Big Blue Búvár Blog

Hosszú évek óta először merültem a sokak által ismert tóban, sőt, hazai tavakban elég rég fordultam meg a víz alatt. Mikor mi tartott vissza- idén nyáron viszont minden összeállt egy hétvégi kiruccanáshoz, így aztán az egyik reggel Dorogon, a Palatinus-tó partján talált.

Az ilyen búváros kalandokban gyakran az a jó, hogy régi és új barátokkal futunk össze. Most sem volt ez kivétel, a merülések előtt, között, után jókat beszélgettünk, korábbi utakról, újabb tervekről. Mondhatnám, kár, hogy az ilyesmit időnként víz alá menetellel kell megszakítani, de nem mondom. Csakazértsem.

Azt be kell vallanom, számítottam rá, milyen viszonyok várnak. A látás- amolyan ízig-vérig édesvízi. Néha utat, néha merülőtársat tévesztettünk szem elől, de azért mind szerencsésen a felszínre értünk, és ez a lényeg. Odalenn igazság szerint elsősorban és mindenekelőtt harcsákat szerettem volna látni, és persze fotózni. Összejött ez is, az is. Őszintén szólva azt hittem -a diplomatikusan fogalmazva is közepes látótávolság okán-, hogy kevesebb használható képem születik. Tévedtem, nagy örömömre.

Természetesen nem világbajnok portrék ezek, mégis, jó kis emlékei egy kellemes napnak. Azt nem tudom, mikor és melyik hazai tó felderítése jöhet szóba jövőre, ám remélem, lesz rá alkalom. Néha jó kicsit visszarázódni hazai viszonyaink közé, értékelni azt, amit tudnak adnak ezek a helyek, s pláne értékelni azt, amikor valamelyik tengerben "csak" egy közepesnek tűnő merülés jön össze.

Ugrásnyira van tőlem egy tó, most mégis milyen távolinak tűnik!

A thaiföldi szafariról szóló beszámoló csiszolgatása közben eszembe jutott, hogy nem sokkal indulás előtt elugrottunk a Malom-tóba, hogy merüljünk egyet. Akkor már beszéltek a kínai helyzetről, de őszintén szólva Budapestről nézve nem csak fizikailag, hanem úgy egyébként is nagyon távolinak tűnt az egész.

A sekély, de szép tiszta vízű Malom-tó egy kis gyöngyszem Buda szívében, közvetlenül a Molnár János-barlang előtt. Kicsit úszkáltunk, nézelődtünk, fotóztunk, végül kikapkapkodtuk a nagyobb szemeteket, amit a szél sodort a vízbe. Tulajdonképpen nincs ebben semmi különös, Mivel a búvárkodás afféle könnyed szabadidős program, nem feltétlenül volna említésre méltó.

Csak hát eltelt két hónap, és ez a hely, ami autóval alig negyedórányira van, most olyan távolinak tűnik, mint Thaiföld vagy akár Palau. És az ember nem tudhatja, mikor juthatunk el akármelyik helyre. Természetes, hogy most másodlagos kérdés ez, és ebben a helyzetben az ember nagyon meggondolja, mit csinál és mit vállal be, 

Épp csak eszembe jutott -van időm ilyesmin töprengeni- milyen lesz, amikor újra lehet menni. Mert biztos hogy lehet. Talán egy-két változás is lesz, a mindennapjaink mellett akár az utazás- és merülésszervezésben is. Nyilván képesek leszünk kivárni, csak valahogy fel kell magunkat dobni. Azt iszem, mindenki máshogy vészeli át. Van, aki inkább begubózik, én meg jobban szeretek a régi élményekből erőt meríteni, és máris tervezgetni. Szóval ez a pár kép múltidézés- de egyben készülődés is lélekben arra, hogy lesz még folytatás!

Megint szétnéztük a pincerendszer vízzel elárasztott részén.

Bárki bármit mond, Budapest egyik legkülönlegesebb, mégis alig ismert helye a hatalmas kiterjedésű kőbányai pincelabirintus. A wikipedián elég sok hasznos, érdekes információ olvasható a történetéről, jó kis képekkel illusztrálva, de búvárként abban a kiváltságként is van részem, hogy az elárasztott termek egy részében is járhattam már.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs, hiszen itt is ipari létesítményeket láthatunk, de mégis furcsa az érzés, amikor egy csigalépcsőn nem lépdelünk, hanem csak uszonyozunk felette. Igen, ez az egyik ikonikus pontja az elárasztott részeknek, ahol mindenki szeret fotózkodni.

