Az utolsó nap a roncsmerüléseké volt a thai szafarin.
Az az igazság, ha szép az élővilág, az ember elég jól megvan roncsok nélkül is. Nehéz is megmagyarázni, az Andamán-tenger fantasztikusan gazdag zátonyai mellett mi a fenéket hajókat süllyesztgetni- pedig van ennek azért oka. Az, hogy mi a körülmények miatt olyan időszakban mentünk, amikor nagyon kevés volt már a tengeren a búvárhajó, nem teljesen adja vissza a csúcsszezon forgatagát. Egy jól kinéző roncsnál megálló hajók valamelyest csökkentik azt a búvár áradatot, ami természetes élőhelyekre hárul.
Nekünk a búvárszafari legutolsó napjára három ilyet tartogattunk. Talán ekkor volt a legfelszabadultabb már a túrán, különösebb elvárások nélkül ugrottunk be a vízbe, hiszen sejthettük, egyik hely sem közelíti meg a Richelieu Rockot. Az első, a HTMS Prathong nevű hajó amerikai építésű hadiszállító, ami még a második világháborúban is szolgált. Aztán thai kézbe került, végül a kiszuperált hajót a tenger fenekére küldték. Nincs túl mélyen, útba is esik a Richelieu Rocktól a part felé- ideális megálló.
A méretes roncs még viszonylag új, nem nagyon van rajta élet. De inkább azért érdemes szót ejteni róla, mert sikeresen úgy áll most a tenger fenekén, hogy teljesen felborult, így aztán csak egy kevés látványos, sima hajófenék tűnik fel. Csak a süllyesztés előtt képeken látható, milyen is volt ez egykoron... Azért alulról be lehet úszni, kívül a hajótesten pedig csigák mellett a legérdekesebb egy békahal volt- ezeket nagyon szeretem, nem is számítottam rá, hogy olyan szerencsés leszek, hogy ezen a túrán is találkozok eggyel.
A következő roncs a Boonsung volt, ami gyakorlatilag egy, a víz alatt darabokra szakadva nyugvó úszó platform. Itt már komoly "halleves" várja a búvárokat, a mélység csekély, szóval simán jó egy laza merülésnek. A hajó különféle üregeiből murénák lesnek ki, a rozsdás lemezeken csigák egyensúlyoznak, halak úszkálnak körbe- a látótávolság viszont itt sem volt túlságosan acélos. Azt gondolom, egy effajta merülés, ha nem is mérhető a világszínvonalú helyekhez, pont megfelel egy kis lazításhoz.
A víz alatti játszótér- élményt aztán a végén a T13 nevű hely tette kompletté. A sekély vízbe leraktak szobrokat, sok kiszuperált teherautót, motor is van. Ezeket nem csak megnézni lehet, be is lehet ülni a járgányokba, lehet fotózkodni. Naná, hogy mindenki bízott benne, hogy kamerát is viszek magammal.
Ide már csak egy fürdőgatyában ugrottam be merülni, gondolván, itt már semmi meglepetés nem érhet. Aztán pont itt indult el úgy az egész, hogy a fülem egyáltalán nem működött, nem tudtam egyenlíteni. Bevetettem egy trükköt, így végül sikerült, de azt hiszem, ha kimarad a mélyben nyugvó dzsipek közötti bujkálás, akkor sem lett volna tragédia. (Hacsak azok nem érezték volna úgy, akiket nem tudtam volna lefotózni emiatt.)
A lubickolás után villámgyors felszerelésmosás és pakolás jött, mert itt a szafarin aztán kitöltik az időt: az utolsó merüléshez képest két órával már a parton voltunk. Szokatlan élmény volt, hogy nincs meg az utolsó, a fedélzeten töltött "lusta nap", ami Egyiptomban mindig kötelező. Nincs idő leeresztése- viszont van idő arra, hogy már aznap mehettünk egy új szálláshelyre, és másnap pedig a sokak számára unalmas semmittevés helyett érdemi programot csináljunk. Ezt is meg kellett egyszer tapasztalni.
Most, egy hónap távlatából nézve azt mondhatom, a teljes utazás programját tekintve, ahol annyi élmény ért Thaiföldön és Kambodzsában, nagyon jó döntés volt egy szafarit is beiktatni. A saját gondjaim-bajaim ugyan megvoltak, aztán az ember nézegeti a képeit, átgondolja az élményeit, mérlegel és összehasonlít.
A thai szafari sok szempontból új élmény volt a vörös-tengeri utakhoz képest. Az átlag egyiptomi utakhoz képest az élővilágot tekintve jóval magasabb a plafon, mert itt azért nem meghökkentő csoda, ha mantát, cetcápát látnak a búvárok, miközben csikóhal, békahal, szellemtűhal is van, rengeteg csigát láttam, akadt sokféle látványos rák és így tovább. Egyiptomban viszont a szinte mindig kitűnő látótávolság mellett jobbak az esélyek delfinezni, cápázni, és az északi útvonalon a világ legkedveltebb roncsai közül is megnézhető pár, amihez a thai mesterséges zátonyok nem mérhetők.
Árban hasonló a két túra, a színvonal jó hajókon szintén ugyanúgy korrekt. Áramlás lehet itt is, ott is, viszont a mostani (persze csak egyszeri) tapasztalat alapján Thaiföldön jó időszakban sokkal nyugodtabb a tenger. Most persze nem lehet igazán okosat mondani, mert a koronavírus mindent átírt, de akkor és ott számolgatva azért kiderült, a repjegyárak között már nincs óriási különbség, a szafariban sem túl nagy, viszont a thai felszíni élmények miatt érdemes megfontolni a tipikus egyiptomi utak helyett egy ázsiai kalandot, ha valaki valami újat, izgalmasat szeretne látni. Persze utóbbi nyilván drágább, hiszen ha messzebbre utazunk, több időt maradunk, megtoldjuk Kambodzsával vagy mással- szépen kerekedik így a végösszeg, és ezt mindenki nem vállalja be.
És hogy én visszamennék-e? Most épp olyan helyzetben vagyok, mint mindenki más: bárhová szívesen elmennék ahol víz alatt lehetnék. Szóval egy kicsit el kell vonatkoztatni pillanatnyi állapotainktól, amikor erre választ adok. Azt kell mondjam, hogy lehetnek olyan még további változások az árakban, ami után teljesen reális választásnak tűnik számomra az évenkénti rendszeres egyiptomi szafarik valamelyike helyett inkább Thaiföldre menni. Mivel már jártam ott, lehet, hogy csak 1-2 plusz tengerparti napot tennék be, a szafarikból rövidebbet, a jó helyekre koncentrálót választanám, és úgy még annyival drágább sem lenne.
Ami viszont biztos: figyelnék rá, hogy az útvonalba mindenképpen essenek bele a mantás helyek no meg a Richelieu Rock. Mert a Similanhoz képest egyértelműen jobb merüléseket kínálnak, és ha korlátos az idő meg a pénz, oda mennék, ahol több élmény vár. Egészében véve az egész Thaiföld-Kambodzsa túra nagyon kellemes volt, kár lett volna kihagyni.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
