Big Blue Búvár Blog

Megint kiakadt a hülyeségméter az új búváros horrorfilmen.

Nincs mese, a cápás rémfilmeknek jellemzően két fajtája van: rossz és rosszabb. Még a minőségibb darabok is, mint a Spielberg-féle cápa is (Jaws) sem nevezhető hitelesnek, néhány ilyen film viszont egészen elképesztő marhaságokat mutat be.

A 47 méter mélyen című "alkotás" némileg a készítőket is meglepve sikeres lett, a cápaketrecben rekedt búvárok története viszonylag jó pénzt hozott. Ugyan kit lepett meg, hogy nyakunkon a folytatás is? A 47 meters down: Uncaged címet kapó film követi a bevált recepet, csinos fiatal lányok merülnek, és persze jönnek az emberevő ragadozók is.

Itt viszont már az első rész búvárszemmel nézve totális baromságait is sikerült megfejelni. A véletlenül pont a barlang előtt hagyott búvárcuccok, a bikinit igen, de uszonyt nem viselő búvárok barlangi búvárkalandja, a mélyben élő vak(!) de vérszomjas fehér cápák felbukkanása miatt nehéz komolyan venni ezt a filmet. Bárki belefut, úgy nézze, mint a Sharknadót, semmit, de tényleg semmit nem kell elhinni a történetből. Az alábbi, a készítésről készült videóban az egyik főszereplő lány még azt is elárulja, a film forgatásába úgy vágott bele, hogy úszni sem tudott. Ehhez azért nem nagyon kell kommentár. (Bár hozzáteendő, búvárszemmel nézve a szinte végig víz alatt zajló forgatás az egyetlen érdekessége a filmnek.)

Volt már aki megkérdezte, miért írok ilyen filmekről, miért "reklámozom" őket? Hát egyrészt az a helyzet, hogy ezeket nem a búvárok nézik, hanem azok, akik szeretik az olyan sztorikat, amiben bikinis csajokra támadnak szörnyek. Másrészt igen, hobbimként minden búvárkodáshoz köthető dolog érdekel, ha komoly, ha hülyeség. És ha már úgyis belefutok, szólhatok is róla pár szót: meg lehet nézni, mert mindent meg lehet nézni, de teljesen felesleges a valódi búvárkodáshoz, valódi víz alatti régészethez vagy valódi cápákhoz méricskélni a történéseket, mert ez a film valami nagyon-nagyon más céllal készült. És ha elég sikeres lesz, a harmadik részt sem ússzuk meg...

Azért még ma is több a férfiember a búvárhajókon, de szó nincs arról, hogy a lányok ki lennének rekesztve a merülés élvezetéből.

Nem is annyira nehéz rájönni, miért volt jellemzően "férfias" kedvtelésként számon tartva a búvárkodás mifelénk. Egyrészt kétségtelenül van egy technikai része, ami az urakat gyakran jobban érdekelte, főleg a kezdeti, barkácsolós időszakban. Másrészt ott van a cipekedés, az ólmok, a nehéz palackok cipelése nem a legvonzóbb része a búvártúrázásnak.

Harmadrészt pedig megemlíthető, hogy a Cousteau-filmekben a kapitány csapatában gyakorlatilag soha nem bukkannak fel hölgyek. A nagy rivális, Hans Hass filmjeiben, felesége, Lotte gyakran felbukkant ugyan, ám miután Hass felhagyott a búvárfilmezéssel, nálunk a Cousteau-ismeretterjesztők domináltak, és ezek formálták a felfogást. De az átlagbúvárok világa már akkor is nagyon eltért ezektől azokban az országokban, ahol kezdett tömegessé válni a víz alatti kalandozás mint hobbi.

Amerikában a Sea Hunt sorozatban feltűnő búvárlányok valamelyest módosíthattak az összképen, ráadásul ott már jóval korábban üzlet lett ez a kedvtelés, és mindenkire szükség volt a piacon. Így aztán a reklámfotókon képviseltette magát mind a két nem, de ugyan ki látott a szocialista Magyarországon színes, látványos nyugati búvárfelszerelés-katalógusokat!

A lányokat inkább a búvársportba vonták be, és ott sok szép sikert arattak is, ám az a fajta kedvtelési búvárkodás, ami a maihoz hasonlított, sokkal inkább volt férfiközpontú. Ezért nézem érdeklődve azokat a korabeli külföldi felvételeket, ahol kifejezetten a lányok kapják a főszerepet. Az egyiken egy egész csapat ismerkedik a medencében a búvárkodással, egy másikon érdeklődő hölgyek kóstolnak bele a merülésbe egy BSAC klubesten. 

