Big Blue Búvár Blog

Furcsa érzés elmerülni egy hosszan elnyúló, hatalmas és sűrű halrajban.

Egy egzotikus út előtt az ember mindenféle információt igyekszik begyűjteni. A Fülöp-szigetek minden egyes tagjának megvannak a híres látványosságai, no meg az ismert merülőhelyei, s ez Cebun sincs másként. Mivel minél többet látni szerettünk volna, beiktattunk egy merülést a nyugati oldalon, Moalboal előtt, mert úgy hírlett, egy hatalmas szardíniaraj van ott az év minden napján.

Valamikor ez a sok milliónyi hal a rövid hajóútra levő Pescador sziget mellett tanyázott, de már Cebu Panagsama Beach nevű, meglehetősen népszerű és forgalmas partszakasza mellett vannak. Bevallom, kicsit sem volt vonzó az a hely, ahol vízbe indultunk, hajók és strandolók között gázoltunk a vízbe egy nem túl sokat mutató, betonmólók által határolt ponton.

Az viszont meghökkentett, hogy a szardíniák alig 2-3 méteres mélységben ott vártak ránk, a part közvetlen közelében. A látótávolság elég gyatra volt, a fotózás szinte lehetetlennek bizonyult, de akkor is élmény volt látni a folyamként áramló halrajt. Aztán megnéztük a falat is a környéken, ami leharcolt volt, szinte minden élet nélkül, egy mélyebben tanyázó halrajt kivéve, amik hatalmas gömböt alkottak.

Utána visszaúsztunk a szardíniákhoz, és ismét elképedtünk. Végig se lehetett látni a rajt, ami folyamatosan mozgásban volt, ahogy beúsztunk kinyílt majd összezáródott, és voltak pillanatok, amikor nem nagyon lehetett érzékelni, merre van a fenn és a lenn. Konkrétan olyan sűrű volt a raj, hogy árnyékba borították maguk alatt az aljzatot. 

Búvárfotósként persze sajnálom, hogy a megálmodott fotókat nem sikerült elkészíteni, egyszerűen túlságosan sok lebegő részecske volt a vízben. De ettől még az élményfaktor megvolt, s azt mondom, ha az ember arra jár, érdemes megnéznie ezt a szardíniarajt. Aztán persze jöhetnek a többi, hasonlóan látványos helyek is Cebu körül...

Bármennyire iparszerű, óriási élmény Oslobban cetcápákkal úszni. 

Cebu az egyik legismertebb tagja a Fülöp-szigeteknek. Népszerű nyaralóhely, kedves emberekkel, páratlan felszíni is víz alatti látnivalókkal. 

Pár éve a sziget déli részén, Oslob környékén a helyi halászok elkezdték az arrafelé élő cetcápákat etetni, hogy a jól fizető turisták közelébe csalogassák őket. Azóta pedig folyamatosan pörög az üzlet, amit támadnak is, hiszen az etetés megváltoztatja az állatok viselkedését. 

Helyben sokkoló a tömeg ami a cetcápás úszásra vár. Ám megy minden szervezetten. És be kell valljam, én, aki még sose láttam ezeket a hatalmas planktonevő cápákat, nagyon élveztem a találkozást. Ott úsztak el tőlem karnyújtásnyira 4-5-6 méteres békés óriások, állandóan a közelünkben voltak. 

Másodjára le is merültünk hozzájuk, azaz új szemszögből láttuk a csemegét beszippantó cetcápákat. A sziluettjük kitakarta a napot, hasonlót sem láttam még életemben... 

Ismét volt szerencsém merülni a Budapest szívében levő barlangban.

Remélhetően már nem nagyon kell bemutatni a Molnár János barlangot búvárkörökben. A Rózsadomb alatt húzódó, több kilométer hosszú vízzel telt járatnak híre ment az egész világon. Ez persze érthető is: télen-nyáron meleg a kristálytiszta víz a mélyben, és egészen hihetetlen látványosságok akadnak itt.

