Big Blue Búvár Blog

A csikóhal nem túl fürge, nem is él mélyen, mégsem egyszerű búvárfotós téma.

A jó búvártúrán van egy kicsi ebből is, abból is. Amikor Razanjból kihajóztunk, megnézni a mélyebb falakat, a bíborszín gorgóniákat, majd csigákat kerestünk, a nyílt tenger élővilágát fedeztük fel magunknak. De egészen közel a parthoz, a lakott településekhez, az Adria sekélyebb részein is akadnak érdekességek.

Természetesen nem mindegy, mikor nézünk szét, van szezonja például a tengeri nyulaknak. Ez nem a nyárra esik, nem láttunk egyet sem, de csikóhalat nagyon szerettünk volna fotózni. Pláne azért, mert a korábbi napokban más búvárok már láttak. A csikóhal pedig nem egy gyakran költöző élőlény, így komoly volt a remény, hogy mi is ráakadunk.

Megálltunk hát búvár barátainkkal az Adriadive bázisa előtt, és útmutatást kértünk. Viccesnek tűnhet, de ez tényleg úgy néz ki, hogy elmagyarázzák, van egy csónak 7-8 méterre a parttól, az alatt 3-4 méteres mélységben nézzünk szét. Illetve onnan nem messze van egy valamiért tengerbe dobott fémkeret, annak a környékén, 5 méter körül szintén lehet csikóhalat látni.

Az ilyen útmutatást komolyan kell venni! Az első alkalommal nem voltunk igazán alaposak a parti merülés során, nem is találtunk csikóhalat. Inkább csak ismerkedtünk a hellyel. Másodjára már teljesen tudatosan ment a víz alatti kutakodás, mert tudtuk, ez a túra utolsó merülése- ha most nem lesz meg, nem próbálkozhatunk újra egy jó darabig. A csónak alá úsztunk, és onnan Z-alakot követve úsztam, folyamatosan nézelődtem, elsősorban a tengeri növényzet környékén, mert a csikóhalak igen gyakran ott bújnak meg. Fura ez, de valóban van egyfajta kiszámíthatóság: sok, a víz alatt élő különleges élőlényt a tapasztalt búvár gyorsan megtalál, mert tudja, melyik helyen, milyen mélységben él, milyen környezetet szeret.

Ezúttal húsz percbe telt, amikor feltűnt előttem a kis sárga sziluett. A csikóhal egyáltalán nem nagy, így ennek a feltűnő színe ellenére is majdnem sikerült elrejtőznie- valószínűleg 2-3 alkalommal már elúsztunk fölötte korábban. De végül neki tudtunk hasalni, és szorgosan fotóztunk. Az Adriai csikóhalak közül ugyanis ezek a látványos sárgák mutatnak a legjobban a képeken, a sárga csikó a jackpot búvárfotós szemmel.

Más kérdés, hogy hiába nem úsznak el villámsebességgel, mindig úgy tudnak fordulni, hogy ne tudjunk normális képet készíteni róluk. Türelem, rutin, no meg egy jól összerakott búvárfotós cucc kell ahhoz, hogy valami használható képet készítsen az ember. Ilyenkor bizony időnként egy egész merülést szánunk egy ilyen témára- bár általában egy idő után "megkegyelmezünk", mert hiába nem fogdossuk, tereljük az állatot, azért eléggé utálhat minket a vaku villogásáért.

Amikor elindultunk vissza a bázis irányába, még mindig nyitva tartottam a szemem, hátha látok valami érdekeset. És annak a bizonyos fémkeretnek a közelében, a növényzetből kiviláglott egy másik citromsárga sziluett- újabb csikóhal, újabb forgások, újabb szitkozódás, újabb képek. Eredményes, majdnem másfél órás merülés volt, pedig nem úsztuk szét magunkat. Köszönet illeti barátainkat, akik olyan alaposan és jól eligazítottak!

Hát, ilyen is lehet egy jó fotós merülés. Szerencse is kell hozzá, nyilván. De tudatosság még annyira: megkérdezni, mit láttak arra mások, ha volt érdekes, hol találták, és kifejezetten alaposan megpróbálni felkutatni a jó témát. S ha aztán a felszínen nézegetve az ember nagyjából elégedett a végeredménnyel, végképp kerek lesz a történet!

Első alkalommal sikerült megörökíteni a természetben, hogy jönnek világra a kis csikóhalak.

