Big Blue Búvár Blog

A brit búvárélet kiválóságait díjazták.

A tengerrel körülvett Egyesült Királyságban a búvárkodás nem csak hobbi, a tudományos életben is komoly múltja van a víz alatti kutatásnak. A maga is búvárkodó Vilmos herceg (aki a brit búvárszövetség, a BSAC elnöke) pedig minden évben díjjal jutalmazza azokat, akik komoly eredményeket értek el a tengermélyi kutatásban.

A Duke of Cambridge Scuba Prize 2019-ben egy olyan projekten dolgozó csapathoz került, akik az Északi-tenger déli részén található fosszíliákat tárták fel. A csapat vezetője Dr Rachel Bynoe, aki térsaival személyesen a hercegnek mesélhetett a munkájukról a díjátadó alkalmával. 

A búvárcsapat két héten át végzett víz alatti feltárást Norfolk közelében, és olyan maradványokat kerestek, amelyeket össze lehett vetni a felszínen talált fosszíliákkal. A lelőhelyeket számba vették, mintákat vettek és eljárást dolgoztak ki a jövőbeni víz alatti feltárások eredményességének javításához. 

A 12 búvár 129 merülés során összesen 4,533 percet töltött a víz alatt. A búvárok több BSAC búvárklubot képviseltek, és a hivatásos régészek, a víz alatti régészettel foglalkozó hallgatók mellett néhány lelkes kedvtelési búvár is az elismerésben részesült csapat tagja lehetett.

Új mélytengeri halfajt fedeztek fel amerikai kutatók.

A különleges megjelenésű horgászhalat 1000-1500 méteres mélység között figyelték meg a Mexikói-öbölben. Dr Tracey Sutton, a Halmos College of Natural Sciences and Oceanography kutatója Dr Theodore Pietsch segítségével azonosította az új fajt. 

Ezek a halak olyan mélységben élnek, ahova már nem jut el a nap fénye, ám saját testük olyan anyagokat termel, amivel képesek világítani. A fejükön levő kis testrészt mozgatva hal mozgását imitálják, és a prédára vágyó kis halakból így lesz áldozat: a horgászhal egyszerűen bekapja az odavonzott vadászokat.

Dr Sutton csapatával a mélytengeri élővilágot vizsgálja. Mostanában azt szeretnék kideríteni, a Mexikói-öbölben mit okozott a Deepwater Horizon olajfúró-torony katasztrófája. Ehhez igen jelentős anyagi segítséget kaptak, aminek köszönhetően több expedíciót szervezhetnek. A mélységben vizsgálódva pedig bármikor előfordulhat, hogy felbukkan egy új faj.

A Halmos College névadója egyébként az egykor Budapesten született Steve Halmos, aki gyerekként került ki Amerikába, és ott sikeres üzletember lett. Vagyonos emberként sokat adományoz általa fontosnak tartott célokra, és a tengeri élővilágért aggódva úgy döntött, az ilyen területen dolgozó szakembereket képző intézményt támogatja jelentős összeggel.

Kutatók szerint a vizek mélyén egészen különleges fenyegető lények leselkednek ránk. Nem hatalmas óriáspolipok vagy szörnycápák fenik ránk a fogukat, hanem épp ellenkezőleg, aprócska, de nagyon is ellenálló lények miatt lehetünk veszélyben. Az antibiotikum rezisztancia képességével rendelkező baktériumok ugyanis ott vannak minden helyen, ahol strandolnak, úsznak, csónakáznak az emberek.

Ezeknek a baktériumoknak a veszélyességéről elég gyakran hallhattunk, mert a fertőzés súlyos következményekkel járhat. A baktériumok több módon kerülhetnek az emberi szervezetbe, de eddig azt még nem vizsgálták, van-e esély arra, hogy a vízben is hasonló történjen. Brit kutatók szerint ez bizony előfordulhat, mert a szennyvizekkel rengeteg nem kívánatos gyógyszermaradék, vegyi anyag kerül a tavakba és tengerekbe, ahol új, rezisztens baktériumok jelennek meg.

Azt már régebbi kutatások is igazolták, hogy a tengerből vett mintákban nem kevés olyan baktérium található, ami ellenáll az antibiotikumoknak. Ahol nem túl hatékony a szennyvízkezelés, ott eleve túl sok baktérium él a partközeli vizekben, tehát érdemes odafigyelni rá, hogy valóban tiszta vízű helyen fürdőzzünk. És ugyan tökéletes védelem nem létezik, mégis meg kell próbálni a baktérium szervezetbe jutásának esélyét csökkenteni.

Akár egy kis pancsolás közben is az ember szájába kerülhet víz, mint ahogy nyílt sebeken keresztül is előfordulhatna fertőzés. Az esélyek nem nagyok, és nem kell emiatt lemondani a tengerparti nyaralásról, a tudósok is inkább arra figyelmeztetnek, minden mindennel összefügg. Ha nem sikerül kezelni azt a problémát, hogy miféle anyagok kerülnek a vízbe, akkor a jövőben ebből nagyobb gond lehet. Nem csak az emberek szednek ugyanis nyakra-főre antibiotikumat, ezeket bizony a nagyüzemi állatartásban is óriási mennyiségben alkalmazzák.

