Big Blue Búvár Blog

A magányos állat nem hagyta békén a búvárt.

Az alábbi felvétel a leírás szerint a Kajmán-szigeteken készült, ahol régóta jól ismerik a magányos delfint, Stinky-t. Már évek óta felbukkan a búvárok közelében, de az utóbbi időben egyre agresszívabb módon viselkedik. Mivel nincsenek más delfinek ezekben a vizekben, ezért a magára maradt, frusztrált delfin próbálja a búvárokat terelni.

Bár alapvetően öröm az, amikor felbukkannak a vidám, játékos delfinek a víz alatt, azért nem szabad elfelejteni, hogy vadon élő ragadozókról van szó, akik gyorsak és erősek. Hogy mennyire erőszakos a delfin, azt nem tudom megítélni, csak a leírásra tudok hagyatkozni. A búvár szerint próbálta őt a tenger fenekén tartani az állat, ám mivel nem voltak túl mélyen, ez nem okozott gondot. Ezen túl úgy tűnik, nem bántotta a búvárt, de a beszámoló szerint közös játékról, mókáról szó sem volt.

A történtek pontos magyarázatát én nem ismerem, de igazság szerint nem is az az elgondolkodtató, hogy erőszakossá vált-e ez a példány. Hanem az, hogy mennyire lehetnek frusztráltak, torzult viselkedésűek azok a delfinek, amiket egész életükre betonmedencékbe zárnak?...

Megtréfálta a búvárokat a tenger fenekén letanyázó emlős-

A Socorro mellett történt eset elég meglepő. Persze, a delfinek egy része szeret játszani az emberekkel nyílt vízben is, de ilyesmit még nem nagyon láttam, amikor a víz mélyén heverészve várják, hogy a búvárok kíváncsian megközelítsék...

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mauricio Hoyos Padilla (@amaukua) által megosztott bejegyzés, Márc 31., 2020, időpont: 11:13 (PDT időzóna szerint)

Meglepően szereti az embereket a nyílt tengerben élő delfinek némelyike.

Akik csak delfináriumokból ismerik a delfineket, azok meglehetősen csalfa képet látnak róluk. Vidámnak és lelkesnek tűnnek, de azért ez elsősorban a fogság, az idomítás eredménye. Ahogy egyre többen tudnak meg mindenfélét ezeknek az intézményeknek a hátteréről, az itt élő állatok sorsáról, úgy kopik meg a delfináriumok vonzereje.

Főleg azért, mert ma már arra is van komoly kereslet, hogy nylít vízben nézhessék meg őket a turisták. Lehet azon vitatkozni, hogy ennek is vannak árnyoldalai, de könyörgöm- a delfinek itt nincsenek bezárva egy betonmedencébe! Szóval ég és föld a különbség.

A búvárok pedig testközelből élhetik meg a találkozást. Én is emlékszem olyanra, amikor a delfinek kifejezetten keresték a társaságunkat, sőt, még a játékba is be akartak vonni. Ez a videó ennek egy látványos példáját mutatja: a kis koralldarabot megszerző delfin ezt a korallt hozza magával a szájában vagy fejjel lefelé a hasán, odapottyantja a búvár elé, mintha azt várná, csatlakozzon hozzá az ember is a mókában. Óriási élmény az ilyen...

Elképesztő delfinezésekben volt részünk Egyiptomban.

Nem titok, hosszú évek óta járok már rendszeresen a Vörös-tengerre. Egyiptomban jártam már délen és északon, volt sok-sok merülésem, de azt kell mondjam, delfineket leginkább a hajóról láttam, víz alatt csak nagyon ritkán jöttek közel, és általában akkor sem maradtak sokáig.

Ám szemmel láthatóan a tenger megjutalmazza azokat, akik elég merészek egy hetes hajós szafarihoz. Az idei túra kapcsán meséltem már szép korallokról, fontos és simán csak érdekes roncsokról, de így utólag be kell valljam, az igazi nagy szám az volt, mennyit tudtunk delfinezni.

