Big Blue Búvár Blog

Az idén sem hagytuk ki a jól ismert repülőroncsot az Adriai-tenger mélyén.

Az itthon töltött nyár után sorban jöttek a rövid, de még mindig nagyon kellemes utak. A szeptember eleji kaland után a hónap végén ismét Horvátország felé vettük az irányt: Murteren a Tramonto jól ismert bázisával készültünk merülni.

Az idő elsőre nem tűnt rossznak, de aztán a búvárbázison kiderült, a hullámzás olyan erős, hogy a merülésre nem nagyon van esély. De sikerült megállapodni, és vasárnap reggelre tettük át a búvárkodást, mert az mindenkinek belefért. És nekünk így volt egy egész napunk, amit a szigeten töltöttünk. Jókat ettünk, megcsodáltuk a tenger felett a naplementét, és igazán nem volt okunk panaszra. 

Aztán másnap, októberhez képest csodaszép időben hajóztunk ki Zirje irányába. A víz gyönyörű volt, nyugodt, a látótávolság kiváló, és még a víz is váratlanul melegnek bizonyult: nagy mélységben is 21 fokos volt, ami több, mint elfogadható ősszel az Adrián.

A roncs pedig, nem meglepő módon, ismét nem okozott csalódást. Merülőtársam, aki sok helyen búvárkodott már, de Horvátországban még pont nem, rácsodálkozott, mennyire izgalmas helyre jutottunk el. S mit mondhatnék- már ott helyben jelezte, a következő szezonban ismét szívesen csatlakozna egy roncsos adriai kiruccanáshoz!

Ezt érdemes tudni a horvátországi búvárkodásról.

Megnéztük, mi újság az Adrián kora ősszel.

Furcsa egy nyár volt. Mindenki utazni akart, és persze rengeteg ember kellemetlen élményekről mesélt. Tömegek a reptereken, járattörlések, egekbe emelt árak. Közben a többség nyilván jól nyaralt, de a zúgolódás mindig hangosabb.

A sors úgy hozta, hogy mi pont a nyári csúcsszezonra nem terveztük semmit, de úgy gondoltuk, szeptember elején ideje lesz elnézni Horvátországba. Idejében foglaltunk egy megfizethető szállást, a víz és a búvárbázis közelében, kivártuk a sorunkat, aztán szépen elgurultunk Razanjba.

Abba nem megyek bele, át kellett gondolni, hol érdemesebb tankolni, illetve hogy készüljünk a kinti költekezésre, éttermekre- utólag ezeknek egy utazás kapcsán már semmi jelentősége. Akkor és ott számítanak, de most már mondhatom, nem plusz egy éttermi vacsorán múlik,  hogy éreztük magunkat.

Elegendő volt leülni a tenger partjára Razanjban, és élvezni egy kicsit a pillanatot. Az Adria szép arcát mutatta, még 24-25 fokos volt, így fürödni is lehetett, Ilyen körülmények között a merülés is jól esett, s el is húzódtak a búvárkalandok egy órásra, vagy hosszabbra. Semmi sietség, kapkodás- a tenger ott van, sok titkot rejt az aljzat, ahonnan szemek pislognak ránk, s próbáljuk megörökíteni azt, amit csak lehet.

Főleg a parton kalandoztunk, és a "jackpot" most is a csikóhal volt. Három merülésen találtuk meg, mind a három alkalommal ugyanazt, de olyan jól rejtőzött, hogy mind a három alkalommal másik búvár volt az, aki kiszúrta a bújócskázó példányt! A szokottnál több volt a polip, s felbukkant még pár egyéb érdekesség- de ha nem jön semmi, akkor sem lehettünk volna csalódottak.

Elsősorban azért, mert végig nagyszerű volt az időnk. A végén már csak mókából néztük meg az előrejelzést: a tegnap még kora reggelre jelzett vihar elcsúszott-e a déli órákra? Általában igen, majd még tovább- amíg kinn voltunk, eső csak egyik éjszaka esett, illetve az indulás reggelén csepergett. Sose rosszabbat! És beigazolódott, hogy ne az időjósoktól tegyük függővé az utazást...

