Big Blue Búvár Blog

Különféle teóriák léteznek arra, egyes állatfajok miért tűntek el a Föld történelme során. Érdekes, hogy ilyen kérdésekre is víz alatti kutatások segítségével adhatnak választ.

A szigetek olyanok, mint egyfajta természetes laboratóriumok, ahol jó megfigyelhető a fajok változása, fejlődése. Elég, ha csak arra gondolunk, Darwin is mennyit tanult a Galápagos-szigeteken töltött időszak során. 

A Bahamákhoz tartozó Abaco szigeten egy víznyelőben merülve talált a rutinos búvár, Brian Kakuk több rég ott nyugvó állati csontvázat. A kutatók nagy örömére, rengeteg maradványra bukkant: 96 gerinces fajhoz tartozó 5000 csontot talált a mélyben. 

Egészen pontosan meghatározható, hogy ezek a fosszíliák az utolsó jégkorszak idején kerülhettek a ma már víz alatt levő barlangokba, hiszen akkortájt alacsonyabb volt a tengerszint. A megtalált csontok közül 39 olyan fajé volt, ami ma már nem található meg a szigeten- ezek tehát kihaltak valamikor az elmúlt évezredek során.

Ezek után következett a további csontmaradványok vizsgálata. Mint kiderült, a jégkorszak után a közel százféle fajból csak 17 olyan van, aminek nem került elő további csontja, tehát ezek voltak azok, amelyek számára minden bizonnyal az éghajlatváltozás jelentette a végzetet. A többi viszont fokozatosan úgy tűnt el, ahogy az emberek megjelentek a Bahamákoz- több állat pusztult ki az emberi tevékenység következtében, mint a környezeti változások hatására.

Pedig nem akármekkora változásokat okozott a jégkorszak! Amíg alacsony volt a tenger szintje, Abaco sziget területe nagyjából 17,000 négyzetkilométer lehetett, míg ma csak 1,214. Ráadásul jelentős volt a felmelegedés is. Ám ennek ellenére ezt a változást a fajok jelentős része túlélte.

Amikor viszont megérkeztek az emberek, elkezdték kivágni vagy felégetni az erdőket, építkezni és földet művelni kezdtek, sok faj tűnt el örökre. Szinte az egész világon jellemző, hogy a nagy kihalási hullámok kezdete az ember megjelenéséhez köthető adott területen, de most már van összehasonlítási alap a többi globális változáshoz képest.

Ezeknek a folyamatoknak a megértéséhez járulhat hozzá a továbbiakban a karib-tengeri barlangokban merülő búvárok munkája, akik az ott talált állati maradványok felszínre hozásával segíthetik a tudósokat. Érdekes lehet úgy merülni, hogy nem csak azt fedezik fel, merre kanyarognak a víz alatt a járatok, de még azt is kiderítik, hogy vett kanyarokat a Föld történelme.

A roncsos hírek kapcsán sokszor felkapjuk a fejünket, amikor vagyont érő kincsleletekről írnak. Ám mi van, ha a tengermélyi kutatás csak viszi a pénzt, nem hozza?

Nagy szenzáció volt, amikor hosszú keresés után végre megtalálták Kanada sarkvidéki vizeinek mélyén a Franklin-expedíció elveszett hajóját. A búvárrégészek izgalomba jöttek a híres felfedező HMS Erebus nevű hajójának roncsánál, amit már 2007-óta próbáltak megtalálni. Izgalmas tárgyakat hoztak felszínre, a felvételek is jó állapotban maradt alkatrészeket mutattak be.

Egy pár képviselő viszont kíváncsi lett arra, tulajdonképpen mibe is került az adófizetőknek a közel egy évtizede tartó víz alatti régészkedés, amit a sikertelen expedíció hajója után indítottak azon a területen. Nos, a közpénzből fizetett számla állítólag közel 1,1 millió kanadai dollárra rúg, amit elsősorban a Parks Canada büdzséjéből fedeztek. 

Magyar pénzben 250 millió forintról beszélünk, de emellett magán támogatók is sok pénzt adományoztak a célra. Együttesen irdatlan sokba került tehát a keresgélés a tenger fenekén, aminek során több száz négyzetkilométert fésültek át méregdrága eszközök segítségével, és sok merülést hajtottak végre. Ilyen helyzetben nyilván felmerülhet-e a kérdés, tulajdonképpen megérte? Hiszen a hajók így is, úgy is odavesztek, az expedíció történetét ismerjük, és ez a kutatás többe került, mint annak idején maga a Franklin-küldetés.

Jelen helyzetben az árnyalja a képet, hogy Kanada igényét a sarkvidéki területekre jogi szempontból is megalapozza az 1845-ös expedíció, ami egészen messze jutott az északnyugati átjáró keresése közben. Így végülis talán még indokolható is a méregdrága régészeti munka.

