Big Blue Búvár Blog

Megint olyan újításról olvastam, amiből sok év múlva lehet valami- ha egyáltalán tényleg működni fog az ötlet, és nem marad meg a haszontalan érdekességek szintjén.

Először pár szó arról, hogy is fejlődött a búvárkodás! A mindenféle palack vagy felszíni levegőellátás nélküli ún. szabadtüdős merülés nagyjából most is úgy megy, mint pár ezer éve. Egy nagy lélegzet, lebukás, aztán felúszás levegőért. Gyakorlás és tehetség kell ahhoz, hogy valaki igazi jó legyen benne. Vannak, ahol ma is így dolgoznak, például a híres japán búvárnők, az amák, vagy a Csendes-óceán kis szigetein élő bennszülöttek.

Aztán jöttek a búvárharangok, a felszínről kapott levegővel merülő sisakos búvárok- most is vannak ilyenek, persze sokkal korszerűbbek a felszerelések mint a régi rézsisakok, mélyebbre is merülnek és fejlődött az elméleti tudás is.

Ami a legtöbb ember számára beugrik, ha búvárkodásról beszél, az a légzőkészülékkel önállóan merülő ember képe. Vannak nyílt rendszerű légzőkészülékek, újralégzők, de alapvetően ezek ugyanolyan elven működnek, mint ahogy kitalálták őket. A ma használt nyomáscsökkentők előfutárait sok éve tervezte Cousteau és Gagnan, és alapvetően minden javítás, fejlesztés ellenére ugyanazt tudják az újabb felszerelések is. Épp a napokban használtam egy több évtizede gyártott nyomáscsökkentőt, ugyanúgy néz ki, mint Cousteau-ék első duplatömlős reduktora, és pont ugyanúgy tette a dolgát, mint a modern cuccok.

Szóval a nagy helyzet az, hiába kerültek elő mindenféle forradalmi ötletek az utóbbi évtizedekben, egyikből sem lett sorozatgyártású, jól használható felszerelés. Pedig jöttek a különféle mesterséges kopoltyúk tervei (még azzal is kísérleteztek, hogy emberi testbe integrálják!), de a vége mindnek az lett, hogy értelmes módon nem lehet őket megvalósítani. Az emberek fantáziáját megmozgatja a palackok nélküli, teljesen szabad merülés lehetősége, amikor pár hónapja napvilágot látott egy szájban hordható, apró műkopoltyú terve, a hír bejárta a világot. Aztán a vége annak is az lett, hogy kiderült, pusztán dizájnötletről van szó, szó nincs működő, kipróbálható mintadarabról.

Így aztán kellő fenntartással kezeljük az új bejelentést is, miszerint egy kutatócsoportnak sikerült egy olyan kristályos anyagot alkotni, amiből egy kanálnyi elég egy szoba teljes oxigéntartalmának felvételéhez. Aztán ezt az oxigén a kellő időben ki is tudja bocsátani. Máris "Aquaman-kristály" néven emlegetik az anyagot, de azért még odébb van, hogy halemberként úszkáljunk a mélyben.

Sőt, először még csak nem is a búvárkodás terén akarnák hasznát venni, hanem azoknál a betegeknél, akik ma még nagy és nehéz oxigénpalackokhoz kötve kénytelenek élni. Aztán abban reménykednek, hogy búvárfelszerelést is lehet rá alapozni, mert pár gram elég lenne a folyamatos oxigénutánpótlás biztosítására. Az anyag összetételét nyilván nem árulták el, de a kobalt az egyik legfontosabb összetevője. A kristályos anyagban tárolt oxigén akkor szabadul fel, ha emelik a hőmérsékletet, vagy például oxigénhiányos környezetbe, vákuumba kerül.

Izgalmas újdonság ez, de szerintem még hosszú-hosszú évekig a palackokra leszünk utalva ha merülni indulunk. Ez persze nem tragédia, hiszen kiérlelt, bevált technológia ez, ami már milliónyi búvár számára tette lehetővé a biztonságos merülést. Igazság szerint az sem zavarna, ha sose lenne helyette más- nekem így is nagy ajándék, hogy a könnyűbúvárkodás úttörői felfedezték ezt a viszonylag olcsó és bárki számára elérhető felszerelést, amivel már most is halemberré válhatunk.

