Big Blue Búvár Blog

A thaiföldi  barlangban rekedt gyerekek sikeres kihozatalából egyre többen próbálnak profitálni.

Rengeteget beszéltek arról a tényleg megrázó mentésről, aminek során egy egészen szűk barlangban rekedt gyerekcsapat és edzőjük kihozatala zárult sikeresen. Azt kell mondjam, búvárként most is megemelem a kalapom a barlangi búvárok előtt, akik végre tudták ezt a feladatot hajtani úgy, hogy minden srác élve kijutott. 

A témára már akkor rárepült a sajtó, mindenki akart valami bennfentes infóval villantani. Aztán felbukkantak hírességek is a környéken, például a Tesla-vezető Elon Musk szerepe azóta is meglehetősen megosztja az embereket. Születtek a cikkek az önkéntesekről akik dolgoztak a víz alatt, no meg a mentés után a gyerekek is középpontba kerültek. Már könyv is íródott, filmet is mutattak be a mentésről.

Most egy újabb filmes projektről hallani, ami feldolgozná a Tham Luang barlangban lezajlódó drámát. Az amerikai producer által tető alá hozandó filmben a búvárcsapat két ausztrál tagja, Richard Harris és Craig Challen története lenne a középpontban. 

Az akkor még önkéntesként dolgozó búvároknak csinos pénzt ajánlottak fel a közreműködésükért, mondhatni utólag elnyerik méltó jutalmukat a 3 millió dolláros összegből. 750 ezer dollárt kapnak fejenként, sőt, egy egymillió dolláros könyvszerződést is aláírnak, és ennek az utóbbi összegnek a kétharmada jut kettejüknek.

És hogy kinek jut a fennmaradó összeg? Nos, abból a kimenekített gyerekek és edzőjük részesül egyenlő arányban. Ezúttal ugyanis nekik is jár pénz, nem csak a nyugati közreműködőknek. Az amerikai producer elmondása szerint ez az elejétől fogva cél volt, thai közvetítők segítségével zajlott az egyeztetés, amire a kormányzat is áldását adta. A gyerekek fejenként 140 ezer dollár kapnak, ami thai viszonyok között óriási pénz- és ezek után nem mondhatja senki, hogy az ő történetükből csak Hollywood profitál.

2019-ben jelenhet meg a könyv, és később várható majd a film elkészülte is. Persze ezeken kívül is jelennek meg még könyvek és filmek- aki csak tudott találni egy embert, akinek bármilyen köze volt a mentéshez, rá hivatkozva máris "hiteles beszámolóként" adhatott közre bármit. 

Az ausztrál búvárok nem nagyon akarták nevüket adni semmilyen ilyesféle feldolgozáshoz, ám Harrist nem akárki győzte meg: személyesen James Cameron, a legendás rendező hívta fel, hogy egyeztessenek. 

A két búvár egyébként igen fontos szerepet kapott a mentésben. A civilben orvosként dolgozó Harris volt az, aki a gyerekek kihozatala előtt a nyugatózásért felelt, hogy ne essenek pánikba a víz alatt. Challen pedig minden nap beúszott a mentés során, és ő volt a barlanghoz legközelebb eső állomáson tartózkodó búvár, aki a kihozatal első szakaszát felügyelte. Mivel állatorvosként dolgozik, neki is volt rutinja a gyógyszerek adagolásában. 

Tehát a mentés történetét az ő szemszögükből is megismerhetjük, és talán új, izgalmas részletek derülnek majd ki.

A barlangban rekedt thai gyerekek esete kapcsán sokat beszéltek a búvárkodásról.

A történetet valószínűleg most már mindenki ismeri: Thaiföldön egy kölyökcsapat tagjai barlangi kirándulásra mentek az edzőjükkel, de a heves esőzések miatt megáradt patak elzárta a kiutat. Sokáig azt sem lehetett tudni, hogy életben vannak-e, de barlangi búvároknak sikerült hozzájuk utat találni. Ám a kimentésük már egy másik történet lesz. 

