Ma már természetes, hogy a víz mélyén is dolgoznak tudósok, köztük a múlt feltárásán dolgozó szakemberek. A régészek egy része számára természetes, hogy akár csúcstechnikájú búvárfelszereléssel merülnek alá, de nem volt ez mindig így.

Víz alá lebukó vadászok már régesrég dolgoznak, és arra is volt példa a történelemben, hogy a felszínre kellett hozni valamit egy elsüllyedt hajóról, és búvárharangot használtak ehhez. Még a Nagy Sándorról szóló legendák egyikében is említést tesznek arról, hogy leszállt a víz mélyére a híres hadvezér egy ilyen eszközzel.

Természetesen a primitív eszközökkel nem lehetett túl mélyre menni, és mivel nem volt megoldott a levegő cseréje, a merülés sem tarthatott túl sokáig. Egy kutató, Dr Joseph Eliav azt állítja, sikerült bizonyítékot találnia rá, hogy fél évezrede olyan újítást talált ki egy olasz mester, amivel a búvárharangot tovább használhatták, ráadásul kifejezetten ismeretszerzés volt a merülés célja- talán elsőként a világtörténelemben.

Guglielmo de Lorena a 16. század első felében a beszámolók szerint egy Róma közeli tóban merült alá egyszemélyes búvárharangjában, órákon át képes volt lenn maradni, és izgalmas leleteket hozott fel ókorban elsüllyedt hajók roncsaiból. Azon a bizonyos tó arról volt híres, hogy Caligula császár hatalmas hajókat ácsoltatott, amelyeket afféle úszó palotaként használt.

A Nemi-tó mélyére süllyedt ókori hajók roncsairól legendák szóltak, keresték is őket, de csak 1535-ben sikerült közelről megnézni azokat de Lorena búvárharangjával. Ő és  Francesco De Marchi volt az első, aki másfél évezred után láthatta a maradványokat. A felszínre hozott tárgyakat gyorsan el is adták- a relíkviáknak már akkor is komoly pénzben kifejezhető értéke volt.

De Marchi részletesen ír a merülésekről, de azt titkolta, hogy sikerült megoldani a levegő cseréjét a mélyben. Leírása szerint a fából ácsolt búvárharang egy személy befogadására volt alkalmas, zsírral és faggyúval tették vízhatlanná, és egy csiszolt kristály ablakon át nézhettek ki. A felszínen túl nehéz volt, de a víz alatt már meglehetősen kényelmetlen szíjakkal rögzítették a búvár testére a szerkezetet. A két kéz viszont kilógott, így tudtak egyszerű feladatokat elvégezni. 

Eliav feltételezése szerint a búvárharangon volt egy szelep, ahol távozhatott az elhasznált levegő, és lezárt hordókban küldtek le friss levegőt. Aligha lehetett egyszerű mutatvány a merülés ilyen módszerekkel, amit még további tényezők is nehezítettek. De Marchi szerint a harangban szinte kibírhatatlan hőség volt, viszont deréktól lefele a dermesztően hideg víz tette őket próbára. Semmilyen védőruhát nem viseltek, így aztán nem lehetett nagy móka a séta a tó fenekén. Ráadásul azt is megírta, hogy vitt magával ételt, de az erősen morzsálódó kenyér vonzotta a halakat, akik a morzsák kapkodása közben őt is megcsipkedték- meglehetősen érzékeny pontokon is.

Persze nem kell túlzásokba esni, ez azért nem olyan víz alatti régészet, mint ami manapság megszokott. Nem nagyon készültek dokumentációk, alapos feltárást sem tudtak végezni- de így sem kis teljesítmény, hogy megtaláltak egy ókori roncsot, le tudtak oda merülni, meg tudták vizsgálni, és még leleteket is a felszínre hoztak. Az sem meglepő, hogy nem múzeumba vitték őket, hanem eladni. A merészségük, kíváncsiságuk viszont összemérhető a manapság víz alatt dolgozó kutatókéval, így megérdemlik, hogy méltassuk a teljesítményüket.