Abban van némi zavar, pontosan ki merülhet itt. Ennek jól szabályozott feltételrendszere van, az első szakasszal megfelelő rutinnal rendelkező, de barlangi búvári végzettséggel nem rendelkezők is megismerkedhetnek profi vezető kíséretében. Most is két ilyen búvártárs jött el, hogy saját szemükkel nézzék meg ezt a különleges helyet.

A legtöbbeket meglepi az, hogy valóban ennyire Buda szívében van a hely, pár lépésre a legközelebbi villamosmegállótól. Aztán a tó is mindenki fantáziáját megfogja, aminek partján ott van az elhíresült mocsári ciprus- a híresztelésekkel szemben épen, nem esett semmi baja.

Aztán odabenn jöhet az alapos eligazítás, az ismerkedés a felszereléssel, a merülési terv ismertetése. Ilyenkor persze mindenkiben dolgozik az adrenalin, és amikor elsüllyedünk a sötét vízben, csak lámpáink fényére hagyatkozva, izgatottan várjuk a kalandot.

És a Molnár nem okoz csalódást: nem kell mélyre hatolni ahhoz, hogy különleges szikrákat, hihetetlen kristályokat lássunk, meghökkenjünk a tíz méter alatti fantasztikus látótávolságon. Az pedig hab a tortán, hogy megnézhetjük a barlangban élő aprócska vakrákokat is.

Azt hiszem, roppant szerencsések vagyunk, amiért nem kell drága repülőjegyre vadászni, az ideális szezonra várni, ha egy igazán lenyűgöző helyen merülnénk. Ha valakinek van egy haladó búvári végzettsége, megfelelő tapasztalata, tehet egy kirándulást a Molnárba, testközelből láthatja, micsoda kincsen ül Budapest. Tagjai lehetünk annak a szűk csapatnak, akik saját szemükkel láthatják ezt. S ki tudja, biztos akad, akinek ez nem elég, és barlangi tanfolyamot végezve mind többet akarnak maguknak felfedezni ebből a fantasztikus természeti képződményből, ami még sok titkot rejt.

A merülés után vigyorgó, lelkes búvárok mellett azok is örülnek, akik számtalanszor merültek már itt, s most másnak mutathatják meg a barlangot. Vélhetően ők is ugyanúgy kezdték: rabul ejtette őket a Molnár szépsége egyetlen merülés alatt...

Cipruson még télen is korrektek a búvárkodási lehetőségek.

A szerencse úgy hozta, hogy el tudtunk utazni pár napra Larnakába. Elég sokszor fordultam meg arra, van már egy bejáratott hotel egy bejáratott helyen, és persze akad egy búvárbázis is, ahol jól ismernek, és akiket most is megkereshettem. Szerencsém volt, segítettek merülést szervezni az egyik napra.

A cél természetesen nem is lehetett más, mint a Zenobia roncsa, ami csak pár percre van a parttól. Jó időt fogtunk ki, tükörsima volt a tenger és hívogatóan kék- de azért nem ártott a vastag neoprénruha a 19 fokos vízben. Az első borzongás a beugrás után nem tartott sokáig, ha készül rá az ember rendes öltözékkel, akkor ez teljesen vállalható- decemberben ilyen olcsó úti cél, ilyen merülési lehetőséggel biztosan nem akad.

Először mélyebbre mentünk, megnézni az ott levő kamionokat. Utána elindultunk az orr irányába, ahol először a felépítmény nagyobb részei mellett úsztunk el, majd bekukkantottunk a hídra, végül az étterembe néztünk be. Hatalmas belső terek vannak itt, és szerencsénk volt, mert jó volt a látótávolság is.

A túrát a roncs külső, sekélyebb részén fejeztük be, ahol a mentőcsónakokat fotóztam le. Aztán előkerült egy tűzhal is- furcsa, hogy ez az invazív halfaj már a ciprusi vizekben is megél.

Kellemes, kényelmes merülés volt. Ilyenkor már kevesebb a búvárturista, és aki ott van, az is lelkesebb, ügyesebb búvár, szóval nem akadályozzuk egymást a merülésben. Bő két óra után már ki is tettek a hotel előtt- kár lett volna kihagyni ezt a Zenobia merülést!