A gyerekeket megtaláló két barlangi búvár kapcsán rácsodálkoztak, hogy két középkorú, korántsem Superman-alkatú férfi járt sikerrel. Azért nem árt tudni, hogy amíg valaki oda eljut, hogy felfedezőként merüljön barlangokban, sok év telik el. Általában szükséges a száraz barlangokban szerzett tapasztalat, aztán meg kell tanulni búvárkodni, és folyamatos továbbképzésekkel juthat el valaki oda, hogy barlangokban merüljön. De a nagyobb távolságokat beúszó, mélyre merülő búvárok különleges felszerelést használnak, amit mind maguknak szereznek be, erre sem árt gyűjteni. Sok idő, sok tanulás, sok pénz, amíg valaki eljut erre a szintre.

Ráadásul a barlangi búvárkodás éppenséggel nem a rohanásról szól. Kifejezetten tiszta fej, jó mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki biztonsággal merüljön olyan zárt terekben, ahonnan nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra a felszínre emelkedni. Az új járatok feltárása sem macsóságról szól, a kutatás, a felfedezés fontosabb. Nem az a menő ebben a körben, aki öncélú rekordokat hajszol, hanem aki a lehető legnagyobb biztonsággal képes megtervezni és végrehajtni egy bonyolult merülést, és a felfedezést dokumentálja is.

Visszatérve a thai barlangban történtekre, ez a barlangi mentés sem más alapvetően, mint egy jól megtervezett merülés. Olyan emberekre volt szükség, akik merültek már barlangban, tudják, hogyan kell biztonsággal búvárkodni rossz látótávolságú vízben, és vissza is tudnak térni.

A két brit búvár nyilván kiválóan képzett ember ezen a területen, de ha visszaemlékszünk rá, amikor az Esztramos barlangból mentettek pár éve, nálunk is volt olyan ember, aki képes volt hasonló körülmények között megoldani a feladatot. A barlangi búvárok meglehetősen kicsi, de nagy tiszteletnek örvendő csoportnak számítanak a búvárkodás világában, pont azért, mert ezek azért nem hétköznapi körülmények. (Bár hirtelen sokaknak lett megalapozott álláspontja a barlangi búvárkodásról mifelénk, meg kell jegyezzük, a barlangi merülőhelyek viszonylag nagy száma miatt nálunk tényleg vannak rutinos, magasan képzett barlangi búvárok, akik ilyen helyzetben is megállják a helyüket.) Természetesen a magyarországi balesetnél sem egyetlen ember hőstettéről volt szó, és most is elmondható, a két brit búvárt emlegeti mindenki, de egy egész csapat dolgozott azon, hogy sikerrel járjanak.

A lényeg, a gyerekek megvannak, a víz alatt lehet nekik ételt bejuttatni, búvárképzettséggel rendelkező orvos is eljuthat hozzájuk, és a rendszeres látogatások miatt nem érzik magukat annyira elzárva a világtól. A valóságban viszont nagyon is szorult helyzetben vannak, mert amíg az esős évszak tart (és itt hónapokról beszélünk), és a víz így árad a barlang bizonyos részein, a kimenekítésük nagyon nagy kihívás.

Több lehetőség is van. Nyilván folyik a kutatás, hogy vannak-e a barlangnak olyan járatai, ahol szárazon ki lehetne hozni a gyerekeket. Nem biztos, hogy ez egy olyan alaposan feltárt barlang, mint amiket a világ más részein a kutatók már teljesen bejártak, azaz megvan az esélye annak is, hogy találnak utat. 

A másik lehetőség, hogy türelmesen várnak odabenn a bajba jutottak, amíg a víz el nem apad, s a maradékot el nem lehet szivattyúzni. Hát, ez sem lesz egy könnyű menet, lelkileg iszonyat megterhelő lenne ott ülni mondjuk októberig, de a másik fele a történetnek, hogy ez viszonylag kockázatmentes, és mivel van út az ellátásukra, ki lehet bírni. És azt gondolom, hogy azok után, hogy napokig azt hihették, a barlang mélyén fognak meghalni, akkora megkönnyebbülést jelenthetett a búvárok feltűnése, hogy ezt már ki tudnák bírni. (A fiúk és az edző előtt is le a kalappal, mert viszonylag jó állapotban vészelték át ezt a hosszú várakozást a kilátástalan helyzetben.)

