Big Blue Búvár Blog

Hosszú idő után békahallal találkoztam a Vörös-tengerben.

A búvár már csak olyan, hogy vannak elképzelései, tervei, álmai. Az elején delfint, cápát szeretne látni az ember, aztán ha sokat merülsz, és jó helyeken, sok-sok izgalmas élőlénnyel találkozol szemtől szemben.

A Vörös-tengeren nekem tényleg nagyszerű merüléseim voltak már. Óra hosszúságúra nyúlt delfinezés, cápázás is volt, láttam mantát, számtalan murénát, teknőst... És persze nagy pillanat volt látni az első bohóchalat, az első barrakudát is.

Viszont vannak arra nem annyira tipikus állatok, amiket ritkábban látunk. Egyszerűen nem élnek a tipikus merülőhelyeken, sőt, nem is igazán keresik és mutogatják őket a helyi merülésvezetők. Nem ezért megy oda a legtöbb búvár. Ám a fotósok kivételek, nekünk kicsit mást jelent a "jó téma".

A békahalra régóta fájt a fogam. És amikor láttam, hogy évek óta ott dolgozó vezető kifejezetten arra specializálódott Makadi Bay-ben, hogy ilyen izgalmas apróságokat kutat fel. Nos, sikerült egy időpontot találnom, és jöhetett a békahalazás!

Nem könnyű fotótéma eleve az ilyen sötét színű állat. A viselkedését is figyelni kell: kiderült, meghatározott időnként tátja óriásira a száját, amikor igazán látványos módon lehet fotózni. Mivel nem nagyon változtatnak helyet, ezért többször is megtaláltuk ugyanott. És nekem ez ugyanolyan izgalmas kaland volt, mint a delfinezés...

Ezt érdemes tudni az egyiptomi búvárkodásról.

Hosszú évek óta először merültem a sokak által ismert tóban, sőt, hazai tavakban elég rég fordultam meg a víz alatt. Mikor mi tartott vissza- idén nyáron viszont minden összeállt egy hétvégi kiruccanáshoz, így aztán az egyik reggel Dorogon, a Palatinus-tó partján talált.

Az ilyen búváros kalandokban gyakran az a jó, hogy régi és új barátokkal futunk össze. Most sem volt ez kivétel, a merülések előtt, között, után jókat beszélgettünk, korábbi utakról, újabb tervekről. Mondhatnám, kár, hogy az ilyesmit időnként víz alá menetellel kell megszakítani, de nem mondom. Csakazértsem.

Azt be kell vallanom, számítottam rá, milyen viszonyok várnak. A látás- amolyan ízig-vérig édesvízi. Néha utat, néha merülőtársat tévesztettünk szem elől, de azért mind szerencsésen a felszínre értünk, és ez a lényeg. Odalenn igazság szerint elsősorban és mindenekelőtt harcsákat szerettem volna látni, és persze fotózni. Összejött ez is, az is. Őszintén szólva azt hittem -a diplomatikusan fogalmazva is közepes látótávolság okán-, hogy kevesebb használható képem születik. Tévedtem, nagy örömömre.

Természetesen nem világbajnok portrék ezek, mégis, jó kis emlékei egy kellemes napnak. Azt nem tudom, mikor és melyik hazai tó felderítése jöhet szóba jövőre, ám remélem, lesz rá alkalom. Néha jó kicsit visszarázódni hazai viszonyaink közé, értékelni azt, amit tudnak adnak ezek a helyek, s pláne értékelni azt, amikor valamelyik tengerben "csak" egy közepesnek tűnő merülés jön össze.

Így néz ki a Jordániában elsüllyesztett utasszállító.

Nem írtam még az egyik nagy és látványos roncsról, amit még tavaly ősszel tudtam megnézni magamnak. Jordánia rövidke partszakaszán a Vörös-tenger élővilága miatt komoly vonzereje van a búvárok szemében a szándékosan elsüllyesztett roncsok sorának. Ezek közül egy újabb a 2019-ben víz alá küldött Lockheed Tristar.