Ha sok időm lenne, összeadhatnám, hanyadik utam volt ez az Adriára, és mennyit merültem ott. De... számít? Pont elég az, hogy tudom, megadatott, nem egyszer, sokszor- és remélhetően élvezem még én ezt a kilátást.

Tavaly nyáron megint megnéztük a Stuka roncsát az Adrián.

Emlékezetes roncsmerüléseim közé tartozik, amikor először jártunk a Zirje mellette nyugvó második világháborús zuhanóbombázó, a Ju87 maradványainál. Zuhanóbombázó, ami a tengerbe zuhant, s a merülés is olyan, hogy a felszínről gyakorlatilag egyenesen zuhanunk a mélység felé, a repülőhöz.

Ezen a nyári kiruccanáson a szomszédos Kaprije szigeten volt a bázisunk, onnan hajóztunk át a roncshoz. Kaprije önmagában is megér pár kellemes szót, hiszen hangulatos és szép sziget, autóforgalom nélkül. A roncsról persze már írtam régebben, s a lényeg változatlan: izgalmas hely, izgalmas búvárkaland. Még biztos visszatérek... S hogy miért? Pár képpel illusztrálom.

Egy különleges találkozás az Adriai-tengerben.

Alig egy hete még Horvátországban voltunk. Razanjból indultunk merülni, s a nap további részében is leginkább a tengerben, tengeren töltöttük az időt. Szerencsénk volt, a nyaralás jó volt, szép volt- és élményekben gazdag.

Önmagában az, hogy polipokat látunk a víz mélyén, nem feltétlenül akkora dolog. Az Adrián, bár néha több, néha kevesebb kerül a szemünk elé, a túrák többségét látunk üregekben rejtőző, vagy esetleg a sziklák színéhez hasonuló, a környezetbe olvadó példányokat.

Ezúttal is volt több polipos merülésünk. De az egyik, az kicsivel más volt. Az állat tűrte ahogy közelről fotóztam, gyakorlatilag csak a szemére koncentrálva készült pár portré. A polip szemeibe érzelmeket vizionálni lehet épp, csak felesleges, hiszen ezek a puhatestűekhez képest meglepően intelligens lények egészen máshogy élnek, mint mi. 

Aztán ez a polip is tovább állt, de nem ment messze. Mi nem üldöztük, csak fentről figyeltük, ahogy időnként szikláknál meg-megállva keres valami nyugvóhelyet. S azt is láttuk, hogy tucatnyi szemtelen kis fekete hal csipkedi, támadja, s a polip már nem nagyon védekezik. 

A polipok nem élnek sokáig. A nőstények nagyjából két évesen rakják le ikráikat, melyeket heteken át önfeláldozóan védelmeznek. Végül elerőtlenedve, elgyengülve pusztulnak el. Talán annak lettünk szemtanúi, ahogy egy ilyen megfáradt polipra csap le a többi tengeri állat- mert a tengerben így zajlanak a dolgok. S talán mégsem véletlen, hogy fáradtságot, beletörődést látunk bele abba a polipszembe....

A búvárrégészek Korcula szigete mellett találtak izgalmas lelőhelyet.

Dr. Mate Parica, a Zadari Egyetem Régészeti Tanszékének szakembere egy érdekes víz alatti régészeti kutatás vezetője, amely egy víz alá került neolitikus településen folyik.

Ez a település egy emberi kéz által kibővített, sokszögletű parttal rendelkező szigeten helyezkedett el. Ma a település maradványai 4-5 méter mélyen vannak a tengerszint alatt.

A kutatások egy falat tártak fel a lelőhely körül. Ezen kívül számos egyéb építmény nyoma látható, amelyek a mesterségesen létrehozott partvidék kiterjedésének irányát mutatják.

A jó állapotban megmaradt falak mentén gazdag régészeti anyagot, díszített kerámiát, csonteszközöket, hosszú kovaköves késeket, pengéket találtak, és valamennyi lelet a klasszikus hvari kultúra időszakára, körülbelül a Kr. e. 4500 körüli időszakra tehető.