A kanadai University of British Columbia két kutatója, Claying Mannton és Meagan Abele a Project Seahorse keretében dolgozik Ausztráliában Új-Dél-Wales államban. Az itt élő csikóhal-populáció megfigyelése érdekében rendszeresen merülnek, és így az átlagosnál több alkalmuk van ilyen állatokat látni.

Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy pont a megfelelő időben voltak a megfelelő helyen: egy jól láthatóan utódokat hordozó hím csikóhalat vettek észre, ami pont az orruk előtt hozta világra a kicsiket. Ennek a fajnak a különlegessége ugyanis az, hogy a hím példányok "esnek teherbe", ők hordják ki az utódokat a megtermékenyítés után. 

Noha viszonylag sok kis csikóhal születik egyszerre, a sérülékeny apróságoknak csak elenyésző része éri meg a felnőttkort a természetben. Az igazi szenzáció persze az, hogy ezt az eseményt ezúttal nem akváriumban vették filmre, hanem odakinn a nyílt tengeren, ahol még soha, senkinek nem volt ilyen szerencséje. Talán nem is helyes szó a szerencse, mert a kutatók azért rendszeresen búvárkodnak velük, és képesek voltak felismerni, hogy a hím állat milyen állapotban van, mire készül. 

Kevesen tudják viszont azt, hogy a csikóhalak egy része veszélyeztetettnek számít. A különleges megjelenésük miatt sokszor gondolták úgy, hogy mitikus erejük van: kifogták szegényeket, és szárítva, porrá őrölve a kínai orvosok használták fel a maradványaikat. És ez manapság is így van, milliószámra kerülnek Kínába a csikóhalak- maradjunk annyiban, a sokat emlegetett tradicionális gyógyászatnak is megvan a maga sötét oldala. Emellett kerülnek akvaristákhoz is csikóhalak, no meg sok kifogott példányt kiszárítva, lakkozva szuvenírként árulnak.

Aki igazán szereti a csikóhalakat, nem vesz magának ilyesmit. Sokkal érdekesebbek élve, és szerencsére a világ sok pontján meg lehet őket figyelni. Hozzánk legközelebb az Adrián akad belőlük, ráadásul sekély vízben élnek. Talán egyszer nekünk lehet olyan szerencsénk, mint a két kutatónak, és mi tudunk ilyen különleges dolgot megörökíteni. 

A Syngnathiformes latin nevű családba tartoznak az elsőre talán nem is hasonlónak tűnő csikóhalak és tűhalak is. A közeli rokonság ellenére ugyanis roppant változatos fajok tartoznak közéjük, és a szellemtűhal vagy az apró pygmy csikóhal első ránézésre bizonyára nem fest úgy, mint ha bármi közük lenne egymáshoz.

Ez a kis videó azért nagyon érdekes, mert szépen feliratozva mutat be pár fajt a családból. Nyilván nekem más miatt is különleges, mert a csikóhalakat nagyon kedvelem. A film első felében látható tűhalakból sajnos elég keveset láttam, annak viszont örülök, hogy csikóhalból bőven volt szerencsém kicsihez is, nagyhoz is.

Persze ezekből soha nem elég, szóval remélem, összehoz még pár szép példánnyal a sors valamikor a nem is túl távoli jövőben. Szerencsére elég sokfelé megtalálhatóak ezek a kis jószágok, csikóhalat és tűhalat az Adriai-tengerben is látni, de élnek a Vörös-tengerben is. Az apró pygmy csikóhalak vagy a különleges tűhalak inkább Dél-Kelet-Ázsiában figyelhetők meg, de ott sem könnyű kiszúrni ezeket az ügyesen rejtőzködő állatokat. Így aztán ha előkerül egy, dupla öröm!

A tengeri puhatestűek gyengéd balettje párosodáskor igencsak jó téma egy videósnak. Ráadásul a Sydney előtt élő hatalmas tintahalak  akár fél méteresre is megnőnek, emiatt is látványosabb az "előadás".

Ám szegény jószágokkal kegyetlenül bánt a természet: a Sepia apama fajba tartozó nagy tintahalak csak 2-3 évet élnek, egyetlen párosodási szezont érhetnek meg, utána a nőstények lerakják a tojásokat, és elpusztulnak. Ebben az időszakban az állatok gyakorlatilag nem táplálkoznak, testsúlyuk felét is leadják, majd teljesen elgyengülnek.