És hogy meddig tartanak a csodák? Máris helyesbítették a megjelenteket, mert a kutatók elszámolták magukat: nem egy kanálnyi, hanem egy vödörre való kell a kristályos anyagból... Ennyit a miniatűr légzőkészülékről. 

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kedvtelési búvárkodás ma ismert formájának gyökereit több helyen is lehet keresni. Egyrészt fontos volt annak az olcsó és egyszerűen kezelhető technikának a megalkotása Cousteau és Gagnan részéről, ami mindenki számára elérhetővé tette a "halemberré" válást, de ez önmagában még kevés lett volna.

A másik fontos lépcsőfok az volt, hogy a jómódú amerikaiak számára is vonzóvá, eladhatóvá kellett tenni a búvárkodást, és ekkor indult be a tengerentúlon kiváló eredményeket felmutatni tudó marketinggépezet. Megpróbálták kitalálni, milyen hívószavakkal lehet ezt a hobbit menővé tenni, és ha úgy nézzük, ma is ezek juthatnak eszünkbe: kaland, felfedezés, új közeg, természetközeliség...

A különbség talán csak a megfogalmazás módjában van, hiszen a hobbibúvárkodás kezdetei óta eltelt hat évtized. Nem szokatlan merülésről olvasni, ilyen témájú filmeket látni, egy átlagos tengerparti nyaraláson is hétköznapi programmá vált a búvárkodás. Szóval a kezdet kezdetén egzotikusabb volt ez a dolog, ám ennek ellenére is visszaköszönnek a fent említett kulcsszavak.

Kiváló bizonyíték erre ez az 1953-as film (több, mint hat évtizede készült!), és van benne minden: tengerpart, szigonyozás, aztán rátér az igazi mélytengeri kalandra, a palackos búvárkodásra. Felbukkannak a cápák, a teknősök, a polipok, a változatos formájú és színvilágú halak, mindez a korban megszokott lehengerlő narrációval.

Fogalmam nincs, az ilyen filmek láttán hányan kaptak kedvet a víz alatti kalandozáshoz, de bizonyára sokan lehettek, hiszen az Egyesült Államokban egyre több cég kezdett búvárfelszerelések gyártásába és forgalmazásába, csatlakozva a nagymúltú európai gyártókhoz. Ma pedig már óriási volumenű globális üzletágról beszélhetünk.

A kaland viszont maradt szinte ugyanolyan régen is, ma is. Borzongató érzés leszállni a mélységbe, karnyújtásnyira lenni cápáktól és delfinektől. Odalenn nem számít semmiféle üzlet és marketing- és ettől szép ez az egész napjainkban legalább annyira, mint a hőskorban.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

237 métert leúszni egy medencében nem kunszt, de egy levegővel máris komoly teljesítmény. Az orosz Natalja Molcsanovának sikerült ez a napokban a szabadtüdős búvárok csapat-világbajnokságán Szardínia szigetén, és mindezt úgy, hogy a mezőny korelnökéről van szó, hiszen már az 52. életévét is betöltötte!

Az a bizonyos 237 méter pedig természetesen világcsúcs a hölgyek mezőnyében, de a férfiak közül is csak kevesen képesek ennyit leúszni egy lélegzettel. Natalja saját korábbi rekordját adta át a múltnak, és mindezt úgy, hogy nem 50, hanem 25 méteres medencében tempózott, azaz jóval többször kellett fordulnia, amivel megtörik az úszás ritmusa.

Ebben a fajta medencés versenyszámban ugyanis az az érdekes, hogy a legjobbak rájöttek, nem a gyorsaság számít, tulajdonképpen egész lassan úsznak ahhoz képest hogy uszonyt használnak. Natalja három és fél perces merülés során teljesítette a távot- összehasonlításképpen, a csak ránézésre hasonlónak tűnő, de egészen más műfajnak számító uszonyos úszásban a nőknél a 400 méter világcsúcsa 3:12.9.

Ennek tudatában érdemes nézni a videót, ami a mostani csúcsdöntés során készült, és látható, milyen sajátos ritmusban, időnként tempózva halad előre a búvár.