Más kérdés, hogy az anyagi források korlátozottak még Kanadában is, így aztán máshonnan hiányzott ez a pénz. Az ország más területein jelentősen csökkenteni kellett a régészeti feltárások költségvetését, így nyilván akadnak kutatók, akik elismerve a mostani felfedezés jelentőségét, mégsem annyira boldogok, hiszen az ő munkájukat fel kellett függeszteni.

Szóval a roncsok kapcsán felmerülő dollármilliók nem csak bevételt jelenthetnek, hanem kiadást is. És ez még akkor is igaz, amikor valaki kincsek nyomába ered: ha nem jár sikerrel, csak önti bele a pénzt a felszerelésekbe, a hajóba, a munkabérekbe, de semmit nem kap cserébe. 

Az összképnek ez is része, amit sokan hajlamosak elfelejteni. Régészkedni nem olcsó, de kérdés, kulturális örökségünk mely elemére költünk a legtöbbet? Izgalmas dilemma...

A tengerbiológus ott kutatkodik, ahol a halak vannak: a víz alatt, no meg a halászok között. Dave Ebert jól tudja ezt, és sokat köszönhet a halpiacoknak: három évtized alatt több, korábban még felfedezetlen fajt talált ott.

Ebert kedvence Tajvanon van, ahol a halászok már jól ismerik. Amikor először tett ott egy sétát, a fiatal biológus álla leesett, annyi furcsa, számára ismeretlen halat látott a pultokon. Összevásárolt mindent, és megpróbálta tartósítani a leleteket, aztán jött az azonosítás. Azóta rendszeresen visszatér, és a halászok lelkesen hozzák neki a furcsábbnál furcsább állatokat. Ebert nyilvántartása szerint az általa először azonosított két tucatnyi porcoshal-fajból (cápák illetve ráják) közül tízzel itt találkozott először.

Persze nem csak a halpiacon talált új cápákat a kutató: Namíbiában a nyolcvanas évek végén teljesen felderítetlen volt a partvidék. A nomád körülmények között élő biológusok heteken át hajóztak és halásztak, és sikerrel is jártak, például egy korábban még ismeretlen szellemcápa is hálójukba került. Néha pedig postán küldenek olyan állatokat a kutatóintézetbe, amiről azt hiszik, már azonosított fajhoz tartoznak, ám ott kiderül, új fajról van szó.

Ám nem úgy megy a dolog, hogy egy biológus lát egy számára ismeretlen halat, elnevezi, aztán bekerül a lexikonba és kész. Természetesen ilyenkor széleskörű egyeztetés folyik más kutatókkal, és próbálják kideríteni, valóban új fajt fedeztek-e fel. Ebert szerint nagyjából harminc olyan cápa van náluk jelen pillanatban, amivel kapcsolatban még nem tudnak biztosat mondani. Folyamatosan fedeznek fel új fajokat, a cápák ötödét például az utóbbi évtizedben azonosították csak.

A halászokkal való beszélgetésekből sok más dolog is kiderül. Az eltelt három évtized során azok a bizonyos tajvani halászok elmesélték, bizonyos fajokból egyre kisebb a fogás, és egyre mélyebbre és mélyebbre kell leereszteni a hálókat hogy ha fogni akarnak valamit. Ez jó a tudománynak, mert új helyeken halászva új fajok kerülnek elő- de sajnos jelzi, hogy a tenger élővilága pusztul. Meglehet, olyan állatok is eltűnnek a tengerekből, amit még soha, senki nem látott.

És hogy lesz valakiből sok fajt felfedező cápakutató? Dave Ebert szerint nagyjából ötévesen kapott egy cápás könyvet, amit azóta is őriz: ekkor kezdődött az egész. Ám míg sok gyerek kínő az ilyen jellegű érdeklődésből, ő tizenévesen közölte családjával, ezzel akar foglalkozni. Támogatták, segítették, és megvalósíthatta álmait, olyan helyekre juthatott el, olyan kalandokat élhetett meg, ami másnak nem adatik meg. 

Ma már természetes, hogy a víz mélyén is dolgoznak tudósok, köztük a múlt feltárásán dolgozó szakemberek. A régészek egy része számára természetes, hogy akár csúcstechnikájú búvárfelszereléssel merülnek alá, de nem volt ez mindig így.

Víz alá lebukó vadászok már régesrég dolgoznak, és arra is volt példa a történelemben, hogy a felszínre kellett hozni valamit egy elsüllyedt hajóról, és búvárharangot használtak ehhez. Még a Nagy Sándorról szóló legendák egyikében is említést tesznek arról, hogy leszállt a víz mélyére a híres hadvezér egy ilyen eszközzel.