Eilat előtt nyugszik egy kalandos úton Izraelbe került hadihajó, ahol túránk egyik kellemes merülését hajtottuk végre. 

A rövidke vörös-tengeri partszakasszal rendelkező országnak mindig is pezsgő volt a búvárélete. Egész évben lehet itt merülni, és ugyan túl sok merülőhelyük nincs, pár újat kialakítottak hajók elsüllyesztésével. Az egyik legismertebb a Satil, ami a parthoz egészen közel van, alig 24-25 méteres mélységben. 

Ez a hajó egy Sa'ar 3 osztályú rakétákkal felszerelt járőrhajó volt, amit Franciaországban építettek. Izrael haditengerészetében a hajók már igencsak elavultak a hatvanas évekre, melyek helyett újabbakat szerettek volna vásárolni. A németekkel való együttműködést az Arab Liga országai megtorpedózták, ekkor vették fel a kapcsolatot a franciákkal, akiktől elég sok fegyvert, például harci repülőgépeket is beszereztek. A 45 méter hosszú, német tervek alapján készült, német motorokkal felszerelt hajókat sokoldalúan tudták volna használni.

Ám egy vitatott izraeli katonai akció miatt De Gaulle elnök leállította a szállításokat, még azokat a hajókat sem kapták meg, amik már elkészültek. Izrael új hajói Cherbourg kikötőjében árválkodtak már egy éve az embargó miatt, miközben Egyiptom új, szovjet hajókat vásárolt. Elindult egy titkosszolgálati akció, aminek első lépéseként jelentkezett egy valójában Izraelnek dolgozó civil vevő Norvégiából, és ezzel a trükkel kikerültek a hajók a katonai ellenőrzés alól. 

1969 decemberében 80 civilben utazó izraeli haditengerész érkezett Párizsba, majd titokban összegyűltek Cherbourgban. 24-én este amikor az egész ország karácsonyozott, konkrétan ellopták a saját hajóikat: mire a franciák észbe kaptak, már nemzetközi vizeken hajóztak. Olyannyira nem tudtak semmit az egész akcióról, hogy a hajók eltűnését egy riporter vette észre, aki leadta az anyagot a BBC-nek- a franciák az angol híradóból hallottak először az esetről!

Az őrjöngő francia védelmi miniszter parancsot adott, hogy a már a Földközi-tengeren hajózó izraeli hajókat el kell süllyeszteni. Ám a parancsot nem hajtotta végre a vezérkari főnök, és a kormány többi tagja is ellenezte, mert nem akarták tovább mélyíteni a konfliktust. Így aztán hamarosan sértetlenül megérkeztek a hajók Haifába, ahol nagy ünneplés fogadta a merész akció végrehajtóit. Fegyverzet nem volt a hajókon, először tehát ezt kellett pótolni, majd hamarosan jött az tűzkeresztség, mert 1973-ban a Yom Kippur háborúban bevetették őket. 

Természetesen az izraeli-francia diplomáciai kapcsolatok mélypontra jutottak a történtek után. És ezek után szóba sem jöhetett a francia fegyverek beszerzése. A következmény az lett, hogy erősödött az amerikai befolyás, és az izraeilek mindmáig elsősorban az Egyesült Államokból vásárolnak fegyvereket.

Az öt elvitt hajóból az egyik a Satil (INS Sufa), ami most mesterséges zátonyként viszonylag kis mélységben merülhető. Természetesen mára halak lakják, és ismét fegyvertelen, mert azokat leszerelték róla. Aki elvetődik Eilatba búvárkodni, talán nem is tudja, milyen izgalmas úton került oda ez a hajóroncs, amit könnyen be lehet járni kedvtelési búvároknak is. Ha pedig a történetét is megismerik, még érdekesebbé válik a merülés.

