Big Blue Búvár Blog

Tunéziában találták meg a búvárok az első világháborúban odaveszett tengeralattjárót.

Különleges és érdekes felfedezést tettek nemrég az észak-afrikai országban: az Ariane nevű búvárhajót egy német tengeralattjáró süllyesztette el 1917-ben. Az egyik helyi búvárklub tagjai tanulókkal indultak merülésre Cap Bon közelében, amikor rátaláltak az izgalmas roncsra. 

A majdnem teljesen egyben maradt hajótesten megfigyelhető a fegyverzet, a periszkóp, a nyílászárók. Az alga belepte az Ariane-t, és számos hal, gerinctelen talált otthonra a roncson. A szakértőkkel konzultáltak a felfedezésről, akik megerősítették, hogy az akkor francia területnek számító Tunézia egyik fontos tengeri bázisán, Bizerte-ben állomásozó tengeralattjárót találhatták meg. Már találtak tengeralattjárót tunéziai vizekben, ám ez az első világháborúból származó nagyon különlegesnek számít, hiszen több, mint egy évszázada nyugszik a tenger mélyén.

A búvárklub részéről nyilatkozó Selim Baccar arról is mesélt, hogy sokat tanultak a Földközi-tengerben dúló háborúk történetéről, és a maga részéről boldog, hogy nem kellett ilyesmit átélnie. Az első világháború idején a német tengeralattjárók blokád alá vették ezt a partvidéket,  hogy megakadályozzák az utánpótlás eljuttatását az észak-afrikai gyarmatokból Franciaországba. Nagyon sok tunéziai is részt vett a harcokban illetve dolgoztak a hadiüzemekben is. 

A francia tengeralattjárók emlékét ápoló szervezet szerint az Ariane a felszínen volt éppen, amikor egy német tengeralattjáró, az UC-22 torpedója végzetes sérülést okozott rajta. A 29 fős legénységből csak 8 embert sikerült kimenteni. A szervezet vezetője, Dominique Salles admirális szerint ritkaság az első világháborúban odaveszett tengeralattjárót felfedezni, mivel akkor sokkal kevésbé pontosan rögzítették a koordinátákat. 

A tengeralattjárók az első világháborúban kaptak először kiemelt szerepet a tengeri ütközetekben, ekkor bizonyosodott be a víz alatt lopakodó hadihajók jelentősége. Ám a korai modellek roppant egyszerűek voltak a maiakhoz képest: a franciák hajóin például még mellékhelyiség sem volt. Jórészt a víz felett hajóztak vele, és aztán a támadások során merültek velük alá, miközben a legénységet és minden ellátmányukat bezsúfolták a géptérbe.

A beszámolók szerint a roncs 50 méteren, tehát viszonylagosan nagy, de azért megfelelő képzettséggel elérhető mélységben van.

Egy muréna csábos mosolya is hozhat díjat- ezúttal nekem.

Se szeri, se száma a fotós versenyeknek a világon, és a sok tematikus kiírás között nem kevés vonatkozik a víz alatti fényképekre. Neveztem már ilyenre életemben, volt már olyan sok évvel ezelőtt amikor díjat is kaptam, de azért nincs tele a vitrinem plakettekkel. 

A fotósverseny igazságtalan műfaj, lássuk be. Szeretnénk hinni, hogy amit nevezünk, az egy jó kép (azért küldjük), de nyilván másnak azért nem tetszhet annyira, mint nekünk. Néha bizony előfordul, hogy az ember a győztest mustrálgatja és azt érzi, ez azért nem annyival jobb. Máskor kiderül, hogy a képem egészen a végső fázisig jutott, aztán ott maradt ki a díjazottak közül- amatőrként ezt is jól kell fogadni, érezni kell, hogy van ennek egy játék faktora.

A Red Sea Diving Safari minden hónapban versenyre hívja a fotósokat, és csak annyi az elvárás, hogy a Vörös-tengerben készüljön a fotó. Ilyenből nekem jó sok van, ki is választottam egyet-kettőt, és végül be is válogatták a képet a havi legjobbak közé. Aztán úgy döntött a kiíró, a két legjobb között internetes közönségszavazás döntsön. Mivel a murénám eljutott ide, nyilván izgulós két nap várt rám, de végül enyém lett a győzelem. Megvallom, örültem. 

