Big Blue Búvár Blog

Guadeloupe sziget mellett merülhető a látványos élővilágú hajómaradvány.

A kicsi, alig 50 méteres teherhajót Dániában bocsátották vízre 1958-ban, ekkoraz Öresund névre keresztelték.A hetvenes években gyakran megfordult La Rochelle kikötőjében,1983-ban pedig új vizekre evezett: a karib-tengeri Guadeloupe sziget közelében dolgoztak vele.

1989-ben sok más mellett ez a hajó is megszenvedte a Hugo hurrikán tombolását. Olyan súlyosan megrongálódott, hogy nem volt értelme kijavítani, ezért éveken át magára hagyva rozsdálódott.

Később az a döntés született, hogy a Cousteau Nemzeti Park területén süllyesztik el, mesterséges zátonyként. A hajót megtisztították, majd a tenger fenekére küldték 1996-ban. Az élővilág pedig villámgyorsan birtokba vette a Franjack roncsát.

Mi két évtized elteltével azt láthattuk, hogy a hajó még remek formában van, minden része felismerhető, egyszerűen körbeúszható. Mivel csak 24 méteren van, a merülés nem nagy kihívás, a hajócsavart is könnyen elérhettük.

Pár helyen be lehetett úszni a belső terekbe, bár ezek nem nagyok, hiszen a hajó maga eleve nem volt túl nagy.

Ami nagyon kellemessé tette a búvárkodást, az egyrészt a kellemes, 28 fokos víz, másrészt az, hogy a halak, szivacsok megszállták a roncsot, élővé tették azt. Néhol ezek miatt a képeken talán nem is látszik, hogy ez egy mesterséges zátony, mert úgy be van nőve. 

Összességében nagyon tetszett ez a roncs az egész csapatnak, mind élveztük a merülést, és jó volt egy kis változatosságnak. Persze a lényeg az, hogy itt sem a hajó maga érdekes igazán, hanem az, hogy lett a tenger része.

Aki Balira tervez búvártúrát, általában beiktat egy napot Nusa Penida szigetnél. Van néhány ellenérv az ilyen kiruccanásokkal szemben: a transzfer hosszadalmas, a víz jóval hidegebb mint Bali északi részén, és a kiszámíthatatlan, erős áramlások már több búvár életét követelték.

Ehhez képest a többi búvárprogramhoz képest igencsak borsos árú Nusa Penida-túrákon mindig sok a résztvevő. A nagy találkozások esélye vonzza a búvárokat: garantált a mantás merülés, és az év bizonyos szakában jó eséllyel mola molát is lehet látni.

Így aztán mi sem akartuk kihagyni ezt a kirándulást. Tulambentól először elbuszoztunk Padangbai faluba, ott szálltunk hajóra, és onnan még egy órát repesztettünk. Szerencsénk volt, mert gyakorlatilag nem volt semmiféle hullámzás, kényelmes volt a hajóút, és Nusa Penida közelében igazán látványos volt a táj. Útközben tettünk egy kis kitérőt a Crystal Bay nevű merülőhely felé, ám amikor a rutinos helyi vezető meglátta az ottani, felszínről is jól megfigyelhető, mosógépszerűen forgó áramlatokat, intett: nem itt lesz az első merülés.

A Manta Point fele közeledve feltűnt, hogy szaporodnak a hajók a közelünkben, mind tömve volt búvárral és sznorisokkal. Mi valamivel gyorsabbak voltunk, de sejthető volt, a sok kifújt buborék miatt pezsgőfürdő lesz a víz alatt. Ilyenkor mindig eltöpreng az ember, a mantákat ez tényleg nem zavarja, tényleg látni fogjuk őket?