Természetesen a primitív eszközökkel nem lehetett túl mélyre menni, és mivel nem volt megoldott a levegő cseréje, a merülés sem tarthatott túl sokáig. Egy kutató, Dr Joseph Eliav azt állítja, sikerült bizonyítékot találnia rá, hogy fél évezrede olyan újítást talált ki egy olasz mester, amivel a búvárharangot tovább használhatták, ráadásul kifejezetten ismeretszerzés volt a merülés célja- talán elsőként a világtörténelemben.

Guglielmo de Lorena a 16. század első felében a beszámolók szerint egy Róma közeli tóban merült alá egyszemélyes búvárharangjában, órákon át képes volt lenn maradni, és izgalmas leleteket hozott fel ókorban elsüllyedt hajók roncsaiból. Azon a bizonyos tó arról volt híres, hogy Caligula császár hatalmas hajókat ácsoltatott, amelyeket afféle úszó palotaként használt.

A Nemi-tó mélyére süllyedt ókori hajók roncsairól legendák szóltak, keresték is őket, de csak 1535-ben sikerült közelről megnézni azokat de Lorena búvárharangjával. Ő és  Francesco De Marchi volt az első, aki másfél évezred után láthatta a maradványokat. A felszínre hozott tárgyakat gyorsan el is adták- a relíkviáknak már akkor is komoly pénzben kifejezhető értéke volt.

De Marchi részletesen ír a merülésekről, de azt titkolta, hogy sikerült megoldani a levegő cseréjét a mélyben. Leírása szerint a fából ácsolt búvárharang egy személy befogadására volt alkalmas, zsírral és faggyúval tették vízhatlanná, és egy csiszolt kristály ablakon át nézhettek ki. A felszínen túl nehéz volt, de a víz alatt már meglehetősen kényelmetlen szíjakkal rögzítették a búvár testére a szerkezetet. A két kéz viszont kilógott, így tudtak egyszerű feladatokat elvégezni. 

Eliav feltételezése szerint a búvárharangon volt egy szelep, ahol távozhatott az elhasznált levegő, és lezárt hordókban küldtek le friss levegőt. Aligha lehetett egyszerű mutatvány a merülés ilyen módszerekkel, amit még további tényezők is nehezítettek. De Marchi szerint a harangban szinte kibírhatatlan hőség volt, viszont deréktól lefele a dermesztően hideg víz tette őket próbára. Semmilyen védőruhát nem viseltek, így aztán nem lehetett nagy móka a séta a tó fenekén. Ráadásul azt is megírta, hogy vitt magával ételt, de az erősen morzsálódó kenyér vonzotta a halakat, akik a morzsák kapkodása közben őt is megcsipkedték- meglehetősen érzékeny pontokon is.

Persze nem kell túlzásokba esni, ez azért nem olyan víz alatti régészet, mint ami manapság megszokott. Nem nagyon készültek dokumentációk, alapos feltárást sem tudtak végezni- de így sem kis teljesítmény, hogy megtaláltak egy ókori roncsot, le tudtak oda merülni, meg tudták vizsgálni, és még leleteket is a felszínre hoztak. Az sem meglepő, hogy nem múzeumba vitték őket, hanem eladni. A merészségük, kíváncsiságuk viszont összemérhető a manapság víz alatt dolgozó kutatókéval, így megérdemlik, hogy méltassuk a teljesítményüket.

A maja kultúra bukásának okait több helyszínen kutatják, és érdekes módon a válaszokat gyakran a víz alatt találhatják meg. Legyenek azok egykori kegyhelyek, amelyek mélyén talált áldozati tárgyak mesélnek a múltról, illetve természeti képződmények, amelyek vizsgálata árul el fontos dolgokat.

A maják civilizációja, tudása ma is sokakat izgat, pedig azért nem tudunk mindent róluk. Mindenesetre akik azt hitték, 2012-ben a maja naptár végén eljön a világvége is, kicsit már túlságosan is hittek a jóslataikban. Pedig szegény maják a saját bukásukat sem látták előre, ami nagyjából egy évezrede kezdődött. Úgy tűntek el a civilizációjuk emlékei, hogy a rég elfeledett templomok megtalálásaig nem is tudott róluk a tudomány. 

Talán a tenger mélyén vizsgálódó tudósok szolgálhatnak néhány izgalmas válasszal. A maják egykori birodalmához közel esik a Great Blue Hole, azaz Nagy kék lyuk, ami Belize egyik leghíresebb merülőhelyének számít. A 300 méter átmérőjű és több, mint 100 méter mély üreg akkor keletkezett, amikor egy hatalmas üreg beomlott sok-sok éve. Az itteni kristálytiszta víz vonzotta már a híres felfedezőt, Jacques-Yves Cousteau-t is. 