Igazi retró hangulatú felvételek ezek (ma például már megmosolyogják azokat, akik uszonyban masíroznak a víz partján, homlokukra tolt maszkkal), ám a lényeg az, hogy arrafelé tudták, kifejezetten a lányokat is meg kell célozni. 

Hogy kell-e kifejezetten csajokra szabott népszerűsítési kampányt indítani manapság? Nos, talán maga a búvárkodás is vesztett némileg a vonzerejéből, kevesebb az érdeklődő a fiatalok között. Talán mi nem tudjuk jól elmesélni, miért jó, szép, izgalmas hobbi ez, amit lehet megfizethető módon űzni? Ez is benne van a pakliban. Lehet, hogy kifejezetten a hölgyekre lehetne koncentrálni, akik azért elég jelentős beleszólással bírnak a tekintetben, egy romantikus kiruccanás vagy egy családi nyaralás milyen programra épüljön. Én tudom jól, hogy ügyesek és lelkesek mint mi, hiszen sok lánnyal merültem már az eltelt évek alatt. Azt is tudom, egy kicsit mást keresnek a víz alatti kalandozások során. Mindenesetre a magam részéről igyekszek meggyőző lenni- talán párakat sikerül is merülésre csábítani. Garantálom, hogy aki valami igazán különleges, új élményre vágyik, az még egy medencében alámerülve is meg fog lepődni...

A tenger híres-hírhedt ragadozóival merült a jól ismert búvárfilmes, Howard Hall. Fiji a cáparajongók egyik kedvelt úti célja, mert nyolcféle cápafaj egyedeivel is lehet merülni. A különféle szirtcápák, a citromcápák, dajkacápák mellett elsősorban bikacápákkal találkoznak a víz alatt a búvárok- ezek az erős felépítésű ragadozók arról is ismertek, hogy az emberre potenciálisan veszélyes fajnak számítanak.

A cápák egészen közel úsznak a víz alá merészkedő emberekhez, így a kiváló operatőrnek nem volt nehéz látványos felvételeket készíteni. A korszerű kamerának köszönhetően izgalmas lassításokkal tudta bemutatni ezen állatok elegáns, gyors mozgását. El is gondolkodhat a néző, vajon ijesztőnek vagy inkább szépnek látja ezeket a cápákat?

Természetesen a film nem adhatja vissza azt az érzést, amikor egy ilyen ragadozó váratlanul az ember felé fordul, és elkezd úszni az irányába, majd az utolsó pillanatban kitér. Ilyenkor azért máris kevesebben vannak, akik kizárólag a szépségükre tudnak koncentrálni...

Mindenesetre aki erre vágyik, Fijin nem nagyon unatkozik. Van pár pont a világon, ahol még ennyi cápát láthatnak a búvárok, de sok helyen erősen megcsappant a számuk. Különös, hogy ezek az erős, eredményes ragadozók is veszélyben lehetnek, ha korlátlanul halásszák őket. És akár szereti valaki őket, akár nem, hiányoznának a tengerből. Jó lenne, ha nem csak videókon láthatná a cápákat a jövő ifjúsága.

Ezen a helyen a cápákkal nem csak merülnek, oda is figyelnek rájuk: természetvédelmi projektekben vesznek részt, mert a cápák számukra élve, épen és egészségesen érnek a legtöbbet. Néha a pénz a legjobb motiválóeszköz arra, hogy valaki elkezdjen környezettudatosan gondolkodni...

Nemrég kaptam egy meghívást: búvár barátok vártak egy kötetlen rendezvényre, ahol medencében próbálgattuk egymás több évtizedes búvárcuccait. Mert máris van egy kis kör, akiknek tagjai érdeklődnek aziránt, milyen felszereléseket használtak annak idején a víz alá merülők.

Stílusosan a csobánkai búvártörténeti kiállításon találkoztunk, ahol egy rövid tárlatvezetésen vehettünk részt, majd a csapat lelkesebb tagjai Szentendre felé vették az irányt. Itt aztán jött a hosszas kipakolás: mindenféle felszerelés került elő a csomagtartókból. Én például hoztam magammal két régi Nemrod reduktort, az egyik duplatömlős, nagyon régi konstrukció, a másik egy használtan hozzám került nyomáscsökkentő volt, amit még soha nem is próbáltam. Régi neoprénruhát vittem, no meg felnyaláboltam pár ódivatú búvármaszkot is, uszonyként pedig ehhez illő Nemrod Balearest választottam.