No és mi van a víz alatti úttal? Azt mondják, hogy a gyerekek még úszni sem tudnak, belőlük kellene tehát barlangi búvárt(!) faragni pár nap alatt valahogy. Mondjuk nézzünk egy könnyű hasonlatot: még biciklizni sem tudó gyereknek adna valaki egy krosszmotort, hogy rövid gyorstalpaló után menjen egy kört egy durva pályán? Valamiért azt hiszem, nem lenne túlságosan népszerű az ötlet. 

Először is el kellene kezdeni felszereléseket szerezni gyerekméretben. Aztán jöhetnek az alap vízhez szoktatási gyakorlatok, a merülés, aztán a barlangból kiúszás. A víz hideg, a táv hosszú, látni nem lehet semmit, ott van a tudat, hogy egy zárt térben kell nyugodtnak maradni- mindezt gyerekfejjel kellene kezelni, miközben még a rutinos búvárok jelentős része is nemet mondana egy ilyen merülésre. Van, aki szerint a fiúk vagánysága előny, de én attól tartok, gyorsan elpárolog a bátorság ilyen körülmények közepette, és ez teljesen normális.

Aki már búvárkodott barlangban, az pontosan tudja, milyen érzés a tudat, hogy feletted nem felszín van, ahova egyszerűen felúszol, hanem egy szilárd sziklafal. Sokan már azt sem szeretik, hogy egy-két méterre beússzanak egy üregbe- és ezt senki nem is erőlteti, mert ez mindenkinek a saját döntése. E sorok írójának is van egy nagyon minimális ilyen tapasztalata, ismerem egy picikét ezt a világot, és tudom jól, ha a látótávolság leromlik, akkor hirtelen nagyon kétségbeejtő tud lenni a helyzet. Egyszerűen többé nincs tájékozódási pont, nem tudod hol van fel, le, előre vagy hátra. Akad aki ilyenkor úgy van vele, hogy mindegy hogy, csak jusson a felszínre, rémülten úszkál össze-vissza, leveszi magáról a felszerelést, kaparja a sziklát, és a másik búvárnak kellene megpróbálni segíteni neki, miközben ő ugyanúgy nem lát semmit.

A gyerekeket tehát egyesével kellene kihozni. Ám mi van, ha mondjuk néhányuk megijed, feladja még az első gyakorlatok során? Vagy az őket oktató búvárok mondják azt, nem lehet vállalni a kockázatot? Ha a csapat fele úgyis ott marad, nem egyszerűbb mindenkit együtt benn hagyni, amíg nem kínálkozik jobb megoldás? Azért azt tudni kell, ha valamelyik fiú a sötét, zavaros vízben, valahol félúton kontrollálatlanul pánikolni kezd, azzal bajba sodorja az őt segítő búvárt is, aki megpróbálhatja a saját életét kockáztatva kimenteni, vagy a sorsára hagyja a gyereket- ilyen döntéssel terhelni az önkéntesen segítő embereket nem lehet. És gondoljunk bele, hogy a benn maradt gyerekeknek el kell mondani, egyik társuk nem élte túl a merülést, de azért őket megpróbálják biztonságosan kihozni...

Olvastam már olyan ötletet is, hogy afféle minitengeralattjáróhoz hasonló víz alatti kapszulában kellene őket kihozni, és akkor nem kellene megtanulniuk a barlangi búvárkodást. Mindez jól hangzik, amennyiben a barlang úgy néz ki, mint a metróalagút: tágas és egyenes. Ha nem, akkor akad pár apróbb nehézség. Például az, hogy ilyen mentőkapszula nincs, ami elég nagy a gyerekhez, és elég kicsi a járatokhoz. Megtervezni, megépíteni, bejuttatni, a víz alatt odavinni- mire ez megvalósítható, a száraz észak is beköszönthet.

Abszolút laikus vagyok a barlangi búvárkodás témájában, és ennek tudatában csak saját véleményt mondok. Én úgy hiszem, mivel a gyerekek élnek, lehet nekik bejuttatni sok dolgot, nincs értelme kapkodni. Ebbe természetesen bekavarhat, ha tovább emelkedik a vízszint, de igyekeznek szivattyúzni. Még az is lehet, hogy a szivattyúzás fogja lehetővé tenni, hogy merülés nélkül jöjjenek ki. Be lehet vinni műszereket is, hogy pontosan meghatározzák a helyzetüket, új utakat keressenek. Az esztrámosi esetnél sem a víz alatt hozták ki a búvárt, hogy egy példát említsek. A különbség az, hogy a fiúk Thaiföldön sokkal mélyebben vannak, de én innen meg nem tudom ítélni, mennyi a realitása egy ilyen lehetőségnek.

