Big Blue Búvár Blog

Búvárkodást oktat egy lábait elvesztett veterán katona.

Chris Middleton alig múlt 17 éves, amikor belépett a brit seregbe. Három év múlva Afganisztánban egy bomba robbanása súlyosan megsebesítette. Túlélte, de két lábát elvesztette. Nehezen birkózott meg azzal, ami rá várt, hiszen ettől a naptól kezdve élete alapvetően megváltozott. 

Komoly irodalma van ma már annak, hogy a harcteret megjárt, súlyos testi és lelki sérülésekkel hazatérő veteránok milyen traumákkal küzdenek. Sokan nyúlnak az italhoz- Chris sem volt kivétel. Sokáig nem akart szembenézni vele, hogy neki is problémája volt, nem akart beszélni róla, min ment keresztül.

A búvárkodás lett számára az a gyógymód, ami sokat segített felépülésében. A tenger szerelmese lett, imádja a nyugalmat, a szabadságot, s azt, hogy lábak nélkül is lebeghet, a többi búvárral együtt kalandozhat a víz alatt. Olyannyira beleszeretett a merülésbe, hogy maga is oktató akart lenni. 

Mostanra pedig már ő segít poszttraumás stresszel küzdő embereknek, akiket megismertet a búvárkodással. A Depthterapy olyan civil szervezet, ami sebesült, problémákkal küzdő veteránok búvároktatásával foglalkozik, és itt dolgozik Chris. A videót nézve látható, milyen magabiztossággal, profizmussal oktat, s így tényleg saját maga lesz a példa a hozzá hasonlókon átment veteránok számára. 

Még egy ártatlannak tűnő turistalátványosság sem feltétlenül veszélytelen.

A Karib-tengeren töltötte nászútját egy ifjú pár. Ilyenkor persze nem csak egymással foglalkoznak a fiatalok, hanem kicsit belekóstolnak a kalandokba is. Így aztán befizettek egy olyan helyre, ahol dajkacápákkal lehet úgy úszkálni, mint a delfináriumokban a (nem mindig) barátságos emlősökkel.

Hogy mennyire van értelme annak, hogy bezárják ezeket a ragadozókat egy helyre turistacsalogató látványosságként, az nagy-nagy kérdés. Persze, az élmény megvan, hiszen "vérszomjas" cápák körében lubickolhatnak az emberek, de valójában ez azért messze nem olyan, mint amikor valódi búvárkodás közben látjuk őket, élőhelyükön.

És ezúttal valamiért még be is kattant az egyik állat, így a velük úszkáló Sarah Illig már csak azt vette észre, hogy valami belekapott a kinyújtott karjába. Szerencsére az első ijedtség komolyabb volt, mint a sérülés, de azért nyilván nem lehetett kellemes élmény, amikor fájós kezéről lerázta a cápát, és attól tartott, a többi nem vadul-e be.

Sarah a videó alatti beszámolóban leszögezi, hogy nem provokálta az állatokat, nem rángatta az uszonyukat- ez jól látható is. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Éppen csak egy ragadozó nem pont úgy viselkedett, ahogy azt tőle valaki elvárta. Hogy ez az állat hibája-e, az őt bezáró embereké, vagy a ragadozókkal együtt úszkálóké, mindenki eldöntheti maga.

Egy évszázada a mélyben nyugvó roncsnál búvárkodni eleve nagy élmény, de ha még családi kötődés is van a hajóhoz, sokkal izgalmasabb a látogatás.

Alan Lees annak idején rádiósként szolgált a City of Winchester fedélzetén. A brit teherszállítót a németek süllyesztették el 1914-ben Omán közelében, és jelenleg angol búvárok felügyelik a roncsot. Steve Dover ugyanis nagyjából húsz éve jelképes egy fontos összegért vette meg a roncsot az ománi államtól, és azóta több kutatóexpedíciót szervezett oda. A Royal Geographic búvárai mellett a helyi régészek és klubtársai is merülhettek a 30 méteres mélységben nyugvó maradványoknál. Az egyik érdeklődő pedig nem más volt, mint Christopher Lees, Alan Lees unokája.

A 6608 tonnás City of Winchester teherszállító gőzös teával és egyebekkel megrakodva hajózott, amikor 1914. augusztus 6-án a német SMS Königsberg megállította, majd a tenger fenekére küldte. A hajó érdekessége az, hogy ez volt az első világháborúban elsőként odaveszett brit teherhajó. A brit tengerészek elhagyhatták a hajót, és a túlélők mesélhettek a háborús évekről az utódoknak.

