Big Blue Búvár Blog

A tengeri puhatestűek gyengéd balettje párosodáskor igencsak jó téma egy videósnak. Ráadásul a Sydney előtt élő hatalmas tintahalak  akár fél méteresre is megnőnek, emiatt is látványosabb az "előadás".

Ám szegény jószágokkal kegyetlenül bánt a természet: a Sepia apama fajba tartozó nagy tintahalak csak 2-3 évet élnek, egyetlen párosodási szezont érhetnek meg, utána a nőstények lerakják a tojásokat, és elpusztulnak. Ebben az időszakban az állatok gyakorlatilag nem táplálkoznak, testsúlyuk felét is leadják, majd teljesen elgyengülnek.

A puhatestűeknél nem szokatlan ez a rövid élettartam, ami sokak szerint az evolúció pazarlása. De valamiért mégiscsak működik ez a fajta reprodukció, legalábbis a hatalmas tintahalak új generációi évről évre visszatérnek a téli hónapokban, hogy párosodjanak.

A búvárok számára különleges élmény megfigyelni ezeket az izgalmas lényeket. Noha Ausztráliában a legtöbben csak a Nagy korallzátonyra gondolnak, ha búvárszempontból izgalmas helyekről esik szó, a kontinens szinte minden részén van valami izgalmas. Ezekkel a tintahalakkal például délen, Sydney környékén lehet találkozni- van tehát a víz alatt felfedeznivaló szerte az egész országban. Én legalábbis szívesen megnézném őket...

Még az amatőr búvárfotós életében is vannak olyan pillanatok, amikor érzi, hogy tényleg ott van a nagy lehetőség egy jó képre- maximum nem elég ügyes ahhoz, hogy éljen az eséllyel.

A sekély parti merülőhelyen úszkáltam a búvárbázis előtt az Adriában, alig pár méteres mélységben. Mivel többen merültek már ott a napokban, tudtam nagyjából, mi mindent találhatok. Meséltek róla, hogy tintahalakkal találkoztak, nekem most rájuk fájt a fogam.

Nagyjából hét méteren egy barnás, hengeres testű állatra figyeltem fel, olyasmi volt, mint egy furcsa tengeri uborka. Először csak értetlenkedtem magamban, miért lebeg ez pár centire az aljzattól- aztán beugrott, itt a tintahalam! Nem volt túlságosan nagy, alig 10 centis, és attól tartottam, viharos gyorsasággal tűnik el, ha óvatlanul közelítek. Lopakodtam, gépemet magam előtt tartva próbáltam jó pozícióba kerülni. Az állat gyanakodva húzódott távolabb, én pedig nem akartam felidegesíteni. Ilyenkor csak a türelem segít!

A tintahal, noha csak egy puhatestű. meglepően intelligens állat. Képes taktikát változtatni, ha el akar menekülni. Először távolabb úszik, majd az aljzathoz lapul, sötét színűre változva, próbál a környezetbe olvadni. Ha ez nem válik be, megváltoztatja a színét, például csíkosra. Ha ez sem segít, karjait úgy mozgatja, hogy próbálja magát nagyobbnak mutatni.

Én viszont továbbra is fotóztam ezerrel. A tintahal végülis egészen jól tűrte, bár néha azért megpróbált meglógni. Ám eközben gyakran került olyan pozícióba, hogy jó képet lehetett róla készíteni. Le tudtam fotózni a színváltozásait is, így telt el egy félóra.

A jószág aztán végül ráunt a modellkedésre, és megint új stratégiára váltott: egyszerűen el akart ijeszteni. Először a csápjait tárta szét, majd konkrétan a menekülés helyett elindult felém. Pár alkalommal csak 1-2 centire volt az objektívemtől. No nem azért volt problémás a támadás, mert kárt tudott volna bennem tenni, egyszerűen csak képtelenség volt normális fotót készíteni a túl közel levő állatról. Megtalálta a megfelelő eszközt a megfutamításomra: ha nem lehet dolgozni, a fotós odébáll.

Azért panaszom ne legyen, mert így is jól eljátszadoztunk. Neki sem lett baja, nekem se, pár jó fotóval is gazdagodtam, és igazán illetlenség lett volna még többet villogni a vakummal a szemébe. És még tanultam is belőle, a tintahalak viselkedésének sokszínűsége tényleg izgalmas.