A medencében viszont volt még sok más, a retrózás iránt érdeklődő búvárok számára igazán vonzó különlegesség is. A szovjetek által fejlesztett, és a szocialista országokban széles körben használt Podvodnyikok AVM-1 és AVM-2 változata is előkerült, utóbbit például a Linda sorozat búváros epizódjádban láthattuk annak idején. Aztán egy igazi ritkaságot is kipróbálhattam, a GSD Spinnaker a hetvenes évek egyik menő reduktora volt, ilyennel a The Deep című kalandfilmben merültek.

Merülgettünk, próbálgattuk a cuccokat. Némelyikre ráfért volna egy kis karbantartás, de itt, a sekély medencében, sok más búvár által körülvéve bátrabban kísérleteztünk. Élmény már az is, hogy a manapság megszokott mellény vagy más lebegést segítő felszerelés nélkül búvárkodunk, úgy, mint pár évtizede. Mindenképpen kalandos pár percet odalenn tölteni a "szovjet csúcstechnikával"- ami egyébként egyrészt működik, másrészt megbízható volt, harmadrészt pedig masszív és időtálló, ezért lehet velük még most is búvárkodni.

Arról beszélgettünk, hogy ilyen intézményes formában még nem volt retró búvárkodás iránt érdeklődőknek szervezett találkozó, tehát egy úttörő kezdeményezésben vehettem részt, aminek lesz még folytatása. Már többen jelezték, ha lesz még ilyen, jönnek. Különös, hogy mennyi embert vonz ez a fajta retrózás, de tényleg jó dolog megismerkedni a búvárkodás múltjával ilyen formában is. Az egészet az egyik résztvevő foglalta össze jól, aki már jópár éve merül, és arról mesélt, mit gondolt az ilyen régi szovjet cuccokról kezdőként: "Hozzá nem nyúltunk volna, mert elavultnak gondoltuk, csak az új felszereléseket akartuk- most meg eljöttem ide csak azért, hogy kipróbáljam ezeket és nagyon élveztem!"

Remek kis videót találtam a múlt század harmincas éveiből: egy kis ismeretterjesztő filmecske a víz alatti vadászatról. 

A búvárkodás hosszú-hosszú időn át a munkáról szólt. A tengerparti országok közül több is büszkélkedhet hagyományokkal ezen a téren, férfiak és nők merültek alá hogy vadásszanak, gyűjtögessenek. Maguknak fabrikáltak eszközöket, de az esetek többségében szinte csak döfőszigonyt használtak, uszonyuk sem volt, a légzőkészüléket pedig még el sem tudták képzelni.

Ahogy a technika fejlődött, megjelentek az ún. nehézbúvár felszerelések illetve a búvárharangok, de ez esetben is dolgozni mentek a felszín alá az emberek: roncsok rakományát mentették, építkeztek és így tovább. Ezekhez a felszerelésekhez segítő csapat kellett és komoly összegbe kerültek, fel sem merült, hogy kedvtelési célból merülgessen valaki.

A víz alatti vadászat viszont elég egyszerű volt ahhoz, hogy páran egy szűk évszázaddal ezelőtt elkezdjenek sportot csinálni belőle. Az amerikai Guy Gilpatric nevét érdemes kiemelni ebből a korszakból, aki igazán színes egyéniség volt. Pilótaként harcolt az első világháborúban, volt újságíró, jelentek meg novellái és regényei- és ő írta az egyik legkorábbi, sportbúvárkodást népszerűsítő művet. The Compleat Goggler volt a címe, és a víz alatti vadászatról szólt. A "goggles" az a búvárszemüveg egykori neve- igen, volt egy időszak, amikor nem orrot is magában foglaló maszkot, hanem csak a szemet takaró felszerelést használtak. Ezzel már lehetett tisztán látni a víz alatt, de csak 1-2 méterre lehetett vele merülni, mert a nyomást nem lehetett kiegyenlíteni benne, így mélyebben a szem megsérült, bevérzett. (Ezért van jelentősége annak, hogy ma a búvárok mindig búvármaszkot emlegetnek, soha nem szemüveget- utóbbival merülni balesetveszélyes.)

