Big Blue Búvár Blog

Pénztárca, személyi edző, üzenetküldő és kifinomult búvárkomputer egyben? Létezik ilyen eszköz, s még csak nem is rossz.

Olyan időket élünk, amikor már a cipőkanál is csak akkor menő ha '"smart". A kérdés persze az: kell-e menőnek lenni minden egyszerű használati tárgynak, valójában mennyi értelme van az okoseszközök seregének? A választ nem itt és nem most fogom megadni, de az tény, hogy igenis létezik olyan terület, ahol új lehetőséget nyitott meg az "okosítás".

Korábban volt már egyszerű kis fitnesz karkötőm, pár alap funkcióval, és egy olyan aprócska kijelzővel, amit még a mostaninál jobb szemmel sem tudtam volna leolvasni. Ám egyáltalán nem akarom szidni, lekicsinyelni, igenis adott körülmények között ez az olcsó kis cucc betöltötte a funkcióját. 

Mert nem az a kérdés, mit akarnak ránk tukmálni a gyártók forradalmi újdonságként, hanem az, hogy mire van nekünk valójában szükségünk. Azért voltam el az olcsóbb firtnesz karkötővel, mert a drágább okosórák funkcióira igazán nem volt szükségem. Persze, jó ha üzenetet értelmezhető méretű karakterekkel lehet rajta olvasni, ám mivel órát nem feltétlenül hordok, és nem is igazán hiányzott, ezért csak emiatt nem vettem volna.

Idővel a különféle edzések, kirándulások nyomon követése miatt jobban kezdett érdekelni a korszerűbb fitnesz órák kategóriája. El lehet mélázni azon, valójában mit adnak ezek a cuccok hozzá az edzéseinkhez. Ha úgy nézzük, nem sokat. Ezerszer hatékonyabb leszel, ha tudod, a fekvőtámaszozás közben milyen pulzuszónában volt a szívverésed? A felhasználók többsége számára ezek csak számok, adatok, nem értelmezhető formában.. 

Mégis működik valamiféle hatás. És ennek nem az óra az oka- hanem a használója, az ember. Az ember, ami felnőttként is képes olyan monoton, ismétlődő cselekvésekre alapuló játékok, kacatok mindennapos felhasználójává válni, ami megadja azt az örömöt, hogy ha valamit nap mint nap csinálsz, akkor annak van valamiféle eredménye. Minden nap ott vagy, megcsinálod, és a végén kapsz egy virtuális sütit vagy pénzérmét. Minden korszaknak volt ilyenje, a Tamagocsi, a Tétova Teve Club, a Farmville, a Pokemon Go, és társaik- lehettek bennük ilyen-olyan csavarok, mégis felfedezhető a hasonlóság.

A napi aktivitásodat követő okosórával gyakorlatilag te magad leszel a "Tamagocsi". Magad vagy az ismétlődő tevékenységek alanya, s ezért éppen úgy megkapod a virtuális jutalmad: számon tartja az alkalmazás a rekordjaidat, megdicsér, ha eléred a kellő aktivitást, és persze virtuálisan megsimogatja a buksidat. Te pedig ráteszel még pár lépést, még egy kilométert, hogy meglegyen a következő szinthez szükséges, vagy egyszerűen csak elvárt teljesítmény.

A magányos harcosok nevetnek és legyintenek, ám az emberek jelentős részének szüksége van erre az edzőtársra, ami afféle szenvtelen minimotivátor. Ha úgy nézem, elszomorító,  hogy nem emberekkel tréningezünk együtt, kevesebb a közösség, de ha úgy nézem, ez egy olyan jellegű fejlődés a technológiában, aminek igenis van haszna is, értelme is. És ezt magamon is érzem. Nyomon követni a tevékenységeimet jó móka, és saját magamat inspirálom arra, hogy tevékenyebb legyek. 

Ilyen órából ezer van. Ami nekem volt, az is hasznosnak bizonyult- aztán búvártúrákon előkaptam a szokásos, csak merüléshez használt búvárkomputerem, és azt vittem a víz alá. Tudtam és tudom, azoknál sokkal jobbak, újabbak is voltak és vannak, de semmi jelentőségét nem éreztem a váltásnak, amíg a régi működik. Nem nyújtottak semmi pluszt egy átlagos merülésen, és ahhoz képest igen drágák is lehetnek. Az alapvető funkcióra még az a komputerem is alkalmas, amit még 20 éve vettem! 

