerint persze nem csak mázli kérdése volt hogy észrevették: a megfelelő felszereléssel is rendelkezett, és nem kezdett pánikolni sem. Így az a bizonyos felvétel nem az utolsó szavait rögzítette- de örök emlékeztető lesz rá, hogy mindig észnél kell lenni, mert a tengeren bármikor előfordulhat valami váratlan.

Afroamerikai búvárok érzik kötelességüknek, hogy egykori rabszolgaszállító hajók roncsainak feltárásával tudjanak meg többet elődeik történetéről.

Manapság, amikor az Egyesült Államok első embere is afroamerikai, nehéz elképzelni, hogy alig pár évtizede komoly polgárjogi harcot folytattak az egyenlő jogaikaért az ország fekete állampolgárai. Az élet minden területén volt megkülönböztetés- Dr Albert Jose Jones is a saját bőrén érezte ezt. A víz szerelmeseként 1957-ben egy kiállításon jelentkezett egy búvárklubba, bízván benne hogy csatlakozhat. A klubtagok közül az egyik futott utána, hogy elmondja, a fekete jelentkezőket valójában soha nem hívják vissza, de majd ő gondoskodik róla, hogy felvegyék. Így is történt, ám később pont ez a klubtag javasolta Jones-nak, miért nem alapít búvárklubot a feketéknek?

1959-ben alapítottak meg pár társával az Underwater Adventure Seekers klubot, aminek gyorsan híre ment a fekete búvárok körében. Az első ilyen csoport volt, lelkesen csatlakoztak hát. 1965-ben egy medencés gyakorlás során csodálkozott rá a felszereléseikre Shirley Lee- ő volt az első afroamerikai nő az Egyesült Államokban, aki búvárminősítést szerzett. 1991-ben pedig országos szervezett alapítottak, ami a különféle afroamerikai tagságú búvárklubokat fogta össze.

A tagoknak gyakran kellett azzal szembesülnie, hogy ha nem a saját klubtársaikkal utaztak, a búvárhajón furcsán néztek rájuk. Nagyon kevés volt a fekete búvár, nem igazán bíztak bennük, nem szívesen merültek velük, mert úgy érezték, aligha tudhatnak sokat a búvárkodásról. Nem csak a mindennapi életben éreztek megkülönböztetést, hanem még a hobbijuk űzése közben is.

Ezek az élmények sokakban hagytak maradandó nyomot. Nem csoda hát, hogy a merülések során is kialakult egy különleges érdeklődési köre az afroamerikai búvárok egy csoportjának: a rabszolgakereskedelem nyomait keresik a víz alatt. Ahogy Dr Jones fogalmaz, ez az ő történelmük, nekik kell feltárni. A víz alatti régészetben nem számít igazán fontos területnek az ilyen hajók felkutatása, míg az afroamerikaiak elődeik nyomait kutatják. 

Némelyik hajó története nyomasztó, hiszen tudni lehet, hogy megbilincselt, rabszolgának szánt emberek veszthették életüket a süllyedés során. A búvárok a Henrietta Marie roncsánál megtalálták a bilincseket- némelyik olyan kicsi volt, hogy csak gyerekek csuklójára lehetett jó. Ugyan ez a hajó rabszolgák nélkül süllyedt el, ám a Fokváros mellett vízbe veszett Sao Jose Paquete Africa nevű portugál hajó 212 afrikai embert ránthatott magával a hullámsírba.

Az afroamerikai búvárok programot is indítottak egy egyetem szakmai támogatásával a rabszolgakereskedő hajók roncsainak feltárása érdekében. Értékes, fontos leletek kerültek elő a munkák során például a Geurrero nevű, Key West közelében elsüllyedt hajóról is, amik ennek a szomorú időszaknak a történetéről mesélnek. És ez a munka már nem csak az afroamerikaiakról szól, hanem egész Amerikáról, a világ történelméről.

Jones és a több afroamerikai búvár azt szeretné, ha erről mind többen hallanának. Az 1701-ben elsüllyedt Henrietta Marie roncsánál helyeztek el egy nagy emlékművet, aminek felirata a hazájukból elhurcolt emberek szenvedéseire hívja fel a figyelmet. A búvárok felvették a kapcsolatot a máig Afrikában élő törzsekkel is, és volt, akik szertartáson emlékeztek meg azokra a felmenőikre, akiket közülük raboltak el. Így tud kapcsolatot teremteni a közös, szomorú múltra emlékezés a mára a világ egészen eltérő pontján élő emberek között.

Kereken hat évtizede, 1956. május 23-án mutatták be Cannes-ban A csend világát, ami sokáig egyedül büszkélkedhetett azzal, hogy dokumentumfilmként nyerte el az Arany Pálmát.