- A megtalált település azért jelentős, mert az Adriai-tenger ezen részén a neolitikum időszakából nem ismertek nagyobb területen elhelyezkedő települések, csak barlangokban találtak leleteket. További jelentőséget adnak a lelőhelynek a jól megőrzött kőfalak, amelyeket a település partvidékének kialakulása és terjeszkedése során emeltek nagy gondossággal - mondja Dr. Parica.

Így hát elmondható, hogy az Adria mentén élő népek történelmének a több évezredes emlékeit is érdemes a víz alatt kutatni, nem csak a modern háborúkét vagy az ókori kereskedelmét.

Elképesztően jó állapotban maradt meg egy ókori hajó egy része az Adria mélyén.

Rendszeresen kapunk hírt újabb és újabb horvátországi roncsfelfedezésekről. Ezen nincs mit meglepődni, hiszen az Adriai-tenger igencsak jelentős tengerészeti útvonal volt már az ókorban is, és persze a középkorban vagy akár a két világháború idején is sok hajó került a tenger mélyére.

Ezúttal Ilovik szigete mellett bukkantak rá egy maradványra. Ami meglepővé tette a felfedezést, az a fából készült hajótestből megmaradt rész állapota: kiváló állapotban vészelte át a tengerben töltött évezredeket. Az első vizsgálatok szerint ugyanis 2,200 éve került a víz mélyére!

A víz alatti régészek is nagy örömmel vetették bele magukat a kutatásba, hiszen az Adriában még nem találtak ilyen kiválóan megőrződött leletet. Ne feledjük, időszámításunk kezdete előtt két évszázaddal épült az a hajó, amit most alaposan meg tudnak vizsgálni a szakemberek. Azért maradhatott meg ilyen állapotban a faanyag, mert a homok belepte, és így gyakorlatilag konzerválta azt.

A horvát régészek mellett francia szakemberek is részt vennek az eredetileg igen nagynak számító hajó maradványainak felmérésében, dokumentálásában. Mivel remek a lelet állapota, máris meg tudták állapítani az építés módját. Bizonyára lesz mit feltárni még itt is, de az eset bizonyítja, hogy mindenképpen érdemes nyitott szemmel nézelődni a horvát vizekben. Ki tudja, ki lel rá valami izgalmasra a mélyben legközelebb?

Csak természetesen azt nem szabad elfeledni, az ilyesféle leletről mindig értesíteni kell a hatóságokat, mert ha valaki simán csak hazaviszi, nem egyszerűen bűncselekményt követ el, annak az esélyét is elveszi, hogy alaposabb feltárás révén tudhassunk meg valamit arról, ami a víz mélyén rejtőzik.

Riport a felfedezésről

Ördögrája és rókacápa: csodaszámba menő találkozások horvát vizekben.

Bevallom, erre azért nem számítottam. Egy napon belül két egészen különleges búvárélményről is videós beszámolót láthattam, ráadásul az általam jól ismert Adriai-tengerből. Pedig vannak akik (tévesen) úgy tartják arrafelé "nincs semmi" a víz mélyén.

Hát, van. Persze szerencsésnek is kell lenni! Volt már nekem is ilyen élményem itt-ott, egészen váratlan, szokásos búvárélmény, olyan élőlénnyel, amit ott nem nagyon szoktak látni. És lám, déli szomszédunknál is nyitva kell tartani a szemét a búvároknak.

A szerb szabadtüdős búvár, Tijana Nikolic osztotta meg az alábbi felvételt, amin egy ördögrája látható, aki velük úszkál. Ilyen állat sem sűrűn fordul elő arra, ráadásul Rogoznica előtt volt a nagy találkozás- ahol mi épp egy hónapja voltunk. Azért panaszkodni nekünk sem kellett, de nagy sztori az ilyen kalandokból lesz...

És amikor az ember azt hinné, nem lehet nagyobbat dobni, jön a következő videó. Magyar búvárok vették fel Senj előtt ezt a rókacápát. Fogalmam nincs, ki merült ilyen állattal korábban Horvátországban, de nem sokan lehettek, Az ott működő Galathea búvárbázison legalábbis nem tudnak egyetlen hasonló találkozásról sem, pedig nem tegnap alapították magyar búvárok...