Christopher Lees így aztán rengeteget faggathatta nagypapát, aki mesélt arról, milyen volt akkoriban a tengerészélet, és persze részletesen beszámolt a hajó foglyul ejtéséről is. Érzékletes beszámolói alapján Christopher úgy érezte, szinte maga is jól ismeri az odaveszett hajót. Persze az annak idején eszébe sem juthatott, hogy az olyan rég és olyan messze víz alatt nyugvó roncsot egyszer saját szemével is láthatja majd.

A bankárként dolgozó unoka hobbiként kezdett bele a búvárkodásba a kilencvenes években, de akkor még nem sejtette, milyen időutazást köszönhet majd ennek. Egy újságban olvasott Dover expedícióiról, és megkereste a rutinos búvárt a családi történetekkel. Még Alan Lees naplóját is meg tudta mutatni neki. A City of Winchester történetéhez érdekes kiegészítést jelentettek ezek a családi históriák. Christopher Lees akkoriban még nem túl rutinos búvárként inkább csak reménykedett benne, hogy egyszer lemerülhet a roncshoz.

Aztán 84 évvel a hajó elsüllyedése után megtörtént a nagy pillanat. A hosszú szervezés után összehozott expedíció egyik tagjaként maga is megnézhette a City of Winchester maradványait. Láthatta az ablakokat, ahol annak idején nagyapja és tengerésztársai nézhették a tenger hullámait, a felbukkanó kikötőket. Megnézhette, hogy nyugszik a tenger fenekén a hajó, aminek víz alá küldését nagyapja fogságba esve nézhette végig annak idején.

A merülés történetét azért idézte fel Christopher Lees, mert a roncs sorsával törődő Steve Dover különleges díjat kapott munkájáért a brit búvárok szövetségétől. Az ő elkötelezettsége is kellett ahhoz, hogy a védett roncsnál zsákmányolók helyett kutatók búvárkodjanak, feltárják a leleteket, s enélkül nem jöhetett volna létre az unoka különleges merülése sem.

A holland királyi pár Saba közelében a víz alatt nézte meg, milyen állapotban vannak a korallzátonyok.

Az sokak számára ismert, hogy az angol királyi családban hosszú hagyománya van a búvárkodásnak. Fülöp herceg volt az első elnöke a brit búvárok szövetségének (BSAC), őt fia, Károly követte, aki maga is részt vett pár víz alatti kalandban. Jelenleg Vilmos herceg az elnök, akinek felesége, Katalin is vizsgázott búvár, a nősülés előtt álló Harry herceg pedig a katonai szolgálata során vett részt búvárkiképzésben.

Meglehet, a mindig trendet diktáló brit királyi házat követve merülnek más uralkodók is. Így például II Albert, Monaco hercege is búvárkodik, és igyekszik felhívni a figyelmet a tenger védelmének fontosságára. 

A holland király, Vilmos Sándor 2013-ban lépett trónra. E minőségében néhány tengerentúli sziget uralkodója is: Curacao, Saba, Sint Maarten vagy Bonaire ezek közé tartozik. Arrafelé nagy gond, hogy a Karib-tenger korallzátonyai komoly veszélyben vannak, nagyon jelentős mértékben pusztultak el az elmúlt évtizedekben.

Saba előtt van a védett Sababank, az egyik legjobb állapotban fennmaradt élőhely. Itt nem csak a korallok épek, hanem a zátonyon élő kis halak és nagyobb ragadozók egyaránt jelen vannak- ez ma már sok karib-tengeri szigetnél nem így van. A védelem mindig sokat segít, a halászat tiltása például, de azért volna még tennivaló. A király és felesége, Maxima saját jelenlétével igyekszik a veszélyben levő korallzátonyokra felhívni a figyelmet, és talán ezzel többeket sikerül meggyőzni arról, támogassák a környezetvédelmi projekteket.