Búvárrégészek a tenger fenekéről gyűjtöttek be mintákat a Blue Hole-ból és annak közeléből. Azokat elemezve az derült ki, hogy nagyjából a hanyatlás kezdetével esett egybe egy klímaváltozás, aminek következménye egy pusztító aszály lett. Ezt abból lehet tudni, hogy amennyiben sok eső esik, a folyók több üledéket sodornak magukkal a tengerbe. Ám ennek a bizonyos időszaknak a mintái sokkal kevesebbet tartalmaznak abból az ásványi anyagból, amik jellemzően a folyókból kerültek a mélybe. 

A szárazság azzal járt, hogy egyre nehezebb volt ivóvízhez jutni és természetesen kevesebb terményt tudtak aratni. Az éhezés által sújtott lakosság többé nem bízott a vezetőkben, félbe szakadtak a hatalmas építkezések, és hanyatlani kezdett a maja birodalom. Ezt a történetet egyelőre másféle régészeti emlékekkel lehet igazolni, de úgy fest, a tenger mélyén levő üledék elemzése is ezt támasztja alá. 

Újabb bizonyítéka ez annak, hogy sok esetben egészen váratlan helyszíneken érdemes kutakodni az emberiség múltjára kíváncsi szakembereknek. Ki hitte volna, hogy a maják nyomában járóknak le kell merülni, ha fel akarják tárni ezt a régesrégi történetet...

Egy lengyel tengeralattjáró drámai sorsának lezárását akarják megfejteni a roncs után kutató búvárok. A nyomtalanul eltűnt Orzel (Sas) nevű hajó rejtélye ugyanis 75 éve foglalkoztatja a lengyeleket, akik ebben az évben az évforduló tiszteletére több megemlékezést tartanak, filmet készítenek, és immár a sokadik búvárexpedíciót indítják a megtalálására.

Az Orzelnek nem csak az eltűnése drámai, hanem az azt megelőző időszaka is. Amikor 1939-ben a hitleri Németország megtámadta Lengyelországot, villámgyorsan haladtak előre a hazájukat védők hősiessége ellenére. Elfoglalták a nagyvárosokat, repülőtereket, kikötőket is, és persze minden használható harceszközre rátették a kezüket. 

A hollandok által épített, 1473 tonnás tengeralattjárót 1939-ban állították szolgálatba. Korszerű hajónak számított, viszont kicsit nagy volt a sekély Balti-tengerhez. Amikor a németek közeledtek, az Orzel kapitánya úgy döntött, nem engedi át a hajót az ellenségnek. Kihajóztak a nyílt tengerre, majd rövid tanakodás után az akkor még semlegesnek számító Észtországba mentek a kapitány betegsége miatt. Ám Tallinnban kellemetlen meglepetés várta őket: német nyomásra az észtek gyakorlatilag foglyul ejtették az Orzelt és legénységét. A kórházba vitt kapitány helyébe Jan Grudzinski lépett, aki hogy időt nyerjen, látszólag mindenben együttműködött a helyiekkel. Az észtek valamennyi hajózási térképet elvitték, és elkezdték leszerelni a fegyverzetet is. 

Egy éjszaka aztán a legénység leütötte és a tengeralattjáróra vitte túszként a hajót őrző két katonát, elvágták a villanyvezetéket, és megpróbáltak elszökni a sötétségbe borult kikötőből. Ám azonnal akadályba ütköztek, a szó szoros értelmében: egy homokpadon megfeneklett a hajó. Az észtek már tüzeltek rájuk a partról, amikor nagy nehezen sikerült hátramenetbe kapcsolva elmozdulni. Utána elhagyták a kikötőt, sikerült kiérniük a nyílt tengerre és a mélybe merültek, majd 24 órán át mozdulatlanul várakoztak. Eközben a fejük felett az őket kereső német és szovjet(!) hajók járőröztek folyamatosan.

Amikor elcsitult a zaj, elindultak, és eljutottak Svédországba, ott tették partra a két észt katonát. Majd megpróbáltak a Balti-tengeren át eljutni brit vizekre, de hajózási térképek nélkül igencsak nehézkes volt navigálni. Abban bíztak, hogy egy német teherhajó feltartóztatásával tudnak térképet szerezni, de csak ellenséges hadihajókkal találkoztak. Éjszaka a felszínre emelkedve próbáltak a világítótornyok segítségével tájékozódni, de ezzel sem ment minden hiba nélkül- volt, hogy napokon át meglapultak a tenger fenekén, majd később ismét megfeneklett a hajó. Még a brit hajóktól is tartaniuk kellett, ugyanis a tallini menekülés során megsérült a rádió, és nem tudták elmondani, kik is ők.

44 napig tartott a viszontagságos utazás Skóciáig. Itt gyorsan meg kellett javítani a tönkrement rádiót, és tört angolsággal jelezték a briteknek, hogy az Orzel megérkezett barátságos szándékkal, ne lőjenek rájuk. Mindenki megdöbbent, mert már rég elkönyvelték, hogy a lengyel tengeralattjáró odaveszett. A hajót és legénységet azonnal a Royal Navy állományába vették át, és az Orzel volt az első lengyel hadihajó, ami sikeresen torpedózott meg egy német hajót a Norvégia elleni invázió idején.