Mondhatnám, hogy szerencse kell az élethez. De ez így nem igaz: mert kell az is, hogy valaki egyálalán belevágjon a búvárkodásba, a víz alatti kalandozásba. És aki merül, annak mindig van egy új, nagy találkozása, egy csikóhal, egy delfinraj, az első cápa... És aki még többet merül, annak mindig bővül a listája. Az pedig még jobb, hogy ezek a találkozások másodjára, sőt, sokadjára is nagyon nagy élményt jelentenek.

Az őszig még van esély némi búvárkodásra a horvát vizekben. Közel van, akadnak roncsok, és az élővilág is sok érdekességeket tartogat- ráadásul ezen a fura nyáron azon kevés hely közé tartozik, ahová elutazhatunk.

Nehéz igazán megfogalmazni, hogy érez manapság az olyan ember, akinek hozzám hasonlóan az utazás nagyon kedvelt hobbija. Ha van annyi idős, mint én, kicsit a rendszerváltás előtti kor juthat eszébe, ahol egyáltalán nem volt szabadon választott, hova, hogy, mennyi időre mehet az ember.

A koronavírus szépen átrendezte a dolgokat, hétköznapjainkban is, meg kedvteléseinkben is. És messze nem csak az utazásra gondolok, hanem például a koncertekre, sportolásra is. A búvárkodás csak az egyik a sok érintett terület közül, és ugyan tudom, meg lehet lenni tengeri merülgetés nélkül, de amíg van lehetőség itt vagy ott, igenis megéri arról szólni, hova lehet biztonságosan búvártúrát tervezni.

Horvátország ma még "zöld" ország, ahova szabadon lehet utazni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene betartani a biztonsági előírásokat, ott is kötelező a maszk, az éttermekben távolabb vannak az asztalok és így tovább. Ám ha a helyi, naponta frissülő koronavirus.hr adatait nézzük, úgy tűnik, hogy a második hullám legkiugróbb csúcsai után most egy picit mérséklődött a megbetegedések száma. Reméljük, nem változik a besorolás!

Tovább boncolva az adatokat, látszik az, hogy területileg nagyon egyenlőtlen a megoszlás. A keleti, Szerbiával határos megyékben és főleg Zágrábban vannak elsősorban aktív esetek, míg a tengerparti részeken akadnak olyan régiók, ahol egészen alacsony ez a szám. Ide esik például a magyar búvárok körében nagyon népszerű Krk és Pag sziget is. De nem akarok botcsinálta virológiai szakember lenni: mindenki saját felelősségére dönt arról, hogy ezek a számok ijesztőek vagy megnyugtatóak-e a számára.

A hosszú helyzetelemzést nem hagyhattam ki, ha komolyan akarok beszélni jelen helyzetben az adriai búvárkodás realitásairól. Szerintem sokan vannak vele úgy, hogy utaz(ná)nak, és Horvátország az első számú választásuk,hiszen közel van, autóval is elérhető, lehet akár hosszú hétvégére leutazni. Akik többször jártak már itt, azoknak talán kevesebb az újdonság- bár nekik is javaslom, érdemes új területet felfedezni maguknak, ha korábban csak egy-egy régió merülési lehetőségeivel ismerkedtek meg.

Vannak sokan olyanok, akik itthon nem szoktak merülni, és általában is a meleg tengereket szeretik. Sőt, ha valaki kizárólag 29 fokos, korallos élővilágú tengerben csobban a víz alá, akkor nyugodtan mondhatom, az Adria nem lesz a szíve csücske. Én ugyanis senkit nem akarok rábeszélni semmire: a búvárkodás akkor jó, ha élvezzük. Ha valaki ezt csak meleg vízben szereti űzni, akkor várnia kell. (Hogy meddig, ki tudja? Az újra megnyílt egyiptomi utazási lehetőséggel is csak egy csoport élhetett, a távolabbi országok pedig továbbra is vörös zónások, vagy be se engednek külföldi nyaralót.)