A puhatestűeknél nem szokatlan ez a rövid élettartam, ami sokak szerint az evolúció pazarlása. De valamiért mégiscsak működik ez a fajta reprodukció, legalábbis a hatalmas tintahalak új generációi évről évre visszatérnek a téli hónapokban, hogy párosodjanak.

A búvárok számára különleges élmény megfigyelni ezeket az izgalmas lényeket. Noha Ausztráliában a legtöbben csak a Nagy korallzátonyra gondolnak, ha búvárszempontból izgalmas helyekről esik szó, a kontinens szinte minden részén van valami izgalmas. Ezekkel a tintahalakkal például délen, Sydney környékén lehet találkozni- van tehát a víz alatt felfedeznivaló szerte az egész országban. Én legalábbis szívesen megnézném őket...

Jó kis videóra bukkantam, ami az egyik legveszélyesebb tengeri élőlényről készült, mert valószínűleg több embernek okoz sérülést, mint a cápák. Ez az állat nem nagy, nem gyors és nem is szokott embereket megharapni: a hátán levő tüskékkel juttat roppant erős mérget az áldozat szervezetébe. A filmen látható, hogy a tüske akkor válik hatékony injekciós tűvé, amikor valami felülről érinti, mondjuk rálép egy emberi láb, vagy óvatlanul beletenyerel valaki.

Ezt az állatot hívják kőhalnak, sziklahalnak, skorpióhalnak az átlagbúvárok, nyilván a biológiában jártasabbak pontosabban meg tudják határozni az adott fajt. A skorpióhal-félék (Scorpaenidae) családjába tartozó állatokra jellemző az, hogy méreggel védik meg magukat, általában az aljzaton rejtőzve.

Furcsa mintázatuk miatt könnyen be tudnak olvadni környezetükbe, időnként olyanok, mint egy szikla két szemmel- ezért is nevezik őket kőhalnak. Az egész világon elterjedt élőlények, a trópusi tengerekben éppen úgy megtalálhatók bizonyos fajaik, mint ahogy a hozzánk legközelebb eső Adriában is. Így aztán mindig ajánlott az óvatosság, ha az ember a sziklák közt lépdel mezítláb, netán merülés közben nem nézi, mihez nyúl hozzá.

Egy újabb érv arra, hogy semmit se érintsünk, semmit ne akarjunk megfogni! A méreg azonnal erős fájdalmat okoz, emberre is veszélyes lehet. A sérült testrészt forró vízbe kell áztatni, illetve súlyos esetben orvoshoz kell fordulni, Ausztráliában a gyakran alkalmazott ellenmérgek közé tartozik a sziklahal szúrása után szükséges szer.

Ráadásul még csak tengerbe sem kell menni ahhoz, hogy bajba kerüljünk, a partra vetődött sziklahal akár 24 órán át is képes túlélni- és mérgezni. Szóval akkor is nyitott szemmel sétáljunk, ha a tenger által mosott sziklák között nézünk szét. De kifejezetten emberre támadni nem szokása, sőt, nyugodtan tűri a fotózást is, így aztán gyakran tűnik fel a víz alatt készült képeken.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Egy búvártúra utolsó merülése mindig különleges. Tudjuk, hogy hamarosan visszatérünk a szárazföldi mindennapokhoz, és ha be is van tervezve pár merülés a jövőben, mégis lélekben már a felszerelés elmosására, a pakolásra, a hazaútra készülünk. Nem árt, ha valamilyen emlékezetes élménnyel búcsúzunk a tengertől, ami egy pár napig biztosan lelkesít.

Razanjból kiindulva a parti merülőhely mellett akadnak bőven hajóval elérhető pontok is. Hajóroncs, egy szétesett repülőgépmaradvány, falak- én mégis meggyőztem a búvárfotósokat, ne ezek közül válasszunk. Itt a faluban van egy kis kikötő, ott pár méteren állítólag több érdekesség él a bázison dolgozók szerint. Csikóhallal kecsegtettek például, ami olyan dolog, hogy megér egy kis kockáztatást. Persze, hogy "csábítóbb" legyen a dolog, én átneveztem szemétdombnak a kis öblöt, mert a kikötőből rengeteg dolog kerül a tenger fenekére, így a rendszeres tisztítás ellenére van hulladék bőven.

A természet viszont amit lehet, meghódít. Pont ezért gondoltam frappánsnak a szeméttelep elnevezést, mert úgy gondoltam, vicces lesz, ahogy konzervdobozok között keressük az élőlényeket. Ennek megfelelően elhúzódó bogarászásra készültünk a pár méter mély vízben, és reménykedtünk, csikóhal koronázza meg a programot.