Arra persze senki nem gondol, amikor a tablettákhoz nyúl, hol is fog a maradék kikötni. Nos, ott, ahol semmi szükség nem lenne rájuk. Amikor a nyaralást tervezzük egy álomszép tengerpartra, akkor mindig csak arra figyelünk oda, amit látunk- pedig van ott sok olyan dolog is, amit nem vehetünk észre. És ezek egy részéért az emberiség maga a felelős, szóval a veszélyt nem a cápák és hasonló ragadozók jelentik a testi épségünkre, hanem mi magunk. Ironikus, nem?

Különleges természeti jelenséget sikerült megörökíteni a Vörös-tengerben: az esővíz által felduzzasztott folyók sártengere ömlött a vízbe, de érdekes módon nem keveredtek.

Ennek az a magyarázata, hogy a sós- és az édesvíz sűrűsége értelemszerűen különbözik. Ha csak édesvíz ömlik a tengerbe, az a felszín közelében marad, majd fokozatosan elkeveredik. Ám a magával sodort iszap és üledék miatt az áradó folyam vizének sűrűsége nagyobb, ezért önálló rétegként áramlik tovább a tenger fenekén- mint ha folyó lenne a felszín alatt.

A jelenséget egy fiatal kutató, Beverly Goodman vizsgálta. Azért nagyon érdekesek a felvételek, mert ilyen igen ritkán fordul elő: állítólag az elmúlt bő másfél évtizedben csak három télen esett annyi eső, hogy a folyók megáradva eljutottak a Vörös-tengerig. Az izraeli Eilat közelében merülő búvárok elmesélték, a sodrás a felszín alatt már egyáltalán nem erős, nyugodtan tudtak mozogni és dolgozni, bár érezték a víz erejét. 

Kiderült, ahol a tengerbe sodort üledék legnagyobb része végül leülepszik, nincs élő korall, tehát azok nem tudnak életben maradni egy-egy ilyen áradás után. Ám régen itt található korallzátonyok nyomait sikerült kimutatni, ami azt jelenti, hogy vagy a partvonal változott meg, és nem itt ömlött a folyó a tengerbe annak idején, vagy nem is voltak áradás mert még ennyi eső sem esett. 

A tengerben levő üledékrétegek vizsgálata azt mutatta, hogy régen földrengés és cunami is pusztíthatott itt. Azért biztosak abban, hogy nem csak közönséges áradásról van szó, mert egészen máshogy néz ki az a bizonyos réteg. Most próbálják rekonstruálni a rétegek vizsgálata alapján a klíma változásait és a természeti katasztrófák bekövetkezését, amelyek akár a Bibliában megírt események valós történelmi alapjául is szolgálhattak.

A víz alatti kutatást lehetővé tevő, könnyen elérhető és egyszerű használatú légzőkészülékek elterjedésének köszönhetően óriási fejlődésen ment át a tengerbiológia. A tudósok a tenger mélyén dolgozhatnak, és így rengeteg új ismerettel gazdagodtunk.

Érdekesség, hogy ellentétben sok korai búváros dokumentumfilm által sugallt képpel, a hölgyek már az elejétől fogva részt vettek a víz alatti munkákban. A minap futottam bele egy igen régi híradós beszámolóba, ami az ötvenes évek végi állapotokról ad jó helyzetképet, és feltűnik egy búvárkodó hölgy is. A ruha kissé ormótlan, és azt hiszem, a hűvös brit vizek sem számítanak mindenki számára vonzó merülőhelynek, de ő lelkesen merül alá a tudomány nevében.

El is gondolkodtam, mennyi olyan bátor és vagány hölgy van, aki akár a példaképül is szolgálhat a pályaválasztás előtt álló lányoknak. Nyilván egy ilyen országban mint a mienk, ahol nincs tengerpart, a tengerbiológiusi karrier korántsem tűnik magától értetődőnek, de amióta egyre több diák tart külföldre, nem is elérhetetlen álom.

Azok közül, akik kikövezték ennek az útját, említhető például Eugenie Clark, a cápakutatás nagyasszonya, aki egyik előfutára volt a búvármunka elterjesztésének a tengerbiológiában. Akkoriban még alig tudtunk valamit a cápákról, akiket csak legendák és híresztelések vettek körül, míg ma már megannyi információnk van azoknak köszönhetően, akik vállalva a veszélyt, karnyújtásnyira közelítették meg ezeket a ragadozókat. Clark több, mint fél évszázada kezdte el a szisztematikus merüléseket, olyan időszakban, amikor a megfigyelési módszereket és eljárásokat is ki kellett találni- bizonyára nem minden korai ötlet vált be. Ám az idő őket igazolta, manapság rengeteg tengerbiológus merül és dolgozik a mélyben.