Ám 1940 júniusában az Orzelnek nyoma veszett. Azt gyanítják, baráti akna áldozata lett a tengeralattjáró és hős legénysége Norvégia közelében, de a roncsot mindmáig nem találták meg. Csak az elmúlt évtizedben fél tucat expedíció indult a felkutatására az Északi-tenger mélyére, de most egy halásztól kapott információ új reménnyel kecsegteti a kutatókat. Nem csak emberek merülnek, távirányítású eszközökkel is segítik a munkát, de nincs könnyű dolgok, ugyanis a helyszín ahol kutakodnak valóságos roncstemető, több száz hajó maradvány nyugszik a mélyben. Az expedíciót vezető búvár, Tomasz Stachura reménykedik benne, hogy ezúttal sikerrel járnak, és megírhatják az Orzel történetének utolsó fejezetét. 

Dr. Eugenie Clark egyike volt a víz alatti kutatások úttörőinek. A tengerbiológia legendás személyisége, a híres "Shark Lady" 92 esztendős korában hunyt el Floridában.

1922-ben született New Yorkban, ami nem éppen azt vetítette előre, hogy egyszer a tenger fenekén fog kutatómunkát végezni. Édesanyja japán származású, így nyilván meg kellett tapasztalnia a vegyes kulturális háttér jó és rossz oldalát egyaránt. Gyerek volt még, amikor egy akkoriban mutatványszámba menő akváriumba vitték el, és azonnal tudta, a halakkal szeretne foglalkozni a jövőben. Az egyetemen biológiát tanult, izgatta a tenger élővilágának felfedezése, de a negyvenes években éppenséggel nem volt egyszerű dolog ezzel foglalkozni.

A felszín alatt gyakorlatilag alig dolgoztak a biológusok. A nehézbúvárok felszerelése nem igazán alkalmas a szabad megfigyelésre, az önálló légzőkészülékekkel végzett kísérletek még gyerekcipőben jártak. Hans Hass és Jacques-Yves Cousteau még épp csak elkezdte a tudományos célú merülést, a katonai vonalon dolgozók minél többet szerettek volna megtudni a búvárkodás fiziológiájáról, és a felszín alatti világról csak a halászhálók tartalmának elemzésével tudhattak meg többet.

Ez a módszer pedig nyilván nem hibátlan: nem tudhatták, pontosan mi, hol, hogy egymás mellett? És persze azokkal a lényekkel sem nagyon találkozhattak, amik üregek mélyén rejtőzködve nem kerültek a hálóba. A halászoktól szerezhető információk hitelessége igencsak korlátozott volt, legendákkal és mítoszokkal rémisztgettek mindenkit a vén tengeri medvék.

Ebbe a közegbe csöppent bele az ifjú kutatónő. Ám Eugenie Clark bizonyította, hogy megállja a helyét víz alatt és felett minden helyzetben! 1949-ben Palaun a helyi halászok tanították meg neki a szigonyozás mesterfogásait, hamarosan igen magabiztosan mozgott a mélyben. Egy évre rá már a Vörös-tengerben gyűjtött halakat. 1953-ben pedig megjelent első könyve is, a "Lady With a Spear". 

Hosszú karrierje során több kutatóintézetben dolgozott, számos tudósgenerációt nevelt, több tucat tudományos cikket publikált, rengeteg díjban és elismerésben részesült- állítólag munkásságát összegző önéletrajza 20 oldalas volt! Feltehetően magánéletében is a változatosságot kedvelte, öt férje volt, és négy gyermeket nevelt... De a tudományos munka volt az első a számára, egyenrangú partnere volt a víz alatti kutatások legnagyobb alakjainak.

Ami miatt a "Shark Lady" becenevet kapta, az a cápák iránti érdeklődése. Számtalan alkalommal merült velük, sok fajukat láthatta testközelből, fontos megállapításokat tett velük kapcsolatban. Már akkor merült ezekkel a ragadozókkal, amikor mindenki rettegett a cápáktól, és inkább kiugrottak a vízből, ha felbukkant egy fenyegető hátuszony. Nem egyszerűen csak búvárkodott a közelükben, egészen közelről figyelte meg a legveszélyesebbnek tartott fajokat is. 

Harcolt azért, hogy a Spielberg-féle 1975-ös Cápa (Jaws) által sugallt ijesztő képet megváltoztassa, és az emberek fejében ne egy vérszomjas emberevő képe éljen. Kétségtelen, hogy erre saját maga is jó példa volt, hiszen számtalanszor búvárkodott cápákkal, és soha nem sérült meg. 