A sekélyben úszó búvárok szigonyt használtak, de búvárruhájuk, uszonyuk nem volt. Igazán komoly ügyesség kellett ahhoz, hogy a halakat becserkésszék és elejtsék ezzel a primitív felszereléssel, egy lélegzetvétellel! A videón jól látszik, hogy az érdeklődő lányok még a régies szemüveget használják- ma már ilyesmit csak múzeumban látni. Felvillannak részletek az egykori vadászati technikából is. 

Manapság a víz alatti vadászat a világ nyugati felén továbbra is inkább sport, mint a megélhetést szolgáló tevékenység. De ennek a korai sportbúvárkodásnak a jelentősége egyáltalán nem elhanyagolható a mi szempontunkból se. Az Európában otthonosan mozgó Gilpatric ugyanis hosszú időn át vadászott a Francia Riviérán. És azokban az években két fiatalt is magával ragadott a szenvedély, ahogy látták a szigonnyal merülő embereket: az osztrák Hans Hass és a francia Jacques-Yves Cousteau is az ő nyomdokaiba lépve kezdett el a búvárkodással foglalkozni. Ha ők nem szeretnek bele a merülésbe, akkor valószínűleg ma egészen más képet mutatna a kedvtelési búvárkodás világa...

Az osztrák Lotte Hass január 14-én, 86 esztendős korában hunyt el. A víz alatti világ felfedezésének úttörői között ő volt az első ismertté vált nő, aki bátorságával, rátermettségével megállta a helyét a férfiak által dominált expedíciókon.

Férje, Hans Hass professzor másfél éve hunyt el Bécsben. A kiváló tudós már diákkorában, a harmincas években rabja lett a búvárkodásnak, folyamatosan kereste a lehetőségeket a merülésre, a felfedezésre. A háború után vághatott bele ismét komolyabb expedíciók szervezésébe, és ekkor ismerte meg Lotte Baierlt, aki asszisztensként segítette munkáját. Később összeházasodtak, és a pár élete végéig kitartott egymás mellett.

Ám Lotte nem csak a felszínen volt hű társa Hans Hassnak, hamarosan kikönyörögte, hogy ő is merülhessen. Így aztán részese lehetett azoknak az úttörő jelentőségű búvárkalandoknak, amik ma már legendásnak számítanak. Gyorsan kiderült, hogy a csinos, vékony lány éppen olyan ügyesen boldogul a víz alatt, mint a férfiak, és merészség terén sem maradt el tőlük. Azokban az években minden egyes merülés önálló kalandnak számított: a több hétre, több hónapra tervezett expedíciók tagjai csak magukra számíthattak, hiszen saját maguk bütykölték a felszerelésüket, maguk tapasztalták ki a határokat, nem volt kéznél orvos, nem volt kiépítve az infrastruktúra.

És ami a legfontosabb: sose tudták, mivel szembesülnek a mélyben. Keveset tudtak az áramlásokról, a veszélyes élőlényekről, legendák és mítoszok lengték körül az olyan élőlényeket, mint a cápák, manták, ámbrás cetek. Ám Hass és csapata hitt benne, hogy szemtől szemben, természetes közegükben lehet csak őket megismerni, így aztán bátran indultak el merülni és filmezni, miközben sokan mások őrültnek gondolták őket. Lotte pedig mindig ott volt férje oldalán: kiemelt szerepet kapott a filmekben, gyakran felbukkan Hans Hass könyveiben is.

Ma már tudjuk, hogy a nők éppen olyan jó búvárok, mint az urak. Japánban persze az amák révén ez eleve "nőies" munkának számított, de itt Európában az első expedíciók idején még valószínűleg kevesen hitték el, hogy a férfiak egyenrangú partnere lehet a felszín alatt egy nő. Lotte Hass példája sokak számára lehetett inspiráló, és amikor ma egy búvárhajón a vendégek és a merülésvezetők között is szép számú lányt láthatunk, akkor eszünkbe juthat az első híres búvárnő. 

2010-ben Hans és Lotte Hass életéről a németek egy filmet is készítettek, ám talán pont a fentiek miatt a feleség szemszögére koncentráltak. A cím árulkodó: Das Mädchen auf dem Meeresgrund. azaz A lány a tenger fenekén. Yvonne Catterfeld játszotta a főszerepet, aki büszke volt rá, hogy személyesen is találkozhatott a film kapcsán Lotte Hass-szal. (Az alábbi képen a színésznő látható.)