A repülőgép 1983-ban állt szolgálatba. A Lockheed L-1011 Tristar jól ismert, hosszú távon használt hárommotors utasszállító volt, és 50 méter hosszú törzsében nagyjából 250 utast vihetett magával. Igencsak lenyűgöző méretű roncsnak számít tehát, ahol könnyen eltelik a merülési idő. Ráadásul jól sikerült a süllyesztés helyét is kiválasztani, mert 15 és 28 méter közötti mélységben nyugszik, tehát kedvtelési búvárok számára ideális.

A víz ősszel még kellemesen meleg volt, és a látótávolság sem volt rossz: a felszín alatt 1-2 méterre érve már fel is tűntek a hatalmas gépmadár körvonalai. Mivel a repülőgép könnyen körbeúszható, nagyon egyszerű a roncs közelében tájékozódni. Van beúszási lehetőség is, annyi ülést távolítottak el, hogy ezt biztonsággal végre lehessen hajtani. Be lehet kukkantani a pilótafülkébe, van, aki a hajtóművek környékén tölt több időt- aki Aqabában jár, annak érdemes ezt a merülőhelyet is felkeresnie, ami ráadásul igen közel esik a kikötőhöz is.

Ezt érdemes tudni a jordániai búvárkodásról.

Mauritiuson: a remekül hangzó Flic-en-Flac is útba esett, és volt két merülésünk a közelében.

Egyébként ezek sem voltak rosszak, felbukkantak a szokásos murénák, bohóchalak, kisebb-nagyobb lények. De ami nagyon megmaradt, az a bázis vezetője, aki roppant akkurátus ember volt. Jó alapos felszerelésellenőrzés merülés előtt (feltűnt már, mennyire megkopott ez? pedig nem butaság, és ugyan kicsit túl alaposnak tűnt, tény, az ember biztos lehetett benne, minden rendben van...), majd végig gondosan figyelt ránk a víz alatt.

És végig magyarázott. De komolyan. Ennyi dumát én még soha nem hallottam a mélyben. Persze csak dünnyögés-mormogás lett belőle odalenn, de azért meg lehetett érteni. Úgy látszik, Flic-en-Flax egy ilyen hely...

Ezt érdemes tudni a mauritiusi búvárkodásról.

​​​

Az idén sem hagytuk ki a jól ismert repülőroncsot az Adriai-tenger mélyén.

Az itthon töltött nyár után sorban jöttek a rövid, de még mindig nagyon kellemes utak. A szeptember eleji kaland után a hónap végén ismét Horvátország felé vettük az irányt: Murteren a Tramonto jól ismert bázisával készültünk merülni.

Az idő elsőre nem tűnt rossznak, de aztán a búvárbázison kiderült, a hullámzás olyan erős, hogy a merülésre nem nagyon van esély. De sikerült megállapodni, és vasárnap reggelre tettük át a búvárkodást, mert az mindenkinek belefért. És nekünk így volt egy egész napunk, amit a szigeten töltöttünk. Jókat ettünk, megcsodáltuk a tenger felett a naplementét, és igazán nem volt okunk panaszra. 

Aztán másnap, októberhez képest csodaszép időben hajóztunk ki Zirje irányába. A víz gyönyörű volt, nyugodt, a látótávolság kiváló, és még a víz is váratlanul melegnek bizonyult: nagy mélységben is 21 fokos volt, ami több, mint elfogadható ősszel az Adrián.

A roncs pedig, nem meglepő módon, ismét nem okozott csalódást. Merülőtársam, aki sok helyen búvárkodott már, de Horvátországban még pont nem, rácsodálkozott, mennyire izgalmas helyre jutottunk el. S mit mondhatnék- már ott helyben jelezte, a következő szezonban ismét szívesen csatlakozna egy roncsos adriai kiruccanáshoz!

Ezt érdemes tudni a horvátországi búvárkodásról.

Megnéztük, mi újság az Adrián kora ősszel.

Furcsa egy nyár volt. Mindenki utazni akart, és persze rengeteg ember kellemetlen élményekről mesélt. Tömegek a reptereken, járattörlések, egekbe emelt árak. Közben a többség nyilván jól nyaralt, de a zúgolódás mindig hangosabb.