Pontosabban szólva volt egy sztorija arról, hogy egyszer egy cápa foga megsebesítette. Épp egy előadásra autózott, amikor a mögötte levő méretes cápaállkapocs egy erős fékezésnél előrezuhant, és ahogy karjával próbálta a helyén tartani, megsérült. Ez a heg maradt meg az egyetlen "támadás" emlékeként...

Még nyolcvanas éveiben is merülgetett, és elég nagy tekintélye volt ahhoz, hogy képes legyen sikeresen lobbizni környezetvédelemi témákban. Mint ahogy minden tengerbiológus, úgy ő is gyakran hangoztatta, az emberi tevékenység óriási pusztítást végez a mélyben, ami ellen tenni kell valamit. 

2004-ben egy merülés során megsérült a sarka, és a rutin kivizsgáláson derült fény tüdőrákjára. Azonnal kezelést kapott, és ezután ismét légzőkészüléket öltve indult a mélybe. Ám nem csak búvárként merült, több mélytengeri tengeralattjárós kutatóexpedíciónak is vezetője volt. Ez a világóceánoknak az a területe, ahol még ma is számtalan felfedeznivaló van, nem csoda hát, hogy az ő fantáziáját is izgatta a nagy mélységek örökké sötét világa.

Eugenie Clark élete bizonyíték arra, hogy kitartással akár a legmerészebb álmok sem megvalósíthatatlanok. Érdemei a víz alatti kutatásban, a cápák megismerésében, a tengeri élővilág védelmében vitathatlanok, és mindez azért különösen nagy szó, mert amikor karrierjét kezdte, a nőknek jóval nehezebb volt érvényesülni. Egyike volt azoknak, akik kiharcolták a megbecsülést a nőknek a tudományban, és sokat tett azért, hogy a búvármunka teljesen elfogadott legyen a tengerbiológiában. A szinte minden képen mosolygó, életvidám és lendületes Eugenie nem csak elismert tudós, de a tenger igazi szerelmese is volt, és a búvárkodás világában mindig is egyike lesz a legmegcsültebb személyiségeknek.

Nem csak a foci-vb szolgálhat izgalmakkal, hanem a tengerkutatás is. Pár nap alatt izgalmas hírek érkeztek mély és sekély vízből, hozzánk közeli és távol eső tengerekből. Nincs mese, a víz alatti világ még mindig annyit titkot rejt, hogy a felfedezésre vágyó ember búvárként találhat leginkább újdonságot a bolygónkon.

Az Adriáról először azt a hírt kaptuk, hogy egy titokzatos képződményt találtak a tenger fenekén, amiről sokan azt gondolják, a természet alkotása, mások viszont máris Atlantiszt vizionálnak. Ezt még nem tudhatjuk biztosan, ám pár nap múlva jött a hír, hogy Zadar közelében sekély vízben település nyomaira bukkantak, amit most lelkesen vizsgálnak a régészek. Ott van egy zsúfolt város előtt, és ki tudja miatt nyugszik a mélyben háborítatlanul- nos, ennyit arról, a búvár rálelhet-e valamilyen váratlan dologra merülés közben.

Mindig felmerül a kérdés, miért nem találják meg ezeket a maradványokat sokkal korábban, hiszen annyian merülnek minden évben például az Adrián? Nos, a tenger a mélyére került romokat, hajókat befogadja, és szép lassan teljesen át is alakítja. A fából készült hajók anyaga elrothad, eltűnik, az amforák széttöredeznek és belepi őket az aljzat homokja, a magára hagyott építményeknek általában az értékesebb köveit elviszik, és ami ott marad, azt a tenger hullámzása erodálja. Sokszor csak légifelvételek vagy műholdképek vezetik nyomára a régészeket.

Szerencse és szakértő szem kell tehát ahhoz, hogy valamiben meglássuk, mi lehetett eredetileg! Így is előfordul, hogy valami túl szabályosnak tűnik, aztán közelről megnézve csak különleges alakú szikákat találunk, tehát az ember igyekszik nem belelkesedni minden kis apróságtól, amibe fantasztikus roncsfelfedezést képzel bele.

A változások illusztrálására itt van két kép. 2006-ban, 8 éve merültem Alanyában egy újonnan elsüllyesztett roncs közelében, ahol a látványosság kedvéért néhány amforát helyeztek el. Kerestem róluk egy idén készült felvételt, és most ide teszem a kettőt egymás alá, hogy látható legyen, ilyen rövid idő alatt mennyire megváltoztak.

Itt pedig az akkor még teljesen épségben levő, frissen elsüllyesztett roncs orra, illetve az, ahogy ma kinéz.