Lemerülve kiderült, az előzetes várakozásnak megfelelően szemét és fotótéma is akad. Nem mindegy, kinek milyen rutinja van, a szeme mennyire állt rá a témakeresésre, nekem sok adriai merülés után már elég jól megy a dolog. Találtam kis gébeket, sziklahalat, lepényhalat, aztán egy félig homokba süllyedt üvegben rejtőzködő polipra bukkantam, aki azzal álcázta magát, hogy még egy kagylóhéjat is a "háza" elé vitt.

Közben folyamatosan pásztáztam a tengeri füves aljzatot, mert ilyen élőhelyen gyakran van zöld vagy barna csikóhal. Teltek a percek, készültek pár fotó is, a csikóhalaknak viszont nem bukkantam a nyomára. Ha már olyan jól megígértük, illenék találni legalább egyet, gondoltam, úsztam tovább rendületlenül.

A tengeri fű mezőnek vége szakadt, az aljzat megváltozott, és a sziklák tövében 3-4 méteren sárga szivacstelepek bukkantam fel. Aki ismerős az Adrián, tudja, itt bizony eséllyel lehet keresgélni, mert ezeken élénk sárga, igazán dekoratív csikóhalak szoktak megtelepedni. Pár percig közelről vizsgálgattam a szivacsokat, aztán találtam egyet, amiben a többihez képest valahogy másféle sárga dolog ücsörgött. Hopp, az én kis csikóm! Megnéztem, körbefotóztam, aztán a felszínre úsztam. Meg akartam jegyezni, egészen pontosan hol van, meg akartam mutatni a többieknek, megvan, amiért jöttünk. Szerencsére elég jól beazonosítható volt a felette kikötött piros gumicsónakról a helyszín, mindenkit ide tudtam kalauzolni.

Végül összejött az a bizonyos slusszpoén, ami felteszi a koronát az amúgy is pompás búvártúrára. Egészen elfogadható vízhőmérsékletben merültünk, sok érdekeset láttunk, végül közös grillvacsorán beszéltük meg az élményeinket. Mind tudjuk, vannak távoli, egzotikus helyek, ahol még több, még színesebb élőlény él a trópusi vizekben, de ezt a fajta otthonosságot kevés úti cél kínálja. Mindig megvan az esély arra, hogy ide visszatérhetünk, hiszen közel van és pár napra is le lehet ugrani. És legközelebb már egészen biztosan programba iktatjuk a csodás "szemétdombot".

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Még az amatőr búvárfotós életében is vannak olyan pillanatok, amikor érzi, hogy tényleg ott van a nagy lehetőség egy jó képre- maximum nem elég ügyes ahhoz, hogy éljen az eséllyel.

A sekély parti merülőhelyen úszkáltam a búvárbázis előtt az Adriában, alig pár méteres mélységben. Mivel többen merültek már ott a napokban, tudtam nagyjából, mi mindent találhatok. Meséltek róla, hogy tintahalakkal találkoztak, nekem most rájuk fájt a fogam.

Nagyjából hét méteren egy barnás, hengeres testű állatra figyeltem fel, olyasmi volt, mint egy furcsa tengeri uborka. Először csak értetlenkedtem magamban, miért lebeg ez pár centire az aljzattól- aztán beugrott, itt a tintahalam! Nem volt túlságosan nagy, alig 10 centis, és attól tartottam, viharos gyorsasággal tűnik el, ha óvatlanul közelítek. Lopakodtam, gépemet magam előtt tartva próbáltam jó pozícióba kerülni. Az állat gyanakodva húzódott távolabb, én pedig nem akartam felidegesíteni. Ilyenkor csak a türelem segít!

A tintahal, noha csak egy puhatestű. meglepően intelligens állat. Képes taktikát változtatni, ha el akar menekülni. Először távolabb úszik, majd az aljzathoz lapul, sötét színűre változva, próbál a környezetbe olvadni. Ha ez nem válik be, megváltoztatja a színét, például csíkosra. Ha ez sem segít, karjait úgy mozgatja, hogy próbálja magát nagyobbnak mutatni.

Én viszont továbbra is fotóztam ezerrel. A tintahal végülis egészen jól tűrte, bár néha azért megpróbált meglógni. Ám eközben gyakran került olyan pozícióba, hogy jó képet lehetett róla készíteni. Le tudtam fotózni a színváltozásait is, így telt el egy félóra.