Molcsanova valószínűleg már régen nem számolja, mikor és mennyi csúcsot döntött meg, hiszen a szabadtüdős búvárkodás igazi legendája, aki egészen külön klasszist képvisel- ráadásul az ő korában ez még inkább hihetetlen. Nem tudom, meddig lehet még ezt ezen a szinten tovább folytatnia, de nagyon úgy fest, messze van még az idő, amíg a jóval fiatalabb versenyzőtársak letaszítják a trónról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Pár napja mélységi világcsúcsot döntött egy búvár, most pedig a leghosszabb víz alatti tartózkodás rekordja dőlt meg. A floridai Allen Sherrod 51 órát, 4 percet és 28 másodpercet töltött a víz alatt, ami a sós tengervízben végrehajtott merülések kategóriájában lett a leghosszabb.

Ebben a "műfajban" is vannak ugyanis kategóriák, teljesen más ugyanis édes és sós vízben merülni, más hatással van a szervezetre. Szintén nem mindegy, hogy a merülésre egy védett medencében kerül-e sor vagy nyílt vízre, aztán az is óriási különbség, a víz hideg-e vagy meleg.

Allen Sherrod mindenesetre már rutinos csúcsdöntő, 2011-ben már volt egy 48 órás merülése, amit egy máltai búvár múlt felül tavaly. Ezt hallva Sherrod úgy döntött, mindent megtesz azért, hogy ismét az övé legyen a csúcs. Aki bírja a merülést, annak igazság szerint az unaloműzés a legnagyobb kihívás, mert több mint két napot jórészt egy helyben, nappal és éjszaka a víz alatt tölteni nem annyira szórakoztató. Az energiabevitelt különféle folyadékokkal oldották meg leginkább, de nyilván a hosszú merülés után már igencsak vágyott valami normális ennivalóra. 

A lenn töltött idő során két másik búvár volt folyamatosan vele, természetesen ők váltották egymást. Főleg az éjszakai órákban figyelték Sherrodot, amikor elbóbiskolt, és rendszeres időközönként írnia kellett valamit neki egy vízhatlan írótáblára, mert az írás zavarossá válása utalhatott volna rá, hogy valami baj van. Piszkosul ki lehet ám fáradni a mélyben testi-lelki szempontból egyaránt, még ha csak 5-6 méterről is van szó. Még egy masszőr ismerős is lemerült, hogy kicsit megmozgassa az izmait, ne gémberedjen el teljesen.

Azért a tengerben néha az élővilág is fel tudta dobni a búvárt, megjelent például egy csapat tintahal mellette, akik a sajátos mozgásukkal szinte táncoltak egy kicsit. Jutott idő a romantikázásra, mert Sherrodot felesége is meglátogatta, akivel a felszín alatt erősítették meg házassági esküjüket- még ha búvármaszkban hitvesi csókot nem is válthattak. Sőt, a móka kedvéért egy csapat lány sellőnek öltözve várta a felszínen a "halembert".

Úgy szervezték az egész rekordkísérletet, hogy a környéken járó nézelődők is tudjanak a felszínről üzenni a búvárnak, aki képes volt válaszolni nekik. Ma már semmi különös nincs abban a technikában, aminek a segítségével beszélgetni lehet a víz alatt, csak arra kell vigyázni, hogy ne túl sokat magyarázzon az ember, mert akkor gyorsabban fogy a levegő. Persze így is, úgy is sok palackra volt szüksége, rendszeresen cserélgetni kellett neki ezeket.

Noha 55 órát tervezett a víz alatt tölteni, a rekord ettől némileg elmaradt. És ebben az is közrejátszott, hogy a búvárruhájával némi gond akadt: a szárazruha, amit viselt, elvileg arra szolgál, hogy a hideg víz ne érje a testét, ám a merülés második napján elkezdett beszivárogni a víz. Egy ideig bírható ez, hiszen Floridában nem fogvacogtató a hideg, de néhány óra után a 28 fokos vizet is rettentően hidegnek érzi az ember teste.

A célt végülis az 51 órával is elérték, a rekord ismét Allen Sherrodé. Az pedig majd kiderül, hogy vetélytársai közül valaki el akarja-e azt hódítani tőle.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az egyiptomi Ahmed Gabr olyan mélyre jutott önálló légzőkészülékes búvárként, mint még soha senki: 332,4 méterre ereszkedett tegnap Dahab közelében!

Bevallom, ezt a mélységet én szinte el sem tudom képzelni. Azt viszont nagyon is átérzem, milyen pokoli sok munka és felkészülés kell egy ilyen extrém merüléshez. Csak egy példa: 14 fős búvárcsapat segítette Ahmedet, akik valamennyien szintén nagyon rutinos, magas képzettségű búvárok. A merülés során a csapattagok összesen 90(!) palacknyi különféle összetételű légzőgázt használnak.