Hiába hideg a víz, hiába nincs élővilág, az a furcsa kettősége megvan a kőbányai búvárkodásnak, mint a roncsmerüléseknek is: valami olyat nézel meg a víz alatt, amit egykor emberek egyáltalán nem a mélybe szántak. Ezeken a lépcsőkön melósok lépdeltek, a pincékben kocsik jártak- sőt, ki tudja, talán ezen helyek valamelyikében építették a második világháború idején a repülőgépek motorjait.

Egy szó mint száz: bár Budapest, sőt, egész Magyarországon korlátozottak a búvárkodási lehetőségek, azért bőven akad olyan hely, amit kár kihagyni. Kőbánya amiatt is különleges, hogy a felszíni részeken szétnézni ugyanúgy érdemes. A merülésre meg készülni kell, vastag neoprén ruhával, jó felszereléssel, és akkor kifejezetten emlékezetes lehet a kaland.

Jó látni, amikor egy búvár először csodálkozik rá a Budapest alatt rejtőző hihetetlen barlang világára.

Minden történet indul valahonnan: ez is évekkel ezelőtt kezdődött, amikor egy fiatal lány kedvet kapott a merüléshez, családi indíttatásból. A vonzódásból lelkesedés lett, a kezdőből ügyesedő búvár, s ahogy nőtt a kíváncsiság, úgy váltak a korábban elérhetetlennek tűnő helyek is merülési célponttá.

Én, aki elég jól ismerem a magyar és külhoni búvárkodási lehetőségeket, s van már mögöttem pár jó kaland, persze bőven tudtam mesélni, és a jó hallgatósággal mindig szívesen megosztom a történeteimet. Sokat merültünk együtt, kicsit olyan lett a fiatal lány, mint a tanítványom. Nem csak a búvárkodásról magáról beszélgettünk, hanem élményekről, kedvencekről is. A sztorijaim közül pedig nagyon nagy hatással lettek rá azok, ahol a Molnár János-barlangról meséltem, mert engem is mindig lenyűgöz az a tudat, hogy micsoda vízzel teli labirintus van a Rózsadomb alatt. 

Ez a világszinten egyedülálló melegvizes barlang, ami előtt villamosmegálló is van, és sétatávolságra fekszik a belvárosi látványosságoktól, valóban Budapest egyik féltve őrzött, kevesek által ismert titka. Merültem már itt párat és fogok is még, annyira izgalmas, különleges hely.

Noha az ifjú búvártárs rágta a fülemet, én sokáig türelmre intettem: kell ahhoz némi rutin, hogy valaki biztonsággal vállalkozhasson ott egy merülésre. Aztán amikor tudtam, itt az idő, segédkeztem abban, hogy a karácsonyi meglepetése egy merülési lehetőség legyen a Molnárban. Nagy volt az öröm, majd jött egy hónap, amíg izgatottan kellett várakozni a kiválasztott nap eljövetelére, számolva a napokat.

Azt gondolom, a búvárkodásban, mint sok minden másban, két dolog fontos: tudd, mire vagy képes, és tudd, hogy mire nem. Az előbbi szerencsére bővíthető, ezért inkább az utóbbira kell koncentrálni. És én teljesen biztos voltam benne, a szokatlan környezet, a dupla palackos felszerelés ellenére büszke lehet erre a lányra, aki nagyon fogja élvezni a búvárkodást a Molnárban.

Mert én is tudtam, ő mire képes. Nem volt váratlan, hogy elbírja a nehéz felszerelést, hogy nem riasztja meg a barlang, mert ha a képesség, az odafigyelés, az akarat megvan, akkor nincs legyőzhetetlen akadály. És a bátrak jutalma a szép kaland: amikor feltárul a hihetetlenül tisztva vízben egy-egy nagy terem, metróalaguatat idéző hosszú járat, gyönyörű kristály, akkor mindenkinek leesik az álla. Született budapestiként szembesülni azzal, milyen világ rejtőzik a felszín alatt, s aztán a felszínen azzal az érzéssel szemlélni a rengeteg embert, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, aki láthatta ezt- óriási érzés lehetett a számára.

Rabul ejtő élmény, és azt hiszem, a vonzás kicsit sem csökkent azután, hogy teljesült a nagy álom. Talán még vége sem volt a merülésnek, amikor már a következőt tervezgette a lelkes ifjú búvár. Tudom, hamarosan azért fogják a fülemet rágni, hogy mielőbb menjünk vissza a Molnárba- és én ismét állni fogok a kihívás elébe!