Jacques-Yves Cousteau és Louis Malle meghatározó jelentőségű alkotása volt az egyik első olyan búvárfilm, ami a víz alatti világot annak valóságában igyekezett bemutatni. Bár kétségkívül hatásvadász, játékfilmes elemek is akadtak benne, a mélyben kalandozó emberek sajátos világa egy egész generáció számára volt meghatározó élmény. Cousteau hivatkozási pont volt és máig az is maradt.

A legtöbben csak annyit tudnak A csend világáról, hogy legendás búvárfilm, ám mai szemmel vitatható jeleneteire nem emlékszik mindenki. A korallzátonyra dobott dinamit vagy a cápák esztelen mészárlása ma már nagyon furcsán hatnak.

Ám mostani felfogásunkat teljesen felesleges számonkérni Cousteau-ékon. Számunkra elképzelhetetlen körülmények között dolgoztak, soha senki által nem látott helyeken, senki által nem ismert állatokkal búvárkodtak. Semmit nem kaptak készen, mindent maguk találtak fel, fejlesztettek ki. És volt bennük annyi, hogy elismerték, ezt-azt lehetett volna másként csinálni.

Ettől még úttörő munkásságuk óriási jelentőségű. Gondoljunk bele, 1956-ban pár búvárfilmes nyerte el a fődíjat Cannes-ban - ugyan mi esélye lenne ennek mostanában? 

A szikár kapitány ablakot nyitott egy új, senki által nem ismert világra, és ma már jelentős részben neki köszönhetően milliók szeretik, tisztelik, óvják a tengert. És ez talán még egy fődíjnál is nagyobb diadal.

David Attenborough víz alatti kalandjairól mesélt egy munkatársa, a híres természetfilmes 90. születésnapja kapcsán.

Az ismeretterjesztő filmezés élő legendája, David Attenborough már hat évtizede járja a világot. Egzotikus országok, különleges állatok, megannyi izgalmas kaland- nem meglepő, hogy van mit mesélnie munkásságáról. Ezúttal azonban egy rendező, Alastair Fothergill említett egy-két hajmeresztő pillanatot.

Attenborough a filmek házigazdájaként mindig testközelbe került az állatokkal, melyek között akadtak veszélyesek is. Egy alkalommal arra készültek, hogy a víz alatt forgatnak majd elektromos angolnákkal Brazíliákkal, és a már akkor sem fiatal Attenborough ráállt erre. Pedig nem voltak maradéktalanul biztosak benne, hogy az áramütéstől megvédi majd a vékony búvárruha, és a kezdő rendező bízott benne, nem pont ő sodorja bele a legendát egy életveszélyes helyzetbe.

Ráadásként egy különleges búvársisakot akartak kipróbálni, ami egy hatalmas gömbre hasonlított, és ebben Attenborough élőben a víz alól tudta volna narrálni a találkozást. Ám ezt csak a forgatás előtt közvetlenül kapták meg. Úgy vélték, jó lenne először a brazíliai hotel medencéjében kipróbálni- Attenborough felvette, lemerült, aztán fel is rúgta magát, mert már félig tele volt vízzel. A búvárok próbálták elmagyarázni, hogy ebben máshogy kell lélegezni. Újabb merülés, megint telement vízzel, és ekkor valaki más vette fel, hogy megmutassa, hogyan kell használni. Nos, ezúttal is csak másodpercekig lehetett vele víz alatt maradni, mert a sisakban majdnem megfulladt a búvár. 

Kiderült, hogy nem Attenborough volt a béna, hanem a felszereléssel akadt valami gond. Amikor éjszaka benyitott a rendező szobájába az idős természetfilmes, az a millió alkatrészre szétszedett sisak romjai felett ült és tört franciasággal próbált egyeztetni a sisak gyártójával, mi lehetett a gond. A végeredmény- elmaradt a merülés az elektromos angolnákkal, és ez talán végül jobb is lett így.

Ám Fothergill azért reménykedett benne, egyszer még hasznát veszik a búvársisaknak. Egy delfines merülés során öltötte fel Attenborough, ezúttal nem is volt semmi gond a működésével. Jöttek a delfinek is, de a kíváncsi állatok nem nagyon maradtak sokáig a búvárral, mert az túl lassan mozgott a nehéz és órmótlan sisakban.

Visszatértek hát a hagyományos búvárfelszereléshez, és minden jól is ment, remek felvételeket készítettek a delfinekkel. Egy merülés során a terv az volt, hogy Attenborough a felszínre bukkan, kiveszi a szájából a légzőkészüléket, és úgy mondja el a szövegét. 