Az egy másik kérdés, hogy a búvárkörökben némi vidámságot okozott az a kép, amin a királyi pár kissé rendezetlen, búvármaszk nélküli vízbe csobbanása látható. Hát, végülis nyilván elég segítő volt körülöttük, hogy ne legyen bajuk, és ez a módszer rutinos búvárok számára sem különösebben kockázatos, de azért inkább furcsa. Persze ez csak mellékszál- a királyi látogatás nem erről szólt, és ha többen odafigyelnek a jövőben a korallzátonyokra, a célt el is érték.

És legalább a búvároknak is jut valami kis bulváros beszédtéma a kép láttán...

Ez nem valamiféle vicc: a tengerek védelmét vallási alapon is fontosnak tartják a Scubi Jew klub tagjai.

Egy floridai intézmény, az Eckerd College zsidó hallgatói nem éppen tipikus hagyományőrző csoportot hoztak létre. A tagok (akiknek egyébként nem kell zsidó vallásúnak lennie, mások is csatlakozhatnak) inkább búvárkodnak, korallokat tanulmányoznak, víz alatti szemétgyűjtést szerveznek. A közös "hit" a tengerek szeretetén alapul, s így a klub nyitott mindenki számára.

De azt nem lehet vitatni, az ötletgazda Ed Rosenthal rabbi, megtalálta a kapcsolódást a valláshoz is. A "tikkun hayam" héber kifejezés, a tenger meggyógyítását jelenti, és a rabbi szerint azt fejezi ki, amit Isten megteremtett, ám az emberek elrontották, azt az embereknek kell és lehet helyrehoznia. A tengerek épségére pedig még mindig kevés figyelem irányul, noha életünk alapját jelenti vizeink egészsége. Ezen a főiskolán többet szeretnének elérni, mint hogy egyszerűen megtanítsák merülni a hallgatókat: azt szeretnék, ha a tenger megóvásáért is tennének.

Rosenthal elmondása szerint az Eckerd 130 zsidó vallású hallgatójából 49-en búvárok. Egyébként viszonylag kicsinek számító intézményről van szó, ahol a tengerbiológia az egyik legnépszerűbb szak (ami talán nem meglepő egy floridai főiskola esetén). A Scubi Jew jelenlegi elnöke Josh Keller, aki számára az óceán igazi "spirituális helyszín". Úgy érzi, a klub mind a tanulmányaival, mind a hitével kapcsolatban tud újat adni a számára. Amikor nem az előadóteremben ül és tanul, tengerre száll, hogy az élőhelyükön tanulmányozza a halakat, s gyűjtse a mélyben levő hulladékot.

A klubban búvárképzés is folyik, hogy az újoncokat beavassák abba, ahogy ők gondolkodnak a merülésről. Különleges túrákat is szerveznek (nem meglepő módon például a két tengerrel is határos Izraelbe), és ezeknek mindig fontos eleme a környezetvédelmi vonal is. Rosenthal rabbi szerint a zsidó hagyományban könnyű megtalálni a víz és a spiritualitás kapcsolódási pontjait. 

Az egyik tag, Ariele Dashow már évek óta lelkesen merül a Scubi Jew klubbal. Az keltette fel az érdeklődését, hogy egy rabbi áll a kezdeményezés mögött, és új, hasonló érdeklődésű és felfogású barátokat is talált. A merülés, az aktív környezetvédelem olyan élményeket ad neki, amivel úgy gondolja, maga is gazdagodik emberileg, miközben a bolygónknak is segít. S ez abszolút beleillik abba, ahogy zsidó emberként a világról gondolkodik.

Egy kis személyes megjegyzés a végére: én már búvárkodtam arab országokban, Izraelben, Ázsiában és a Karib-tengeren, mindenféle nemzetiségű merülőtársakkal, és azt tapasztaltam, a tenger szeretete tényleg olyan közös "vallás", ami képes hidakat építeni az emberek között. Szóval abszolút örülök minden kezdeményezésnek, aminek a fontos, jó, közös cél érdekében hívtak életre, bárki volt az ötletgazda, bármilyen háttérrel. Igazán szerencsések azok a fiatalok, akik ilyen közösségre találnak, mert egész életükre meghatározó élményeket szerezhetnek.

Magyarországon járt és forgatott a Great Big Story stábja.

Nem meglepő módon híre ment a nagyvilágban a Molnár János-barlangnak, hiszen nem nagyon van olyan, hogy egy lüktető nagyváros szívében lenne merülhető hely. Ráadásul meleg és kristálytiszta vízű barlangról van szó, nem tudom, bárhol létezik-e hasonló. A Frankel Leó utcában sétálók csak a Malom-tavat látják, és fogalmuk sincs, anna vize egy eddig több, mint hét kilométer feltárt járatú barlangrendszerből származik.