Amikor viszont megjelent az első búvárkomputerrel kombinált okosóra, minden fitnesz-, kommunikációs funkcióval, ami csak elvárható, az erősen megváltoztatta a játékszabályokat. Már nem "csak" egy kiváló búvárkomputer, ami esetleg a hétköznapokban órának is használható, hanem benne van minden, amitől a saját kis fitnesz játékunk főhősei lehetünk. S persze gyúrás közben kaphatjuk a roppant fontos üzeneteket, vagy akár fizethetünk is a proteinturmixért vele. Hát kinek ne kellene ilyen?

Bevallom, bármennyire kifinomult és jó ez a technológia, nem éreztem azt, hogy most azonnal szükségem van erre. A régi fitnesz órám is sok dolgot tudott mérni, merülésre ott volt a használható komputerem (meg a tartalék tartalékjának a tartaléka...). Szóval a jó vélemények, a sok funkció szólt mellette- az árcédula pedig ellene. A részletekbe nem mennék bele, hogy lettem végülis egy ilyen cuccnak a gazdája, mert a lényeg az, hogy fél éve használom, és most már megalapozottabban tudok róla nyilatkozni.

Abba bele sem megyek, mennyire hatékony mint az edzéseim, tevékenységeim követője. Remek cucc, ezernyi információval, statisztikával örvendeztet meg, a GPS tűpontos, kitűzőket szerezhetek, gratulál az új "rekordjaimhoz", szóval megkapok minden virtuális jutalomfalatot, ami miatt nagyobb kedvvel edzek. S persze közben a szép, jó és nagy kijelzőre érkező üzeneteket is remekül tudom olvasni, azaz nem szakadok ki, le és el a virtuális burokból. (Abba sem mennék bele, ez jó vagy sem- de semmi akadálya a telefon kikapcsolásának, ha mégsem olyan fontos, hogy minden cicás videóról egyből értesítést kapjak.)

És merülés közben? A régebbi komputerek algoritmusa is megbízható, abban nincs nagy különbség. Hadd ne menjek bele, melyik algoritmus mit tud, mert az átlag felhasználó számára szintén az az igazán fontos, hogy bevált, kipróbált, biztonságos algoritmust követve ügyel a testi épségünkre a komputer. A kijelző kitűnő, van benne tájoló, és ha komoly, képzett technikai búvár lennék, arra is vannak külön üzemmódok. Szóval mindent tud már a cucc, amire csak egy búvárnak szüksége lehet. Az átlagbúvár ennek a tudásnak csak igen csekély részét használja ki, megsúgom- de ez nem a komputer hibája. Amikor megkérdi tőlem valaki, hogy minek a rövidítése a ZRÚ, s elárulom, az bizony a zárt rendszerű újralégzőt jelenti, még a rutinos merülőtársak is csak hümmögnek, hogy ez a funkció pont nem hiányzik a számukra.

Amitől viszont kényelmesebb, és mit ne mondjak, menőbb lesz a merülés pontosabban a felszíni idő, az az alkalmazás. A merülés adatai szépen átvándorolnak a telefonra, s meglepően részletes, látványos naplóbejegyzés lesz belőlük. Nem szerettem már papíron írogatni a merüléseimet, és ezzel a cuccal nem is kell, mert megoldja helyettem. Ott van minden fontos információ, a merülési profil, és persze a GPS érzékelőnek köszönhetően a merülés pontos pozíciója. Mennyire látványos már, ha így láthatod minden különösebb kavarás nélkül azt, hol indultál el a víz alá, s hol fejezted be a merülést?...

Egy okoseszköz, aminél nem csak felesleges masni a smart funkciók sokasága? Azt hiszem, erről már elmondható ez. Igen, meglennék nélküle. De nem bánom, hogy ezt választottam. Nem füllentem magamnak azt, hogy hatástalanok lennének a különféle aktivitásra ösztönző üzenetek, vagy hogy ne tetszene a digitális merülési napló, amitől valójában egy merülés sem lesz jobb. A búvárkodásnak viszont része az utólagos emlékidézés is, és mondanom sem kell, ez sokat segít. Ott, valahol félúton a zöld meg a piros jelölő közt jöttek a cápák- erre jó visszagondolni.

