Ausztrália egyik utolsó cápaketrec nélkül merülő kagylógyűjtő búvára Gyula Plaganyi, aki Dél-Afrikából tette át székhelyét a távoli kontinensre.
Plaganyi munkája veszélyes, az évek alatt legalább húsz alkalommal találkozott a mélyben nagy fehér cápával, de kevesebb munkával több pénzt tud összehozni, mint a legtöbb ember: évi fél millió dollárra is rúghat a bevétele. Az ehető kagylókért szép summát fizetnek, de az egyedül merülő búvárra sok veszély leselkedik, amikor akár napi hat órán át merül. Viharossá válhat a tenger, bajba sodorhatja egy óvatlan hajós, ott van a búvárbaleset esélye, és persze cápák is bármikor felbukkanhatnak.
A Perth Now című lapban megjelent portré szerint Plaganyi viszont szereti a munkáját a cápaveszély ellenére. Pedig itt nem csak üres ijesztgetésről van szó, legutóbb Peter Clarkson nevű kollégáját ragadta el egy nagy fehér 2011-ben, tavaly pedig egy másik búvár sebesült meg súlyosan merülés közben.
A munka közben nem nagyon lehet nézelődni, hiszen gyorsan kell dolgozni, a hat órás műszak során a jobb búvárok akár 800-1000 puhatestűt is begyűjtenek- aki ketrec nélkül dolgozik, az többet tud összeszedni. Plaganyi szerint a ketrec egyébként sem túl jó dolog, mert a sok turistáknak szervezett ketreces merülés miatt a cápák hozzászoknak ahhoz, hogy ahol ketrec van, ott csali és etetés is várható. Úgy véli, igazán a szigonyos vadászat közben van veszélyben a búvár- Plaganyi tudja, miről beszél, ebben is járatos.
De ő úgy véli, mégis szívesebben néz farkasszemet egy cápával, mint ha egy nagy pókot kellene elkapnia- a tenger lényeinek társaságában tudhatja, mire számíthat. A közelmúltban épp egy hatalmas fehér cápa közelítette meg, ami meredten bámult rá. Aztán olyan közel úszott el a búvárhoz, hogy az a nála levő rúddal tolta el magától, majd még egyszer visszatért, de Plaganyi szerint nem akarta őt megenni.
A búvár egyébként még otthon, Dél-Afrikában kezdett el szigonnyal vadászni, később Ausztráliában ipari búvárként dolgozott, de azt nem szerette, mert túl sok időt kellett távol lennie a családjától. Mostanság évente nagyjából 150 napot dolgozik, és szerinte "őrültség", hogy a legtöbb ember hetente öt napot a munkahelyén tölt. Pedig annak idején könyvelőként ő is kipróbálta, milyen egy irodában ülni naphosszat- most viszont a kék mélység az "irodája".
Ennyi merülés után tele van sztorikkal, és persze az érdeklődők gyakran terelik a cápákra a szót. A nagy fehérek és a tigriscápák tucatjai közül állítólag egy olyan volt, amivel valóban agresszíven viselkedett vele, egyenesen neki úszott olyan irányból, ahonnan nem láthatta. Csak a szerencsén múlott, hogy azon az oldalon volt a szigonypuskája, és az megvédte, később ki tudott menekülni a szorult helyzetből. De Plaganyi szerint itt is inkább csak összetévesztette őt a ragadozó egy tipikus prédájával. A búvár így fogalmazott: "Ha vadásznának ránk, ki van zárva hogy merülnék."
A szigonypuska mellett egy speciális búvárruhával is védi magát, mert a Stealth Sharkskin állítólag árnyékolja a test által kibocsátott elektromágneses jeleket. Emellett pedig igyekszik az aljzat közelében maradva dolgozni. Egy társa van a munkában, aki korábban szerkesztő és webdizájner volt, amikor úgy döntött, valami egészen új kihívásra vágyik, így felcsapott búvárnak. Ő azt mondja, ha családja lenne, inkább maradt volna a munkahelyén, de a három gyerekes Plaganyi másként gondolkodik.
Pedig mostanában gyakrabban találkoznak a búvárok cápával, mint annak idején. De a gondosan szabályozott kagylógyűjtésnek köszönhetően annyira jó minőségű a fogás, hogy feltétlenül megéri a merülés, így aztán ő nem törődik a cápaveszéllyel- másokat viszont ez visszatart a munkától.
Plaganyi most azzal kell szembenézzen, hogy legnagyobb gyereke, a 10 esztendős Zita is megszerette a víz alatti világot. Ő pedig mint apa szeretné, ha nem kerülne veszélybe amíg a tengerben van. Ezért próbálták megtanítani neki, hogy minél nyugodtabban mozogjon a vízben, ne vonzza magához a ragadozókat a csapkodással. A cápák érzékelik a szívverés felgyorsulását, az idegességet, tehát inkább szembe kell velük fordulni, és nyugodtan kell távolabb tempózni tőlük. Plaganyi szerint nem az a cápa veszélyes, ami látható módon közelít, hanem az, ami hátulról lopakodva próbál támadni.
A búvár szerint pont ezért kevésbé veszélyes a búvárkodás, mint a szörf, hiszen a víz alatt sokkal nagyobb esély van látni a ragadozókat, mint szörfözés vagy úszás közben. Plaganyi azt mondja, bármekkora őrültség, ő inkább vízbe ugrana a szörfről, ha egy cápa körözne körülötte, mint hogy a deszkán maradjon, mert így a ragadozó láthatná, ő ember, nem pedig préda. Meg kell nekik mutatni, hogy tisztában vagyunk a jelenlétükkel. Egy ideig ugyanis csak ólálkodnak támadás előtt, de ha érzékelik, látják őket, gyakran továbbállnak. Vannak még olyan szabályok, amire érdemes ügyelni: vihar előtti napon a cápák gyakran agresszívabbak, a zavaros vízben sem ajánlatos merülni, és persze rossz ötlet kapatosan a hajóról a vízbe ugrálni az éjszaka közepén.
A kockázat tehát mindig jelen van azok életében, akik a tengerre szállnak vagy a víz alá merülnek, de sok dologgal lehet kalkulálni, és minden egyes alkalommal ugyanúgy tisztelni kell a mélységet és annak lakóit. A kockázattal való szembenézést viszont el kell választani a rettegéstől, ha valaki ezt a hivatást szeretné űzni.
Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!
Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