A Great Big Story a CNN-hez kötődő, New Yorkban, Londonban és Stockholmban is központot fenntartó médiavállalkozás, ami rövid, izgalmas képi világú anyagokat ad közre a közösségi médiában. Elég érdekesnek gondolták az igazi természeti csodának számító budai barlang merülés sztoriját is, és erről készítettek egy látványos, szép anyagot, ami elég jól érzékelteti, milyen meghökkentő az a titokzatos járatrendszer, ami a rengeteg turista számára gyakorlatilag láthatatlan.

Jellemző, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk, mekkora értékek rejtőznek hazánkban: ez a videó lett az utóbbi napok egyik legnagyobb nézettségű, legtöbbször megosztott filmje a Great Big Story oldalán, ahova igen sok anyag kerül fel. Ilyen kincsei vannak Magyarországnak, amik megérdemlik a figyelmet és a védelmet egyaránt, hiszen igazán büszkék lehetünk rájuk.

A parti őrség két tagja került bajba búvárkodás közben.

Két búvár volt nagyjából 15 méteres mélységben a víz alatt az észak-karolinai Atlantic Beach-től 8 mérföldre, amikor egy hangos csattanás hangzott fel. Michael Sparks és Samuel Ragsdale mind a ketten felfigyeltek rá, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, folytatták a roncsmerülést.

Amikor aztán visszatértek a csónakjuk horgonyához, és ott megdöbbenve látták, nem vezet fel kötél a felszín irányába, csak az elszakadt vég lötyög a tenger fenekén. Egyből tudták, nagy a baj, így aztán gyorsan a felszínre úsztak. Ám már csak a messzeségben távolodni látták az 5 méteres kis Seadoo Jetboat-ot, rajta valamennyi vészhelyzeti felszerelésükkel, rádiójukkal, telefonjaikkal. Tudták, semmi esély nincs arra, hogy úszva elérjék azt.

Ekkor már biztosak lehettek benne, hogy nagyon veszélyes helyzetbe kerültek. Egyedül lebegni a tenger felszínén hosszú időn át életveszélyes, a kiszámíthatatlan áramlások nyílt vízbe sodorhatják a búvárokat, akik kihűlnek, és édesvíz híján nem élhetnek túl pár napnál többet.

Mivel mind a ketten a parti őrség kötelékében szolgálnak, igyekeztek a vészhelyzetnek megfelelő módon cselekedni. Eldobták az ólmaikat, hogy biztosan a felszínen maradjanak, és próbáltak együtt maradni, tartani egymásban a lelket. És bíztak benne, hogy egy dolog segíthet rajtuk: elővigyázatosságból egyikük szobatársának megadták, hogy pontosan hova és mikor mennek merülni, és mikorra terveznek visszatérni. Ezt egyébként minden búvárnak javasolják, pont azért, mert ha mégsem jelentkeznek, lesz, aki keresse őket, és azt is tudni fogja, merre induljon el. Másoknak is küldtek tengerre szállás előtt üzenetet, és ahogy az éjszakában egyre inkább felkorbácsolódtak a hullámok, az volt az egyetlen reményük, hogy bajtársaik tudják, mi a teendő.

Természetesen a merülés előtt is felkészültek, volt rajtuk a hideg ellen védő búvárruha, vittek magukkal vészhelyzeti jelzőbóját és erős fényű lámpákat is. Noha nem volt hideg a tenger, mégis kezdtek vacogni a vízben töltött órák után. Együtt kapaszkodtak a jelzőbója kötelébe, és próbálták számolgatni, merre sodródhatnak- ha rossz irányba vitte volna őket a víz, az nagyon megnehezítette volna a keresők dolgát.

Az a bizonyos szobatárs pedig nem késlekedett, amikor barátja nem tért vissza időben: egyből felvette a kapcsolatot a parti őrség Fort Maconban található állomásával. A parancsnok elkezdte a mentés szervezését, igyekezett minél több hajót bevetni, s a légi keresést is elindították. 