A jövő nyilván az, hogy megjelennek olcsóbb, kevésbé nagy tudású, de azért még mindig elég jó okos búvárórák (vagyis búvárkomputerek), amelyek valós alternatívát jelentenek a hagyományos búvárkomputerekhez képest. Ha az árak közt nincs nagy különbség, tulajdonképpen mi szükség is van egy külön felszíni okosórára, meg egy víz alattira? Azt viszont észben kell tartani, hogy a minőség terén nem lehet kompromisszumot kötni. Mert ha kocogás közben épp nem rögzíti pontosan a helyszínt a komputer, talán még nem akkora baj, de merülés közben nem nagyon van helye kihagyásnak. Ezért aztán ennek mindig meglesz az ára. de ha erre a sok-sok funkcióra valóban szükségünk van, akkor az értéke is.

A búvárkodásnak szentelt múzeumok egyik legjobbika Floridában van.

Lehet arról vitatkozni, hol is van a búvárvilág középpontja, de Florida mellett erős érvek szólnak. Valószínűleg a ma ismert, üzleti alapon működő merülés itt indult meg pár évtizede a kellemesen meleg vizekben. Most is számtalan búvárbázis található a Florida Keys térségében éppen úgy, mint északabbra.

A sok itt nyaraló búvár kedvéért rengeteg roncsot süllyesztettek, sorakoznak az óriási választékú és meglepően megfizethető búvárboltok, az önállóságra vágyók pedig saját hajóról is merülhetnek. A búváriskolák gyorsan búvárt faragnak a jól fizető turistákból, akik aztán évről évre visszatérnek az amerikaiak számára régi favoritnak számító Floridába.

A felszíni programok közül kiemelném az Islamorada városban lévő búvármúzeumot. A History of Diving Museum magánkézben van, nem túl nagy, de zsúfolva van klasszikus felszerelésekkel. Tablók mutatják be az ősi történeteket, a legelső felszereléseket, az ipari vagy kincskereső búvárkodást.

A kollekció csúcsa az a több tucatnyi klasszikus búvársisak, amik láttán leesett az állam. Meg lehet ismerkedni a legendás Mark V sisakkal, még arról is mesélnek, hogy lehet megismerni az olcsó másolatot. A könnyűbúvárkodásnak is jut egy kis rész, s aztán a nagy mélységekbe merülők különleges "pálcézata" is látható.

Egy szó mint száz, akit érdekel a búvárkodás és van szerencséje eljutni Florida déli csücskére, ezt a múzeumot ne hagyja ki. 

Írtam nemrég az indiegogo oldalán futó projektről, ami azt ígérte, a víz alatt könnyen használható légzőkészülékhez juthatnak a vásárlók 300 dollárért, amivel szabadon úszkálhatnak a tenger mélyén. A sok kritika után újabb részletek derültek ki, amivel már jóval kevésbé szép a menyasszony.

Arról már írtam, miért teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kisméretű, szájban tartott eszköz elegendő oxigént szűrjön ki a vízből. A mostani felállás szerint valójában két kicsi, cseppfolyós(!) oxigént tartalmazó palack is van a légzőkészülékben, így válik működőképessé.

Mi ezzel a gond? Egyrészt marad a tiszta oxigénes működés, tehát 5 méter alá nem tanácsos menni, ha valakinek kedves az élete. A minipalackkal együtt is csak 45 perces lehet a merülés- 5 méteres maximum mélységig egy normál palackkal én három órán át elúszkálnék, és ha pár méterrel mélyebbre akarnék lenézni, akkor sem veszélyeztetném az életemet.

És ezek a kisebb gondok! Eddig ugye csak a 300 dolláros árból indultak ki az emberek, de felmerült a kérdés, mennyibe kerül a kis palack? Mint kiderült, jelenleg az nem újratölthető, tehát mindig újat kell venni. Pontos ár nincs, "nagyjából" 20 dollárt ígér a fejlesztő. Két kis palack 40 dollárért (plusz postázási költség)- ezért lehet 45 percen át úszkálni kis mélységben. Ehhez képest hasonló áron vagy ennél olcsóbban is lehet merülni hagyományos búvárfelszereléssel egzotikus országokban, ahol még felszerelést is adnak, hajóval visznek a legszebb helyekre és profi merülésvezető is vigyáz a búvárokra.

És most jön a slusszpoén! A cseppfolyós oxigént tartalmazó palack repülőn nem szállítható. Tehát megveszed a légzőkészüléket, elviszed magaddal a tengerparti nyaralásra, aztán nézegeted a pálmafák alatt ücsörögve. A fejlesztő áthidaló megoldása, hogy rendeld a palackodat a nyaralóhelyre(!), és majd ott vár téged amikor megérkezel. Csak persze pontosan döntsd el előre, hányszor akarsz merülni és mennyit, mert az esetleges feleslegesen megrendelt palackodat sem tudod hazaszállítani, hogy legközelebb felhasználd.