Abban pedig hiszek, hogy azok a barlangi mentők, akik elég felkészültek voltak a gyerekek megtalálására, jó döntést hoznak arról, mi a legbiztonságosabb mód a bajba jutott csapat kihozatalára. Pont ez a szakértelem volt az, ami lehetővé tette a megtalálásukat, és most erre van szükség ahhoz is, hogy mindenki kijusson élve- a bennrekedtek és a mentők is.

(A cikk megjelenése után egy nappal olvastam a hírt, hogy az egyik segítő búvár életét vesztette merülés közben. Tehát ekkora kockázatról van szó, még egy rutinos búvár számára is- nem hogy teljesen kezdőknek.)

Edd Sorenson búvármúltjában van egy hihetetlen mentőakció.

A barlangi búvárkodás nem számít a legveszélytelenebb hobbinak. Ma már könnyen lehet olyan tanfolyamot találni, ahol elsajáthatítóak a zárt téri merülések alapszabályai, sok helyen vannak felkészült vezetők a búvárok kalauzolására, szóval messze nem akkora a kockázat, mint a hőskorban. Az viszont tény: igen gyakran az emberi tényező a legfontosabb egy baleset bekövetkezésekor.

Edd Sorenson azon rutinos, magasan képzett profi barlangi búvárok közé tartozik, aki vészhelyzet esetén riasztható. Oregon államból költözött Floridába, hogy barlangi búvárkodást oktathasson, mert errefelé bőven akadnak híres barlangi merülőhelyek. Ekkor vált a nemzetközi víz alati barlangi mentő egység (IUCRR) tagjává is.

Hiába van ilyen szervezet, az szinte soha nem fordul elő, hogy időben érkezne a segítség. Természetesen nem példa nélküli, hogy nagy szerencsével megmenekül aki barlangban reked: a közelmúltban Spanyolországban élt túl egy búvár több napot egy barlangban, és magyar búvárt is mentettek már pár éve zárt térből.

Ettől függetlenül Sorenson tudja, ha hívást kap, lélekben egy holttest keresésére kell felkészülni. 2012 áprilisában például hét órájába telt, amikor egy áldozatot kellett kihoznia egy igen szűk részről, aki beszorult. Amikor megkérdik tőle, hogy tud ilyen feladattal megbirkózni, azt mondja, kikapcsolja az érzélmeit, az elvégzendő munkára koncentrál.

Alig egy hét múlva újból csörgött a telefon, és egyből a legrosszabbra gondolt. A Mills Pond egyik felén tartott tanfolyamot- ha öt perccel később hívják, már víz alatt lett volna, nem tudott volna átrohanni a baleset helyszínére. Egy kétségbeesett apa hívta, aki fiával és lányaval a Twin Caves nevű helyen merült alá. Ennek a 6-30 méter mélységben húzódó, hosszú barlangrendszernek sok mellékága van, és kötél csak a fő ágban segíti a tájékozódást.

A barlangi búvárkodásban meglehetősen sok dologra kell figyelni, ami tanfolyamon sajátítható el. A csak nyílt vízi búvárkodásban járatos apa és merülőtársai úgy mozogtak, hogy felrúgták az aljzat üledékét, és a barlangban a látótávolság pillanatok alatt teljesen lecsökkent. Egy helyi barlangi búvár épp merülést vezetett, amikor látta, mi történik. Jelzett a csapatának, hogy kifelé, de épp csak annyi idejük volt, hogy a kötélhez menjenek és azt követve elindultak. Apa és fia őrült tempóban hagyta le őket, amikor megijedtek a teljesen zavarossá vált vízben.

A felszínen derült ki, hogy a lány nem tartott velük valamiért, valószínűleg egyszerűen nem látott semmit. A felemelkedő barlangi búvároknak könyörgött az apa, hogy menjenek vissza érte, de ők egyszerűen nem voltak felkészültek mentésre ilyen körülmények között, és nem vállalhatták senki életének a kockáztatását. A bajba került, pánikoló búvár felszínre hozatala csak a legképzettebb búvárok számára kivitelezhető egy barlangból.