A Gobal sziget közelében gyakran megállunk, ha Hurghadától északra kalandozunk. Van ott egy kis roncs, érdekes élővilággal, sokszor merültük már. Gyakran úsznak be az öbölbe delfinek, aztán mennek is tovább, nem szoktak maradni. De minden hagyománynak vége szakadhat egyszer: jöttek a delfinek, mi csónakba pattantunk és melléjük vitettük magunkat. És negyed órán át pancsoltunk a csapattal, akik jöttek, fordulóztak mellettünk.

Aztán jött a folytatás. Az Abu Nuhas zátony mellett roncsok nyugszanak, ahol gyakran merülünk. Ám már a hajó kikötésekor felfigyeltünk rá, hogy két delfin úszkál a védettebb részen. Páran kimentünk a roncsokhoz, a többiek maradtak a hajó alatt, és biztattam őket, figyeljenek, mert talán felbukkannak a delfinek. Hát nem kellett megerőltetni magukat a nézelődéssel, ugyanis végig velük voltak. Aztán lehetett velük úszni. Aztán a második merülés során is ott voltak. A delfinpáros kifejezetten érdeklődő és játékos volt, egy, a tengerben talált zacskóval játszottak, azt vitték az orrukon, uszonyukon, majd elengedték a búvárok orra előtt. Elképesztő videó készült az első két delfinezésről, egyik merülőtárs filmezte, én pedig összevágtam- így újranézni sem semmi.

És ezzel még nem volt vége! Az utolsó napra a Cassiopeia egy, a delfinekről híres zátonynál állt meg. A Shaab El Ergnél él egy delfincsalád, úsztunk már velük, de nem hittük, hogy lehetünk annyira mázlisták, hogy ezen a túrán még vár ránk egy menő delfinezés. 

Tévedtünk! Az első merülésen 40 percen át keringőzött körülöttünk egy tucatnyi vagy több delfin, nagyobb delfinek páros szinkronúszással gyönyörködtettek, anyákat kíváncsi borjak kísértek, jöttek elölről, hátulról, fentről, lentről. Aztán a következő merülésen megint jött pár delfin, ezúttal csak rövid időre csatlakozva hozzánk- átlagos túrán ekkora élménytől is elaléltunk volna, most viszont azt mondta, "csak" két percet úsztunk velük.

Hogy mitől ekkora szám ez? Nos, azért, mert ezek a delfinek nincsenek idomítva. Nem azért jöttek oda, mert kaját kaptak tőlünk, nem vártak simogatást, semmi kényeztetést. Ők azért jöttek oda hozzánk, mert meg akartak minket nézni, kíváncsiak voltak ránk, bevontak a játékukba. Ezek a fantasztikus, intelligens lények velünk akartak lenni szabad akaratukból- ennél sokkal szebbet egy búvár nem élhet át. 

Hálásak vagyunk tehát a tengernek ezért az élményért, és azt hiszem, ezek után nem meglepetés, hogy ragaszkodunk az egyiptomi túrákhoz, a Vörös-tenger víz alatti világához. Vár minket a jól megszokott kabinunk a kedvenc hajónkon, de csak ennyi az állandó- a víz alatt mindig valami új csoda vár minket.

U.i.: a zacskót pedig kihoztuk. A delfinek találnak maguknak más játékszert, a szemétnek viszont nincs helye a tengerben...

Egy mozgássérült búvárnak olyan élményben lehetett része, amiről milliónyi más ember csak álmodhat: delfinek úszkáltak körülötte a nyílt tengerben.

Tudom, hogy sokat okoskodok arról, miért is jó merülni. Ennyi év alatt egy búvárkodással foglalkozó oldalon kitér az ember búvártechnikára, búvártörténelemre, szóba kerülnek a balesetek, néha elkalandozok a bulvárhírek területére is. Ám alapvetően én mégiscsak merülni szeretek, és igyekszek sok olyan bejegyzést írni, amiben vagy saját élményeket osztok meg, vagy olyat, ami mással esett meg.