Nyolc évről beszélünk, ez kevesebb, mint egy évtized! Képzeljük el, mi történik száz vagy netán ezer év alatt- és egy ókori roncsnál bizony ilyen időtávról van szó. Szóval merüljünk nyitott szemmel, mert biztos, hogy még rengeteg felfedezetlen hajó van a mélyben, de fogadjuk el, nagy mázli vagy nagyon tudatos, alapos, sok merüléses munka van egy felfedezés mögött. De reménykedni lehet, hiszen gondoljunk csak bele, mióta hajóznak az emberek a Földközi-tenger térségében. Elsüllyedhettek hajók mellett kis csónakok, viharban vagy más okból vízbe eshettek használati tárgyak, ékszerek akár.

Ám tegyük hozzá: a megtaláló nem válik tulajdonossá, ha valaki olyan mázlista, hogy valamire ráakad, azonnal tegyen bejelentést a hatóságnál. Nagyon kellemetlen fordulat, ha esetleg börtönbe kerül az ember mert haza akarja vinni a víz alatt talált leletet. Az ilyesminek múzeumban, szakértőknél van a helye.

A tenger másféle meglepetéseket is tartogat. Noha sokan és sok helyen kutatják, még mindig előfordul, hogy olyan jelenségekkel találkozunk, aminek okát a tudósok sem értik. Kaliforniában például július elején felbukkant a part közvetlen közelében egy hatalmas szardellaraj, ami szinten egybefüggő tintafoltként lebegett a felszín alatt. A videó lenyűgöző, magyarázat még nincs.

Végül pedig ott van a tengerek mélye! A kedvtelési búvárok 40 méteres mélységig ereszkednek, különleges felszereléssel a 100-150 méter is elérhető, de hol van ez a Mariana-árok tízezer méterétől! A maroknyi nagy mélységbe lejutó tengeralattjáró és távirányítású eszköz csak egészen apró részét fedezheti fel a mélységben rejtőző élőlényeknek, roncsoknak. Többek között engem ezért sem lepett meg, hogy az eltűnt maláj gépet sem találták meg.

Szinte minden komolyabb expedíció arról adhat hírt, hogy valami izgalmasat fedeztek fel. Új mélytengeri élőlényekről készült felvételeket láthatunk, amitől nem csak a laikusoknak esik le az álla, hanem a szakértőknek is. Érdemes hallgatni a felvételt kommentáló kutatót, ahogy azt mondja, nem hiszi el, hogy ez egy élőlény! Vagyis pontosabban nem egy, hanem sok élőlény, akik gyakorlatilag egy kolóniát alkotva élnek a mélyben.

Szóval aki új és nagy dolgokra vágyik, bátran kezdjen el a tenger kutatása iránt érdeklődni. Ma már a fiatalok külföldön is tanulhatnak, ahol sokkal jobb lehetőségek várják a víz alatti világ felfedezésére vágyókat. Persze aki ilyen karrierről álmodik, annak sokat kell érte tennie, de azt hiszem, a nagy kaland esélye miatt megéri sokat tanulni, dolgozni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

A búvárkodás nagy úttörőjét, Jacques-Yves Cousteau-t még azok közül is sokan ismerik, akik sose merültek, hiszen rengetegen látták a filmjeit. A francia felfedező gyermekei, unokái maguk is búvárkodnak, különféle műsorokban találkozhatunk velük- az almák nem estek messze a fától.

Cousteau családfája egyébként meglehetősen sajátos, köszönhetően annak, hogy a kapitány kettős életet élt, teljesen titokban tartotta, hogy nem csak az első feleségétől születtek gyermekei. Fabien Cousteau a legidősebb unokája, aki jóval korábban született a kapitány második kapcsolatából származó gyerekeknél. Mindenesetre Fabien is azonnal belecsöppent a búvárkodásba, hiszen első merülését négy évesen hajtotta végre a nagypapával a családi medencében.

A kisfiú is gyakran a Cousteau-csapattal tartott, aztán az Egyesült Államokban nevelkedett, ott is szerzett diplomát, ám környezetvédelem és közgazdaságtan szakokra járt, nem oceanográfusnak készült. Nyilván idővel rájött arra, a leginkább sikeres azon a területen lehet, ahol a neve a legjobban cseng. Így aztán Fabien Cousteau is víz alatti dokumentumfilmekben dolgozott, a tengerhez kapcsolódó környezetvédelmi projektekben vett részt és így tovább.

Most pedig azért hallhatunk róla, mert 31 napot töltött a Floridában található Aquarius víz alatti laboratóriumban. Miért pont 31-et? Mert nagyapja annak idején 30 napot töltött a Vörös-tenger mélyén a Conshelf II víz alatti állomáson, ami mindmáig rekordnak számított, ezt döntötte meg a Mission-31 keretén belül Fabien.