Edd Sorenson számára mindig össze van készítve egy teljes barlangi felszerelés, ha azonnal riasztják mentéshez. Mire visszament érte a bolthoz, alkalmazottja már mindent összerakott a számára. A hívás után 15 perccel ért a helyszínre, beöltözött és lemerült- tudta, hogy minden pillanat számít.

Noha üledékfelhő borította a bejáratot, a tapasztalt búvár, tudta, merre kell keresnie. Beúszott, de gyakorlatilag semmit nem látott. Ezért aztán jobbra-balra úszva, minél nagyobb területet lefedve próbálta keresni az eltűnt búvárt- és tíz perc múlva egy kapálózó lábba ütközött. A lány egy apró kis üregbe dugta ki a fejét, ahol megrekedt némi levegő. Elmondása szerint próbált kijutni, de mindig elakadt, és óriási mázlijára visszatalált a kis üregbe. Fázott és ijedt volt, de végre megérkezett a segítség.

Edd Sorenson elmondta neki, kiviszi a barlangból- de nyugodtnak kell maradnia. Sorenson nem bízta a véletlenre a kijutást, saját kötelét már a keresés elején rögzítette. Így aztán visszataláltak a főkötélhez, és a kezét szorongató lánnyal elértek a kijáratig, ahol átpréselték magukat a lyukon, majd a felszínre emelkedtek. 

Először hitetlenkedés, majd kitörő öröm fogadta, hogy mind a ketten életben vannak. A lány már a vízben hálálkodni akarta, de Sorenson tudta, majd ráér erre, ha már a parton lesznek. A legrosszabbtól tartó apa szeretett volna valamit adni, de a mentőbúvár ezt visszautasította. Így aztán egy alapítványnak adott pénzadományt a nevében. A megmentett búvár egy kedves levélben mondott köszönetet, amit Sorenson azóta is őriz. 

Ez a történet tehát jól végződött- de sajnos ez a ritkább eset. Természetesen nem lehet tökéletesen nullára csökkenteni a kockázatot, de felkészüléssel, tanulással, a képzett búvárokkal való merüléssel legalább az emberi tényezőre befolyással lehetünk. Aki csak olyan merülést vállal be, amelynek során bekövetkező vészhelyzeteket kezelni tudja, nagyban javítja az esélyeit. Mert nem mindig van pont kéznél egy Edd Sorenson...

Jó látni, amikor egy búvár először csodálkozik rá a Budapest alatt rejtőző hihetetlen barlang világára.

Minden történet indul valahonnan: ez is évekkel ezelőtt kezdődött, amikor egy fiatal lány kedvet kapott a merüléshez, családi indíttatásból. A vonzódásból lelkesedés lett, a kezdőből ügyesedő búvár, s ahogy nőtt a kíváncsiság, úgy váltak a korábban elérhetetlennek tűnő helyek is merülési célponttá.

Én, aki elég jól ismerem a magyar és külhoni búvárkodási lehetőségeket, s van már mögöttem pár jó kaland, persze bőven tudtam mesélni, és a jó hallgatósággal mindig szívesen megosztom a történeteimet. Sokat merültünk együtt, kicsit olyan lett a fiatal lány, mint a tanítványom. Nem csak a búvárkodásról magáról beszélgettünk, hanem élményekről, kedvencekről is. A sztorijaim közül pedig nagyon nagy hatással lettek rá azok, ahol a Molnár János-barlangról meséltem, mert engem is mindig lenyűgöz az a tudat, hogy micsoda vízzel teli labirintus van a Rózsadomb alatt. 

Ez a világszinten egyedülálló melegvizes barlang, ami előtt villamosmegálló is van, és sétatávolságra fekszik a belvárosi látványosságoktól, valóban Budapest egyik féltve őrzött, kevesek által ismert titka. Merültem már itt párat és fogok is még, annyira izgalmas, különleges hely.