A november végi időjárás még nagyon kellemes a Vörös-tenger izraeli partszakaszán is. A víz 23-24 fokos, jó búvárruhában teljesen rendben volt, és van olyan profi bázis, akik mindenben segíteni tudnak a túra szervezésekor. A Marina Divers csak pár lépésre van a víztől, és a Satil pont a bázis előtt van. Könnyű, kellemes kis merülőhely, nem kell hozzá különösebben gyakorlottnak lenni hozzá. A hajó pár perc alatt végig úszható, néhány helyen meg lehet állni, bekukkantani. A legnagyobb élet a középső részén van, ahol az emléktábla körül nyüzsgő halrajok úszkálnak. Ha valaki Eilatba utazik, a Satil roncsot semmiképp se hagyja ki. 

És ha már Vörös-tenger, miért pont Izrael? A válasz pofonegyszerű: egy retúr repjegy Ryanair járattal alig 16 ezertől indul. Ennyiért rettentően megéri a novemberi nyár. A merülések jók, a választott bázis profi, a város rendben van. Ha maradnak ilyen jegyárak, jövünk még... 

Elképesztő delfinezésekben volt részünk Egyiptomban.

Nem titok, hosszú évek óta járok már rendszeresen a Vörös-tengerre. Egyiptomban jártam már délen és északon, volt sok-sok merülésem, de azt kell mondjam, delfineket leginkább a hajóról láttam, víz alatt csak nagyon ritkán jöttek közel, és általában akkor sem maradtak sokáig.

Ám szemmel láthatóan a tenger megjutalmazza azokat, akik elég merészek egy hetes hajós szafarihoz. Az idei túra kapcsán meséltem már szép korallokról, fontos és simán csak érdekes roncsokról, de így utólag be kell valljam, az igazi nagy szám az volt, mennyit tudtunk delfinezni.

A Gobal sziget közelében gyakran megállunk, ha Hurghadától északra kalandozunk. Van ott egy kis roncs, érdekes élővilággal, sokszor merültük már. Gyakran úsznak be az öbölbe delfinek, aztán mennek is tovább, nem szoktak maradni. De minden hagyománynak vége szakadhat egyszer: jöttek a delfinek, mi csónakba pattantunk és melléjük vitettük magunkat. És negyed órán át pancsoltunk a csapattal, akik jöttek, fordulóztak mellettünk.

Aztán jött a folytatás. Az Abu Nuhas zátony mellett roncsok nyugszanak, ahol gyakran merülünk. Ám már a hajó kikötésekor felfigyeltünk rá, hogy két delfin úszkál a védettebb részen. Páran kimentünk a roncsokhoz, a többiek maradtak a hajó alatt, és biztattam őket, figyeljenek, mert talán felbukkannak a delfinek. Hát nem kellett megerőltetni magukat a nézelődéssel, ugyanis végig velük voltak. Aztán lehetett velük úszni. Aztán a második merülés során is ott voltak. A delfinpáros kifejezetten érdeklődő és játékos volt, egy, a tengerben talált zacskóval játszottak, azt vitték az orrukon, uszonyukon, majd elengedték a búvárok orra előtt. Elképesztő videó készült az első két delfinezésről, egyik merülőtárs filmezte, én pedig összevágtam- így újranézni sem semmi.

És ezzel még nem volt vége! Az utolsó napra a Cassiopeia egy, a delfinekről híres zátonynál állt meg. A Shaab El Ergnél él egy delfincsalád, úsztunk már velük, de nem hittük, hogy lehetünk annyira mázlisták, hogy ezen a túrán még vár ránk egy menő delfinezés. 

Tévedtünk! Az első merülésen 40 percen át keringőzött körülöttünk egy tucatnyi vagy több delfin, nagyobb delfinek páros szinkronúszással gyönyörködtettek, anyákat kíváncsi borjak kísértek, jöttek elölről, hátulról, fentről, lentről. Aztán a következő merülésen megint jött pár delfin, ezúttal csak rövid időre csatlakozva hozzánk- átlagos túrán ekkora élménytől is elaléltunk volna, most viszont azt mondta, "csak" két percet úsztunk velük.