Persze jól estek a profi fotós szavai is, aki kifejezetten dicsérte a murénát. Valóban, szerencsés helyzet volt. Egy egészen a sekély vízig emelkedő korallzátony szélén tanyázott a hatalmas példány, a háttérben ott volt a tenger felszíne és a nap, s a jószág arckifejezése is elég ütős lett. Eltöltöttem vele pár percet, mert éreztem, ez egy jó téma. Sokan fotóznak murénát, és főleg a laikusokat meg is lepi, amikor kiderül, ezek az ijesztően vicsorgó lények meglehetősen ártalmatlanok a búvárokra. 

A kisebb halakra már annál veszélyesebbek, mert mint az Alien-filmek szörnyeinek, ezeknek is van egy belső állkapcsa, amivel megragadják szerencsétlen áldozatukat. Mindenesetre aki képen látja őket, azoknak -tulajdonképpen érthető módon- ijesztőek, még akkor is, ha "mosolyognak", mint ez a példány. De annak illusztrálására, hogy egy víz alatti kép nem kapásból születik, mellé teszek a sorozatból még pár képet. A muréna is rajtuk van, de... Valami mégis hiányzik. Hát ilyenkor maradunk még egy kicsit, hátha összejön, hátha sikerül. Most összejött. Én meg örvendezek vala.

Búvárkodás Egyiptomban

Csak búvárok nézhetik meg a híres U-2511 maradványait.

A második világháború idején a német hadiipar számos komoly fejlesztése változtatta meg a fegyverek világát. Ők vetették be az első sugárhajtású vadászrepülőt, ballisztikus rakétát, és persze a tengereken is újdonságokkal rukkoltak elő.

A háború elején a németek tengeralattjárói komoly veszteségeket okoztak a szövetségeseknek. Itt pedig megemlíthetjük, az ellenfél mérnökei sem ültek a babérjaikon, így a folyamatosan fejlesztett radarokkal egyre hatékonyabban szúrták ki a német búvárnaszádokat. Egy idő után enyhén szólva sem volt életbiztosítás ilyen hajókon szolgálni, mert sorban küldték őket a tenger fenekére.

Megindult az ötletelés, hogy lehetne javítani a tengeralattjárókon. Egy mérnök, Helmuth Walter újféle meghajtással kísérletezett már a 1920-as évek óta, és amikor a haditengerészet végre ráharapott az ötletre, végre egy hajót is építhetett ami ilyet használt. Ám ekkor már a háború évek óta zajlott, és nem volt idő arra, hogy éveken át kísérletezzenek hidrogén-peroxidos hajtóművel.

Visszatértek tehát a hagyományos dízel-elektromos meghajtáshoz, ám minden korábbinál nagyobb akkumukátorokkal felszerelt tengeralattjárót terveztek. A Walter elgondolásai alapján épített XXI-es osztályú "Elektroboot" korszerűbb kialakítású és áramvonalasabb volt elődeinél, ami jóval gyorsabb lett volna a víz alatt, miközben tovább tudott a mélyben maradni.

Ám a német hadiipar már nem tudott felkészülni a XXI-esek sorozatgyártására. 1944. szeptemberében fejezték be az elsőt, az U-2511-et, aminek legénysége Adalbert Schnee kapitánysága alatt kezdtek meg a felkészülést a bevetésre. A közel 77 méter hosszú hajó 240 méteres mélységig tudott merülni és hat torpedóvetőcsővel szerelték fel. (A Háború művészetének remek cikkéből még többet lehet megtudni a hajó megszületéséről.)

A legelső éles tengeri járőrözésére 1945. április 30-án indult el, és alig néhány nap múlva kapták meg az üzenetet, ami minden harci tevékenység felfüggesztéséről értesítette a kapitányt. Schnee ki akarván próbálni tengeralattjáróját, a közelben felbukkant HMS Norfolk nehézcirkáló közelébe lopakodott, egy szimulált torpedóindítást hajtott végre, majd észrevétlenül eltűnt. A brit hajó kapitánya csak később tudta meg, hogy ha az az üzenet nem jut el az U-2511-esre.