Noha az ifjú búvártárs rágta a fülemet, én sokáig türelmre intettem: kell ahhoz némi rutin, hogy valaki biztonsággal vállalkozhasson ott egy merülésre. Aztán amikor tudtam, itt az idő, segédkeztem abban, hogy a karácsonyi meglepetése egy merülési lehetőség legyen a Molnárban. Nagy volt az öröm, majd jött egy hónap, amíg izgatottan kellett várakozni a kiválasztott nap eljövetelére, számolva a napokat.

Azt gondolom, a búvárkodásban, mint sok minden másban, két dolog fontos: tudd, mire vagy képes, és tudd, hogy mire nem. Az előbbi szerencsére bővíthető, ezért inkább az utóbbira kell koncentrálni. És én teljesen biztos voltam benne, a szokatlan környezet, a dupla palackos felszerelés ellenére büszke lehet erre a lányra, aki nagyon fogja élvezni a búvárkodást a Molnárban.

Mert én is tudtam, ő mire képes. Nem volt váratlan, hogy elbírja a nehéz felszerelést, hogy nem riasztja meg a barlang, mert ha a képesség, az odafigyelés, az akarat megvan, akkor nincs legyőzhetetlen akadály. És a bátrak jutalma a szép kaland: amikor feltárul a hihetetlenül tisztva vízben egy-egy nagy terem, metróalaguatat idéző hosszú járat, gyönyörű kristály, akkor mindenkinek leesik az álla. Született budapestiként szembesülni azzal, milyen világ rejtőzik a felszín alatt, s aztán a felszínen azzal az érzéssel szemlélni a rengeteg embert, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, aki láthatta ezt- óriási érzés lehetett a számára.

Rabul ejtő élmény, és azt hiszem, a vonzás kicsit sem csökkent azután, hogy teljesült a nagy álom. Talán még vége sem volt a merülésnek, amikor már a következőt tervezgette a lelkes ifjú búvár. Tudom, hamarosan azért fogják a fülemet rágni, hogy mielőbb menjünk vissza a Molnárba- és én ismét állni fogok a kihívás elébe!

Magyarországon járt és forgatott a Great Big Story stábja.

Nem meglepő módon híre ment a nagyvilágban a Molnár János-barlangnak, hiszen nem nagyon van olyan, hogy egy lüktető nagyváros szívében lenne merülhető hely. Ráadásul meleg és kristálytiszta vízű barlangról van szó, nem tudom, bárhol létezik-e hasonló. A Frankel Leó utcában sétálók csak a Malom-tavat látják, és fogalmuk sincs, anna vize egy eddig több, mint hét kilométer feltárt járatú barlangrendszerből származik.

A Great Big Story a CNN-hez kötődő, New Yorkban, Londonban és Stockholmban is központot fenntartó médiavállalkozás, ami rövid, izgalmas képi világú anyagokat ad közre a közösségi médiában. Elég érdekesnek gondolták az igazi természeti csodának számító budai barlang merülés sztoriját is, és erről készítettek egy látványos, szép anyagot, ami elég jól érzékelteti, milyen meghökkentő az a titokzatos járatrendszer, ami a rengeteg turista számára gyakorlatilag láthatatlan.

Jellemző, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk, mekkora értékek rejtőznek hazánkban: ez a videó lett az utóbbi napok egyik legnagyobb nézettségű, legtöbbször megosztott filmje a Great Big Story oldalán, ahova igen sok anyag kerül fel. Ilyen kincsei vannak Magyarországnak, amik megérdemlik a figyelmet és a védelmet egyaránt, hiszen igazán büszkék lehetünk rájuk.

Két nap után került elő élve egy barlangban eltűnt búvár.

Az 54 esztendős spanyol barlangi búvár, Xisco Gracia komoly rutinnal bír a zárt téri merülések területén, de ezúttal csak hajszálon múlt az élete. 

A Baleár-szigetek elsősorban nyaralóhelyként ismertek, és ha búvárkodik is valaki, szinte kizárólag a tengeri merülőhelyekre jut el. Jóval kevesebben tudják, hogy rendkívül látványos, tiszta vízű barlanglabirintus is rejtőzik a szigetek alatt, ahova csak kutatók juthatnak el.

Xisco Gracia Mallorca szigetén merült alá, ahol már igen sokszor járt. A több kilométernyi hosszú járatban könnyen el lehet tévedni, ha valaki nem kellően felkészült. Gracia nem egyedül indult el, és ez volt a szerencséje: amikor a felszerelés hibája már nem volt elegendő levegője a visszatéréséhez, társa, Guillem Mascaro volt az, aki hírt vitt a történekről. 