Hogy mitől ekkora szám ez? Nos, azért, mert ezek a delfinek nincsenek idomítva. Nem azért jöttek oda, mert kaját kaptak tőlünk, nem vártak simogatást, semmi kényeztetést. Ők azért jöttek oda hozzánk, mert meg akartak minket nézni, kíváncsiak voltak ránk, bevontak a játékukba. Ezek a fantasztikus, intelligens lények velünk akartak lenni szabad akaratukból- ennél sokkal szebbet egy búvár nem élhet át. 

Hálásak vagyunk tehát a tengernek ezért az élményért, és azt hiszem, ezek után nem meglepetés, hogy ragaszkodunk az egyiptomi túrákhoz, a Vörös-tenger víz alatti világához. Vár minket a jól megszokott kabinunk a kedvenc hajónkon, de csak ennyi az állandó- a víz alatt mindig valami új csoda vár minket.

U.i.: a zacskót pedig kihoztuk. A delfinek találnak maguknak más játékszert, a szemétnek viszont nincs helye a tengerben...

Természetesen az idén is megálltunk a Vörös-tenger leghíresebb roncsánál.

Ha északi útvonalon megy a búvárszafari, az SS Thistlegorm roncsa kihagyhatatlan merülőhelynek számít. Én már többedjére merültem itt, de voltak velünk akik még soha nem látták- azt hiszem, mindenkinek meghatározó merülési élmény. Az 1940-ben épült hajót 1941-ben bombázták le német Heinkel gépek, majd Cousteau kapitány és csapata fedezte fel a roncsot még A csend világának forgatása idején. Manapság a korabeli hadianyaggal megrakott hajó rengeteg búvárt vonz, érdekes kívül és belül, ráadásul rengeteg élőlény lakja. Általában számítani lehet némi áramlásra, de ha valaki észnél van, nem akkora kunszt a merülés. Ha a tat felől indulunk, látható a megdőlt, de még egyben levő hátsó rész a nagy ágyúval, és leereszkedhetünk a hajócsavarig is.

Utána megfigyelhető, hol szakadt szét a hajótest: a bombák ugyanis lőszerraktárat értek, a Thistlegorm villámgyorsan került a tenger fenekére.

Kicsit odébb a hajó fedélzetéről lezuhant gőzmozdony maradványa úszható körbe.

A hajó fedélzetén pedig ott van a nyomás által összelapított régi tartálykocsi.

Az orr az egyik olyan pont, ahol jellemzően rengeteg hal figyelhető meg- már ha látjuk őket a sok erre úszó búvártól.

A hajó közepén be lehet úszni pár helyiségbe, bár sok érdekes itt már nem maradt.

A raktér annál izgalmasabb, autók, motorok nyugszanak itt. Sajnos ami mozdítható, azt már elvitték szuvenírgyűjtő búvárok. Szerencsére a motorok túl nagyok ahhoz hogy kiemeljék, viszont a kormányokat már hiába keressük rajtuk.

Amikor pedig búcsút intünk a roncsnak, találkozhatunk még olyanokkal, akik egész életüket a Thistlegormon töltik. Nekünk érdekes víz alatti látványosság, nekik otthon...

Látszólag jelentéktelen maradványok is különleges hellyé válnak a víz alatt.

A múlt heti egyiptomi búvártúránk során érintettük a Ras Mohammed nemzeti parkot. A Yolanda zátony egy itt elsüllyedt hajóról kapta a nevét, de magából a hajóból ma már alig látni felismerhető, nagyobb darabot. 

A hely érdekessége az, hogy itt maradt viszont a rakományként szállított fürdőszoba-felszerelés, kádak, csapok, vécécsészék. Némelyik felett egyszerűen csak furcsa elúszni, annyira idegenek itt a tengerben, ám akadnak olyanok is, amelyek valóságos koralltömbbé alakultak át.

A nemzeti parktól nem messze van egy védett hely, ahol gyakran éjszakáznak a búvárhajók. Aki merül, többnyire a közeli Dunraven roncs hoz megy ki kisebb csónakkal, csak kevesen nézelődnek a nem túl látványos zátony mellett. Van egy kicsi, pár éve elsüllyedt búvárhajó is a víz alatt, ami lassan szétesik, általában nem túl izgalmas. Mi most mégis tettünk ide egy kitérőt. A roncs elsőre nem tűnt túl izgalmas, még ha sejtelmes is a semmiből feltűnő orr.