A XXI-es osztály olyan izgalmas újdonságnak számított, hogy a németek lefoglalt épp elkészült vagy félkész tengeralattjáróit hadizsákmányként elvitték a szövetségesek. A franciák is szolgálatba állítottak egyet, ami a szuezi válság idején a helyszínen tartózkodott például. A szovjetek pedig több tucatnyit használtak hosszú éveken át a német búvárhajókból.

És hogy mi lett az U-2511 sorsa? Az angolok a lefoglalt német tengeralattjárók nagy részét az Operation Deadlight-nak elkeresztelt akció során szándékosan elsüllyesztették saját partjaik közelében. Az U-2511 1946. januárjában került a tenger fenekére Észak-Írország mellett, és most 69 méteres mélységben nyugszik. 

A kifejezetten épségben maradt hajótest felett úszva a búvárok megnézhetik a negyvenes években forradalminak számító kialakítást, a különböző fegyvereket. Ha jók a körülmények, kifejezetten látványos lehet a merülés, mint az ebben a videóban is látható.

Az U-2511 egyike azoknak a roncsoknak, amelyek igazi múzeumhajóként nyugszanak a tenger mélyén, mint a pusztító háború máig élő emlékei.

Most az Azori-szigetek közelében bukkantak rá egy német roncsra.

Lassan kezdem azt érezni, második világháborús német tengeralattjárót a legkönnyebb keresni, mert abból már mindenhol találtak. Persze az oka prózai annak, hogy miért fedeztek fel sok ilyen roncsot: óriási számban vesztek oda a búvárhajók annak idején, és bevetéseik jellegéből adódott, hogy észrevétlenül eljuthattak például akár az Egyesült Államok partjaihoz is.

Az U-581 egy VIIC osztályú tengeralattjáró volt, 1941-ben állt szolgálatba. Először Kielből indult el portyára az Atlanti-óceánon, aztán 1942-ben St Nazaire kikötőjéből kelt útra legénységével. A feltételezések szerint egy kisebb brit hajót süllyesztett el, ám hamarosan az U-581-est is elérte a végzet.

A HMS Westcott nevű romboló olyan súlyosan megrongálta mélységi bombákkal, hogy a tengeralattjáró a felszínre emelkedett, majd legénysége sorsára hagyta. Négy tengerész veszett oda, 41-en viszont megmenekültek. Egyikük hat kilométert úszott amíg el nem érte az Azori-szigeteket, így ő megúszta a hadifogságot, mert ez semleges helynek számított.

Azt tehát tudni lehetett, hogy a tengeralattjáró a Portugáliához tartozó, de a kontinenstől távol eső szigetcsoport körül van, de csak most, napra pontosan 75 évvel az elsüllyedés után derült ki, merre is nyugszik. Egy német házaspár, Kirsten és Joachim Jakobsen 15 éve folyamatosan kutatja a térség vizeinek élővilágát, saját tengeralattjárót is építettek. A kicsi, három személyes szerkezettel akár ezer méterre is ereszkedhetnek. 

Az U-581 kutatása természetesen először a felszínen kezdődött, megvizsgálták a rendelkezésre álló feljegyzéseket, meghatározták a valószínű helyzetet. Utána a tengerfenék műszeres vizsgálata következett, végül az esélyesnek tűnő helyeken maguk merültek le a tengeralattjárójukkal. Szükség is volt a csúcstechnikára, mert a roncs végülis 870 méteres mélységben került elő.

Jakobsenék az először 2016-ban megtalált roncsról most, a süllyedés évfordulóján adtak hírt. Azt is közölték, nem csak történelmi jelentősége van a felfedezésnek: a roncsból különleges mélytengeri korallzátony vált. A tudósok csak pár éve jöttek rá, hogy korallok hideg vízben, nagy mélységben is élnek, csak persze másfélék mint a trópusokon. Az U-581 maradványa pedig úgy él tovább a tenger fenekén, hogy élőhelyet biztosít egy különleges, sok más helyhez hasonlóan veszélyeztetett mélytengeri zátonynak.