Gyorsan a vízbe ugrottunk a helyszínen, aztán mind fel is szisszentünk, annyira hidegnek tűnt a tenger. Tulajdonképpen egy macskaugrásnyira voltunk Tulambentől, ahol 29-30 fokos vízben búvárkodtunk, így itt szinte fagyosnak tűnt a 23 fok. Ez azért sokat elárul arról, milyen furcsák a Nusa Penida környéki áramlatok, amelyek hideg vizet hoznak. No meg a manták számára ideális ennivalót, ezért jönnek ide ezek a hatalmas ráják.

A víz alatt a látótávolság csalódást okozott, nem volt túl jó. De az a pár méter is elég volt ahhoz, hogy lássuk a fejünk felett pár méteres mélységben méltóságteljesen elúszó mantát. Ezek az elegáns állatok szinte repülnek a vízben, mozgásuk könnyed és harmonikus. Régen a babonás tengerészek féltek az akár 2-3 méteresre megnövő mantáktól, de a mai búvárok rajonganak értük.

Pechünkre az egyik később érkezett hajó kapitánya úgy döntött, pont a manták kedvenc helye felett áll meg, és ott ugranak be a búvárai. Ezzel aztán pár percre sikerült is elriasztani az állatokat, akik később váratlan helyekről bukkantak fel- oldalt vagy mögöttünk bukkantak fel, így néha csak forgolódtunk, amikor a jövetelükre figyelmeztető kopogást hallottuk. 

Ebben a zavaros vízben sok múlott a szerencsén. Én jó helyen voltam, több alkalommal egészen a közvetlen közelemben úsztak el a manták. Sőt, egyszer megfigyelhettem, ahogy szépen libasorban négy példány követi egymást. Persze a lehetőségekhez képest megpróbáltam fotózni, de tudtam jól, nagy képek nem születnek ilyen vízben. Attól még meg akartam örökíteni az élményt.

Mert élmény volt ez a javából. Igen, sok a búvár, igen, a látás lehetett volna jobb, ha szerencsésebbek vagyunk, igen, a víz hűvös volt, igen, a mélyben is érezhető hullámzás zavaró volt. De most komolyan, kezdjek el panaszkodni a körülményekre, amikor olyan állatokkal merülhettem, amik miatt minden búvár irigyel? Szó sem lehet róla!... Akkor is nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem, és utólag is szívesen gondolok vissza erre a kalandra. És akkor még nem tudtuk, a nap második merülése is tartogat pár nagyon izgalmas pillanatot.

További Bali búvárkalandok:

Színpompás csigák birodalma

Egy magányos teknős

Cápák az asztal alatt

A törpe csikóhal nyomában

Kirándulás korallországba

Lenyűgözően szép korallos falnál is búvárkodhattunk Indonéziában, egy új arcát ismerve meg Bali merülőhelyeinek.

Menjangan apró szigete Bali északnyugati csücskétől csak egy macskaugrásnyira van. Tulambenből meglehetősen hosszú és fárasztó buszút várt ránk a kikötőig, ahol faépítésű kis csónakokra szálltunk, és úgy mentünk el a szigethez. 

A víz itt is kellemesen meleg, 29 fokos volt, ám sokkal jobb volt a látótávolság, mint a keleti oldal fekete homokos partjainál. Kicsit a Vörös-tengerre emlékeztetett a hely, viszont az ottaninál sokkal több és egészségesebb korall borította be a falakat. Ezek mellett úszva gyönyörködhettünk a fantasztikus látványban.

Itt máshogy zajlik a merülés, nem apróságokra vadászunk az aljzaton, hanem inkább csak nézelődünk, élvezzük a nagy kékséget. Szóval könnyű volt az egyiptomi merülésekkel párhuzamot találni, csak éppen már említett különbség volt meghökkentő, a rengeteg nagy gorgóniával, és mindenféle más korallal borított falon számtalan izgalmas fotótéma várt ránk. Nem kellett sorban állni az egyetlen épnek mondható koralltömb előtt, mindenkinek jutott bőven hely a nézelődésre...

Menjangan talán pont azért nem számít annyira vonzó helynek a magyar búvárok számára, mert mi, akik sokat járunk a Vörös-tengerre, gyakran merülünk hasonló falaknál. De hiba kihagyni a programból, ha az ember Balin jár, mert egy napot biztosan megér ez a nagyon szép sziget. 