Kicsit tovább úszva viszont leesett az állunk: egy hatalmas, szinte egyetlen nagy gömbként kavargó, gomolygó üveghalraj tűnt fel, amit szinte pásztorkutyaként tereltek az ott élő tűzhalak. Azt hiszem, fotósként igazán szerencsések lehetünk, amikor ilyesmit örökíthetünk meg: így válik izgalmassá a tenger élővilágának köszönhetően még a jelentéktelen roncs is.

A Vörös-tenger talán szebb, mint valaha.

A múlt héten szerencsém volt ismét Egyiptomba utazni. Mitagadás, tapintható az országban az elkeseredett hangulat, amiért mostanában nem nagyon érkeznek a turisták. Hurghadában átadták a szép új, korszerű terminált, ami kongott az ürességtől, az utcákon alig volt vásárló, a tengeren pedig kevesebb volt a búvárhajó.

Pedig aki utazik, csodákat láthat. A mi egy hetes hajós szafarink első fontos megállója a Sínai-félsziget déli csücskén található Ras Mohammed nemzeti park volt. Hatalmas halrajok, és mindenfelé fantasztikusan ép, színes korallok kerültek a szemünk elé. 

Az az igazság, hogy ilyen közel, ilyen áron nem lehet még csak hasonlóan szép korallos élővilágot találni. A víz 28 fokos volt, nem kellett más búvárcsapatokat kerülgetni- ami jó nekünk, jó a tengernek, csak épp a helyi turizmus sínyli meg. Ezzel sajnos nem nagyon tudok mit kezdeni, én csak azt oszthatom meg amit láttam: rendben mennek odakinn a dolgok, kiválóan éreztük magunkat a hajón is. A Ras Mohammed nemzeti parkban pedig egy teknős is felbukkant, hogy üdvözöljön minket- jó felütése volt ez a pár nagyszerű merülés a túránknak.

A búvárok jól megfigyelhetik, ezt a hajót hogy veszi birtokba a tenger élővilága.

A Guadeloupe szigetére eljutó búvárok két roncsnál merülnek a leggyakrabban: a Franjackot mi is megnéztük, aztán pedig a valamivel mélyebben levő Augustin Fresnel II-nél is jártunk. Ez utóbbi inkább haladó búvároknak ideális, mert 30 méter mély vízben van, akadnak beúszható részei, tágasabb terei mint a másiknak. Ám mivel pár évvel később küldték a tenger fenekére, még kevésbé nőtték be a szivacsok, korallok.

Maga a hajó a negyvenes évek végén épült Kanadában, később a Földközi-tengeren teljesített szolgálatot francia zászló alatt, ahol világítótornyok és jelzőbóják karbantartása volt a legénysége fő feladata. Miután átirányították a Franciaországhoz tartozó karib-tengeri szigetre, Guadeloupe-ra, ott is ugyanerre vették igénybe a hajót. Egészen 1994-ig szolgált.

Később született döntés arról, hogy a hajót mesterséges zátonyként a tenger fenekére küldik. 2003-ban került erre sor, nem messze a Cousteau tengeri nemzeti park központját jelentő Pigeon-szigettől. Még találhatóak képek az interneten, ahol látszik, eleinte milyen tiszta, újszerű volt a roncs, ami mára sokat változott, hiszen "beköltöztek" a tengeri élőlények. Ám az élővilág még nem hódította teljesen, gyanítom, ha pár év múlva esélyem lenne visszatérni, más merülési élményt nyújtana.

Azért így sem volt rossz, ki-be úszkálhattunk a gépházba, a hídra, a legénység kabinjaiba. Szóval kalandos, érdekes merülést kínál az Augustin Fresnel II, és ugyan 25-30 méteren már észnél kell lenni, azért ez még egy kedvtelési búvár számára is ideális mélységben levő maradvány.