Big Blue Búvár Blog

Alig pár nap alatt számos hajó maradványát fedezték fel egy görög szigetcsoportnál. 

Az Égei-tengerben található Számosz és Ikária szigete. A hajózási útvonalak itt haladtak el északról délre és keletről nyugatra, szállítottak dolgokat Athén és Kisázsia között, illetve a Fekete-tengerről délre is errefelé. A két szigetnek nincs túl sok természetes kikötője, ezért gyakran a közöttük levő Fourni-szigetcsoportnál álltak meg a kereskedelmi hajók.

Az idén nyáron egy görög-amerikai kutatóexpedíció során vizsgálódtak az összesen 13 szigetecske körül, és elképesztően eredményesek voltak a régészek. Két hétig dolgoztak a pár négyzetkilométernyi területen, és 22 hajóra bukkantak rá. Tudták, hogy kereskedelmi útvonalak voltak itt, de erre még a szakemberek sem számítottak. Persze nem vaktában keresgéltek a búvárrégészek: konzultáltak a helyi halászokkal, szivacsgyűjtőkkel, búvárokkal, így kaptak tippeket, merre érdemes szétnézni.

A roncsok fele volt ókori, egészen az időszámításunk előtti 7. századból származó hajótól kezdve a klasszikus korszakban elveszetten át a késő középkorban elsüllyedt hajó maradványáig szinte minden évszázadból került elő valami. Olyan ez, mint egy hajózási múzeum, annyi korszakot ölelnek fel a felfedezések!

Minden helyszínt három dimenzióban térképeztek fel a további feltárások előkészítéseként, és általában a felszínre hoztak valami jellemző tárgyat is. Amforák kerültek például elő, amiknek meg tudták vizsgálni a tartalmát is. Természetesen a legizgalmasabb leletek múzeumba kerülnek majd.

És a munkának még nincs vége, hiszen az érintett partszakasznak csak egy töredékét fésülték át. Emellett pedig a roncsok alaposabb feltárása is sokkal több időt vesz majd igénybe. A búvárrégészet izgalmas helyszíne lesz tehát a szigetcsoport- és ismét beigazolódott, van még mit keresni a tengerben.

Egy bő évszázada történt, hogy Dimitriosz Kondosz kapitány úgy döntött, hajójával egy védett helyen vészel át egy vihart Antiküthéra sziget közelében. Ha már ott volt, leküldte a búvárokat, hogy keressenek szivacsot- akkoriban nagyon veszélyes, de jól jövedelmező volt a rézsisakos felszerelésekkel végrehajtott szivacsgyűjtő merülés.

Az egyik búvár rémülten bukkant fel a felszínre: odalenn számos emberi csontvázat talált, mellettük pedig szobrokat, mindenféle régi tárgyakat. A keresgélés során került elő a máig sokakat foglalkoztató mechanizmus, ami egyesek szerint afféle ókori analóg számítógép. Sokakat meglepett a szerkezet fejlettsége, így a régészek fantáziáját mindmáig megmozgatja a roncs maradványa, és a még ott maradt további leletek.

Sajnos (vagy szerencsére, mert így a többség számára elérhetetlen) a roncs túl nagy mélységben van. Jól felszerelt búvárcsoportra volt tehát szükség a legutóbbi expedíción, és a profik szerencsével is jártak, félszáz tárgyat hoztak a felszínre a jelek szerint még mindig titkokat tartogató roncsból. 

A leletek jelentős része arról árulkodik, hogy az egykori felső tízezer számára szállított rakományt vitt a fedélzetén az időszámítás előtti évszázadban elsüllyedt hajó. A különleges szobrok, míves edények sokat elmondanak arról, milyen körülmények között éltek az egykori gazdagok. Analizálják az amforák tartalmát, hogy többet megtudjanak a korabeli ételekről és italokról, a fémtárgyak összetétele is sok információval szolgál a szakembereknek.

Az idei kutatás eredményesen zárult tehát, de a munkának még nincs vége. Úgy sejtik, még több izgalmas dolgot találnak a tenger fenekén. A legnagyobb rejtélyt persze a felszínen kell megoldani: a mechanizmus titka még bizonyára sokáig foglalkoztatja majd a profi és amatőr régészeket.