Ami számomra döbbenetes: ezen új információk birtokában is özönlik a pénz a projektre. Hiába derült ki, szó nincs nagy hatékonyságú mesterséges kopoltyúról, hiába derült ki, sokkal drágább a használat, mint hirdették, hiába derült ki, az oxigénes palack szállíthatatlansága miatt marha nagy szervezést igényel egy nyamvadt merülés, továbbra is rengetegen előrendelik a cuccot. Úgy fest, tényleg bármi eladható, mindig lesz ember, aki csak kalaphordásra használja a fejét...

Vagy forradalmasítja a búvárkodást egy új találmány, vagy iszonyú nagyot kaszálnak a naiv érdeklődőkön a mesterséges kopoltyú ötletével kampányolók.

Nagyjából két éve járta be az internetes oldalakat egy egészen újszerű légzőkészülék terve: a búvár a szájában tartana egy kis eszközt, ami a vízből szűrné ki az oxigént, és azt egy aprócska kompresszorral sűrítené a készülék belélegezhetővé. Én is írtam róla, ugyanis kis keresgéléssel kiderült, a Triton pusztán egy formatervező szakos diák vagány ötlete, semmiféle információ nincs a mögötte levő forradalmi technológiáról. Egy nem működő légzőkészülékkel pedig a merülés maximum vagánynak látszik, de túl hosszú nem lesz.

A problémát maga a fizika jelenti: egy liternyi vízben csak adott mennyiségű oxigén van. Az ember tüdőkapacitásával számolva okos emberek úgy kalkulálták, hogy elképesztően sok víznek kéne átáramolnia ezen a viszonylag kisméretű eszközön, még akkor is, ha 100 százalékos (ami gyakorlatilag elképzelhetetlen) hatékonysággal szűrné ki az oxigént a vízből. Az meg nem éppen kellemes, nézelődős búvárkodás, ahol versenyautó sebességgel kellene úszni, hogy ne fulladjon meg valaki. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy a tiszta oxigén pár méteres mélységtől mérgező, tehát ezzel a műkopoltyúval csak sekélyben érdemes úszkálni.

Rendben, az ötlet tetszetős volt de jelen ismereteink szerint megvalósíthatatlan- az ilyesmi a mai netes pörgésben 1-2 napig szenzáció, utána elfelejti mindenki. Ám a napokban felkerült egy közösségi finanszírozási oldalra a terv, azt ígérve, hogy működő prototípusok van a Tritonból, így év végére a készterméket is szállítják. A megvalósításhoz 50,000 dollárt kértek, ám pár nap alatt már 600,000 dollárnál tartanak- magyar pénzben lassacskán a 200 millió forinthoz közelítenek. Ez már azért elég tekintélyes summa ahhoz, hogy érdemes legyen kicsit hajlítani a tényeken.

Az alapvető problémák ugyanis pontosan ugyanazok, mint két éve. Válaszok nincsenek, titokzatos utalások vannak szabadalmakra és forradalmi megoldásokra. És az is lehet, tényleg valami döbbenetesen nagy dolgot fejlesztettek ki, csak a földhözragadt fizikusok nem képesek lépést tartani a géniuszokkal.

Pár gyanús részlet mindenesetre elgondolkodtató. Az egyik az, hogy felkerült egy videó, amiben "működés közben" látható az eszköz, medencében úszkál vele valaki.

Csak éppen nincs olyan részlet, ami 40 másodpercnél hosszabb- ennyit akárki eltempózgat a felszín alatt, és közben fújkálja ki a saját levegőjét a 3D nyomtatóval készített, de teljesen működésképtelen, üres maketten át. A másik érdekesség az, hogy a csapatban benne van a formatervező srác, egy befektető és egy "marketing géniusz". Mérnöknek se híre, se hamva. Nem akarom bántani a közgazdászokat, de valahogy megnyugató a számomra, ha egy létfontosságú műszaki eszközön ipari szakemberek is dolgoznak.

A közösségi finanszírozási oldal szabályzata szerint ők nem vizsgálják a terveket, és nem vállalnak semmilyen felelősséget sem. Tehát ha az több száz ember rosszul döntött és egy átverést finanszíroznak, az az ő bajuk. Meglehet, nekik van igazuk, és egy áttörést jelentő technológia első befektetői lesznek, ám megjegyzem, a naivitásuk félelmetes, páran már arról érdeklődnek, hogy tudnának tartalékalkatrészt rendelni a még meg sem kapott, kézbe sem vett eszközhöz.