Egy török roncsvadász bukkanhatott rá egy rejtélyesen eltűnt brit hajóra.

A HMS Simoom nevű S-osztályú tengeralattjárót 1942-ben bocsátották vízre. A Földközi-tengeren vadászott ellenséges hajókra, egy olasz romboló elsüllyesztése a nevéhez fűződik. 1943. november 2-án indult el Port Said kikötőjéből az Égei-tengerre portyázni, majd a Dardanellák előtt rejtőzött. Tíz nap múlva rendelték vissza, de soha nem érkezett meg a kikötőbe. Soha nem derült ki, mi lett a hajó és a legénység sorsa, nyomtalanul eltűntek. Talán egy víz alatti akna vagy egy baleset okozta végzetét.

Ám lehet, hogy hamarosan többet fogunk tudni. Egy török búvár, Selcuk Kolay arról számolt be, hogy titokzatos tengeralattjáróra bukkantak az Égei-tengeren, Bozcaada szigettől északnyugatra, nem messze a Dardanelláktól, tehát pont a Simoom eltűnésének helyén. Kolay és csapata már két éve kutat a területen, első és második világháborús roncsokra vadászva. Szonárral vizsgálják először a tenger fenekét, aztán jöhetnek a merülések- már négy gőzhajóra is rábukkantak.

Az tehát nem volt meglepő, hogy újabb roncsot fedeztek fel, az viszont igen, hogy tengeralattjárót. Mivel nem tudtak arról, hogy ebben a körzetben tengeralattjáró lehet, le is merültek a 67 méteres mélységben nyugvó maradványokhoz, hogy a szonár nem csapta be őket, és tényleg ilyen hajót találtak.

Kolay és két merülőtársa különleges gázkeveréket használva juthatott el a tengeralattjáróhoz. Szerencséjük is volt, mert kiváló látótávolság volt aznap, 45 méteres mélységben már egyértelműen láthatták a méretes tengeralattjáró körvonalait. A 60-70 méteresre becsült hosszúságú hajó egyenesen áll a tenger fenekén, kitűnő állapotban.

Van néhány olyan jellegzetesség, ami a korabeli brit tengeralattjárókra jellemző, mint például az egy hátsó torpedóvetőcső. A behajtható kormánylapátok helyzete arra utal, hogy a felszínen haladt, amikor aknára futhatott- a robbanás helyét komoly sérülés jelzi. A toronyra halászháló akadt, az ágyú pedig még most is a helyén van. 

Csak két eltűnt brit tengeralattjáróról van tudomása a szakértőknek ezen a területen, és a hajó felépítése arra utal, a most fellelt roncs a HMS Simoom lehetett egykor, nem pedig a HMS Trooper. A brit szakemberekkel konzultáló török búvárok tehát úgy vélik, a Simoomra bukkantak rá, és a hajón szolgáló, azzal együtt odaveszett legénység tagjainak leszármazottai megtudhatják, hol nyugszanak a tengerészek. Az S-osztályú tengeralattjárókon összesen 48 fő szolgált. 

A felfedezésről jövő év elején további részleteket, képeket, filmeket is megosztanak a török roncsbúvárok.

76 év után fedezték fel Dániában a HMS Tarpon nevű tengeralattjárót.

Az 1940-ben eltűnt HMS Tarponra dán búvárok bukkantak rá. Thyboron közelében fedeztek fel egy még nem ismert roncsot a JD-Contractor nevű cég alkalmazottai. A tengeralattjárót Gert Normann Andersen búvárrégész csapata vizsgálta meg alaposabban, akikhez Innes McCartney, egy ismert brit tengeralattjáró-szakértő is csatlakozott. 

Normann Andersen egy helyi múzeum vezetője, ahol a tengeri csatákra koncentrálnak, elsősorban a Jütlandi ütközetre, ami az első világháború egyik fontos csatája volt. A Tarpon felfedezése is nagy jelentőségű, a dán régész szerint megindító érzés volt merülni a drámai véget ért tengeralattjáró roncsánál.