Ilyenkor ugyanis nem az van, hogy valaki felkap egy palackot és lezúg a mélybe. Aki így tesz, egy bizonyos szinten túl ereszkedve az életét kockáztatja. Így aztán manapság a mélyre merülő ún. technikai búvárok gondosen megtervezetten váltják mélységnek megfelelően a különféle összetételű légzőgázt, amit úgy kevernek ki előre még a felszínen. Ebből aztán nyilvánvaló, nem mindegy, hogy melyik szinten milyen palack van előkészítve, és az is életről és halálról dönt, adott mélységen melyik gázra vált a búvár. Azt pedig igazán nem nagyon tudja senki, mi történik az emberi szervezettel 300-320 méteres mélységben...

Nem meglepő ezek után, hogy Ahmed Gabr két évtizednyi búvármúlttal a háta mögött vágott bele a rekordmerülésbe. A katonatisztként szolgáló Gabr az Egyesült Államokban harci búvár kiképzést is kapott, a merülés egyszerre volt hivatása és kedvtelése. Az egyiptomi forradalom eseményei miatt aligha foglalkozhatott a csúcsjavítás előkészületeivel, ám leszerelése után belevágott a tervbe. Segítőket talált, tervezett, gyakorlómerüléseket hajtott végre, például 200 méterre- a búvárok túlnyomó többsége számára ez is elképzelhetetlenül nagy mélység.

Látható, rendesen meg volt palackokkal pakolva, és ennél még több kellett a 350 méteresre tervezett merüléshez. Szeptember 18-án jött el a nagy nap, amikor sor került a különleges pillanatra, eljutott a hihetetlen mélységbe. Összesen 14 órát töltött a víz alatt, az ereszekedés jóval rövidebb ideig tartott, mint a felszínre jutás, hiszen több mélységi szinten kellett dekompressziós megállót tartani. Ilyenkor mind a mélységet, mind az időt jó előre kiszámolják, és attól eltérni nem lehet, szigorúan betartják az értékeket. A segítő csapat vizet és banánt is vitt a búvárnak, mert pótolni kell az elveszett energiát, és a kiszáradás is komoly egészségügyi kockázatot jelent. A különféle víz alatti megállókhoz használt eszközöket egyedileg kellett megtervezni és megépíteni, kifejezetten ennek a merülésnek a kedvéért.

Ezek után még arra is figyelni kellett, hogy a búvár az általa elért mélységet hitelesen igazolja. Három búvárkomputert vitt magával, amelyek regisztrálták az adatokat, de emellett egy vezetőkötél megfelelő pontján rögzítve volt a 350 métert jelző táblácska, amit a búvár leakasztott és magával vitt a felszínre. Értelemszerűen azt is meg kellett oldani, hogy a víz ne sodorja el a kötelet, hiszen ha nem egyenesen áll, messze nem 350 méteren lett volna a tábla, a kötél nyúlásával is kalkulálni kellett és így tovább. A Guiness megfigyelője is a hajó fedélzetén volt, hogy hitelesítse a rekordot, ami végül a kitűzött célnél kevesebb, 332,4 méter lett, de így is nagyon boldog mindenki, hiszen a korábbi 318 méteres csúcsot felülmúlta Ahmed Gabr, és ami a lényeg, ép és egészséges!

Mert lemenni nagy mélységbe bárki tud, de onnan egyben feljönni, na az a teljesítmény!...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Érdekességnek számít a búvárfilmek között egy 1988-as holland thriller, az Amsterdamned. Egy, a város csatornáinak mélyén lopakodó sorozatgyilkos nyomába ered a rendőrség nyomozója, ám dolga nem könnyű, mert a véres támadásokat végrehajtó búvár mindig kicsúszik a rendőrök kezei közül. A búvárok között informálódó rendőr egy csinos, fiatal nővel is megismerkedik, ám a későbbiekben kiderül, a gyilkos is jól ismeri őt...

Az Amsterdamned cím meglehetősen érdekes szójáték, magyarra nem is lehet lefordítani, nálunk Átkozott Amszterdam címmel adták egy-két alkalommal. Mivel ez egyáltalán nem utal a tartalomra, vélhetően a búvárok körében szinte teljesen ismeretlen ez a krimi, pedig egyszer feltétlenül érdemes megnézni. 