A mozgássérültek búvárkodása nem új találmány. Sokan közülük élvezik a víz alatti létet, a szabad lebegést, az új közeget. Amerikában például súlyosan sérült veterán katonáknak külön búvár terápiás programok is vannak. Természetesen a tanfolyam minden embernél más, hiszen más és más kihívást jelent minden eltérő egészségi állapot. A túrákon is fel kell készülni arra, hogy ilyen búvár van a csapatban- szervezéssel, tervezéssel mindez könnyen megoldható.

Van is bőven videó, ahol látható, mennyire élvezik sérültek és egészségesek a közös merülést. Ám ezen a felvételen, ami a Vörös-tenger mélyén készült, az embereket egy csapatnyi delfin lepi meg- és nem csak elrobognak mint egy vonat, hanem a kíváncsi állatok egészen közelről nézik meg a víz alatti látogatókat. Így bő másfél évtized után tudom, mekkora kaland ez- nem sokszor volt benne részem nekem sem. És a segítők által vontatott búvár ott van karnyújtásnyira ezektől a csodálatos tengeri emlősöktől, megélheti ezt a hihetetlen pillanatot!

Sok más ember, akiknek semmilyen egészségügyi gondja nincs, meg is engedhetnék maguknak, és esetleg még szeretik is a természetfilmeket, valamiért nem ennyire bátor és lelkes, mint ez a sérült férfi, aki a nehézségek ellenére belevágott a búvárkodásba. És ott volt abban a pár percben, amikor személyesen élte meg azt, amiről mások csak álmodnak egy életen át. Teljesen mindegy, hogy a mindennapokban mennyi gondja, baja van, ezért az élményért mindenki irigyelheti.

Hát ezért búvárkodunk! Ezekért a nagy találkozásokért, a szabadságért, a kalandért, a szépségért. Elmesélni nem nagyon lehet, ám talán egy ilyen videó pont eleget mond. Mennyi hasonlót éltem már meg! És remélem, még nagyon sokat fogok, mert hiszek benne, a tenger megajándékozza azokat, akik annyira szeretik őt, hogy képesek minden bátorságukat összeszedve, minden nehézséget leküzdve a felszíne alá bukni.

Új-Zéland vizeiben élt egy legendás hírű delfin bő évszázada, aki rendszeresen átvezette az arra járó hajókat egy veszélyes tengerszoroson.

Az állat először 1888-ban bukkant fel a Cook-szorosban a Brindle nevű szkúner előtt. Akkortájt még egyáltalán nem tartották akkora becsben a delfineket (jellemzően halnak gondolta a legtöbb ember ezeket az emlősöket), és a legénység néhány tagja le akarta lőni. A kapitány felesége győzte meg őket, hogy ne bántsák a barátságos delfint, aki a hajó orra előtt úszva gyakorlatilag mutatta a biztonságos utat.

Onnantól kezdve a Pelorus Jack nevű "önkéntes révkalauz" gyakran szegődött az arra járó hajókhoz, és előttük úszott, kikerülve a veszélyes sziklákat. A legenda szerint a rossz hírű szorosban egyetlen hajó sem futott zátonyra, amikor Jack jelen volt és segítette a navigációt. 

Noha Pelorus Jack afféle helyi híresség lett, mégis rálőttek egy Penguin nevű hajóról 1904-ben. Az állat megsérült, és az eseteknek érdekes következménye lett: a helyi parlament törvényt hozott arról, hogy a delfin védelem alatt áll. Úgy vélik, ő volt az első olyan egyedi állat, akinek megóvása érdekében törvényt hoztak. Ő pedig a lövés ellenére tovább folytatta a hajók kalauzolását- a legenda szerint a Penguint viszont elkerülte, és az 1909-ben a Cook-szorosban balesetet szenvedett.

A maorik is tisztelték az állatot, ami nemzetközi hírnévre is szert tett. Lapok címlapjára került, Mark Twain pedig állítólag csak azért utazott el Új-Zélandra, hogy láthassa. Mindenféle legendák szövődtek köré, vannak, akik szerint soha nem fogadott el ételt a hajóról, mások szerint azért megette amit dobtak neki.