A sors úgy hozta, hogy mi pont a nyári csúcsszezonra nem terveztük semmit, de úgy gondoltuk, szeptember elején ideje lesz elnézni Horvátországba. Idejében foglaltunk egy megfizethető szállást, a víz és a búvárbázis közelében, kivártuk a sorunkat, aztán szépen elgurultunk Razanjba.

Abba nem megyek bele, át kellett gondolni, hol érdemesebb tankolni, illetve hogy készüljünk a kinti költekezésre, éttermekre- utólag ezeknek egy utazás kapcsán már semmi jelentősége. Akkor és ott számítanak, de most már mondhatom, nem plusz egy éttermi vacsorán múlik,  hogy éreztük magunkat.

Elegendő volt leülni a tenger partjára Razanjban, és élvezni egy kicsit a pillanatot. Az Adria szép arcát mutatta, még 24-25 fokos volt, így fürödni is lehetett, Ilyen körülmények között a merülés is jól esett, s el is húzódtak a búvárkalandok egy órásra, vagy hosszabbra. Semmi sietség, kapkodás- a tenger ott van, sok titkot rejt az aljzat, ahonnan szemek pislognak ránk, s próbáljuk megörökíteni azt, amit csak lehet.

Főleg a parton kalandoztunk, és a "jackpot" most is a csikóhal volt. Három merülésen találtuk meg, mind a három alkalommal ugyanazt, de olyan jól rejtőzött, hogy mind a három alkalommal másik búvár volt az, aki kiszúrta a bújócskázó példányt! A szokottnál több volt a polip, s felbukkant még pár egyéb érdekesség- de ha nem jön semmi, akkor sem lehettünk volna csalódottak.

Elsősorban azért, mert végig nagyszerű volt az időnk. A végén már csak mókából néztük meg az előrejelzést: a tegnap még kora reggelre jelzett vihar elcsúszott-e a déli órákra? Általában igen, majd még tovább- amíg kinn voltunk, eső csak egyik éjszaka esett, illetve az indulás reggelén csepergett. Sose rosszabbat! És beigazolódott, hogy ne az időjósoktól tegyük függővé az utazást...

Ha sok időm lenne, összeadhatnám, hanyadik utam volt ez az Adriára, és mennyit merültem ott. De... számít? Pont elég az, hogy tudom, megadatott, nem egyszer, sokszor- és remélhetően élvezem még én ezt a kilátást.

Május az egyik legjobb időszak az ország felfedezésére, víz alatt és felett.

Négy éve jártunk utoljára Jordániában. Kellemes utazás volt, de a novemberi eső elmosta a petrai látogatást, és azóta is motoszkált bennünk, hogy vissza kellene mennünk. Mivel Jordánia már nem gürdít akadályokat az utazók elé, legyenek oltatlanok vagy sem, összeverődött egy kis csapat, és élve a viszonylag olcsó repülés lehetőségével, nekivágtunk.

Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az utazás megdrágult. Egyrészt a koronavírus-járvány miatti lezárások óriási veszteséget jelentettek sok szolgáltatónak, akiik próbálják behozni ezt a kiesést. Másrészt jól ismert tény a magyar forint gyengélkedése, ami szintén nehezíti a tervezést. Egy pár hónap alatt könnyedén ugrott 10-15 százalékot a legtöbb utazás forintban kifejezett ára. De mit tehetnénk? Szeretünk utazni, összeszorítjuk a fogunkat, gyűjtünk és megyünk.

És általában ez megéri. Most sem volt ez másképp. A Holt-tenger, a Vörös-tenger, Wadi Rum, Petra és Jerash voltak a fő állomások. A Holt-tengerben való lebegés mindenkiből kicsit gyereket csinált, a Wadi Rum sivatagának holdbéli tájai ismét lenyűgüztek. Végre végigjárhattuk Petrát (vagyis egy részét), nem pedig csak a kapu előtt toporogtunk csalódottan, esőáztatta ruhákban. Jerash már csak hab volt a tortán.