Ám egy erős hullám a búvárhajó alá dobta őt, a feje erős ütést kapott, és a stáb hirtelen azt látta, a tenger felszíne elszíneződik a vértől. Attenborough elvesztette az eszméletét, de aztán kiderült nincs nagy baj, és ő sem foglalkozott sokat a balesettel. 

Sok más alkalommal kiderült, hogy a természetfilmezés iránt alázattal viseltető Attenborough bátran bevállal nehéz szituációkat, amiket mindig szerencsésen megúszott. A leghíresebb víz alatti ismeretterjesztők egyike, a Blue Planet készítése idején már nem vett részt a forgatásokban, csak narrátorként működött közre, hiszen nem volt épp fiatal. De pár év múlva, a Frozen Planet forgatásakor a 84 esztendős filmes még bevállalt egy-egy utat a déli és az északi sarkra is. Ez az elkötelezettség is hozzájárult ahhoz, hogy élő legendává vált.

Az úttörő természetfilmesek voltak azok, akik lépésről lépésre tapasztaltak ki, hogyan és mennyit lehet bevállalni egy ismeretterjesztő műsor készítése során. No meg azt is ki kellett találni, hogyan kell egyensúlyozni azon a keskeny határmezsgény, aminél a dokumentumfilm még hiteles és tényszerű ám egyben érthető és szórakoztató. Attenborough-ék ebben is példát mutattak a követőikenk, kár, hogy mégsem sikerül túl sokaknak a BBC nyomába lépni.

A USS Kittiwake roncsát a hajó fénykorát bemutató képekkel díszítették fel a süllyesztés ötödik évfordulójának tiszteletére.

A Kittiwake az amerikai haditengerészet kötelekébe tartozó 76 méter hosszú hajó volt, amit 2011-ben mesterséges zátonyként süllyesztettek el a Kajmán-szigetek közelében. Az alig 20 méteres mélységben nyugvó Kittiwake sok búvárt vonz, és viszonylagos fiatalsága ellenére a Karib-tenger legjobb roncsai közé számítják.

Manapság már nem csak turistákat lehet a hajó mellett látni, nagyon sok élőlény is otthonra talált itt. A Kittiwake erősen átalakult, ahogy a tenger dolgozott rajta. A helyi búvárok pedig úgy döntöttek, hogy megmutatják, milyen volt egykoron, amikor még aktív szolgálatban állt: vízhatlan képeket helyeztek el a roncs különböző pontjain, így mostantól a búvárok bepillanthanak a hajó múltjába is.

A Kajmán-szigeteken komoly szerepet játszó búvárturizmusban dolgozók azt várják, ez az élő múzeum sokaknak csinál kedvet a merüléshez, hiszen a Kittiwake maga lesz a műtárgy és a kiállítótér is egyben. 

(Képek: idivecayman.com)

Időnként eszembe jut, a víz alatti világ mennyire demokratikus: a fizika törvényei társadalmi helyzettől mindenkire érvényesek, és járhattál bármerre korábban, mindenképpen hatással lesz rád, amit a mélyben átélsz. Nem feltétlenül tetszik a búvárkodás minden embernek, van aki nagyon védtelennek érzi magát ebben a közegben, míg mások rettentően élvezik a súlytalanságot, az egészen eltérő helyzetet.

Alapvetően viszont az a lényeg, hogy odalenn alapvetően mind egyenlőek vagyunk, és ebből következően kialakul egyfajta közösség a búvárok közt a felszínen is. Egy búvártúrán mindenféle ember előkerül, különféle korú, munkájú, felfogású útitársakkal találkozunk. 

Szóval teljesen mindegy, mit gondolok egyes celebekről, amikor búvárkalandjaikról olvasok, egy kicsit biztos szimpatikusabbak lesznek. Még a társadalom olyan roppant értékes tagjai, mint Paris Hilton is elfogadhatóbbak, amikor víz alatti képeket posztolnak. Vajna Timi pedig mostanában Thaiföldön merülgetett, így mondhatni valamilyen szinten "tagja a csapatnak".

Jó helyet választott, az kétségtelen: meleg víz, sok látnivaló. Halrajok közt lehet úszkálni, a víz alatti mesterséges zátonyon még egy robogó is van a tempózásban megfáradtnak. Bele lehet ilyen helyen szeretni a búvárkodásba, de hát sokakat láttunk, akik lelkesen feltolnak 3-4 fotót, aztán soha többet víz alá nem mennek.

Az válik ugyanis búvárrá, aki számára ez a világ magával ragadó, rabul ejtő. Az ember szenvedélyesen merül, folyamatosan új túrákat tervez, búvárok közt érzi jól magát. És aki ezt az utat követi, a világ minden sarkában talál pár barátot- teljesen mindegy, honnan jött.