A 84 méter hosszú hajóval együtt ugyanis odaveszett a teljes, 59 fős legénység is. A HJ Caldwell kapitány irányítása alatt álló HMS Tarpon feladata az volt, hogy olyan német teherhajókra vadásszon, amelyek a megszállt Norvégiába szállítottak utánpótlást az Északi-tengeren. 1940. április 10-én találta magát szembe a Schürbek nevű felfegyverzett teherszállítóval, majd soha többé nem lehetett róla hallani. Hivatalosan április 22-től számított elveszettnek. A korabeli feljegyzések alapján egészen máshol, a Skagerrak mélyebb vizében keresték, ám valójában a parthoz sokkal közelebb süllyedt el.

A tengeralattjáró roncsánál megfigyelhették, hogy mind a két periszkóp fel volt emelve, és néhány ajtót is nyitva találtak. Több helyen súlyos sérüléseket szenvedett a hajótest, nyilván számos mélységi bombával támadtak a Tarponra a németek. Egyikük minden bizonnyal telibe találta, és talán a lökéshullám ölte meg a legénység tagjait is. Ám a tengeralattjáró is felvette a harcot, két torpedóvető-csöve nyitva volt, de a német adatok szerint ezek a torpedók célt tévesztettek.

A JD-Contractor elsősorban tengermélyi munkavégzésben utazó cég, kábelfektetés, víz alatti építés és más hasonló feladatok terén van nagy tapasztalatuk. Pont amiatt találnak rá néha teljesen váratlanul roncsokra, mert folyamatosan a tenger felszíne alatt végeznek munkát- a Tarpon előtt például az E50 és a KI jelű első világháborús tengeralattjárókra is ők bukkantak rá Jütlandnál. Ha ismeretlen roncsot találnak, akkor pedig a kutatásba is bekapcsolódnak, hiszen ebben is nagy tapasztalatuk van. Kicsit olyan ez, mint amikor a felszínen építkezések során találnak régészeti lelőhelyeket, ám fontos az is, hogy a cég elkötelezett a kulturális örökség megóvása iránt, ezért nem bolygatja a lelőhelyet, és egyből a hatóságokat értesíti. 

Kísérteties látványt nyújt a szovjet tengeralattjáró a Balti-tenger sötét mélységében.

Az Sz-osztályú közepes tengeralattjárók voltak a szovjet flotta legeredményesebb búvárhajói. A Sztalinyec becenevű dízelelektromos tengeralattjárókkal 82,770 regisztertonnányi ellenséges hajót küldtek a tenger fenekére.

A 78 méter hosszú S-6 (vagyis Sz-6) a sorozat többi tagjához hasonlóan hat torpedóvetőcsővel volt felszerelve. 1935-ben kezdték építeni, 1938-ban bocsátották vízre, és 1941. nyarán indult utolsó bevetésére. 1941. augusztus 6-án veszett nyoma a Balti-tengeren.

A hajót 2012-ben találták svéd vizekben, az ország déli részén található Öland sziget közelében. A haditengerészet is megvizsgálta a roncsot, és sikeresen azonosították az eltűnt szovjet tengeralattjárót. Valószínűleg az ide telepített német aknák egyikére futva süllyedt el a hajó, magával rántva a legénységet.

Az aknára futás teóriáját erősíti az a tény, hogy két darabra szakadva találták meg a balsorsú tengeralattjárót a tenger fenekén. Egy búvárcsapat látványos videót készített a sötétségben nyugvó maradványokról, ráadásul még magyarázó feliratokkal is ellátták azt, hogy a laikus néző is be tudja azonosítani a tengeralattjáró részeit. A téma iránt érdeklődők számára feltétlenül érdemes végignézni.

Egy elsüllyedt szovjet tengeralattjáró belsejében készítettek érdekes videót merész búvárok: így most mindenki előtt feltárulhatnak az S212 (Щ 212) jelű hajó titkai.

A szovjet dízel-elektromos tengeralattjárót 1936-ban bocsátották vízre, és a fekete-tengeri flottában szolgált. 1941 novemberében indult el egy őrjárat a Duna torkolata közelébe, ám elvesztették vele a kapcsolatot, és többé nem hallottak róla. 