A Vötös-tengerre egy napot szántunk, mert mégiscsak búvárok lennénk. A 23 fokos víznél merültem már épp melegebb vízben, de nem is olyan régen ugyanebben az időszakban az Adriára jártunk, 16-17 fokos tengerben búvárkodni- szavam ne legyen. A víz alatti múzeumról már írtam, de volt egy másik, bemelegítő merülésünk is, egy tulajdonképpen átlagosnak mondható korallzátonynál. Murénák, bohóchalak, sziklahal, hasonlók bukkantak fel, no meg egy élővilággal rendesen benőtt móló. Jó volt itt úszkálni a deszkákon átszűrődő napsugarak fényjátékában.

A kezdőket pedig elvitték egy körre a sekély zátonyon. Azt hiszem, lesz, akiből később vizsgázott búvár válik, mert azért a Vörös-tenger még 23 fokosan is nagyon izgalmas. Igazán jó volt látni az örömüket, lelkesedésüket! Ugyan nekem némileg több a tapasztalatom, nagyon is meg tudom érteni őket. A merülések között lazáztunk a hajón, mert ezúttal hajós kirándulást választottunk: együtt volt az egész csapat, és akár napozni, akár búvárkodni akart valaki, volt rá lehetősége. A Barakah viszonylag nagy hajónak számít, kényelmesen elfértünk, és még friss grillebédet is kaptunk, szóval nem volt rossz program.

Azért töredelmesen be kell valljam, a felszíni kalandokat legalább annyira vártuk, mint a víz alattiakat. Nem is tudom, hány olyan hely van, ami ilyen könnyen elérhető, és ebben a májusi időszakban is sok programmal, szuper időjárással kecsegtet. Jordánia az egyik legjobb úti cél, mert változatos, rendezett, megfizethető, és általában az emberek is igen kedvesek. Helyi segítőnk, Mohamed végig kalauzolt rengeteg látványosságon, és ugyan zsúfolt volt a program, én nem bántam, hogy nem volt üresjárat. Kiváló helyi szervező segítségével bonyolítottuk az utat, és nagyon jó döntés volt őket választani.

Nyáron már jobban meggondolnám az utazást, mert elképzelem a kiruccanást a sivatagba 40 fok feletti kánikulában- ez már meg tudja viselni az embert. Jerashban, a korábbi napok fáradtságával a lábainkban, kicsit elcsigázottan ültünk le az amfiteátrumban, és ugyan ez is komoly élmény, nekem átfutott a fejemben, milyen lehet itt tölteni az időt, amikor az ókori város kövei ontják magukból a meleget. 

Mindenesetre Jordánia most igencsak népszerű, pont a jó adottságai miatt. Ráadásul két nemzetközi reptere van, simán belefér egy olyan út, amikor a nyaraló Aqabába érkezik és Ammanból indul haza- vagy fordítva. A legjobb az volt, hogy két éve először tényleg úgy éreztem, igazán szabadon utazunk, minimális vagy semmi korlátozással, nehezen követhető, gyakran szabályokhoz való igazodás nélkül. Hiányzott!

Szóval ez a jordán kör többről szólt számomra, mint magáról egy csodálatos ország meglátogatásáról. Szabadságról, ami már hiányzott. Jó, hogy ismét megtapasztalhattuk ezt az érzést!

Mi is megnéztük az Aqaba előtt elsüllyesztett harcjárműveket.

Híre ment annak pár éve, hogy Jordániában folytatják a mesterséges zátonyok telepítését, és ezúttal új víz alatti múzeumot alakítanak ki: tankok, légvédelmi ágyúk, csapatszállító járművek, lövegek és helikopter került az Underwater Military Museumba, könnyen elérhető mélységbe.

Amikor legutóbb Aqabában jártunk, ez a merülőhely még nem is létezett, így aztán viszonylag egyértelmű volt számunka, ha újra eljutunk oda, megnézzük. Mivel májusban a kedvező repjegyárak miatt Jordánia felé vettük az irányt, erre lehetőség is nyílt. Hajóval mentünk ki búvárkodni, mert úgy némileg kényelmesebb, és ez jó döntésnek is bizonyult.