Ezért nem kényszerül a "marketingzseni" arra, hogy a felmerülő kételyeket bizonyítékokat oszlassa el, mert az emberek el akarják hinni, hogy a műkopoltyú valóban létezik, működik. Pár semmitmondó válasszal reagálnak a kérdésekre, pedig végtelenül egyszerű lenne a bizonyítás: ugyanabban a medencében a búvár üljön le egy pontra és 25 percen át lélegezzen folyamatosan a Tritonnal. Ám hiába szuperprofi a csapat, ez a videó csak nem akar elkészülni. Bizonyára azért, mert a szabadalmakat intézik, meg a gyártás előkészítésén munkálkodnak... De én egyelőre inkább megtartom magamnak a 300 dolláromat, majd ha kapható lesz, ráérek beszerezni, ha pont erre a korlátozottan használható eszközre vágyok. Addig marad a nehéz palack a kipróbált, rég bevált technológiával, amivel cserében akár 40 méterig is le tudok merészkedni, ellentétben a Triton javasolt 5 méterével. Szerintem én járok jobban...

Egy ír egyetemista, Cathal Redmond tervezett egy kis légzőkészüléket, ami egyfajta átmenet a most ismert légzőkészülékes búvárkodás, és az egy lélegzettel végrehajtott merülés között. A szerkezet ötletes, de némi búvármúlttal a hátam mögött felmerül bennem pár kérdés.

Cathal elmondása szerint azért kezdett el eljátszadozni az apró légzőkészülék ötletével, mert ugyan szeretett búvárkodni, de nem mindig volt kéznél a palack, a mellény, a légzőautomata. Ugyan le lehet bukni egy légvétellel is, de aki nem olyan ügyes ebben, nem tud túl sok időt a mélyben tölteni így.

Gyakorlatilag amit a diák kitalált, az egyesíti a palackos búvárkodás legfontosabb elemeit: van egy kicsike palack, egy nyomáscsökkentő és még egy kompresszor is. A búvár a felszínen egy gombnyomással feltölti sűrített levegővel a palackot, lélegzik belőle, aztán amikor a levegő elfogy, a felszínre emelkedik, és újból tölt. Könnyű, elfér a poggyászban, tehát bármikor elvihetjük nyaralni, élvezetesebb a tengerben töltött idő- nem csoda, hogy a James Dyson Awards nevű találmányversenyen a legjobbak közé került, és pénzdíjat ítélték meg a fejlesztésére.

Eddig az ötlet szép és jó, de mint mindennél, ennek kapcsán is felmerülnek kérdések. Egyrészt az indoklással kapcsolatban néztem furcsán, amikor azt írta az ötletgazda, hogy egy teljes búvárcucc akár 3000 euróba is kerülhet, bezzeg ez "csak" 400 euro lenne. Az a közel egy millió forint azért elég vaskos összeg, abból már egy kompresszor is kitelne, amit azért kevesen tartanak odahaza. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy ha valaki használtan vásárol magának, messze olcsóbban összehozhat egy alapfelszerelést. 400 euro egyáltalán nem kis pénz ezért a korlátozottan használható mini légzőkészülékért, legalábbis szerintem.

Másrészt még csak nem is kell minden cuccot megvenni. Sok olyan búvár van, aki csak nyaraláson merül, és azért az egy-két merülésért nem vásárol, csak bérel felszerelést. És ha még meg is veszünk mindent ami kell, jó tudni, hogy ezek azért tartós felszerelések, hosszú éveken át szolgálnak minket, tehát egyszeri befektetésről beszülünk.

Mivel ez is sűrített levegővel működő légzőkészülék, a képzést senki nem úszhatja meg, ha ilyennel szeretne búvárkodni. Aki csak úgy beugrik, jó mélyre úszik le és fel egy ilyen szerkezettel, az bizony komoly egészségkárosodást kockáztat. Ha egyedül merülget, akkor pedig senki nincs a közelben, hogy segítsen, amikor túl mélyen fogy el a levegő, például.