1976-ban fedezték fel a jelenleg az Ukrajnához tartozó Znemnij (Kígyó) sziget közelében, majd a roncsot is sikerült azonosítani, mert abban a térségben nem veszett el más tengeralattjáró ebből a sorozatból. Annak idején nem tudták biztosan, hogyan veszett oda, ám a feljegyzések szerint ott egy román aknamező volt, aknára futva süllyedhetett el, több részre szakadva. Az 58,5 méter hosszú S212 hajón 37 fős legénység szolgált.

Már jártam két múzeumban is tengeralattjáróban, és így megtapasztalhattam, mennyire szűkös a tér egy ilyen hajóban. Búvárként eszem ágában sem lenne beúszni, de szerencsére vakmerő orosz búvárok helyettem is bevállalják az ilyesmit. A háborítatlan belső térben mindmáig jól megfigyelhetőek a műszerek, a motorok is. Ebben a sötétben, a nem túl erős lámpa fényénél meglehetősen kísérteties a hangulat...

Már csak egy német búvárhajó helyzetét nem ismerték a Finn-öböl mélyén eltűntek közül- egészen mostanáig, amikor finn búvárok megtalálták az U-679-et Észtország közelében.

A VIIC osztályú U-679-es sorozatszámú tengeralattjárót 1942-ben kezdték építeni, és 1943-ban bocsátották vízre. A VIIC osztályba tartozó tengeralattjárók fontos szerepet kaptak a német flottában, gyakorlatilag minden hadszíntéren bevetették azokat. A 67 méter hosszú hajókatt öt torpedóvető-csővel szerelték fel. Az U-679 1944-től teljesített szolgálatot a tengeren, két szovjet rongált meg a Balti-tengeren. 

A tengeralattjáró 1945. január 9-én veszett oda. A jelentések szerint egy szovjet tengeralattjáróvadász mélységi töltetei végeztek vele, és a detonáció következtében elsüllyedt U-679 legénységének valamennyi tagja, 51 ember életét vesztette. 

A finn búvárok kutatása 2015 augusztusában járt sikerrel, amikor megtalálták a part közelében a hajó maradványát. Szeptemberben tudtak lemerülni a roncshoz, az ugyanis 90 méteres mélységben nyugszik. Felmérték az U-679 állapotát, és a vizsgálódásuk szerint a jelentések tévesek voltak, a tengeralattjáró valójában őrjáratozás közben aknára futott, és ez okozta vesztét. 

A háborús sírhelynek számító roncs az észt törvények szerint védettnek számít. A Subzone nevű búvárcsapat pedig tovább kutatja a Balti-tenger mélyét, mert akadnak még hajók, amiknek ott veszett nyoma az elmúlt évszázadokban. A Finn-öböl utolsó tengeralattjárójának helyzete viszont most már ismert, és talán további merülések után egészen biztosan lehet tudni majd a sorsáról.

Gyakran gondolok rá, milyen érzés lehet mélytengeri kamerák felvételeit visszanézni, elemezni. Elképzelem, ahogy leesik az álla egy tudósnak, amikor feltűnik egy méretes elefántfülekkel ellátott állat, amiről kiderül, hogy tulajdonképpen egy polip, és bármennyire idétlennek látszik, nagyon is birtokában van a túléléshez szükséges képességeknek, ha meg él. 

Mi, búvárok is látunk épp elég furcsa élőlényt, furcsa helyzetben, és ami életben tud maradni a folyamatos küzdelemben a tenger fenekén, akkor az biztosan ért valamihez. Gyakran csak hosszú évek kutatása után derül ki, egy-egy értelmetlennek látszó testrésznek vagy viselkedésnek nagyon is megvan a haszna az állat számára. Bizonyára az sem véletlen, ha Dumbót idézi egy polip megjelenése, és szép dolog ennek a végére járni, de tartom, az első reakciója még egy rutinos biológusnak a meglepődés lehet, amikor felfedez egy ilyen lényt. Jó lenne egyszer a helyükben lenni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!