A vízben lebegő búvárok viszont egyre fáradtabbak és reményvesztettebbek lettek. Ám akkor egyikük felfigyelt egy 47 láb hosszú mentőhajó fényeire, amit jól ismertek maguk is, hiszen a parti őrség állományában tartozott. Erős lámpáikkal próbáltak jelezni, s hamarosan a hajóról visszavillogtak- tudták, hogy hamarosan kimentik őket, és percek múlva érkezett is a segítség. 

A hajón aznap szolgálatot teljesítő Tyler McGregor vette őket észre, aki utólag elmondta, hiába az ő feladata a legénység biztatása, maga sem volt túl optimista, hiszen 2-3 méteres hullámzásban észrevenni két búvár fejét az éj leple alatt nem egyszerű- gyakran inkább csak a szerencsén múlik.

Hogy mennyire volt komoly az eset, azt jelzi, hogy hét óra alatt nagyjából hét kilométernyire sodródtak el a merülés helyétől, tehát egészen más helyen is lehettek volna, mint ahol keresték őket. A búvárok akkor döbbentek meg, amikor a partra visszaérve megláttak két hullazsákot, mert a parti őrségnél szolgáló bajtársaik a legrosszabbra is fel voltak készülve. Ám a búvárok szerencsés kimentése után másnap még a hajójukat is megtalálták a partra sodródva.

Ezzel együtt is le kellett vonnia Sparksnak a következtetést: az, hogy a parti őrség állományában szolgál, nem védi meg a tengeren bekövetkezett balesetektől. Ilyen bárkivel bekövetkezhet, teljesen mindegy mi a beosztása, a rangja. Így aztán legközelebb még óvatosabban fog horgonyt vetni, visz magával másodikat is, és beszerez egy műholdas vészhelyzeti jelzőt, ami merülés alatt is nála lehet. És észben tartja, hogy soha ne felejtse el az olyan alapvető dolgokat, mint a parton levők tájékoztatása a tervekről, vagy az életmentőnek bizonyuló lámpa magánál tartása. Ha ezekről most elfeledkezik, talán már későn indult volna a kollégák mentőakciója, s nem tréfálkozhatnának velük bajtársaik...

Pár gondolat Bódi Sylvi szabadtüdős búvárkodási kalandjairól.

Megvallom, elfogult vagyok a mostanában elsősorban tengerimádatáról ismert modellel. Akár már csak azért is, mert én is hasonlóan szeretem a tengernél tölteni az időt, másrészt pedig azért is, mert Sylvi ügyesen menedzseli a dolgait: sikerült hobbiját, a szörfözést összekötni a fizetős megbízásokkal. Szimpatikus az életöröme, és az, ahogy járja a maga útját.

Az olyan piszkálódásokra most ki se térek, "hogy finanszírozza az álomútjait", nem szorul senki védelmére- elmondja bárkinek, aki kérdezi. Inkább arról ejtek szót, hogy nemrégiben a közösségi oldalakon követhettük, hogy új kedvtelésbe vetette bele magát nagy szenvedéllyel: a felszín alatti világban kalandozik.

Számomra az a természetes, hogy aki merül, az légzőkészülékkel teszi. Ebben van némi rutinom, de azért képben vagyok a szabadtüdős búvárkodással is. Itt azért érdemes említést tenni arról, hogy például angolul sokkal jobban megkülönböztetik a műfajokat. Amikor csak a víz felszínén, vagy egészen sekélyen úszkál, nézelődik valaki egy búvármaszkkal és uszonnyal felszerelve, azt snorkeling (magyarosan sznorizás) névvel illetik, amikor kifejezetten a nagyobb mélységre, hosszabb lenn töltött időre törekednek egy lélegzetvétellel, az a freediving vagy apnea (amit én szabadtüdős merülésnek nevezek).

Az előbbi egy milliók tengerparti időtöltésének számító, amatőrként is biztonságos kikapcsolódás, utóbbi viszont sokkal inkább sport. Szóval ha az a kérdés, Bódi Sylvi mélymerülései értelmezhetőek-e sportteljesítményként, akkor a válasz egyértelműen igen. Beszámolója szerint 20 méterre jutott el egyetlen lélegzetvétellel- én ilyen mélységben kizárólag palackkal jutottam el, egy levegővel lebukva a közelében sem jártam. Szóval az én szememben is szép eredmény ez.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben a szabadtüdős merülés különböző műfajaiban a világrekord 80, 100 vagy még több méteres mélység körül van, tehát a 20 méter nem világverő eredmény. (Megjegyzem, bár a laikusok körében megtehetné hogy magát fényezi, Sylvi sem állította soha, sehol, hogy valami iszonyú nagy búvárhős lenne. Ez is becsülendő.)