Hosszú kutatás után bukkant rá egy búvár egy elveszettnek hitt indián sziklarajzra.

Mindig irigyeltem azokat az embereket, akikbe nálam jóval több kitartás szorult. Annette Spaulding állítólag 1979 óta szisztematikusan fésüli át a Connecticut folyó egy szakaszát, mert feljegyzések szerint ott az amerikai őslakosok által alkotott, sziklába vésett rajznak kellett lennie.

A hölgy számára a búvárkodás nem csak egyszerű hobbi. A Keene Mutual Aid csapat tagjaként keresett már eltűnt személyeket, repülőgépeket a mélyben, otthon és külföldön egyaránt. Szabadidejében pedig mi mást tehetne- merül! Egyik kedvenc helye a Connecticut folyó, aminek mélyén rengeteg történelmi jelentőségű emlék rejtőzik. Annette több szép felfedezésnek volt részese, találtak például egy régen vándorcirkusz által használt hidat, régi kilométerköveket.

Meglehet, külső szemlélő számára ezek nem tűnnek akkora jelentőségű leleteknek, de a helytörténészek nagyra értékelik a hasonló hétköznapi tárgyakat, amik a mindennapi életről mesélnek. És természetesen az itt élő emberek kötődését is erősíti városukhoz. 

Annette maga is szívesen olvas régi beszámolókat, híreket. Sok éve teljesen véletlenül bukkant rá egy cikkre a 19. századból, ami petroglifákról szólt. Ezeket a rajzokat úgy vésték a sziklákba, hogy csak a felső réteget pattintották le, így láthatóvá vált azon a ponton a világosabb réteg. A vonalak pedig mitikus alakokat formáztak, vélhetően az itt élő őslakosok számára fontos eseményeket örökítettek meg.

A problémát az okozta, hogy a folyó 1909-es felduzzasztása után megemelkedett vízszintnek köszönhetően a felszín alá kerültek a sziklák. A pontos helyet senki nem tudta, csak nagyjából szerepelt a leírásban, merre kellene lenni a véseteknek. Annette viszont nem sajnálta az időt: hétvégente csónakra szállt, és szépen apránként végigkutatta a medret. Nyilván pontos feljegyzéseket vezetett a merülésekről, ha nem akart kétszer vagy többször átkutatni már egyszer átvizsgált helyet, és így tudott mindig előbbre jutni.

Augusztus 9-én aztán eljött a nagy nap: Annette levegője már fogyóban volt, arra készült, hogy a felszínre indult, amikor gyanús vonalakra bukkant egy sziklán. Először el sem hitte, hogy sikerrel járt: gyorsan készített pár fotót, mert neki magának is szüksége volt a bizonyítékra, ennyi évnyi kutatás után. 

Most pedig a régészek is nekiláthatnak a vésetek alaposabb vizsgálatának. A rajzok mintha arcokat formáznának, ám azoknak nincs fülük, a fejükön pedig antennáknak látszó vonalak láthatók. Mitikus lények, netán földönkívüliek? Ma még rejtély, pontosan ki, mikor, miért alkotta a petroglifát. Ám a szakemberek a búvár kitartásának köszönhetően talán kideríthetnek valamit.

Remélhetően Annette pedig talál valami új kihívást a mélységben. Meglehet, ilyen hosszas kutatásba nem fog bele egy darabig, de annyi minden más izgalmas leletet rejthet még a Connecticut folyó, hogy az összes merülésen megvan a remény egy felfedezésre. Nem csoda hát, hogy bevallása szerint ez a kicsit zavaros, zöldes víz annyira vonzza őt.

Az éppenséggel nem meglepő, hogy Görögország területén romok közt kutatnak a régészek, de a víz alatt még ott is ritkábbak az ókori települések. Ezúttal viszont nem akármekkora város romjait tárták fel Athéntól délre, a Peloponnészoszi-félsziget közelében.