A jószág aztán végül ráunt a modellkedésre, és megint új stratégiára váltott: egyszerűen el akart ijeszteni. Először a csápjait tárta szét, majd konkrétan a menekülés helyett elindult felém. Pár alkalommal csak 1-2 centire volt az objektívemtől. No nem azért volt problémás a támadás, mert kárt tudott volna bennem tenni, egyszerűen csak képtelenség volt normális fotót készíteni a túl közel levő állatról. Megtalálta a megfelelő eszközt a megfutamításomra: ha nem lehet dolgozni, a fotós odébáll.

Azért panaszom ne legyen, mert így is jól eljátszadoztunk. Neki sem lett baja, nekem se, pár jó fotóval is gazdagodtam, és igazán illetlenség lett volna még többet villogni a vakummal a szemébe. És még tanultam is belőle, a tintahalak viselkedésének sokszínűsége tényleg izgalmas.

A tintahal kedvelt fogás a tengerparti éttermekben, és ilyenkor eltöprengek azon, lehet, hogy ez az intelligens példány is egy tányéron köt ki. Furcsa az élet! Ettem már halat éppen eleget, de ezt, amivel ennyire testközelségben találkozok, ráadásul hosszabb ideig megfigyelhetem, azt semmiképpen nem lennék képes kifogni. Így már nem "csak" egy hal, hanem olyasféle állategyéniséget látok benne, mint egy barátságos kutyában.

This is the beginning of a beautiful friendship...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A napokban több helyen láttam megosztva egy félelmetes képet: gigantikus méretű tintahal partra vetett tetemét bámulják az emberek. A cikkek már arról szólnak, hogy a fukusimai nukleáris szennyezés következtében bukkannak fel ezek a hihetetlen méretű szörnyek. Megnézi az ember a fotót, és eltöpreng, merjen valaha a vízbe menni? Nem hogy merülni, de még a parton sétálni is esztelenségnek tűnik, ha ilyen fenevadak lesnek rá!...

Az örömteli (vagy szomorú?) hír az, hogy a szélsőséges dolgot nem a tenger produkálja, hanem egy roppant vicces kedvű Photoshop-művész. Az eredeti kép ugyanis pár éve Chilében készült, és egy partra vetett bálna teteme van rajta:

Az "alkotó" egy kicsit nagyobb ívet adott a bámészkodóknak, áthelyezte az embereket, és feltette az óriástintahalat a képre. Ügyes munka, biztos sokakat be is csapott a kamuszörnnyel. Hogy értelme van-e? Ó hogyne, két napig övé a világ. Nem tragédia ez; csak ne vegyük komolyan egyből az összes meghökkentő képet, amit látunk...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A mélytengerekben egészen furcsa, különleges állatok is élnek. A fejlábúak közé tartoznak a polipok, a tintahalak, a kalmárok, ezek közül némelyek több száz, sőt, több ezer méter mélyen találhatóak csak meg. Sokáig a létezésükről sem tudtak, aztán csak mélytengeri halászok hálóiból kerültek elő, végül a nagy mélységbe eljutni képes kutató tengeralattjárókról figyelhették meg bizonyos fajaikat. Valószínűleg még sok olyan faj akad, amit nem fedeztek fel, de a megfigyeltek jelentős része is számtalan alkalommal lepi meg a tudósokat.

A furcsa megjelenésű vámpírkalmárok első példányait alig száz éve fogták ki, és azóta is csak találgatták, mit is esznek ezek az állatok. A nevüket nem azért kapták, mert vérszívók lennének, egyszerűen vörös "köpenyük" és különös, nagy kék szemük emlékeztette a tudósokat a vámpírokra. Latin neve, a Vampyroteuthis infernalis azt jelenti, hogy "vámpírkalmár a pokolból". A nagyjából futballabda méretű állat egyébként puhatestű a többi fejlábúhoz hasonlóan, de még azok között sok ügyes ragadozó is van, ennek a fajnak az egyedei nem tartoznak közéjük.

Amikor a kifogott állatok gyomortartalmát vizsgálták, sose találtak elejtett állatot. A Monterey Bay Aquarium kutatói távirányítású eszközökkel próbáltak foglyul ejteni egy élő példányt, hogy végre pontot tehessenek a vita végére, mit is eszik az a "vámpír". Kiderült, a mély vízben élő állat gyakorlatilag csak csipeget, a felszín közeléből lefelé süllyedő apró élőlényeket, elpusztult állatok testrészeit, mindenféle törmelékeket fogyaszt.