De nem is kevés ez a mélység, sőt. Ilyen mélységbe kezdőként eljutni szép teljesítmény, kell hozzá vagányság, ügyesség, és fejben is ott kell lenni, hiszen már a tudat is befolyással van az emberre, hogy ekkora vízoszlop van a feje felett. A legtöbb ember a 20 méteres medencét egy levegővel nem tudnál keresztül úszni- s a szabadtüdős merülésnél ez még csak az út egyik fele, a felszínre is fel kellene jönni valahogy. Tudjuk, a víz alatt 20 centi vagy 20 méter ugyanúgy halálos, ha elfogyott a levegő. S ezért van az, hogy ellentétben a sznorizással, a szabadtüdős merülést tanítják, felkészült oktatók vigyáznak a palack nélkül merülőkre. Jó dolog, hogy erről is szó esik a beszámolókban, mert nem árt tudni, ez a műfaj veszélyes is lehet, ha valaki egyedül űzi.

A végső jutalom persze nem az elért mélység, és ezt tisztán kell látni. Az csak egy mérhető érték, amivel lemérhető az ember fejlődése, ahogy egyre többre válik képessé- a szabadtüdőzés ugyanis a teljesítményről is szól. Aztán amikor magabiztosan mozog a vízben, akkor lehet igazán élvezni a mélyben töltött perceket. Nem a méterek számítanak már, hanem ahogy körülvesz a tenger az ezernyi csodájával. Hasonló ez, amit mi, légzőkészülékesek megélünk, mégis más, mert sokkal szabadabban mozog egy szabadtüdős a sok nehéz felszerelés nélkül. S ezért bizony még én is, pár száz merüléssel a hátam mögött tudom irigyelni Sylvit.

Ő pedig, ahogy megszokhattuk tőle, kitalálta hogy belevág, szenvedélyesen csinálja és élvezi ezt az egészet. Nem a smink, a felhajtás számít, hogy luxushotelben profi fotós által készített, gondosan beállított "elkapott pillanatfelvételen" pózoljon egy pohár pezsgővel a kezében, hanem az élmény amit a tengerben megél. Szerintem ez menő, s ez az, amivel én is tudok azonosulni, hiába nem vagyok híresség, akinek minden lépését rengetegen figyelik. Nagy igazság van abban ahogy a golfozó Tiger Woods fogalmazott annak kapcsán, miért szeret búvárkodni: a halak nem tudják, ki a celeb... Akik szeretik a tengert, a merülést, azokat egy titkos kötelék fűzi össze, nem számít, honnan jöttek, hány évesek, mivel foglalkoznak a felszínen. S ez az igazán szép ebben a hobbiban.

Ray Woolley az egyik legidősebb aktív búvár a világon.

Őrület még leírni is, az angol búvár 1923-ban született! Már a második világháború idején aktív szolgálatot teljesített, rádiósként hajók fedélzetén élte át a harcokat. Az elsők között volt, akik Rodosz szigetén partra léptek miután a német csapatok elhagyták azt.

Búvárkodni még 1960-ban kezdett el a Portland and Weymouth SAC (búvárklub) tagjaként. Azok sem akármilyen idők voltak, hiszen éppen csak kezdett teret hódítani a kedvtelési búvárkodás. A nagyközönség akkortájt csodálkozott rá a víz alatti világra Cousteau vagy Hans Hass filmjeiből, a Sea Hunt tévésorozatból.

Ray szerencséjére 1964-ben Ciprusra rendelte a sors, ahol aztán igazán sok lehetőség nyílik a búvárkodásra. Mivel az angolok itt is jelen voltak, a helyi BSAC klubbal merült, újabb tanfolyamokat végzett. Eljutott a világ más pontjaira is búvárkodni, aztán amikor 1999-ben nyugdíjba ment, úgy döntött, végleg Cipruson telepdik le. Ma is ott él Limasszol közelében.

Az ő korában a többség már nem hajszolja a túl nagy kihívást jelentő kalandokat (valljuk be, már az is jó, ha valaki megéri a 93. életévét), de ő továbbra is aktív maradt, és rendszeresen merül. Amikor elérte a kilencvenet, születésnapján megszervezték neki a 90@90 merülést, azaz 90 évesen 90 láb mélységű merülést hajtott végre.