Azt se feledjük el, búvárkodni nem azért szoktunk, mert 4-5 méteren akarunk eltölteni pár percet valami homokos tengerparton. Sokkal inkább fotózni szeretnénk a korallzátonyon, vagy körbeúsznánk és jó alaposan megnéznénk egy elsüllyedt roncsot- már ahhoz is kell a rendes méretű palack, hogy egy órácskányit biztonságosan elmerülgessünk úgy, hogy 15-20 méterig is lemerészkedünk. Szóval pótléknak talán jó egy ilyen mini cucc, de amiért én búvártúrára utazok, édeskevés lenne. 

Szóval biztosan ügyes szerkezet ez, de én búvárként nem jöttem tőle lázba, és attól meg mindenkit óvnék, hogy saját szakállára, tanfolyam nélkül használja.

Azért kicsit fejlődött a technika a rézsisakos nehézbúvárkodás megjelenése óta...

Az amerikai haditengerészetben is a régi, jól bevált felszerelésekhez ragaszkodnak. Az alapelv az, hogy ami nem romlott el, azt nem kell javítgatni- így aztán évtizedeken át használták az 1916-ban bevezetett Mark V jelű rézsisakokat a búvárok a hadseregben. Manapság már nem ilyennel merülnek az amerikai katonák, de a világ sok más pontján használják ezt a számtalanszor bizonyított rézsisakot.

Természetesen nem csak nehézbúvár felszereléseket használnak az amerikai seregben. Amint elérhetővé váltak a szabadabb mozgást lehetővé tevő légzőkészülékek, egyből elkezdtek velük kísérletezni. Nagyon sokáig használtak oxigénes újralégzőket, illetve a legegyszerűbb, de szinte elpusztíthatatlan nyílt rendszerű készülékeket.

Nem csoda, hogy ragaszkodnak a régi felszerelésekhez. A katonai búvárkodás nem a rekordokról szól, hanem arról, hogy a bevetések, a munka során hibátlanul működjön minden. Fontos, hogy ne a víz alatt derüljön ki, éles helyzetben nem produkál-e valamilyen váratlan hibát egy felszerelés. 

Miközben a különféle gyártók rengeteg fejlesztéssel jelentkeztek a búvárfelszerelések területén, ezeknek töredéke jutott el a haditengerészethez. Ez persze a gyártóknak nem fáj, a kedvtelési búvárok körében mindenféle dolog jó áron eladható, működik a marketing. Sok amatőr kezd el mélymerüléssel foglalkozni, érdemes nekik újfajta, korszerű elektronikájú újralégzőt tervezni. Már évek óta lehet olyan búvármaszkot is venni, ami a búvár szeme elé, a maszkra vetít ki fontos információkat.

A katonák pedig maradtak annál, amit már jól ismertek. Ám ez a maszkba épített kijelző már túl jó ahhoz, hogy ne kezdtek volna el vele kísérletezni, és a katonai búvárok már ki is próbálták a legújabb cuccot. Ez olyan, mintha egy Google Glass lenne a teljes arcot fedő maszkba építve. Színes ábrákat, információkat is megjeleníthet, adatokat szolgál a pillanatnyi mélységről, dekompresszióról, lehet információkat küldeni a búvárnak, és így tovább. 

El lehet képzelni, mekkora segítség a búvárnak, ha mondjuk teljesen sötét, zavaros vízben kell dolgozni, ám folyamatosan kaphat információkat, amik a tájékozódást segítik. Mi, kedvtelési búvárok a felszínre jövünk, ha nem látunk semmit, de akik bevetésen vannak, nem válogathatnak, hol merülnek. Ugyanúgy életmentő lehet, ha az ellenség pozíciójáról kapnak aktuális, pontos információkat.

Szóval annyi lehetőség van ebben az okosmaszkban, amit már a konzervatív katonák sem hagyhattak figyelmen kívül. Más kérdés, ez olyan dolog, amit én például nem fogok irigyelni tőlük, annyira nem hiányzik, hogy a szemem előtt adatok szaladjanak, miközben én nézelődni szeretnék. Aztán ki tudja, talán pár év múlva lesz olyan verzió, ami árban és szolgáltatásban is megfelelő lesz az amatőrök számára. Addig viszont megleszünk nélküle.

Elmélkedtem már arról, hogy milyen furcsa a búvárfelszerelések szegényes színválasztéka. A sors, no meg hosszú évek gyűjtőszenvedélye azt hozta, hogy mindenféle újabb és régebbi cuccok felhalmozódtak nálam otthon, és most sikerült egy képsorozatot készíteni, ami demonstrálja, nem lenne kötelező feketében és szürkében gondolkodni.