Persze már csak azért sem valószínű, hogy sokan látták volna a filmet, mert a nyolcvanas évek holland thrillereinek elég kevés rajongója lehet nálunk... A többségnek nyilván semmit nem mond a forgatókönyvíró-rendező Dick Maas, vagy a főszereplők, Huub Stapel, Monique van de Ven és Serge-Henri Valcke neve.

Az események jórészt az egész várost behálózó csatornarendszerben vagy annak mélyén játszódnak, gyakorlatilag Amszterdam egésze díszletté válik, ami mindenképpen egyedivé teszi a jórészt trópusi tengerekben játszódó búváros filmekkel szemben ezt a darabot.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az agar-agar, a tengeri algából készült zselésítő anyag a jó példája annak, hogy minden mindennel összefügg: a növényi alapú, természetes anyag népszerű termék a bioboltokban és a menő éttermekben. Ám az kevesebb embernek jut eszébe, tulajdonképpen miből is lesz ez, és mivel jár, ha egyre növekszik iránta a kereslet.

Marokkóban az agar-agar alapanyagául szolgáló vörös algát úgy nevezik, hogy "vörös arany", mert a helyi búvárok számára jó megélhetést biztosított- mostanáig. Ám egyre több a búvár és egyre kevesebb az alga, panaszkodnak a hosszabb ideje ezt a munkát űzők.

A sekély partmenti vizekben a nyári hónapokban gyűjtik az algát a víz alatt. Az agar-agart nem csak a gasztronómiában ismerik, a kozmetikai- és a gyógyszeripar is használja. Népszerűségét annak köszönheti, hogy nem állati eredetű termék, így a korábban csak Ázsiában használt anyag ma már nyugaton is keresett. Mivel más hőfokon zselésedik, a szakácsoknak is változik a mozgástere, és a vegetáriánusok is nagyon kedvelik. Egészen 2006-ig Marokkó volt a piacvezető az előállításában, amikor Kína és Chile is leelőzte, de mindmáig meghatározó a szerepük a világpiacon.

Ám olyan mennyiségben gyűjtötték be az algát, hogy a kormánynak korlátoznia kellett a búvárok tevékenységét: hatósági árat vezettek be és kvótákat szabtak meg. Egy több évtizede algát gyűjtő búvár elmondása szerint régen volt olyan nap, amikor 500 kilót tudtak a tengerfenéken learatni, de mostanában egyre kevesebb a növény, tehát a tevékenység szabályozása egyelőre nem érte el maradéktalanul a kívánt hatást.

A helyi, nem túl jómódú emberek százával, vagy akár ezrével szállnak tengerre, hogy a megélhetést jelentő algát felhozzák a felszínre. Ám a munka nem veszélytelen, mert a 20-25 méteres mélységben dolgozó búvárok jelentős részének meglehetősen ócska a felszerelése, és valószínűleg képzettségük is hiányos. A rutinos búvár arról mesélt, hogy már nem egy fiatalt látott odaveszni a mélyben, akik azt hitték, a vörösalga-mező számukra az El Dorado.

A búvárok 6-8 órát töltenek a tengeren a kis csónakjaikkal, aztán visszatérnek a fogással, aminek kilójáért 2010 óta 3,25 dirham (azaz 39 eurocent) felvásárlási árat adnak, ennyit ír elő a törvény. Azért pont akkor jött a szigorítás, mert 2009-ben egyetlen szezon alatt 14,000 tonnát arattak a búvárok a tenger fenekén, és ha ez így folytatódott volna, akár teljesen el tűnhetett volna a partszakasz nagy részéről a vörös alga. Onnantól nem csak személyes kvóták léptek életbe, hanem az év bizonyos hónapjaiban tilos a begyűjtés. A helyzet érezhetően javult is- ám még nem eléggé.

És azzal, hogy az évi 6,040 tonnában meghatározott összmennyiségen több búvár osztozik, az egyes embereknek kevesebb bevétel jut. Mivel az egész világon gondot jelent a túlzott mértékű begyűjtés, a kereslet pedig megugrott, az exportált vörös alga ára két és félszeresére ugrott. Marokkóból viszont csak az alga ötödét szállítják ki, a nagyobb részét otthon dolgozzák fel, és az agar-agart adják el. Nincs olyan mennyiség, ami el ne fogyna, szinte az összes külföldre kerül.