A búvártörténelem egyik híres alakjától búcsúzunk tehát, aki férjével közösen rengeteget tett azért, hogy ma a merülés milliók kedvtelése lehet szerte a világon. Különös, hogy egy kicsi, tengerparttal nem rendelkező országból indultak útnak, hogy bejárják a tengerek és óceánok mélyét. Ezzel is bizonyították, hogy a körülmények ellenére is meg lehet valósítani az álmokat, bármilyen hihetetlennek tűnnek azok elsőre...

Patricia Cornwell, a bestsellerszerző szenvedélyes búvár, és új regényéhez a Bermudák mélyén gyűjtött élményanyagot.

Cornwell annak idején újságoknál kezdte a karrierjét, majd a törvényszéki orvosi intézetben dolgozott éveken át. Nem meglepő módon legismertebb regényhőse Kay Scarpetta, aki igaszságügyi orvosi szakértőként derít fel furmányos bűncselekményeket. Scarpetta már közel két tucat Cornwell-regényben tűnt fel, és jelentős szerepe van abban, hogy a szerző műveiből eddig nagyjából 100 millió(!) fogyott.

Ahogy főhőse, úgy maga Cornwell is lelkes búvár. Már hosszú ideje merül, rutinos búvárként pedig kedvenc helye is van: Bermuda. Nagyon szereti a roncsokat, és elmondása szerint csak azt fájlalja, hogy merülés közben nem tud jegyzetelni. Mindenesetre a mélyben megélt dolgokra bármikor tud alapozni, és anyaggyűjtési céllal is szívesen merüli a bermudai hajómaradványoknál- ott pedig bőven akad ilyesmi a több száz évestől az egészen modernig.

A legújabb, pár napja megjelent Scarpetta-regényben is egy roncsnál kell vizsgálódnia egy bűnügy miatt az orvosszakértőnek. Igaz, a helyszín Florida, de a lényeg ugyanaz. Vélhetően a Flesh and Blood címet kapott kötet is nagy siker lesz majd, és a szerző maga állt modellt a reklámokhoz búvárruhában. Ha belegondolunk, hogy Patricia Cornwell az idén tartotta be az 58. életévét, igazán jó formában van- úgy fest, a búvárkodás fiatalon tartja az embert...

Lengyelországban van egy hegy gyomrában egy rég felhagyott bánya, ahol már a középkorban aranyat termeltek ki. Mint ahogy más bányákban, a Sztolnia Czarna vágatait is ellepte a víz, miután felhagytak a termeléssel és nem szivattyúztak többé.

Persze először is el kell jutni az ország délnyugatni csücskében levő Zloti Stokba, ami karnyújtásnyira van a cseh határtól, de jó ideig német kézben volt. Manapság nagyjából háromezer ember lakik itt, és a pár látnivaló közül említhető az aranybányászat múzeuma.

Az igazi múzeum persze az, ami a mélyben van: keskeny nyomtávú vasút vezet a hegy belsejébe, ahol aztán a merész és megfelelően képzett búvárok úszhatnak azoknak a vágatoknak a mélyén, amit manapság már csak nagyon-nagyon kevesen láthatnak a saját szemükkel. Nem csak a víz alatt vannak, hanem a felszíntől is jó messze, ideges embernek nem való az ilyen merülés. A finom üledék felkavarodhat még akkor is, ha óvatosan mozognak a búvárok, a visszafele vezető után a látótávolság így erősen lecsökkenhet.

Videón nézve inkább érdekes, mint nagyon látványos az, ahogy a szűk helyeken tempóznak a búvárok, olyan részeken, amiket ki tudja mikor faragtak ki a bányászok saját kezük munkájával. Igazi ipari műemlék ez, ami talán nem is nézhető meg örökké, mert a beépített fa elkorhadhat, az eszközök elrozsdálnak, a vágatok berogyhatnak majd egyszer. Addig viszont ez egy igazi időkapszula, olyan korok kézzelfogható emléke, amikor nem hobbiból mentek a hegy gyomrába emberek, hanem keményen dolgozni.