A Kiladha-öböl mélyén nyugvó várost az időszámításunk előtti harmadik évezredben lakhatták. Komoly területen találtak maradványokat: majdnem három hektárnyi helyen vizsgálódtak eddig a búvárrégészek. A korra jellemző kis épületek romjaira leltek, amelyeket egy fal vehetett körül. 

A véletlen vezette a svájci-görög csapat búvárait a romokhoz: épp gyakorlómerüléseket hajtottak végre a közelben, míg kutatási engedélyre vártak egy másik területre. Egy alkalommal a sekély vízben cseréptöredéket találtak, és a szakértő szem gyorsan felismerte, hogy igen régi lehet a lelet. Ezek után találták meg a köveket is, amelyek egykor épületek részei lehettek.

Mindez még 2014-ben volt, és az idén kaptak lehetőséget arra, hogy visszatérve alaposabban vizsgálódjanak a helyszínen. Kövezett utcákra bukkantak és olyan alapokra, amelyek egykor talán tornyokat tarthattak. Nagyon fontos tárgyi leletek, pengék és edények igazolták, hogy valóban ötezer éve állhatott itt a település. Mivel máris több ezer tárgyat hoztak a felszínre, az egyik szakember szerint ez a "régészek paradicsoma". 

A sok anyag feldolgozása izgalmas betekintést nyújthat az itt élő emberek mindennapjaiba. Ez a korszak egybeesik a minószi civilizációval illetve az egyiptomi piramisépítések korával- kiderülhet, Görögországnak ezen a részén milyen fejlett volt az építészet, a technológia. 

Időnként felröpennek hírek a tenger fenekén felfedezett ősi romokról, de ezúttal elismert régészek számoltak be izgalmas leletekről.

A bulvársajtó és a különböző misztikus oldalak szívesen foglalkoznak Atlantisszal, jó sztori elveszett civilizációkról írogatni. Főleg úgy, hogy a valóságban nem sok kézzelfogható bizonyítékot tudnak felmutatni a vad elméleteiket tényként tálaló emberek.

A most megtalált ősi építmény maradványát Szicília közelében, 40 méteres mélységben találták meg, és a részletes bemutatása a rangos Journal of Archeological Society szaklapban jelenik majd meg. Annyit lehet tudni a helyről, hogy a Stonehenge-hez hasonló kőépítmény állt itt a kutatók szerint, amiben volt egy hatalmas, 12 méteres monolit. Ezt két darabra törve találták meg. A monotlitba három lyukat fúrtak, az egyik az elejétől a végéig tart. A kőzetminták elemzése és a megmunkálás a szakemberek szerint egyértelműen bizonyítja, hogy tudatos emberi tevékenység nyomára bukkantak.

Az igazán érdekes az, hogy a régészek szerint az építmény több, mint tízezer éves, öregebb, mint bármilyen másik víz mélyén talált, elsüllyedt város vagy épület. Zvi Ben-Avraham és Emanuele Lodolo szerint ez a felfedezés megváltoztathatja az akkortájt errefelé élt emberekről kialakult képet. Meglehet, jóval fejlettebb volt a civilizációjuk, mint azt eddig gondoltuk.

Ha képesek voltak egy ekkora követ megmunkálni, faragni, lyukat fúrni bele, majd a kiszemelt helyre tudták szállítani, hogy felállítsák, akkor szó nincs elmaradott, primitív emberekről. A tengerszint változásából következtetnek arra, mikor is állhatott ott a monolit, ahol ma 40 méternyi víz borítja.

Azt persze nem tudják a szakemberek se megmondani, milyen eszközökkel dolgoztak a mezolitikumban, és igazán arról is csak találgatnak, hogy mi volt az építmény funkciója. Ám a felfedezés így is izgalmas, és azt sejteti, van még mit keresni a tenger fenekén a régészeknek.

Ma már természetes, hogy a víz mélyén is dolgoznak tudósok, köztük a múlt feltárásán dolgozó szakemberek. A régészek egy része számára természetes, hogy akár csúcstechnikájú búvárfelszereléssel merülnek alá, de nem volt ez mindig így.