Ám azt a környezettudatos nyugati vásárlók nem tudják, milyen sokan fizetik a legnagyobb árat az algáért: a halászati minisztérium szerint 250 ember vesztette életét a merüléshez használt felszerelés hibái miatt. Tanfolyamokat szerveznek a búvárok számára, engedélyhez kötik a tevékenységet, hogy biztonságosabbá tegyék a merülést.

Egész családok jóléte függ attól, hogy a családfenntartó búvár dolgozik-e. A sok időt víz alatt történő férfiakra mindig leselkedik annak a veszélye is, hogy olyan sérülést szenvednek, ami után többé nem merülhetnek. Noha életben maradnak, az algagyűjtés nélkül a család pénz nélkül marad. Nem kevés olyan asszonyt és gyereket látni Marokkóban a tengerparton, akik a kisodródott algát szedegetik össze, annak reményében, hogy ezzel némi pénzhez jussanak. Természetesen az ott maradt sörösüvegeket sem hagyják ott, mert minden fillér számít. Így aztán nem csak a búvár számára fontos az, hogy jó felszereléssel, a biztonságos merülés szabályait betartva dolgozzon. Ám a kényszerhelyzetben levő, szegény emberek gyakran vállalnak túlzott kockázatot, mert addig kell pénzt keresni, amíg lehet.

Innen jön tehát az agar-agar, aminek felhasználói mit sem tudnak a háttérről. Persze az élelmiszeripar ezer más területére jellemző, hogy fogalmunk sincs, milyen módon előállított termék kerül az asztalunkra. Ám ha aggódunk a tonhalakért, a csirkék tartási körülményeiért, gondolhatunk azokra az emberekre is, akik testi épségüket kockáztatják azért, amit mi egyszerűen csak leveszünk a polcról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Mindig rácsodálkozok, hogy már évtizedekkel ezelőtt megvalósítottak szinte minden menő vagy extrém ötletet a búvárok: ezen a réges-régi, fél évszázados felvételen egy víz alatt alkotó festőt mutatnak be.

Fogalmam nincs, Valerie White neve szerepel-e a művészet történetének aranykönyvében, de alapvetően úgy érzem, az ilyesféle víz alatti alkotás inkább csak kunszt. A feladat nem könnyű, hiszen ilyen közegben rajzolni, festeni, miközben a rendelkezésre álló levegő is korlátos, nem csak művészileg értelmezhető teljesítmény.

Mindenesetre a hölgy munkásságát legalább mi, búvárok igazán tudjuk értékelni. Úgy szokott az lenni, hogy mindenre felkapjuk a fejünket, ami a víz alatt történik, így aztán számunkra érdekes lehet az is, ha valaki légzőkészülékkel, búvármaszkkal felszerelkezve rajzolgat odalenn.

És mit gondolhat erről az, aki nem merül? Azt hiszem, a búvárkodás maga számít még mindig annyira extrémnek, hogy bármi furcsaság, amit közben művelnek, nagy mutatványnak számít. A felszínen nem szenzáció ha valaki biciklizik, kötöget vagy megiszik egy üveg sört, na de a víz alatt!... Tulajdonképpen nem is értem, miért nincs minden napra egy hír valami búváros őrültségről. Lehet, hogy már annyira bolondok vagyunk, hogy az olcsó népszerűség sem hoz lázba, a normális merülési élmény sokkal inkább vonzó a számunkra?...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Zale Parry a búvárkodás hőskorában igazolta, hogy a hölgyek nem csak bájos kellékek a marcona férfiak mellett. Régebben írtam több olyan nőről, aki beírta magát a búvárkodás történetébe. Ekkor már említést tettem Zale Parry-ről, de azt hiszem, megérdemli, hogy hosszabban szóljak róla.

Olyan előfordul, hogy egy színész elég bevállalós, és maga szerepel az akciójelenetekben is, kifejezetten kéri, hogy ne helyettesítse őt kaszkadőr. Ám az ritkább, hogy valaki csak dublőrként dolgozik, míg valaki fel nem figyel rá, és színészként is beválogatja a filmbe. Hölgyekkel az ilyesmi pedig végképp nem gyakori, hiszen jelentős részüknél a külső adottságok a döntőek, nem az ügyesség.