Igazság szerint ez csak afféle "hulladék", abból sem túl sok, de a vámpírkalmár nagyon-nagyon hatékonyan használja fel a szűkös mennyiségű táplálékot. Erőfeszítés nélkül lebeg a vízben, és nem kell úsznia hogy elcsípja a zsákmányt, egyszerűen csak kitárja széles köpenyét, és felfogja ami a felszín irányából lehullik. A nagy mélységben ráadásul nem nagyon van ellensége, menekülésre sem kell tartalékolni az energiáját. Az állat tapogatókorongjai különösen érzékenyek, tehát az apró hulladékot is észlelik, és egy speciális anyag termelődik rajtuk, amivel a kis darabokat össze tudja "ragasztani". Szóval a vámpírkalmár tökéletesen alkalmazkodott azokhoz a körölményekhez, ahol le kell élnie életét. Csak azzal nem számolhatott, hogy megjelenése miatt ilyen nevet aggattak rá az emberek- bár azt hiszem, még sose reklamáltak miatta senkinél.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A víz alatti élőlények között vannak igazi "mágusok", akik színük, mintázatuk változtatásával szinte teljesen bele tudnak olvadni környezetükbe. A polipokról köztudott ez a fajta képességük, de nincsenek egyedül ezzel az állatvilágban. Persze a nyolckarúak azért külön kategóriát képviselnek, némelyik fajuk egészen elképesztő dolgokra képest.

Ám vannak olyan állatok is, amelyek egyszerűen csak mintázatuk révén tudnak gyakorlatilag eltűnni a figyelő szemek elől. A lepényhalakat például igen nehéz kiszúrni, de a kőhalakat is az tudja kiszúrni, aki tudja, mit nézzen. Mások inkább azt a módszert választják, hogy beássák magukat a homokba, maximum egy bizonytalan körvonal, vagy két kikandikáló szem buktathatja le őket.

A legérdekesebb fajok közé tartoznak azok, amelyek az álcázásnak azt a módját alkalmazzák, hogy egy teljesen más állatot imitálnak. Az apró pygmy csikóhalak például azért tudtak olyan sokáig ismeretlenek maradni, mert a mintázatuk kísértetiesen hasonlít a nekik otthont adó korallokéhoz, egyszerűen észre sem vette őket senki. Aztán miután az elsőt felfedezték, szépen lassan elkezdték megtalálni a különböző színű kis csikóhalakat, akik természetesen mindig olyan korallokon éltek, amelyek színeit viselték.

Sajnos nem adatik meg mindenkinek, hogy eljusson azokba az egzotikus országokba, ahol a legtöbb ilyen különleges élőlény, remekül rejtőzködő apróság él. Ám szerencsére születnek érdekes és meglepő felvételek, mint az alábbi is.

Bevallom őszintén, nem ártott gondosan olvasni a feliratot, mert elsőre én sem szúrtam volna ki, miféle állatot kellene látni ebben a videóban. Aztán persze leesett az állam, mert sokszor láttam már ezeket a pulzáló, folyamatosan nyitódó és záródó korallokat, de sose gondoltam, hogy létezik olyan csiga, ami pont ezeket utánozza.

Sajnos messzire kell utazni annak, aki ilyet szeretne látni. Németh István barátom Dél-Kelet-Ázsiában (egészen pontosan Anilao mellett a Fülöp-szigetek vizeiben) örökítette meg a kis rejtőzködőt. Természetesen az még kevés, hogy valaki ott merül, tudni kell, mit kell keresni, és képesnek kell lenni meg is örökíteni a valóban nem túl nagy állatokat. Igazi türelemjáték ez!

Amikor ilyen élőlények után kutatunk jellemzően sekély vízben, a merülés gyakran elhúzódik, nem is úszkálunk túl sokat, és nem nézelődünk a nagy kékbe, hátha felbukkan valami nyílt tengeri ragadozó. A pár centis tengerlakók világa ez, amiről jóval kevesebbet hall az átlagember, mint a nagyvadakról. Aki nem búvárkodik, talán azt hiszi, számunkra csak az a "nagy" találkozás, amikor valóban méretes lényeket figyelhetünk meg a víz alatt. Meglepő módon mégis okozhat akkora örömet egy kis csiga vagy csikóhal, mint egy cápa...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.