Az Aquarius 19 méteren található, és jelenleg ez az egyetlen működő tengermélyi kutatóállomás. Nem kell hatalmas komplexumot elképzelni, 13 méter hosszú és szűk három méter átmérőjű. Az állomás a kutatáshoz szükséges eszközökön túl természetesen modern kommunikációs eszközökkel is fel van szerelve, de így is kihívás ennyi időn át bezárva lenni. A búvárok ugyanis ún. szaturációs merülést hajtanak végre, tehát folyamatosan nyomás alatt vannak, innen egy betegség vagy rossz hangulat után nem lehet csak úgy, egyből a felszínre emelkedni.

Szerencsére nem volt semmilyen probléma az expedíció során. Fabien illetve társai alaposan kihasználták a rendelkezésre álló hosszú időt. Kutatásokat végeztek és persze film is készült a hosszas víz alatti expedícióról. Természetesen látogatók is érkeztek a rengeteget búvárkodó Fabienhez, testvére, Celine és édesapja, Jean-Michel is lemerült hozzá.

A 31 nappal elvileg Fabien Cousteau tartja az új világrekordot, nagyapja mélyben töltött idejét múlta fölül. Persze ez csak elméleti csúcs, hiszen nem egy olyan tengerész van, aki ennél több időt töltött a mélyben egy tengeralattjárón, de a projekt elsősorban nyilván nem a rekordról szólt. Sőt, talán még nem is annyira a kutatásról, hanem inkább magáról a tengerről, annak fontosságáról, a megóvásáról. 

Most nyilván először kipiheni magát az ifjú Cousteau, aztán többet is hallhatunk majd a történésekről és az eredményekről, és nyilván dokumentumfilm is készül a Mission-31-ről. Az első felszínen készült képek alapján mindenki jól van és nagyon élvezte a különleges kalandot. Akit érdekelnek a további részletek, a projekt honlapján sok képet és videót is találhat.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az antiküthérai szerkezethez hasonló izgalmas leletre számítanak a különleges eszközöket bevető régészek. Az ókorban elsüllyedt hajó lelőhelyét ugyanis görög szivacsbúvárok több, mint száz éve fedezték fel, és az ékszerek mellett egy megdöbbentően izgalmas tárgyat is felszínre hoztak. Vannak, akik szerint az anitküthérai szerkezet az első számítógép, összetettsége és bonyolultsága miatt sokak szerint a kor legmodernebb eszköze lehetett- a hajó időszámításunk előtt 50 körül kerülhetett a tenger fenekére. A hajósok a navigációhoz használhatták a csillagok és a hold mozgását tökéletesen modellező analóg komputert.

Most pedig egy hasonlóan újszerű eszközt használnak a további vizsgálódáshoz. Bár a hetvenes években Cousteau csapata merült már a sziget vizeiben, csak rövid időt töltöttek itt. Így aztán a roncs lelőhelye azóta is háborítatlan, és a régészek úgy gondolják, az üledék alá temetve még fantasztikus leletek várhatnak rájuk. 

A bökkenő csak az, hogy a roncs maradványai egy meredek falon szóródhattak szét, és az első merülések idején sokminden az árok aljára kerülhetett. A 120 méteres mélységben pedig nem egyszerű dolgozni, így aztán segítségül hívták a Nuytco Research újfajta búváröltözékét, az Exosuitot.

Amíg megérkezik az Exosuit, távirányítású eszközökkel igyekeznek feltérképezni a helyszínt, és így három dimenziós képet tudnak kaphatnak a roncsról. Addig az Exosuit még átesik az utolsó teszteken, ugyanis egészen új fejlesztésről van szó, amit még nem használtak élesben soha. Ez ugyanis valójában nem egy búvárruha, inkább egy egészen kis méretű, egyszemélyes tengeralattjáró, ami ehhez képest meglepően nagy mozgásszabadságot ad a használójának. Ha jól vizsgázik, jöhet a görög küldetés, aminek során átvizsgálhatják a tenger fenekét.

A régészek szerint ugyanis szinte a teljes rakomány ott rejtőzhet még a homok alatt, és a korábbi merülések során csak a lelőhely felszínét nézhették át. Hogy mi lehet odalenn? Arra vonatkozóan még csak sejtések vannak- no meg vágyak. A híres szerkezethez hasonló másik eszköz megtalálása például felérne a lottóötössel, de sok más érdekesség is előkerülhet, hála az Exosuit kifinomult mozgási lehetőségeinek, amivel alaposan át lehet kutatni mindent anélkül, hogy a maradványokat megrongálnák, és a merülést nem kellene a búvárkodásban megszokott dekompressziónak követnie, hiszen ez egy teljesen más elven működő felszerelés.

Ha tartani tudják az ütemtervet, kora ősszel kerülhet sor az első merülésekre Antiküthéra mellett. Kíváncsiak várjuk, sikerrel járnak-e a régészek és tényleg olyan fantasztikus dolgokat találnak, mint ahogy azt remélik.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.