A korabeli képek alapján be lehetett azonosítani, hogy egy Risso-delfinről van szó, ami azon a környéken meglehetősen ritka faj. Mindig egyedül látták, bizonyos hajók addig be se mentek a szorosba, amíg a vidáman ugrándozó delfin fel nem bukkant. A hajó előtt bukfencezett, átúszott alatta párszor, aztán a hajó orra előtt úszva pár méterrel mutatta az utat. Mindig közel maradt a felszínhez, így jól láthatták világos testét.

Nem lehet tudni, pontosan mikor hunyt el Pelorus Jack. 1912 után megritkultak a beszámolók, és az első világháború viharos éveiben nem is foglalkoztak annyit a jószándékú delfinnel. A tengerészemlékezet viszont megőrizte a legendáját, ami érdekes (és nem egyedi) példája a tengeri emlősök és az emberek néha különleges kapcsolatának.

Ha cápa és delfin van, minden van, mondják a búvárok.

Valljuk be, mostanában azért ritkán emlegetik Floridát első számú búvár úti célként. Bizonyos szintig ismert, milyen szerepe volt az állam korallzátonyainak az amerikai búvárkodás felfutásában, aminek köszönhetően globális iparággá vált ez. Arról is sokan hallottak, hogy Floridában vagyonokra tettek szert szerencsés és kitartó kincsvadászok, de az ilyesmibe úgyse tud valaki belevágni egy pár napos búvártúrán.

Szóval Floridának szép a múltja, de úgy tartják, a rengeteg búvár és hajós miatt a zátonyok állapota erősen leromlott, a Karib-tengernek rengeteg más, vonzóbb pontja van. Ráadásul a merülés is elég drága, szóval nem mondhatnám, sok oda vágyó búvárt ismernék.

Tulajdonképpen minek is merülnénk ott, ahol alig látunk valami érdekeset? Vajon él ott valami a víz alatt, amiért érdemes lenne felszállni egy búvárhajóra?

Nos, egy szerencsés búvár felvételei bizonyítják, a tengerben bizony kellemes meglepetés is érheti az embert. Már az se rossz, ha karnyújtásnyira úszkál tőle egy cápa, na de amikor először az első, aztán a második merülőhelyen is felbukkan egy csapatnyi érdeklődő, játékos delfin, máris máshogy néz az ember a floridai merülési lehetőségekre. És tökéletesen megérti az ember a hölgy boldog víz alatti táncát- sokan mások reagálnának így egy ilyen szuper napra.

Egyre kevésbé népszerű a delfinshow: jelentősen visszaesett a SeaWorld nyeresége.

A delfinek és más tengeri emlősök fogságban tartása ellen egyre többen harcolnak. A mozgásigényükhöz képest túlságosan szűkös medencében sínylődő palackorrú- vagy kardszárnyú delfineket mindenféle produkciókra tanítják be, amivel elszórakoztatják a sok pénzt fizető nézőket, de azzal kevesen törődtek sokáig, milyen körülmények közt élnek az állatok. Sokan a "mosolyuk" láttán azt hitték, boldogok, pedig szó sincs vidámságról, a delfinek nem tudnak mosolyogni...

Több országban előfordult már, hogy a tiltakozások hatására meghiúsultak a delfinárium nyitására vonatkozó tervek. Sőt, néhol kormányzati döntések is születtek, amelyek nem engedélyezik a delfinek fogságban tartását. (Többek között Magyarországon sem létesülhet ilyen intézmény, noha akad, aki lobbizik érte- természetesen "nemes célok" érdekében, a várható haszonról szó sem esik.)

A SeaWorld amerikai vállalkozásként, az üzletág egyik legismertebb szereplőjeként folyamatosan reflektorfényben van, természetes tehát, hogy gyorsan a környezetvédők célkeresztjébe került. Sorra derülnek ki elkeserítő információk arról, mit kell átélniük az ott élő állatoknak. És az emberek is veszélyben vannak, már többen életüket vesztették ott. 2010-ben például egy tapasztalt delfinidomár, Dawn Brancheau fulladt a medencébe, amikor egy kardszárnyú delfin a mélybe húzta. A Tillikum nevű állat korábban már két másik halálesetnél is ott volt, ki tudja, hogy a bezártság mennyiben befolyásolja a viselkedését.