De még milyen mélyen! Sylvia Earle még rekordot is felállított egy különleges búváröltözékben. Nem csak a kutatás területén aktív, az egyik legismertebb környezetvédőnek számít a tengerbiológusok közt, több kampány arca. Vicces látni, amikor a törékeny kutatónővel büszkén pózolnak olyan sztárok, mint Leonardo diCaprio...

A tengerbiológia meglepő módon komoly médiakarrierhez is hozzásegített párakat. Noha úgy tűnhet egy-egy film vagy beszámoló alapján, hogy a csinos kutatók csak merülgetnek a trópusi tengerekben, ennél azért jóval többről van szó a valóságban. Hosszú évek szisztematikus munkája áll az eredmények mögött, és ne feledjük, folyamatosan búvárkodnak, ami bármennyire biztonságos, mégiscsak megvannak a maga veszélyei. Ráadásul nagy testű állatokkal, mélyen, nyílt tengeren, különleges körülmények közt merülnek a kutatók, gyakran egyedül, hiszen ez nem hobbimerülés, hanem munka. És aztán ha jön egy váratlan, nagy eredmény, mint például a mantákkal dolgozó Andrea Marshall eredmény, az igazolja a sok erőfeszítést, ám nem mindenki felfedezése ilyen látványos.

Ingrid Visser jó példa rá, hogy kell ám a kitartás a tengerbiológusi munkához. Ő kardszárnyú delfinekkel foglalkozik, és egyrészt ahhoz is kell bátorság, hogy a félelmetes ragadozónak ismert állatokkal úszkáljon valaki, másrészt ezek inkább hideg vízben élnek. Visser ismert arccá vált, és a szakemberek számára ismert eredményei mellett sokat tett a közvélekedés formálásáért is: otthonában, Új-Zélandon elérte, hogy elismerjék hivatalosan is a kardszárnyú delfinek veszélyeztetettségét. 

Egy szó mint száz: nem a férfiak kiváltsága a tengerbiológia, sőt. Az ezen a területen dolgozóknak régen is keményen meg kellett dolgoznia az elismerésért, és ez ma sincs másként. De az álom elérhető, sok kitartással, munkával. Ha látja, mennyi élményt, eredményt, örömöt a kutatás, akkor azt kell mondjam, mindez meg is éri...

Sokat beszélnek róla, hogy milyen károkat okoz a tenger élővilágában az emberi tevékenység- ám érdekes módon annyi felfedezetlen élőlény lehet még a mélyben, hogy tulajdonképpen azt sem tudjuk, mit pusztítunk el.

Talán a fele, talán a kétharmada a fajoknak még mindig ismeretlen a számunkra- vagy akár ennél több olyan is lehet, amit nem ismer a tudomány. Csak becslésekre hagyatkozhatnak a szakemberek, akik folyamatosan keresik a megoldást erre a problémára.

Nancy Knowlton a Smithsonian Institute tengerkutatója, aki egy elmés ötletet ismertetett. A víz alatti lakásként emlegetett kis alkalmatosság tíz négyzet alakú lapból áll, és a köztük levő réseken az apróbb élőlények be tudnak jutnak. Gyakorlatilag ez lesz az otthonuk egy idő után, és amikor a tudósok a felszínen szétszedik és megvizsgálják a több szintes lakássá vált kockaházat, akkor jó képet kaphatnak adott élőhely már ismert és még fel nem fedezett lényeiről.

Knowlton és munkatársa, Matthieu Leray egy tanulmányt tettek közzé eredményeikről, és valóban sikerült új fajokat találniuk odabenn. Először az Egyesült Államok partvidékén helyezték el a kis "lakásokat", Virginia és Florida vizeinek mélyén. Olyan pontokat vizsgáltak, ami a korallzátonyokhoz hasonlóan veszélyeztetett helynek számít. A kis dobozokban megtelepedett apró élőlényeket DNS alapján kategorizálták, és az adatbázisokkal összevetve derült ki, valóban új fajokra bukkantak-e. Hat hónap alatt összesen kétezer élőlény telepedett meg költözött be az így már igencsak zsúfolttá vált "lakásokba", amelyek közül csak 15 százaléknyi DNS-ével találtak egyezetést. 

Ezek után folytatták a munkát, és a világ több pontján helyeztek el a meglepően hatékonynak bizonyuló begyűjtő eszközből, amik máshol is beváltak. Curacao mellett 200 méteres mélységben van például, de például Pápua Új-Guinea és a Vörös-tenger is büszkélkedhet már ilyen mesterséges otthonnal. Sajnos ezek sem alkalmasak arra, hogy megmentsék a pusztulásra ítélt fajokat, de sokat segítenek abban, hogy legalább megtudjuk, mi él a mélyben, mi is az a változatosság, amit meg kellene óvnunk.