Zale Parry gyerekkorában tanult meg úszni, és a tenger szerelmese maradt. A múlt század negyvenes éveinek végén már búvárkodott, és vélhetően elismerték a képességeit, mert hamarosan búvárfelszerelések tesztelésével bízták meg. 1954-ben a nők mélységi rekordját döntötte meg, amikor közel 64 méterre merült- állítólag azért állt meg ott, mert elérte a tenger fenekét. Rekompressziós kamrát épített társával, és ahogy egyre népszerűbbé vált a búvárkodás, azért kampányolt, hogy minden helyen legyen elérhető a keszonbetegség kezelésében elengedhetetlen kamra.

A víz alatt profin mozgó Zale hamarosan filmekben kapott munkát mint dublőr és kaszkadőr. A fordulatot a Sea Hunt című sorozat jelentette: a tengerentúlon legendás kalandsorozat 1958 és 1962 között futott, és számtalan ember kapott kedvet általa a búvárkodáshoz. Az epizódokban rengeteg kalandba keveredett a főszereplő, Lloyd Bridges, akinek igen gyakran volt hölgy partnere a merülések során is.

Az akkor már rutinos Zale Parry nem csak a színésznőket helyettesítette a víz alatti jelenetekben, de oktatóként ő volt az egyik trénere a főszereplő színésznek is. Ráadásul, noha nem volt színészi gyakorlata, több részben valódi színészi feladatot is bíztak rá- és nyilván ezekben az epizódokban nem kellett külön kaszkadőrt sem szerződtetni. A sorozat első két szezonjában több különböző karaktert bíztak rá, arca ekkor vált ismertté a nagyközönség számára.

A Sea Hunt után is aktív maradt, folyamatosan népszerűsítette a kedvtelési búvárkodás, a hölgyek közül sokan az ő példáját látva kezdtek el merülni. Korábban azért inkább férfias hobbinak számított a búvárkodás, ami ma már teljesen nyitott mind a két nem tagjai számára, és ez jelentős részben köszönhető a hőskor vakmerő és nagyon ügyes búvárlányainak. Ők voltak azok akik bizonyították, minden szempontból méltó partnerek lehetnek a nők a tenger mélyén.

Erre jó példa volt, amikor Zale-t beválogatták az Underwater Warrior című filmbe, és forgatás előtt egy haditengerészeti bázison kellett bemutatnia, mennyire mozog jól a vízben. Az ott levő tiszt azt mondta, ha képes egy levegővel leúszni 25 láb mélységig, akkor átment a vizsgán- Zale 60 láb (több, mint 18 méter) mélységre jutott, ami akkoriban a haditengerészet profi búvárainak volt a megszabott szint. Az első nő volt, aki teljesítette ezt!

Zale Parry úttörője volt a víz alatti fotózásnak is, és a merüléstől soha nem szakadt el, évtizedekkel később is rendszeresen tengerre szállt. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerte el a búvártársadalom- itt az ideje, hogy nálunk is szélesebb körben megismerjék a nevét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy búvároktató ismerősöm jegyezte meg nemrég, tanulmányt lehetne írni a búvárkodás és a családon belüli erőszak összefüggéseiről. Nem arról van szó, hogy a víz alatt akarná valaki eltenni láb alól a hitvesét, hanem inkább arra a helyzetre utalt, amikor az egyik családtagnak nincs igazán kedve a merüléshez, míg a férj vagy a szülő szinte már erőszakosan unszolja.

Magam is láttam már ilyet, de az ember nem nagyon tudja, hogy szólhatna bele. Fordult már elő, hogy egy édesapával beszélgettünk pár percet arról, külső szemlélőként hogy is néz ki a "vidám" családi merülés. Az ember mindig bízik benne, hogy az érintett tényleg jót akar a családtagjainak, és esetleg felismeri, mi a különbség lelkesítő biztatás, és üvöltözéssel súlyosbított nyomásgyakorlás közt.