A SeaWorld-öt negatív színben feltüntető cikkek, filmek sora miatt természetesen a cég megpróbálja tisztára mosni a nevét. Igyekeznek bemutatni, hogy működésükkel nincs semmi probléma, betartják a szabályokat, odafigyelnek az állatok jólétére ám ezek ellenére csökken a látogatók száma, és a nyereség egy év alatt 84 százalékkal esett vissza. Ez pedig mindenképpen rossz tendenciákat jelez.

Az emberek felfogása lassan, de biztosan változik. Ahogy egyre többen ellenzik a bálnák vadászatát és a cápák halászatát, úgy a delfinek fogságban tartása is elítélendő lesz. Más kérdés, hogy a SeaWorld-nél sokkal igénytelenebb intézmények is vannak a nagyvilágban, ahol gyakran pusztulnak el a delfinek, de előbb-utóbb ezek is szembe kell nézzenek azzal, hogy a turisták inkább fizetnek be egy tengeri delfinnéző kirándulásra, mint idomított delfinek ugrálására. 

Azt kell mondjam, tényleg az az igazi élmény. Persze másféle kaland, de azért nagy pillanat ám, amikor az ember a hajóról nézi, ahogy az önként hozzánk csatlakozó delfinek vidáman bukfenceznek, fordulóznak- és utána oda mennek, ahova a kedvük tartja, nem pedig egy betonmedence fogságában élik le életüket.

Amikor veszünk egy tonhalkonzervet a boltban, ritkán gondolunk arra, kik fizették még meg ennek a fogásnak az árát.

A tonhal iránt óriási a kereslet az egész világon. Vannak fajok, amikért minden pénzt megadnak Japánban a csúcskategóriájú szusiéttermek, így a halászok minél többet akarnak belőlük kifogni, a kihalás szélére sodorva ezeket az állatokat. De a többi tonhalra se vár szebb sors: a konzerveket is rengetegen vásárolják. A tömegtermeléshez pedig sok hal kell, tehát hatalmas hálókkal dolgoznak a kereskedelmi halászhajók.

A probléma az, hogy az így folytatott halászat sok más élőlényt is veszélybe sodor. A hatalmas, hosszú hálókba nem csak tonhal kerül, minden mást magukba zárnak ami az útjukba kerül. És a tüdővel lélegző tengeri emlősök esetén ez azt jelenti, hogy az állatok a víz mélyén rekednek és megfulladnak- mikor kihúzzák a hálót, az értéktelen fogásnak számító élettelen delfineket egyszerűen csak visszadobálják a tengerbe. Hasonló sors várhat például a tengeri teknősökre is.

És hogy milyen számokról beszélünk? A WWF Pakisztánban vizsgálta a halászok tevékenységét egy éven át, és statisztikát készítettek arról, melyik fajba tartozó tonhalból fognak a legtöbbet. Az adatok szerint nem minden, az országban kifogott hal kerül partra odahaza, egy részét a fogásnak például Iránba csempészik, ahol jobb árat kapnak érte.

Ám ahogy fentebb említettem, a hálókba nem csak tonhal kerül. Van, ami eladható a halpiacon, és ezeket ki is viszik. Az ország nem csatlakozott minden környezetvédelmi egyezményhez, így a cápák is gyakran végzik így. Jó árat adnak meg a húsukért, ezért a halászok számára ez a része a fogásnak majdnem olyan fontos, mint a tonhal.

A delfinek húsát viszont senki nem fogyasztja. Így aztán ezek az elpusztult emlősök mennek vissza a tengerbe. A WWF hajókon dolgozói megfigyelői csak becsülni tudják ezek számát: úgy vélik, nagyjából 12,000 delfin esik áldozatul a tonhalhalászatnak csak Pakisztánban. Ez hatalmas szám, és sajnos mindenféle fajba tartozó emlősöket láttak már hálóba gabalyodva a környezetvédők. Mivel nem tudnak a felszínre emelkedni, ezért a megfigyelők soha nem láttak a felszínre húzott hálóban olyan delfint, ami még életben lett volna. Elsősorban a nyílt tengeren élő fajok vannak veszélyben, amik a halászok útvonalába kerülhetnek.