Víz alá lebukó vadászok már régesrég dolgoznak, és arra is volt példa a történelemben, hogy a felszínre kellett hozni valamit egy elsüllyedt hajóról, és búvárharangot használtak ehhez. Még a Nagy Sándorról szóló legendák egyikében is említést tesznek arról, hogy leszállt a víz mélyére a híres hadvezér egy ilyen eszközzel.

Természetesen a primitív eszközökkel nem lehetett túl mélyre menni, és mivel nem volt megoldott a levegő cseréje, a merülés sem tarthatott túl sokáig. Egy kutató, Dr Joseph Eliav azt állítja, sikerült bizonyítékot találnia rá, hogy fél évezrede olyan újítást talált ki egy olasz mester, amivel a búvárharangot tovább használhatták, ráadásul kifejezetten ismeretszerzés volt a merülés célja- talán elsőként a világtörténelemben.

Guglielmo de Lorena a 16. század első felében a beszámolók szerint egy Róma közeli tóban merült alá egyszemélyes búvárharangjában, órákon át képes volt lenn maradni, és izgalmas leleteket hozott fel ókorban elsüllyedt hajók roncsaiból. Azon a bizonyos tó arról volt híres, hogy Caligula császár hatalmas hajókat ácsoltatott, amelyeket afféle úszó palotaként használt.

A Nemi-tó mélyére süllyedt ókori hajók roncsairól legendák szóltak, keresték is őket, de csak 1535-ben sikerült közelről megnézni azokat de Lorena búvárharangjával. Ő és  Francesco De Marchi volt az első, aki másfél évezred után láthatta a maradványokat. A felszínre hozott tárgyakat gyorsan el is adták- a relíkviáknak már akkor is komoly pénzben kifejezhető értéke volt.

De Marchi részletesen ír a merülésekről, de azt titkolta, hogy sikerült megoldani a levegő cseréjét a mélyben. Leírása szerint a fából ácsolt búvárharang egy személy befogadására volt alkalmas, zsírral és faggyúval tették vízhatlanná, és egy csiszolt kristály ablakon át nézhettek ki. A felszínen túl nehéz volt, de a víz alatt már meglehetősen kényelmetlen szíjakkal rögzítették a búvár testére a szerkezetet. A két kéz viszont kilógott, így tudtak egyszerű feladatokat elvégezni. 

Eliav feltételezése szerint a búvárharangon volt egy szelep, ahol távozhatott az elhasznált levegő, és lezárt hordókban küldtek le friss levegőt. Aligha lehetett egyszerű mutatvány a merülés ilyen módszerekkel, amit még további tényezők is nehezítettek. De Marchi szerint a harangban szinte kibírhatatlan hőség volt, viszont deréktól lefele a dermesztően hideg víz tette őket próbára. Semmilyen védőruhát nem viseltek, így aztán nem lehetett nagy móka a séta a tó fenekén. Ráadásul azt is megírta, hogy vitt magával ételt, de az erősen morzsálódó kenyér vonzotta a halakat, akik a morzsák kapkodása közben őt is megcsipkedték- meglehetősen érzékeny pontokon is.

Persze nem kell túlzásokba esni, ez azért nem olyan víz alatti régészet, mint ami manapság megszokott. Nem nagyon készültek dokumentációk, alapos feltárást sem tudtak végezni- de így sem kis teljesítmény, hogy megtaláltak egy ókori roncsot, le tudtak oda merülni, meg tudták vizsgálni, és még leleteket is a felszínre hoztak. Az sem meglepő, hogy nem múzeumba vitték őket, hanem eladni. A merészségük, kíváncsiságuk viszont összemérhető a manapság víz alatt dolgozó kutatókéval, így megérdemlik, hogy méltassuk a teljesítményüket.

Virtuális túravezetést tartottak a búvárrégészek a HMS Erebus nemrég felfedezett roncsánál. Az alábbi videót megnézve kicsit mi is ott érezhetjük magunkat a híres hajó maradványainál, ahova egyébként nem sok esélyünk lenne eljutni.