Az ugyanis létező dolog, hogy valaki elbizonytalanodik merülések előtt, főleg kezdőkkel fordul elő ilyesmi. Ezt meg lehet beszélni, biztathatjuk a búvártársat, megkérdezhetjük, mitől tart, átbeszélhetjük, hogyan tudjuk kezelni az esetleges problémákat, és persze el kell magyarázni, mi ezt az egészet élvezetből csináljuk, tehát természetesen csak akkor kell búvárkodni, ha nem retteg a mélyben. Nekem az nem öröm, ha valaki eljön merülni, de csak a félelmet látom a szemében- ráadásul ez veszélyes is, mert bármikor jöhet a pánik. Van, akiről tudni lehet, meggyőzhető, mert tulajdonképpen ügyesen merül, csak pár indokolatlan aggálya van. Ő gyorsan túllendülhet ezeken, aztán élvezni is fogja a víz alatti kalandozást, és ez így mindenkinek jó.

De mindig vannak és lesznek olyanok, akik egyszerűen nem tudják megszeretni ezt a hobbit. Állandóan idegenkedni fognak a tengertől vagy az élőlényektől, nem tudnak szabadulni a klausztrofóbiától, rettegnek a mélységtől, a hullámoktól, a levegő elfogyásától, a cápáktól és így tovább. Nem probléma ez- van, aki soha nem is tudja leküzdeni a fóbiáit. Akadnak, akiket át lehet rajtuk segíteni, de az agresszív erőltetés csak elmélyíti a gondokat. Nem jó dolog ijedt arcú gyereket látni a búvárhajón, aki máskor élénk és vidám, ám látszik, attól a fajta merüléstől fél, amire épp készül a csapat. A könnyes szemű feleséget is inkább hagyni kell a parton, nem pedig üvöltözéssel kéne merülésre bírni.

A probléma összetett, mert van, amikor már a tanfolyamnál felmerül a probléma. Az a helyes hozzáállás, ha az oktató dolgába nem okoskodik bele a családtag- majd ő felméri, az idegenkedő búvárjelöltnek mi a gondja, leküzdhető-e és hogyan. Ez a dolga, ezért kapja a fizetését, ezért bízzák rá a kezdők tanítását.

Másrészt akad, aki lassabban lendül bele a búvárkodásba, több olyan biztonságos, védett, sekély helyen végrehajtott merülésre van szüksége, ahol magabiztosabbá válhat. Ehhez már nem oktató kell, hanem olyan merülőtárs, aki igazi társ a víz alatt- igen gyakran hárul ez a feladat arra, aki a felszínen is az, hiszen itt már elvileg meg kellene lennie a bizalomnak. Oda kell figyelni az aggodalmaskodó párra, esetleg meg kell fogni a kezét, türelemmel kell átsegíteni a kezdeti időszak nehézségein. Ha pedig képtelen megszeretni a búvárkodást, akkor hagyni kell úszkálni, napozni, lazítani, és nem kell olyanba belerángatni, amit utál.

Aki képtelen felfogni, mit nem lehet szeretni a másiknak a csodálatos búvárkodásban, és vallja, igenis erőltetni kell a partner merülését, annak talán egy példával lehet illusztrálni a helyzetet. A nők vásárolgatását, boltokban nézelődését, válogatását a kísérő férfiak ritkán szokták annyira élvezni, mint a párjuk. Tegye fel a kezét az a férfiember, aki szerint meg fogja szeretni a shoppingolást, ha több tucat alkalommal erővel elrángatják őt! Mi csak azért nem pityeredünk el másfél órányi nézelődés és próbálgatás után, mert a fiúk nem sírnak... (Megjegyzendő, hogy bár a férfiakra jellemző a búvárkodás erőltetése, azért igenis vannak kivételek, lehet az asszony is a merülés szerelmese- és ha ő türelmetlen férjjel, gyerekkel, az ugyanúgy nem szerencsés.)

Szóval szelíd unszolás, észérvekkel meggyőzés, folyamatos odafigyeléssel a kezdeti problémákon átsegítés mehet, de a búvárkodás agresszív erőltetése visszaüt, és senkinek nem fog örömet okozni. Az egyik fél szenved, a másik pedig folyamatos stresszben van, mert állandóan rettegő merülőtársa miatt ő sem tudja élvezni a víz alatt töltött időt. Ezzel aztán sikerül elérni, hogy a drága búvártúra senkinek nem lesz nagy öröm, ami csak újabb konfliktusforrás. 

Ez pedig senkinek nem lehet cél. Szóval tessék odafigyelni a szeretteinkre, ha az a célunk, hogy ők is úgy megszeressék a búvárkodást, mint mi. És hagyjuk őket békén, ha máshoz van kedvük...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!