Szóval mindenkinek jobb, ha előre letisztázzuk, miben más egy merülés Horvátországban, mint a trópusokon. A víz általában még a felszín közelében is hűvösebb. Hiába van nyár, 24-25 fokos a tenger, de 10 méter alatt jóval hidegebb is lehet. Kell a vastag neoprénruha, a csuklya. És így sem valószínű, hogy bárki napi négy, hosszan elnyúló merülést bevállalna.

Itt nincs színes halaktól nyüzsgő, látványos korallos élőhely, ahol olyan jól el tudunk nézelődni mint mondjuk a Vörös-tengerben. Bár vannak csodaszámba menő találkozások, azért szinte esélytelen, hogy az Adriában valaki mantaráját, szirtcápát, delfineket lásson. És persze nincsenek olyan óriási, lenyűgöző halrajok sem, amik kitakarják az eget.

Akkor mi van? Nos, roncsokat tekintve az Adria nyugodtan világszínvonalúnak mondható. Itt van az Isztria előtt pár fontos, híres hajó maradványa, köztük a legendás Baron Gautsch. Nem messze ezektől van a Lina Cres sziget mellett, illetve a Peltastis Krk sziget közelében. Dalmáciában ott van a Francesca di Rimini, Zirje szigete mellett pedig a nemrég felfedezett Ju87 Stuka bombázó roncsa. És ne feledjük, északtól délig akadnak merülhető amfora-maradványok is, amelyek több ezer éve kerültek a víz mélyére. Ez bizony már komoly vonzerő lehet a roncsok szerelmeseinek- de ezek a roncsok általában nincsenek sekélyen. Haladó búvár tudja élvezni ezeket, s persze fel kell készülni a már említett hűvösebb vízre is.

Ne írjuk le azért az élővilágot se! Aki szeret búvárkodni, és a felszínen is elmélyed abban, mi várhat rá adott élőhelyen, jobban tud készülni. Igen, az Adriát ismerni és szeretni kell, ha látni akarjuk mindazt, amit tartogat. Tudni kell, milyen mélységben szokott élni a csikóhal, s hogy jellemzően a növényzetben rejtőzik. Meg kell ismerni a polipok viselkedését, hogy megtaláljuk az üregeket ahova nappal húzódnak be. Egészen közel kell nézelődni a kövekhez, hogy a csigákat felfedezzük. Be kell világítani a lyukakba, résekbe, hogy murénát, langusztát, netán macskacápát találjunk. 

A lámpa általában is hasznos, mert mélyebben nagyon eltűnnek a színek, például a vörös gorgóniák káprázatos árnyalatai csak akkor láthatóak, ha rájuk világítunk. Lámpával könnyebb megmutatni merülőtársainknak is az érdekességeket- érdemes rutinosabb búvárokhoz, merülésvezetőhöz csatlakozni, aki már tudja, hol mit kell keresni. 

Valahol egyszer olvastam egy hozzászólást, amiben a búvár azt írja, "az Adria olyan mint egy sivatag". Az tény, hogy nem olyan mint a Vörös-tenger vagy Bali, de az, hogy élettelen sivatag lenne, egyszerűen butaság. Aki ilyen felfogással indul neki, és nem is akarja megszeretni az adriai merüléseket, annak kár is vacakolni a sok cuccal.

Nagy előny, hogy végig a partszakaszon sok a kiváló búvárbázis, és ezek között nem kevés magyar tulajdonú is van, a Kvarner-öböltől Dalmáciáig. Értelemszerűen ők minden vendéget szívesen fogadnak, s ha valakinek még az Adrián vagy adott területen nincs tapasztalata, szívesen segítenek. Ezen a nyáron nem nehéz megfizethető, jó helyen levő apartmant találni, és ehhez még különösebben alkudozni sem kell.