Az Erebus ugyanis két méter vastagságú jégréteg alatt nyugszik. 1826-ban épült, 32 méter hosszú hajó több híres 19. századi felfedező expedícióban is részt vett, megjárta a sarkvidéket is. 1845 májusában a HMS Erebus és a HMS Terror Sir John Franklin parancsnoksága alatt indult el az északnyugati átjáró felkutatására: ez a tengeri útvonal Kanada északi részén teremtette volna meg a kapcsolatot az Atlanti- és Csendes-óceán között.

Noha az Erebust átalakították a sarkvidéki körülményekhez, többek között vaslemezekkel erősítették meg a hajótestet. Ám az expedíciót nem kísérte szerencse, mind a két hajó jégbe fagyott. A 130 főnyi legénység megpróbált kitartani, ám a kegyetlen körülmények közepette valamennyien életüket vesztették, így az expedíciót vezető Franklin is. Miután éveken át nem hallottak felőlük, többször a kutatásukra indultak. Csak jóval később találták meg a földi maradványaikat, és rekonstruálták a tragikus történetet.

Ám a HMS Erebust magát nagyon sokáig nem találták, pedig a víz alatti régészeket régóta izgatta a hajó sorsa. Több, mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, amíg eljött a nagy pillanat, és 2014-ben bejelentették, a hosszas kutatás eredményesen zárult, megtalálták a híres roncsot. A legfontosabb lelet a hajó harangja volt, amit a felszínre is hoztak a későbbiekben.

A fagyos vízben korlátozottak a merülési lehetőségek, pedig a szakembereket nagyon érdekli, milyen tárgyakat találhatnak a jó állapotú hajótestben. Persze elsőre nem is könnyű átlátni a lelőhelyet, mert igazi algaerdő veszi körül a maradványokat. A legkorszerűbb három dimenziós térképezési eljárásokat is bevetik, de az igazi az, amikor a búvárok a saját szemükkel nézhetnek körül. A nagy nemzetközi érdeklődés miatt tették közzé a felvételeket, hogy mi is átélhessük a felfedezés élményét.

A maja kultúra bukásának okait több helyszínen kutatják, és érdekes módon a válaszokat gyakran a víz alatt találhatják meg. Legyenek azok egykori kegyhelyek, amelyek mélyén talált áldozati tárgyak mesélnek a múltról, illetve természeti képződmények, amelyek vizsgálata árul el fontos dolgokat.

A maják civilizációja, tudása ma is sokakat izgat, pedig azért nem tudunk mindent róluk. Mindenesetre akik azt hitték, 2012-ben a maja naptár végén eljön a világvége is, kicsit már túlságosan is hittek a jóslataikban. Pedig szegény maják a saját bukásukat sem látták előre, ami nagyjából egy évezrede kezdődött. Úgy tűntek el a civilizációjuk emlékei, hogy a rég elfeledett templomok megtalálásaig nem is tudott róluk a tudomány. 

Talán a tenger mélyén vizsgálódó tudósok szolgálhatnak néhány izgalmas válasszal. A maják egykori birodalmához közel esik a Great Blue Hole, azaz Nagy kék lyuk, ami Belize egyik leghíresebb merülőhelyének számít. A 300 méter átmérőjű és több, mint 100 méter mély üreg akkor keletkezett, amikor egy hatalmas üreg beomlott sok-sok éve. Az itteni kristálytiszta víz vonzotta már a híres felfedezőt, Jacques-Yves Cousteau-t is. 

Búvárrégészek a tenger fenekéről gyűjtöttek be mintákat a Blue Hole-ból és annak közeléből. Azokat elemezve az derült ki, hogy nagyjából a hanyatlás kezdetével esett egybe egy klímaváltozás, aminek következménye egy pusztító aszály lett. Ezt abból lehet tudni, hogy amennyiben sok eső esik, a folyók több üledéket sodornak magukkal a tengerbe. Ám ennek a bizonyos időszaknak a mintái sokkal kevesebbet tartalmaznak abból az ásványi anyagból, amik jellemzően a folyókból kerültek a mélybe. 