A tintahal kedvelt fogás a tengerparti éttermekben, és ilyenkor eltöprengek azon, lehet, hogy ez az intelligens példány is egy tányéron köt ki. Furcsa az élet! Ettem már halat éppen eleget, de ezt, amivel ennyire testközelségben találkozok, ráadásul hosszabb ideig megfigyelhetem, azt semmiképpen nem lennék képes kifogni. Így már nem "csak" egy hal, hanem olyasféle állategyéniséget látok benne, mint egy barátságos kutyában.

This is the beginning of a beautiful friendship...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A napokban több helyen láttam megosztva egy félelmetes képet: gigantikus méretű tintahal partra vetett tetemét bámulják az emberek. A cikkek már arról szólnak, hogy a fukusimai nukleáris szennyezés következtében bukkannak fel ezek a hihetetlen méretű szörnyek. Megnézi az ember a fotót, és eltöpreng, merjen valaha a vízbe menni? Nem hogy merülni, de még a parton sétálni is esztelenségnek tűnik, ha ilyen fenevadak lesnek rá!...

Az örömteli (vagy szomorú?) hír az, hogy a szélsőséges dolgot nem a tenger produkálja, hanem egy roppant vicces kedvű Photoshop-művész. Az eredeti kép ugyanis pár éve Chilében készült, és egy partra vetett bálna teteme van rajta:

Az "alkotó" egy kicsit nagyobb ívet adott a bámészkodóknak, áthelyezte az embereket, és feltette az óriástintahalat a képre. Ügyes munka, biztos sokakat be is csapott a kamuszörnnyel. Hogy értelme van-e? Ó hogyne, két napig övé a világ. Nem tragédia ez; csak ne vegyük komolyan egyből az összes meghökkentő képet, amit látunk...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A mélytengerekben egészen furcsa, különleges állatok is élnek. A fejlábúak közé tartoznak a polipok, a tintahalak, a kalmárok, ezek közül némelyek több száz, sőt, több ezer méter mélyen találhatóak csak meg. Sokáig a létezésükről sem tudtak, aztán csak mélytengeri halászok hálóiból kerültek elő, végül a nagy mélységbe eljutni képes kutató tengeralattjárókról figyelhették meg bizonyos fajaikat. Valószínűleg még sok olyan faj akad, amit nem fedeztek fel, de a megfigyeltek jelentős része is számtalan alkalommal lepi meg a tudósokat.

A furcsa megjelenésű vámpírkalmárok első példányait alig száz éve fogták ki, és azóta is csak találgatták, mit is esznek ezek az állatok. A nevüket nem azért kapták, mert vérszívók lennének, egyszerűen vörös "köpenyük" és különös, nagy kék szemük emlékeztette a tudósokat a vámpírokra. Latin neve, a Vampyroteuthis infernalis azt jelenti, hogy "vámpírkalmár a pokolból". A nagyjából futballabda méretű állat egyébként puhatestű a többi fejlábúhoz hasonlóan, de még azok között sok ügyes ragadozó is van, ennek a fajnak az egyedei nem tartoznak közéjük.

Amikor a kifogott állatok gyomortartalmát vizsgálták, sose találtak elejtett állatot. A Monterey Bay Aquarium kutatói távirányítású eszközökkel próbáltak foglyul ejteni egy élő példányt, hogy végre pontot tehessenek a vita végére, mit is eszik az a "vámpír". Kiderült, a mély vízben élő állat gyakorlatilag csak csipeget, a felszín közeléből lefelé süllyedő apró élőlényeket, elpusztult állatok testrészeit, mindenféle törmelékeket fogyaszt.

Igazság szerint ez csak afféle "hulladék", abból sem túl sok, de a vámpírkalmár nagyon-nagyon hatékonyan használja fel a szűkös mennyiségű táplálékot. Erőfeszítés nélkül lebeg a vízben, és nem kell úsznia hogy elcsípja a zsákmányt, egyszerűen csak kitárja széles köpenyét, és felfogja ami a felszín irányából lehullik. A nagy mélységben ráadásul nem nagyon van ellensége, menekülésre sem kell tartalékolni az energiáját. Az állat tapogatókorongjai különösen érzékenyek, tehát az apró hulladékot is észlelik, és egy speciális anyag termelődik rajtuk, amivel a kis darabokat össze tudja "ragasztani". Szóval a vámpírkalmár tökéletesen alkalmazkodott azokhoz a körölményekhez, ahol le kell élnie életét. Csak azzal nem számolhatott, hogy megjelenése miatt ilyen nevet aggattak rá az emberek- bár azt hiszem, még sose reklamáltak miatta senkinél.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.