Konkrét helyet azért nem akarok javasolni, mert én sokfelé jártam már, mindenhol kellemes élményeket szereztem, és ha most bárhova lepottyantanának a horvát tengerparton, biztos tudnék jót merülni. Szerintem nem is a helyszín maga a lényeg, hanem az, hogy tudjuk, mire kell számítani. Készülj a hideg vízre, készülj a vastag neoprénruhára, készülj arra, hogy nem egyszer mélyebbre kell menni bizonyos látnivalókért. Örülj annak, ha felbukkan egy tintahal, egy tengeri nyúl, egy tengeri angolna, tanulj újat az ókori hajózásról vagy a magyar vonatkozású roncsok sorsáról. 

És főleg ne várd el azt az Adriától, amit nem tud nyújtani- így aztán nem lesz csalódás a búvártúra vége. Talán még az is lehet, hogy megszereted  ezeket a merüléseket, és megérted, miért járunk oly sokan rendszeresen, lelkesen vissza Horvátországba, vírustől függetlenül is.

A csikóhal nem túl fürge, nem is él mélyen, mégsem egyszerű búvárfotós téma.

A jó búvártúrán van egy kicsi ebből is, abból is. Amikor Razanjból kihajóztunk, megnézni a mélyebb falakat, a bíborszín gorgóniákat, majd csigákat kerestünk, a nyílt tenger élővilágát fedeztük fel magunknak. De egészen közel a parthoz, a lakott településekhez, az Adria sekélyebb részein is akadnak érdekességek.

Természetesen nem mindegy, mikor nézünk szét, van szezonja például a tengeri nyulaknak. Ez nem a nyárra esik, nem láttunk egyet sem, de csikóhalat nagyon szerettünk volna fotózni. Pláne azért, mert a korábbi napokban más búvárok már láttak. A csikóhal pedig nem egy gyakran költöző élőlény, így komoly volt a remény, hogy mi is ráakadunk.

Megálltunk hát búvár barátainkkal az Adriadive bázisa előtt, és útmutatást kértünk. Viccesnek tűnhet, de ez tényleg úgy néz ki, hogy elmagyarázzák, van egy csónak 7-8 méterre a parttól, az alatt 3-4 méteres mélységben nézzünk szét. Illetve onnan nem messze van egy valamiért tengerbe dobott fémkeret, annak a környékén, 5 méter körül szintén lehet csikóhalat látni.

Az ilyen útmutatást komolyan kell venni! Az első alkalommal nem voltunk igazán alaposak a parti merülés során, nem is találtunk csikóhalat. Inkább csak ismerkedtünk a hellyel. Másodjára már teljesen tudatosan ment a víz alatti kutakodás, mert tudtuk, ez a túra utolsó merülése- ha most nem lesz meg, nem próbálkozhatunk újra egy jó darabig. A csónak alá úsztunk, és onnan Z-alakot követve úsztam, folyamatosan nézelődtem, elsősorban a tengeri növényzet környékén, mert a csikóhalak igen gyakran ott bújnak meg. Fura ez, de valóban van egyfajta kiszámíthatóság: sok, a víz alatt élő különleges élőlényt a tapasztalt búvár gyorsan megtalál, mert tudja, melyik helyen, milyen mélységben él, milyen környezetet szeret.

Ezúttal húsz percbe telt, amikor feltűnt előttem a kis sárga sziluett. A csikóhal egyáltalán nem nagy, így ennek a feltűnő színe ellenére is majdnem sikerült elrejtőznie- valószínűleg 2-3 alkalommal már elúsztunk fölötte korábban. De végül neki tudtunk hasalni, és szorgosan fotóztunk. Az Adriai csikóhalak közül ugyanis ezek a látványos sárgák mutatnak a legjobban a képeken, a sárga csikó a jackpot búvárfotós szemmel.

Más kérdés, hogy hiába nem úsznak el villámsebességgel, mindig úgy tudnak fordulni, hogy ne tudjunk normális képet készíteni róluk. Türelem, rutin, no meg egy jól összerakott búvárfotós cucc kell ahhoz, hogy valami használható képet készítsen az ember. Ilyenkor bizony időnként egy egész merülést szánunk egy ilyen témára- bár általában egy idő után "megkegyelmezünk", mert hiába nem fogdossuk, tereljük az állatot, azért eléggé utálhat minket a vaku villogásáért.