Az idén új terve volt: a 39@93 számok arra utalnak, hogy 93 évesen akart 39-et merülni egy év leforgása alatt. Egy helyi búvárklub segíti a merülések bonyolításában, mert számukra is büszkeség, hogy a tenger veterán szerelmese velük búvárkodik. 

Mit is mondhatnék? Remélem még sokáig űzheti kedvelt hobbiját a brit búvár, s magamnak is azt kívánom, ha megérem azt a kort, én is merülgethessek még amolyan szépen, nyugisan, öregesen valami kellemes helyen.

Az új nyári cápás horror sem éppen egy hiteles dokumentumfilm a búvárkodásról.

47 méter mélyen (47 Meters Down)- már a cím is sokat elárul arról, milyen helyzetbe kerül a cápás merülésre készülő testvérpár. Fiatal, csinos színésznők a sztárjai az új filmnek, aminek sztorija faék egyszerűségű: ketrecbe zárva nézik a ragadozókat a búvárokat, ám a kábel elszakad, s a ketrec meglehetősen mélyre süllyed. A ketrecből éppen ki lehetne jutni, na de ott vannak a vérszomjas cápák, tehát a felszínre úszni esélytelen...

Legalábbis a film ezt sugallja, de ez konkrétan nem igaz. A cápaetetős merülések túlnyomó részénél semmiféle ketrecet nem használnak, mégsem falják fel a búvárokat a cápák. Pedig olyan, kifejezetten nagynak és veszélyesnek számító cápákkal is merülnek a világ bizonyos részein, mint a tigriscápák vagy a bikacápák.

Na de mi van a nagy fehérekkel? Kétségtelen, a velük való merülés virágzó üzletnek számít sokfelé, így Dél-Afrikában, Ausztráliában, Mexikó nyugati felén. Az is igaz, ketreceket használnak, de több helyen engedélyezett rutinos búvárok számára kiúszni abból a cápák közé, és még nem történt ebből baj. Persze lehetnek balesetek, de az tényszerűen nem igaz, hogy amint kilóg valakinek a kisujja a rácsok közül, egyből cápák rontanak rá hogy letépjék. A cápák izgatottsága a számukra vonzó csalinak köszönhető, nem pedig a búvárok látványának.

Ami sokkal problémásabb, az a 47 méteres mélység. Nem tartok búvártanfolyamot itt, elég ha rögzítem a tényt: ilyen mélyen sokkal rövidebb ideig tart ki a palackban levő sűrített levegő. Csak percekről beszélünk, szóval aki inkább a ketrecben kuksolna, az egészen biztosan megfulladna. A szakértők szerint tehát az egész sztorinak semmi értelme, mert a biztos halálnál sokkal jobb az a minimális kockázat, amit a cápák jelentenek a nyílt vízben.

Pláne, hogy a filmben két főhős van, és így nekik van esélyük egymásnak háttal emelkedni, minden irányban szemmel tartani a cápákat. A ragadozóak lehetnek érdeklődőek, kíváncsiak, kik ezek a furán zajos, idétlen lények, de mivel prédára nem hasonlítanak, általában tovább keresik a finom csalit a vízben emberevés helyett. Ezen túlmenően is bőven vannak csacskaságok a horrorban, az eltúlzott nitrogénnarkózis, a riogatás a dekompressziós betegséggel, vagy a 47 méterre halálpontosan ledobott palack- mese habbal az egész, amit csak az talál hihetőnek, aki semmit, de tényleg semmit nem tud a búvárkodásról.

Nyilván nem hitelességet vár el az ember egy nyári rémfilmtől, és ettől még lehet valakinek jó szórakozás a 47 méter mélyen is. A két színésznő, Mandy Moore és Claire Holt csinosak és becsülettel elsikongatnak a játékidő alatt, szóval aki erre vágyik, megkapja a moziban a rettegésadagját. Csak legyünk vele tisztában, hogy ami ott látható, annak a fele sem igaz, sőt. Akit az tart vissza a tengerben búvárkodástól, úszástól, pancsolástól, hogy ilyen helyzetbe kerülhet, nyugodtan felejtse el a félelmeit és az ilyesféle filmeket is...