A harcjárművek sorát egy helikopter nyitotta, majd nagyjából 20 méteres mélységben úsztuk körbe az egymás után sorakozó többi eszközt. Kétségtelen,  hogy míg egyetlen tank kevés lenne önálló merülőhelyhez, hiszen két perc alatt körbe lehet úszni, így már látványosabb a hely. Nézelődtünk az ágyúk és lánctalpak körül, bekukkantottunk a helikopterbe, aztán visszaúsztunk a hajóig.

A látótávolság ugyan nem kényeztetett el, de arra azért bőven elegendő volt hogy egy-egy járművet teljes egészében megnézhessünk. Nekem kicsit hiányérzetem van, mert szerettem volna többet tudni arról, pontosan mik is vannak "kiállítva" ebben a múzeumban, ezt utólag próbálom kideríteni. 

Van itt Chieftain (Khalid Shir) tank, FV701 Ferret páncélozott felderítő jármű, FV101 Scorpion könnyű harckocsi, Ratel 20 csapatszállító és Mk42 Duster önjáró légvédelmi gépágyú is. Egy hatalmas, 155mm-es löveg mellett pedig Bell AH-1 Cobra harci helikopter kapott még helyett a zátonyon.

Összességében feltétlenül megéri ezt a zátonyt is útba ejteni, ha valakit érdekel a roncsmerülés, a haditechnika. Ugyan az élővilág még nem dús, azért gyorsan változni fog ez, és pár év múlva már nem csak a "vasak" kedvéért lehet majd itt búvárkodni.

Búvárkodás Jordániában

Jó legalább gondolatban kicsit visszatérni a Maldív-szigetekre, ahol nagyszerű mantarájás merüléseink voltak.

A mantákért minden búvár rajong. Furcsa, hogy régen félték ezeket a hatalmas, akár ijesztőnek is mondható rájákat, amikről ma már tudjuk, teljesen ártalmatlan planktonevők. Én mindig is szerencsés voltam a rájákkal: mantát láttam Egyiptomban, Thaiföldön, Balin is, és most a Maldív-szigetek jött a sorban.

Pár évnyi búvárkodás után az ember a merülés előtti eligazításokat egészséges kétkedéssel hallgatja. Mert a tenger nem múzeum: az, hogy valami lehet egy adott helyen, az nem jelenti azt, hogy tényleg ott is lesz. Beugrunk a tengerbe, úszkálunk egy szűk órát, és esetleg pont mi leszünk a peches csapat, akinek nem jut cápa, manta vagy teknős. Megesik!

Hát most nem ez volt a helyzet. Ahol azt mondták, számítsunk mantákra, ott nem egyszerűen csak felbukkantak pár pillanatra és már robogtak is tovább. Ó, nem. Köröztek felettünk, néha olyan közel, hogy szinte hozzánk is értek. Persze tény, néha egy kicsit keresgéltük a legjobb helyet, a merülés elején azt hittem, ezek is csak fantommanták lesznek, aztán... "Szálltak" felettünk ezek a hihetetlenül elegáns mozgású óriások, s mi csodáltuk, fotóztuk őket.

S ha kicsit tovább mentünk, jöttek újabb manták. Majd újabbak. Volt, hogy már emelkedtünk, és akkor mentek alattunk pár kört. Közben azért érdemes volt nézelődni, mert felbukkant teknős, cápa is, vagy akár egy cetcápa, ahogy ügyet sem vetve ránk, elúszott a mélyben. Ő nem törődött velünk, mi annál inkább vele! Aztán újból a manták felé vettük az irányt.

Ez az oka annak, hogy oly sok búvár szereti a Maldív-szigeteket: nem váratlan, hogy felbukkanjon a szemünk előtt egy ilyen különleges állat. Máshol megesik, hogy a hét fénypontja 4 másodperc "mantázás". Itt pedig, amikor azt mondják, számíthatunk rájuk, jönnek is. Szóval ezekre az eligazításokra mégiscsak érdemes odafigyelni...

Ezt érdemes tudni a Maldív búvár szafarikról.

Emlékezetes hetet töltöttünk a Maldív-szigeteken januárban- nagyvadakból nem volt hiány.

A koronavírus miatti nehezítések az álmodozásokat legalább nem érintették annyira. Azt kell mondjam, az utóbbi hónapokban egyre többen, többször éreztük úgy, hogy menni kellene, közelre vagy távolra- bárhova. A nyári Adria után az őszi Ciprus egyfajta áttörés volt, és éreztem, kell valami nagyobbat is álmodni. 