A szárazság azzal járt, hogy egyre nehezebb volt ivóvízhez jutni és természetesen kevesebb terményt tudtak aratni. Az éhezés által sújtott lakosság többé nem bízott a vezetőkben, félbe szakadtak a hatalmas építkezések, és hanyatlani kezdett a maja birodalom. Ezt a történetet egyelőre másféle régészeti emlékekkel lehet igazolni, de úgy fest, a tenger mélyén levő üledék elemzése is ezt támasztja alá. 

Újabb bizonyítéka ez annak, hogy sok esetben egészen váratlan helyszíneken érdemes kutakodni az emberiség múltjára kíváncsi szakembereknek. Ki hitte volna, hogy a maják nyomában járóknak le kell merülni, ha fel akarják tárni ezt a régesrégi történetet...

Igazi roncsvadászat részesei lehetnek azok, akik hajlandóak húszezer dollárt szánni egy kis víz alatti kutatásra.

Több nemzetközi csoport foglalkozik a tenger felszíne alatt nyugvó hajómaradványok keresésével. Van, akit anyagi érdekek motiválnak és kincsre vágynak, és olyan is van, akinek szenvedélye ez, minden felfedezésről értesítik a helyi hatóságokat, és beérik a dicsőséggel.

Ian Koblick is ilyen ember. Számtalan tengermélyi expedíciót szervezett már, és övé az Egyesült Államok egyetlen víz alatti hotelje, a Jules' Undersea Lodge, ami a floridai Key Largóban található. Több roncsfelfedezése közül kiemelhető a Málta közelében megtalált brit tengeralattjáró, az 1942-ben elsüllyedt HMS Olympus, és több tucat más hajóra is rábukkant már. A négy évtizede ezzel foglalkozó Koblick nemrég Európában tíznél is több ókori hajó maradványára bukkant rá nagy mélységben.

Ezt a munkát egy barátjával alapított szervezet, az Aurora Trust Foundation keretein belül végzik már egy ideje. Most ez az alapítvány két partnerrel kiegészülve (SubSea Explorers illetve U-Boat Worx) egészen egyedi lehetőséget kínál az érdeklődőknek: egy csúcstechnikájú minitengeralattjáró legénységének tagjai lehetnek, ami Szicília közelében végez majd merüléseket. Több száz méterre ereszkedve keresik fel az izgalmas ókori lelőhelyeket, megfigyeléseket végeznek és tárgyakat is felszínre hoznak. Mindezt teljesen legálisan, a hatóságok jóváhagyásával, a merüléseket víz alatti régész irányítja majd, tehát a szakmai rész is rendben van.

A különleges kialakítású, nagy kilátást biztosító tengeralattjáróban ülve a roncsturisták olyan hajók maradványait nézhetik meg, amit emberi szem ilyen közelről évezredek óta nem látott. Nem akármilyen élmény lehet, de klausztrofóbiásoknak és ijedősöknek nem ajánlott ez a fajta merülés.

Már csak a pénzt kell összekaparni az idén nyáron egy hetes turnusokban lebonyolított programon való részvételre. Ha valaki beéri egy szerényebb hotellel, akkor teljes ellátással alig húszezer dollárba kerül a kaland, de ki lehet bérelni a kutatók hajóját is- ezért talán kevesebben fognak kapkodni, mert 145 ezer dollárba kerül. Remélhetően nem csak a SubSea Explorers céget gazdagítja ez a summa, jut majd belőle további kutatásra is, és akkor egy olyan kivételes helyzet áll elő, hogy mindenki nyer vele: a helyi régészek ismeretei gazdagodnak, a roncskutatók további programokat tudnak finanszírozni, és élete élménye lesz a pénzt áldozó amatőr roncskereső jutalma.

Izraelben a véletlen szerencse segítette kedvtelési búvárokat abban, hogy óriási aranykincset fedezzenek fel a tenger mélyén. A Fátmidák korából, tehát a 11. századból származó aranylelet megtalálását a búvárok azonnal bejelentették a régésztei felügyeletnek. Így semmi anyagi hasznuk nem származik a vagyont érő kincsből, de a dicsőség mindenképpen az övék.