Amikor elindultunk vissza a bázis irányába, még mindig nyitva tartottam a szemem, hátha látok valami érdekeset. És annak a bizonyos fémkeretnek a közelében, a növényzetből kiviláglott egy másik citromsárga sziluett- újabb csikóhal, újabb forgások, újabb szitkozódás, újabb képek. Eredményes, majdnem másfél órás merülés volt, pedig nem úsztuk szét magunkat. Köszönet illeti barátainkat, akik olyan alaposan és jól eligazítottak!

Hát, ilyen is lehet egy jó fotós merülés. Szerencse is kell hozzá, nyilván. De tudatosság még annyira: megkérdezni, mit láttak arra mások, ha volt érdekes, hol találták, és kifejezetten alaposan megpróbálni felkutatni a jó témát. S ha aztán a felszínen nézegetve az ember nagyjából elégedett a végeredménnyel, végképp kerek lesz a történet!

A kamerám után nyúlkált az érdeklődő nyolckarú, de szerencsére én voltam az erősebb.

Az Adriai búvártúrák során elég jó eséllyel találkozunk polipokkal. Az intelligens, különleges állatok megfigyelése mindig érdekes, és mivel általában sekély vízben bukkannak elő, mindenki számára átélhető ez az élmény. Ezen a nyáron sem maradt el a polipkaland, de a szokásosnál izgalmasabbra sikeredett.

A polipok, amellett hogy kiválóan rejtőzködnek, váltogatják a színüket és alakjukat, meglehetősen eltérő személyiségűek. Persze a kisebbek általában igyekeznek minél előbb eltűnni a szemeink elől, míg a nagyobbak kicsit bátrabbak, de ez csak általában igaz- láttam már máshogy viselkedő polipot is. 

Ezúttal a többi búvár hívta fel a figyelmemet egy, a kövek között rejtőző példányra. Meglehetősen nagy volt, és látványosan változtatta a színeit. Amikor először láttam, akkor felfújta magát, és barnás árnyalatú volt.

Utána, megunva a közelségemet, úgy döntött, pozíciót változtat. Ekkor kimászott a szikla alól, és a tetején próbálta reprodukálni annak a színeit: fehér és barna mintázata lett, sőt, volt olyan pillanat amikor még a szikla érdes felületét is imitálta.

Utána visszabújt a szikla alá. Fontos, hogy ilyenkor a polipot nem üldözzük, hanem csak megfigyeljük, és ha az állat kíváncsi, reagál is apróbb kézmozdulatainkra. De szó sincs arról, hogy mi megpróbálnánk hozzányúlni, kirángatni- ha ő érdeklődik, majd kinyújtja felénk a csápjait. Ám ha ez történik, észnél kell lenni.

A polip ugyanis gyors is, ügyes is. Tapadókorongjaival, hosszú, hajlékony csápjaival simán megragad kisebb dolgokat, és bizony láttam én már olyan videofelvételeket, amikor behúzta magával a búvár kezéből kikapott kisebb kamerát, lámpát. Ha elég kicsi az üreg ahova elviszi, ennek búcsút is lehet inteni. Eleinte csak figyelt, szemmel tartott.

Ám amikor óvatosan elkezdett a kamerám felé közelíteni a polip egyik karja, erősebben megfogtam a gépet. Nem mintha az én nagy víz alatti fényképezőgépemet el tudta volna ragadni, de azért meg tudta volna úgy rántani, hogy aztán az értékes dómportot végigkarcolja egy szikla. És jól tettem, hogy számítottam rá: egyszer csak rátapadt a karja a kamera elejére, és elkezdte magához húzni. Én voltam az erősebb és feladta. Ezen a ponton éreztem, nem illik már tovább zaklatni őkelmét, és továbbálltam. 

Utólag néztem meg a képeket, mert amíg a polippal "viaskodtunk" a kameráért, nyomogattam az exponáló gombot. És hát elég egyértelműen látszik a mozdulat, s mögötte a polip kiismerhetetlen tekintete... Izgalmas interakció volt ez! De szerencsére egyikünknek sem lett belőle baja, a kész képsorozat pedig szép emlék marad.