Mascaro pontosan meghatározta azt a helyet, ahol Gracia megpróbált életben maradni egy levegős részen. A kis teremben a búvárnak nem volt élelme, és gyakorlatilag teljes sötétségben várakozott arra, hogy valaki a segítségére jöjjön. Ám nem tudhatta, mi zajlik odakinn.

A mentőcsapatok ugyanis egyből megkezdték a keresést, de még a pontos hely ismeretében sem volt egyszerű megtalálni Graciát, aki a barlang távoli pontján várakozott. Több, mint hatvan ember dolgozott megfeszítve, hogy sikerüljön élve kihozni őt, de egy ponton fel kellett adni a keresést, annyire lecsökkent a látótávolság a barlangban.

Gracia 48 órán át várakozott a vaksötétben, ám mivel teljesen elvesztette időérzékét, azt hitte, már öt napja van a barlang mélyén. Gyakorlatilag biztos volt benne, hogy társának nem sikerült kijutni, így nem is értesíthetett senkit, tehát nem is keresik őt. 

Ám a többi búvár nem adta fel a reményt, rátaláltak és szerencsésen ki is hozták. Gracia most a kórházban lábadozik, és természetesen nagyon hálás azoknak az embereknek, akik annyi energiát öltek a kimenekítésébe. Reméli, ha felépül, ismét kalandozhat a víz alatti barlangok különleges világában.

Meg kell jegyezni a történet végén, hogy hasonló csodaszámba menő menekülésre nálunk is sor került: 2002-ben az Esztramos barlangban eltűnt búvárt találták meg élve, és megfeszített munkával őt is sikerült kihozni.

Ismét volt szerencsém merülni a Budapest szívében levő barlangban.

Remélhetően már nem nagyon kell bemutatni a Molnár János barlangot búvárkörökben. A Rózsadomb alatt húzódó, több kilométer hosszú vízzel telt járatnak híre ment az egész világon. Ez persze érthető is: télen-nyáron meleg a kristálytiszta víz a mélyben, és egészen hihetetlen látványosságok akadnak itt.

Abban van némi zavar, pontosan ki merülhet itt. Ennek jól szabályozott feltételrendszere van, az első szakasszal megfelelő rutinnal rendelkező, de barlangi búvári végzettséggel nem rendelkezők is megismerkedhetnek profi vezető kíséretében. Most is két ilyen búvártárs jött el, hogy saját szemükkel nézzék meg ezt a különleges helyet.

A legtöbbeket meglepi az, hogy valóban ennyire Buda szívében van a hely, pár lépésre a legközelebbi villamosmegállótól. Aztán a tó is mindenki fantáziáját megfogja, aminek partján ott van az elhíresült mocsári ciprus- a híresztelésekkel szemben épen, nem esett semmi baja.

Aztán odabenn jöhet az alapos eligazítás, az ismerkedés a felszereléssel, a merülési terv ismertetése. Ilyenkor persze mindenkiben dolgozik az adrenalin, és amikor elsüllyedünk a sötét vízben, csak lámpáink fényére hagyatkozva, izgatottan várjuk a kalandot.

És a Molnár nem okoz csalódást: nem kell mélyre hatolni ahhoz, hogy különleges szikrákat, hihetetlen kristályokat lássunk, meghökkenjünk a tíz méter alatti fantasztikus látótávolságon. Az pedig hab a tortán, hogy megnézhetjük a barlangban élő aprócska vakrákokat is.

Azt hiszem, roppant szerencsések vagyunk, amiért nem kell drága repülőjegyre vadászni, az ideális szezonra várni, ha egy igazán lenyűgöző helyen merülnénk. Ha valakinek van egy haladó búvári végzettsége, megfelelő tapasztalata, tehet egy kirándulást a Molnárba, testközelből láthatja, micsoda kincsen ül Budapest. Tagjai lehetünk annak a szűk csapatnak, akik saját szemükkel láthatják ezt. S ki tudja, biztos akad, akinek ez nem elég, és barlangi tanfolyamot végezve mind többet akarnak maguknak felfedezni ebből a fantasztikus természeti képződményből, ami még sok titkot rejt.