Az ország vizeiben még soha nem találtak együtt ennyi pénzérmét. A búvárok a Caesarea Nemzeti Park területén merültek az elsüllyedt ókori kikötő maradványainál, ahol a téli viharok mozgathatták meg annyira az aljzatot, hogy előkerültek a homok alatt rejtőző értékek. Elmondásuk szerint amikor először megláttak egy érmét, egyszerűen csak azt hitték, játékpénz lehet, hiszen aranyra egyikük sem számított. Ám amikor jobban megnézték, mire bukkantak, begyűjtöttek néhányat és azonnal a partra vitték azokat. Ott először a helyi búvárklib vezetőjét értesítették, és rajta keresztül jutott el a hír az izraeli kulturális örökségvédelmi hatóság búvárrégészeti szekciójához.

Mondani sem kell, ők egy pillanatig sem haboztak: szakértőik azonnal a helyszínre utaztak, és az érméket megtaláló búvárokkal együtt tértek vissza a helyszínre. Fémdetektort vittek magukkal, és azzal összesen 2000 arany érmét sikerült találni. Többféle érméből áll a lelet, van benne egész, fél és negyed dínáros is. Vannak korábban és később vert érmék, többségük Egyiptomban és Észak-Afrikában készült. Hogy képet kaphassunk arról, mennyit is ért annak idején ennyi arany, azt a példát hozták fel, amikor a zsidó közösség fogságba hurcolt tagjait ki akarta váltani, 500 dínárt kellett fizetniük váltságdíjként.

Kobi Sarvit a búvárrégészek főnöke, és érthető boldogsággal beszélt a leletről. A hatalmas kincs az ókorban is óriási értéket képviselt, tehát máris elképzelések születtek arról, hogy került a tenger fenekére. Talán egy adót szállító hajó süllyedt el, vagy a Fátimidák Caesareában levő helyőrségének szánt zsold volt a pénz. Ám azt sem lehet kizárni, hogy egy kereskedőhajó fedélzetén volt az arany, ami a Földközi-tenger partvidékét járva szállított különféle termékeket, és igen jó üzleteket csinált eközben. Mindez ma mág csak elmélet, de most a helyszínt megpróbálják alaposan feltárni, és ez akár válaszokat is adhat a felmerülő kérdésekre.

Meglepő, hogy az aranyérméket a víz alatt töltött évezred ellenére sem kell megtisztítani, kitűnő állapotban kerültek a felszínre. Az arany ugyanis jól bírja a tengervizet is, így aztán az érméket egyből meg tudták vizsgálni a szakemberek. Az érmék egy része szinte vadonatújnak tűnik, másokon látszik a használat nyoma, sőt, fognyomokat is találtak, tehát valaki valahol harapással ellenőrizte a valódiságukat.

Kiemelték azt is, hogy a búvárok becsületessége mintaértékű, amiért eszükbe sem jutott az, hogy maguknak tartsák meg a nagy értékű leletet. Sokakat ugyanis a törvény sem tart vissza a lopástól, ami szerint minden, a földben rejtőző lelet az államé, és az illegálisan kiásott leletekkel seftelőket akár öt év börtönnel is sújthatják. Nem egyszer fordul elő, hogy a búvár talál valami apróságot a mélyben, és szuvenírként hazaviszi- noha nem a haszonszerzés motiválja, ez ugyanúgy illegális. Mindenesetre a népszerű "víz alatti múzeumként" működő ókori kikötőnél a merülés szabályait a jövőben át kell gondolni, ha lehetnek még ilyen leletek a tenger fenekén.

A Caesarea Nemzeti Parkot igazgató szervezet képviselői is nagy örömmel fogadták a felfedezés hírét. Büszkék arra, hogy ez is igazolja, milyen fontos szerepe volt annak idején az ókori kikötőnek, és milyen fontos helyszín ez az ország kulturális örökségében. Még a megsemmisülése után ennyi idővel is képes lenyűgözni a látogatókat, sőt, váratlan meglepetéseket is rejt.