Adrival jópár éve merülgetünk együtt. Meglehet, szívesen választott volna szívesebb búvárruhát netán uszonyt, a választék korlátozott. És ez nem pénzkérdés: olcsóbb és drágább felszerelések egyaránt meglehetősen unalmasan néznek ki. Persze, alkalmasak a célra, tartós és biztonságos cuccokról van szó, csak épp el tudok képzelni olyan embert, aki ennél azért színesebb dolgokért adna ki súlyos tízezreket. Amikor új fényképezőgépemet próbálgattam májusban, régi búvártársamat hívtam modellkedni, készült is sok kép, amikkel nagy gond nem volt, csak épp a színek hiányoztak.

Nyáron már ezzel a géppel fotózgattam a Vörös-tengeren. Persze ott azért nem nehéz színes témát fotózni, de a képeken feltűnő búvárok nemtől függetlenül ezekben a sötétebb színekben "pompáztak". Búvárfotós körökben szoktunk beszélni arról, mikor jó és indokolt modellt is a képbe komponálni- nehéz kérdés, egyéni ízléstől is függ természetesen. Ám ha szeretnék is búvárt a képre, igen gyakran gúzsba kötve táncolok (vagyis merülök), mert mindig fekete, szürke vagy sötétkék színek határozzák meg a megjelenésüket.

Nos, a napokban ismét uszodázni voltunk, ismét a gépemet teszteltem, ismét Adrit hívtam, de ezúttal a mindenféle cuccom közül megpróbáltam színeseket előkotorni és kölcsönadni. A szomorú az, hogy ezek az évek során így-úgy kerültek hozzám, mind használtan, mert ilyen feltűnően rózsaszín dolgok mostanában jellemzően nem készülnek. Az elkészült képek nagyon hangulatosak lettek- főleg akkor, amikor egymás után néztem az ugyanott, ugyanazzal modellel, csak szokványos sötét felszereléses fotókkal. A szó szoros értelmében új színt vitt a képekbe ez a pár pink dolog.

Nem kötelező, hogy bárkinek pont ez a szín jöjjön be. Semmi gond, ha valaki tudatosan választ magának feketét vagy sötétkéket. A meglepő (vagy érthetetlen az), hogy az sem vehetne magának rózsaszín, neonzöld vagy tetőtől talpig sárga neoprén ruhát, aki azt szeretne. Tragédia? Hát nem éppen, mert elsősorban a víz alatti világ színei fontosak a számunkra, nem a felszereléseké, de hogy ennyi tere se legyen az egyéni elképzeléseknek, az több, mint furcsa...

Vagány, újfajta búvársisakot tervezett egy egyetemista- épp csak magáról a benne lévő technológiáról nem szól a fáma.

A búvártechnikában időről időre felmerülnek új ötletek. A valóság viszont az, hogy a ma is használt felszerelések elődeit már évtizedekkel ezelőtt kitalálták: Hans Hass oxigénes újralégzőt használt, Jacques-Yves Cousteau pedig a Gagnan mérnökkel közösen megalkotott nyílt rendszerű légzőkészüléket. Ezeket finomították ugyan, de az alapelv nem változott meg.

Mostanában viszont olyan terveket osztottak meg mindenfelé, amelyek marha jól néztek ki- csak épp semmiféle szempontból nem voltak gyártásra, használatra érettek, mert pont a lényeg hiányzott belőlük. A vízből oxigént kiszűrő műkopoltyú is ilyen volt, és a most felbukkant sisak is az, amit Thomas Winship tervezett. 

Elméletben minden szép: egy könnyű, de erős műanyagból készül a sisak, amibe be van építve egy újralégző. A búvár tehát minimális felszereléssel is hosszú időt lehet a víz alatt, a sisakba lámpát is beépítettek, sőt, bluetooth kapcsolaton keresztül még kommunikálni is lehet a több búvárral.

De ez csak egy dizájnötlet, nem más. Semmiféle leírás nincs arról a bizonyos nagyon kicsi újralégzőről, ami az egész sisak lelke lenne. Nem tudni, milyen automatizmus szabályozná a parciális nyomást, mert jelen elképzelés szerint ezzel a cuccal csak nagyon sekélyre lehetne lemerülni. 

Szóval bármilyen jól néz ki, ez most nagyjából olyan, mint amikor valaki felskiccel egy menőnek tűnő sportkocsit, és azt mondja, motorja könnyebb és erősebb lesz, mint bármelyik ma ismert konkurensé- csak még keresni kell valakit, aki ezen "részletes leírás" alapján gyorsan megtervezni és legyártja.