Egyszer pár éve úgy adódott, hogy egy televíziós beszélgetésben vettem részt a búvárkodásról. Még az adás előtt a kedves, de a témában nem túlságosan tájékozott hölgy megkérdezte, indíthatja-e azzal a társalgást, hogy a magyarok a világ legjobb búvárai, mert hogy valahol ilyesmit hallott.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira abszurd volt a felvetés. Már pusztán csak logikai alapon is: nyilván azokban az országokban több a búvár, köztük sok rutinos, millió dolgot megtapaszalt profival, ahol egész évben folyamatosan merülnek, a víz alá nem csak hobbiból mennek, hanem dolgoznak, halásznak és így tovább. Annak idején fel is tettem egy felvételt azokról a bennszülöttekről, akik minden extra felszerelés nélkül fantasztikus természetességgel mozognak a víz alatt- ehhez oda kellett születni, ebben kellett felnőni. De nyugodtan mondhattam volna a japán búvárnőket, az amákat is, akik nyugdíjaskorban is vígan elmerülgetnek a tengerben zsákmányt keresve. Nálunk csak kevesen szerezhetnek ekkora jártasságot, a magyar ember nem hogy búvárvizsga, de úszástudás nélkül is le tudja élni az életét. Más nemzeteknél máshogy van ez, mint ahogy egyéb dolgokban is megfigyelhető valamiféle általános jellemvonás.

Bevallom, valamiféle előítéletesség él igen gyakran a különböző nációba tartozó búvárokkal szemben. Az oroszokról például sokszor azt tartják, időnként túl bevállalós módon merülnek. A németeket fegyelmezettnek, kicsit már túl merevnek gondolják, akik fennakadnak a legapróbb problémákon. Az olasz búvárfotósokkal kapcsolatban gyakran él a gyanú, hogy igencsak kreatívan rendezik a víz alatti környezetet hogy látványosabb fotókat készíthessenek. A japánok pedig, hiába vannak sokan és hiába szeretnek merülni, ritkán számítanak a legügyesebbnek a pletykák szerint.

Ám ez tényleg csak általánosítás. Aki eleget utazik és merül, az találkozni fog mindenféle nemzetiségű búvárral, akiknek a túlnyomó többsége normális ember a felszínen és megbízható búvár a víz alatt. Akad persze olyan példa, ami a sztereotípiákat erősíti, ezt sem tagadhatjuk, és ha az ember nagyon belemegy, akkor megtalálhatja az okait is a különféle tipikus viselkedéseknek.

Csak egy példát mondva: mi, akik a meleg tengerektől távol élünk, sőt, egyáltalán minden tengerparttól több száz kilométerre vagyunk, víz közelében jellemzően annyit merülünk amennyit bírunk. Így aztán a magyarok olyannak tűnhetnek, akik állandóan csak merülnének, "teljesítménybúvárok". Pedig hát csak szeretjük ezt a hobbit és próbáljuk a kevéske tengeren töltött időt minél jobban kihasználni.

Az a kérdés viszont továbbra is nyitva van, ki is a jó búvár és miért számít annak valaki. Le kell szögezni, hogy nem mindegy, hivatásos, munkát végző búvárról beszélünk vagy lelkes hobbibúvárról. Előbbinél azért a profik fizetése jelzi, a képzett, megbízható munkaerő mennyire sokat is ér. Na de egy kedvtelésből merülőnél nem nagyon vannak mérőszámok. Persze, a rutinos, kevés levegőt fogyasztó búvárnak hosszabb merülésre elég egy palack, jobban lebeg, tud vigyázni a korallokra, és így tovább. Ez azért némi rutinnal a legtöbbünknek sikerül. Az is megjön a tapasztalattal, hogy ügyesebben szúrjuk ki a kicsi, rejtőzködő élőlényeket. A búvárfotózás pedig már művészet, ott nem csak merülni kell jól tudni, no meg témát találni, a képalkotáshoz is érteni kell.

Izgalmasabb helyeken, önálló merülésszervezéskor azért kiderül, ki mit tud. Biztonsággal tájékozódni, kézben tartani a merülést- erre is képes lehet egy ügyes kedvtelési búvár, és aki közben a társára is odafigyel, hogy mindenki jól érezze magát és élményekkel gazdagodva emelkedjen a felszínre, azt nyugodtan lehet jó búvárnak nevezni.