A környezetvédők lépéseket sürgetnek. Az egyik probléma az, hogy a vonóhálók roppant hosszúak, akár 30 kilométeresek is lehetnek- ez a tömeges halászatnak jó, az élővilág számára viszont katasztrofális. Ezért egyrészt az lehet az első lépés, hogy korlátozzák a vonóhálók hosszát. Hosszú távon pedig olyan új halászati módszereket kellene bevezetni, ami csak a konkrét fajok kifogását célozza, nincs "selejt", tehát olyan kifogott állat, amit élettelenül csak visszadobálnak a tengerbe.

Nagy fehér cápás merülésre készülő búvárok szeme láttára ölt meg egy nagy fehér cápát egy csapat kardszárnyú delfin. Ám más is megszenvedi a támadást: a túraszervezők szerint a cápák elkerülik a környéket a hasonló incidensek után.

Ausztrália déli részén található Port Lincoln, innen indulnak a Neptune szigetek közelébe szervezett búvártúrák. A turisták a csalival a hajóhoz vonzott nagy fehér cápákkal merülhetnek, ketrecek védelmében nézhetnek szembe a hatalmas ragadozókkal. Ez önmagában is különleges élmény, de a közelmúltban ennél váratlanabb eseményt is láthattak az egyik hajó vendégei.

Felbukkant ugyanis egy csapatnyi kardszárnyú delfin, amik ezúttal másik nevükre is rászolgáltak. A gyilkos bálnaként is ismert állatok fél tucatnyian voltak, a felszín közelébe kényszerítették az ott levő cápát, majd megölték azt. Ezekről az emlősökről közismert, hogy kíméletlen ragadozók, de ezúttal a búvárok hajójától pár méterre csaptak le egy olyan prédára, ami maga is félelmetes hírű állat. 

A víz alatt valószínűleg a csapatnyi delfin taktikusan zárta el a nagy fehér útját, aminek ezúttal nem volt esélye. Egy, az esetet szintén megfigyelő tengerbiológus szerint a csapat fiatalabb tagjait ilyen formában tanítják az idősebb delfinek a vadászat mesterfogásaira. A cápa egy darabig küzdött, aztán minden elcsendesedett, majd megjelentek a madarak is, hogy a felszínen lebegő maradványokból lakomázzanak. A delfinek ugyanis általában csak a cápák máját fogyasztják, bőven maradnak falatok a többi tengerlakónak. 

A támadás nem csak a turisták számára maradt emlékezetes. A jelek szerint a Neptune szigeteknél élő cápák is "értesültek" a veszélyes kardszárnyú delfinek felbukkanásáról, mert a túraszervező elmondása szerint napok óta eredménytelenek a cápás túrák, nem jönnek a ragadozók a csalira a körzetbe. A túrák sztárjai nélkül pedig elmaradoznak a vendégek is.

Ausztrália déli részén még nem figyeltek meg hasonló támadást, így nem tudják, meddig kerülik el a cápák a körzetet, de másfelé általában több hétig is "sztrájkolnak" a ragadozó halak. Pedig tavaly április óta egyetlen olyan nap sem volt, amikor ne lehetett volna cápákkal merültetni, tehát feltűnő a mostani elmaradásuk. Azok a cégek, amik erre alapozzák a működésüket, érthetően aggódnak, amiért a kardszárnyú delfinek elriasztják a pénzt termelő cápákat. A probléma pedig tovább gyűrűzik, megérzik a bevételkiesést a helyi idegenforgalom minden területén. Így a cápászervezők felvetették, amíg meg nem jelennek újból a nagy fehérek a Neptune szigeteknél, alternatív helyszínt kellene keresni, de a környezetvédelmi hatóság szerint erre nincs ok egy ilyen átmeneti helyzet miatt.

Pár hét múlva kiderül, hogy a csapatban vadászó tengeri emlősök mennyire sikeresen tartják távol adott helyről a cápákat. Mindenesetre jellemző, hogy a tengerben milyen gyorsan lehet vadászból áldozat, szemvillanásra fordulhat a kocka.