A merülés után vigyorgó, lelkes búvárok mellett azok is örülnek, akik számtalanszor merültek már itt, s most másnak mutathatják meg a barlangot. Vélhetően ők is ugyanúgy kezdték: rabul ejtette őket a Molnár szépsége egyetlen merülés alatt...

Mindig, mennyi rejtett szépség van a vizek mélyén: a nyaralóhelyként ismert spanyol sziget a barlangi búvárok egyik kedvence.

Tudom, hogy manapság nem nagyon szokás 20 perces filmeket megnézni, még ha nagyon izgalmasak is. De hátha van olyan, aki rápörög JP Bresser egészen kiváló dokujára, ami a többségünk számára elérhetetlen vízzel telt barlangokat mutat meg. Érdemes belekukkantani!

A víz kristálytiszta, és hihetetlenül szép sziklaformációkat lehet megcsodálni a búvároknak. A járatok szűkek ugyan, de a rutinos barlangi búvárok számára nem jelent az ilyen akadályt. És akadnak azért látványos, nagy termek is.

És mindez egy olyan helyen, ahol minden évben rengeteg turista nyaral, pancsol, bulizik. (Meg kell jegyezzem, ilyenkor mindig eszembe jut a Molnár János-barlang, ami hasonló rejtett kincse Budapestnek, amiről kevesen tudnak, pedig szintén világcsoda.) De még barlangba se kell menni, gyanítom, Mallorca közelén egy hétköznapi nyílt vízi merülés során is van mit néznie a búvároknak. A mélyben mindig van valami izgalmas...

A szomszédos Szlovákiában van egy igazán különlegesnek számító merülőhely.

A mindenféle titokzatos helyeken vízzel telt járatok merészkedő barlangi búvárok nagyra értékelik az érdekes helyeket. Nem csak az igazi barlangok vonzzák őket, hanem minden más lehetőség, legyen az atomrakéták silója, ipari műemlék vagy bánya. Abból a szempontból nincs is különbség bánya és barlang között, hogy mind a kettő zárt tér, amihez speciális felkészültség és felszerelés kell.

Közép-Európa is felkerült a barlangi búvárok térképére, jelentős részben Magyarországnak köszönhetően, hiszen Budapesten található a világhírű Molnár János-barlang, vagy a kőbányai pincerendszer. Északi szomszédunkban pedig mostanában egy opálbánya vízzel elárasztott járatai vonzanak sok búvárt.

Persze hiába érdekes a látnivaló, hiába kristálytiszta a víz, az a négy fokos vízhőmérséklet legalábbis borzongató, még ehhez megfelelő száraz búvárruhában is. Ilyenkor jön kapóra, hogy merülnek ott helyettünk mások, és még videóznak is...

Lengyelországban különös helyen merülhetnek a legmerészebbek: a Kowary uránbányának nagy jelentősége volt annak idején.

Arról mindenki tud, hogy a második világháború után indult fegyverkezési versenyben a szovjetek is mindent megtettek azért, hogy kifejlesszék saját atombombájukat. Ez sikerült is nekik, és azóta rengeteg atomfegyvert építettek már. 

Az viszont talán meglepőbb, hogy az atombombával végzett kísérletekhez szükség hasadóanyag a szovjetek által megszállt Lengyelországból származott. 1945-ben nyitották meg az uránbányát Kowaryban, ám az szupertitkosnak számított. Annak idején ez volt a Szovjetúnió legfontosabb uránforrása.

A bányát hivatalosan 1963-ban zárták be. A nagyközönség akkor halhatott a helyről, amikor az egyik járatban elkezdték a radonterápiás kezeléseket. Manapság pedig turistalátványosságnak számít az egykori uránbánya.

Ahogy sok más felhagyott bányával előfordul, a víz sok járatott elöntött. Így aztán csak búvárok járhatják be a mélyen levő vágatokat, akik a meglepően tiszta vízben láthatják az egykori ácsolatokat. A merülés során feltehetően nem kell sugárzástól tartani már, másképp aligha jönne ide bárki.

Ilyen helyen persze már az is kaland, amíg valaki elviszi a cuccát a merülés kezdőpontjáig, hiszen sötét járatokban kell szállítani a nehéz felszerelést.