Alapvetően azt nevezem jó búvárnak, ha ezt az egészet átgondolom, aki biztonságosan merül. Annyit vállal be, amennyit tud, figyel a külső körülményekre, meghallgatja az eligazítást, tartja magát a merülési tervre, közel marad a merülőtársához és így tovább. Azok az ügyes vakmerők, akik sokszor az értelmes limiteket túllépve merültek és évekig meg is úszták, kivéve az utolsó elhibázott merülésig, a szememben nem férnek bele a jó búvár kategóriába. Bár bizonyára ezer szempontból többet tudtak a többségnél, de valamikor, valahol mégis nagyon rossz döntést hoztak, ami tragikus következménnyel járt.

Van egy mondás, ami szerint az öreg búvár a jó búvár, hiszen nem halt meg a fiatalon bevállalt őrült merülések során. Ilyen szempontból kétségtelenül vannak nagyon jó magyar búvárok- ha nem is számítunk igazi búvárnemzetnek, azért szégyenkezni sem kell. A kis tavakban, ritka egzotikus túrákon is sikerült annyi tudást felszedni, hogy a magyar búvárokat szívessen lássák a világ bármely pontján. És a jó búvár nem csak ügyes, de élvezi is a merülést, ebben pedig azt hiszem, végképp a világ élvonalában vagyunk.

A minden búvárképzettség nélküli emberek jól teszik, ha kellő óvatossággal kezelnek minden ötletet, amik a tanfolyam nélküli merülés lehetőségével kecsegtetnek.

Búvárkörökben felzúdulást okozott, amikor közösségi finanszírozású kampányt indított egy fiatal amerikai, aki egy apró pumpával és tartállyal kiegészített légzőcsövet talált fel- ez pont arra lenne elég, hogy a víz alá bukó embernek odalenn még jusson egy slukk levegő, ami kitart a felszínig. Egyszerű, nagyszerű, vizsga sem kell hozzá- vagy mégis?

Bizony még ehhez is kell valamiféle eligazítás! A helyzet az, hogy egyszerű fizikai okai vannak annak, miért nem lehet csak úgy ész nélkül sűrített levegőt belélegezni akár pár méteres mélységben se. Egy blog messze nem alkalmas felület ennek a részletezésére, a lényeg az, hogy senkinek ne jusson eszébe csak úgy fogni egy palackot és lemerülni, hiszen "csak lélegzek és úszkálok, nem megyek mélyre, mi bajom lehet?" Sajnos ha a legfontosabb alapszabályokat nem tudjuk, akkor egy ilyen, minipalackos sznoriból vett levegő is elég lehet ahhoz, hogy életveszélyes sérülést szenvedjen az ember.

Az ötletgazda gyorsan ki is egészítette a termék leírását azzal, hogy hát mégsem lehet majd csak úgy, minden előképzettség nélkül használni- aztán váratlanul az egész projektet önszántából törölte. Nyilván rájött arra, hogy ha egy ilyen pár ezer forintos kütyüt boldog-boldogtalan megvehet, lesz olyan, aki nem tanulja meg a búvárkodás alapjait, vagy kölcsönadja, és ha súlyos baleset lesz a vége, komoly pereket akasztanának a nyakába.

Az ő hibája az volt, hogy ezt nem gondolta át előre. A búvárkodáshoz nem értő emberek pedig azt a hibát követhetik el, hogy lemerülés előtt nem próbálják megtanulni az alapokat. Nem szabad ész nélkül víz alá menni, mert odalenn bizony nem mi vagyunk hazai pályán. Sajnos nem egyszer fordul elő komoly baleset olyanokkal, akik teljesen képzetlenül merülnek- néha még úgy is, hogy egy rutinosabb búvár van mellettük. Egyedül pedig lényegesen komolyabb a veszély. Akadnak országok, aki bárki vehet magának búvárfelszerelést, aztán bárhol merülhet vele, mindenfajta képzettség nélkül, és ennek gyakran tragédia a vége.

Az, hogy valaki nem egy teljes felszerelést szerez, hanem csak egy mini palackot, sajnos nem változtat az alapvető fizikán. Így aztán messzemenően egyetértek azzal, hogy a pumpás légzőcső ötletét átgondolja a tervező, és remélem, nem kerülnek elő hasonló amatőr megoldású légzőkészülékek, amik életveszélyessé teszik az alapvetően teljesen biztonságos búvárkodást.

De a kulcs az, hogy mi magunk tudjuk, mit vállalhatunk be, és mit nem. Aki tud magára vigyázni, azt nem lehet hülyeségbe belerángatni. A búvárkodásban ugyanis nem az a tudomány, hogy lemenjünk, az nem nagy kunszt- épségben a felszínre érkezni, na az már más tészta!