Álmodozni mindig lehet, de még jó darabig fogjuk használni a Cousteau-féle nyomáscsökkentőket. Persze ez nem is tragédia: bevált, könnyen használható és viszonylag olcsó felszerelés ez, amivel milliók merülnek biztonságosan a világ minden részén. Kell ennél több?

Fantasztikus újításról került fel videó egy búvárfelszerelésgyártó honlapjára. A medencében merüő búváron nincs palack, sőt, a légzőkészülékhez még csövek sem csatlakoznak, mégis bugyborékol a szájában levő kis szerkezettel.

A leírás azt állítja, hogy egyelőre csak medencében, klóros vízben működi a központi egység, ami kivonja a levegőt, és maximum két búvár számára tudja tömlők, csövek nélkül továbbítani azt, valamiféle sugárzással, amennyiben a búvárok nincsenek két méternél távolabb. Az eljárás persze szupertitkos, és még finomítani kell rajta, hogy 20 méternél mélyebben is működjön, ráadásul tengervízben is használható legyen.

Természetesen az egész egy április elsejei tréfa volt, vezetéknélküli gáztovábbításról ilyen formában még nem hallott senki. A videó elsőre talán becsapós lehet, hiszen ott van a búvár kezében egy kis szerkentyű, a szájában meg bugyborékol a másik, szóval komoly videoutómunkára gyanakodhatnánk, de a trükk ennél sokkal egyszerűbb. 

A videón szereplő búvár egyszerűen teleszívta a tüdejét levegővel, lebukott, és a száján levő, valójában semmit sem csináló kis cuccon keresztül kifújt időnként egy keveset. A légvétel hangját pedig már könnyű alátenni a megfelelő helyeken... Ha megfigyeljük, fél percnél tovább soha nem mutatják egy snittben a búvárt, ennyit pedig egy átlagos szabadtüdős búvár is kényelmesen kibír a víz alatt úszkálva. Egyszerű, de mókás kis átverés volt...

A brit szuperügynökről szóló filmekben többször kell a víz alatt megküzdenie az ellenséggel James Bondnak. A Thunderball című filmben valóságos búvárháborúban kell helyt állnia neki, és az MI6 által biztosított szuper cuccok egyike egy, a palackra szerelt kis hajtómű, amivel torpedó módjára repeszthet a 007-es.

A film fél évszázada készült, és ez a fajta víz alatti vontató már elég elterjedtnek számít. Cousteau búvárai is használtak hasonlót, manapság pedig nem különösebben drágán vásárolható ilyen szerkezet. A kérdés persze az, meddig bírja az akkumulátor, mert ha nem a búvárt húzza a cucc, hanem a búvárnak kell azt magával cipelnie, nem nagy öröm a merülés.

Általában a búvárok kézben tartják ezt az eszközt, így húzatják magukat. Már én magam is használtam ilyet, pontosabban csak próbálgattam egy pár percig, és azt kell mondjam, jó móka. Az ember meglehetősen gyorsan tud haladni, foroghat, de azért persze észnél kell lenni, mert a túl gyors leereszkedés vagy felemelkedés nem egészséges. Egyszer mindenesetre megérte menni vele egy kört.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy ezek a cuccok átlagos merülésen nem igazán hasznosak, hiszen éppen nem a minél gyorsabb haladás a célunk. Sőt, sokszor kifejezetten lassan nézelődünk, szinte alig úszunk a víz alatt. Ilyenkor a vontató inkább zavar, mint segít. Mivel búvárként elsősorban az élővilág érdekel, ritkán hiányzik.

Vannak persze kivételek. A néha hatalmas távolságokra behatoló barlangi búvárok merülését nagyon meg tudja könnyíteni a vontató. Aztán esetleg segíthet lépést tartani egy-egy gyorsabb állattal, például delfinekkel, bár azért nekik meg se kottyan lehagyni egy búvárt a vontatójával együtt is. A legjobb az, ha az ember vár- ha akarnak, jönnek. És akkor nem kell csinálni semmit, csak élvezzük a látványt.

A nagyobb roncsoknál viszont akár még egy amatőr búvár is hasznát veheti az ilyesminek. Ráadásul létezik olyan modell, amit a palackra lehet erősíteni, így igazi James Bond-érzés ragadhatja magával a kalandos merülésen az embert...