A Maldív-szigetek csábító nyaralóhely, de a búvárok körében nem kevésbé sűrűn emlegetett. A víz meleg és tiszta, viszont az erős áramlások miatt többször esik szó az esetleges veszélyekről. Bár voltak merülőhelyek, ahol tényleg vitt a víz, jó szervezéssel, jó helyi merülésvezetőkkel azért egy rutinos búvár számára ugyanúgy jól merülhető, mint bármi más. Legalábbis én végig búvárkodtam a hetet, szinte mindig vittem a gépemet, és kifejezetten jókat merültem. Természetesen észnél kell lenni, de hol nem?...

Már a legelső, bemelegítő merülésnél feltűnt valami: nem volt igazán lenyűgöző korallkert ott, ahol beugrottunk, viszont az első kis szirti cápa rögvest megjelent. Aztán egy másik, harmadik... Gyorsan rájöttünk, a máshol említésre méltónak számító kisebb cápák itt teljesen szokványosak. A feketeúszójú szirtcápák mellett előfordultak rajokban a szürke szirtcápák, és néhol az aljzaton nyugodtan heverésző fehéruszonyú szirtcápákból is akadt. Ezekhez egészen közel is lehetett férkőzni, ha kellően óvatosan lopakodtam feléjük.

A dajkacápákkal való éjszakai merülés afféle igazi látványosságnak számít a Maldív-szigeteki hajóutakon. Nekem kicsit furcsa élmény volt: van egy hely, ahova odaszoktak ezek a ragadozók a rendszeres etetés miatt, a tüskés rájákkal együtt. Itt az éj sötétjében tolakodnak a könnyű zsákmányra váró cápák és az őket nézni akaró búvárok. Mint egy színpad körül, letérdeltünk, és jöttek minden irányból a dajkacápák. Néha konkrétan hozzánk értek, máskor meg csapatostól húztak el a fejünk felett. Van, aki szerint ez a legjobb merülés egy ilyen túrán- nekem is emlékezetes az élmény, de volt, ami jobban tetszett. Kihagyni azért kár lett volna!

S hogy mi az, ami nagyobb durranás? Néha a szó szoros értelmében nagyobb látványosságról van szó: az egyik helyen manták kedvéért mentünk a víz alá, de a semmiből, teljesen váratlanul alattunk felbukkanó cetcápa miatt lett igazán nagy kaland a merülés. Megláttuk a komótosan úszó, 6-7 méteres óriást, és sikerült viszonylag közelről meg is néznünk Nincs mese, volt nagy öröm! Nem éppen ekkor készültek életem felvételei, de... mit számít? Ott voltam és megnéhettem a saját szememmel!

Aztán az sem volt akármi, amikor a túra vége felé, a főváros, Male kikötőjének bejáratánál ugrottunk be. Itt sok halász dobál be felesleges fogást, haldarabokat a vízbe, és sejthető, hogy ez vonzza a ragadozókat. Elsősorban tüskés ráják jönnek, de helyi vezetőnk mutatta, menjünk kicsit mélyebbre, mert ott talán összejöhet egy izgalmasabb találkozás. Aztán fel is bukkant egy ismerős sziluett, kígyózó mozgással- cápa! Ráadásul távolról pörölynek tűnt!

Vártunk, figyeltünk és nézelődtünk minden irányba, és újból jött a pöröly! Bevallom, az ember hiszi is meg nem is, amikor az eligazításon azt mondják, hogy talán, ha szerencsénk lesz, ezt meg azt látunk. Mert ugye, ha nincs szerencsénk, hát nincs- az, hogy naponta vagy évente látják ott azt a bizonyos állatot, ki tudhatja? De ezen a túrán a legtöbb ilyen ígéret bejött, mi pedig még itt, a kikötő előtt homoksivatagban is gazdagodtunk egy különleges élménnyel.

A pörölycápás videó itt nézhető meg, ha valaki kíváncsi, milyen amikor egyszer csak felbukkan ez a jellegzetes formájú ragadozó.