A felszínen is szétnéztünk, mellesleg, ahol meglepődve láttuk a szigeten élő őzeket. Azok is meglehetősen nyugodtan néztek ránk, miközben velünk szembe sétáltunk. A víz alatt sem rebbentek el egyből a halak, szerencsére, megszokhatták már a hozzánk hasonló látogatókat. Ugyan a buszozás hazafele is olyan fárasztó volt, mint oda, mind úgy éreztük, ezt a napot kár lett volna kihagyni.

További Bali búvárkalandok:

Színpompás csigák birodalma

Egy magányos teknős

Cápák az asztal alatt

A törpe csikóhal nyomában

Balira visszatérve, el kell mondjam, én is igazi csigarajongóvá váltam a sziget vizeinek mélyén. 

A meztelen csigákról hallva a legtöbben kissé taszító, nyálkás lényekre gondolnak, hiszen a felszínen ilyennek ismerjük ezeket az állatokat. Ám a víz alatt színpompás, nagy formagazdagságú csigák tucatjaival találkozhatunk- persze a megfelelő helyen merülve.

Persze némelyik csiga olyan apró, hogy csak a nagyon gyakorlott szemű búvár szúrja ki. A minket kalauzoló helyi profi félelmetes ügyességgel találta nekünk a mini csigákkal, de akadt annyira picike is, hogy le se tudtuk fotózni. Mutattuk, legalább fél centiset vagy annál nagyobbat keressen nekünk, mert a többivel nem nagyon tudunk mit kezdeni...

Ezekből is volt bőven. A képeim közt válogatva utólag is csak álmélkodtam rajta, miféle színű jószágokat fotóztam. És ami a legfurcsább: ha nem világítjuk meg őket lámpával vagy vakuval, ebből a varázslatos színkavalkádból nem látszik szinte semmi! Kell hozzá a fény, hogy a kékesszürkének látszó csigák megmutassuk igazi valójukat.

A környéken élő csigáknak így is csak a töredékét láttam, azokból is csak párról készült használható fotó, szóval lesz még miért visszamenni Balira- vagy a világ bármelyik más tengerébe. Ezek a búvárfotósok körében roppant népszerű állatok ugyanis nem csak trópusi vizekben élnek, láttam már párat az Adrián, de például még Norvégiában is sok fajuk megtalálható. Akár olyan színesek is, mint a meleg vizekben élők.

Csak egy kis türelem kell hozzá és egy jó fotógép, és máris indulhatunk "csigavadászatra". Ha az ember gyakorlottabb, egy idő után már azokat is képes kiszúrni, aminek nem feltűnő a színe, viszont alakjuk egészen izgalmas, a scifik űrlényeit idézi.

Nyilván van különbség, melyik hely tud több, szebb, különlegesebb csigát felvonultatni, és Bali elég jól ismert erről- is. A "gond" az, hogy van itt még sok más érdekesség a víz alatt, halrajok, cápák, manták és így tovább, szóval ha állandóan a keresőt bámuljuk a kis apróságok után kutakodva, esetleg másról meg lemaradhatunk...

További Bali búvárkalandok:

Egy magányos teknős

Cápák az asztal alatt

A törpe csikóhal nyomában

Bali leghíresebb roncsa a Liberty. A Tulamben falu előtt nyugvó hajó maradványai ma már nem nagyon felismerhetők, de a megmaradt részek remek búvóhelyet nyújtanak a tenger különféle élőlényeinek. Ennek köszönhetően fantasztikus merülőhellyé vált a roncs, ami búvárok seregét vonzza a világ minden sarkából.

Én is sok izgalmasat fedeztem fel itt minden egyes alkalommal. Az egyik alkalommal egy hatalmas barrakuda bukkant fel előttem sekély vízben, aztán megnéztem a korallok által benőtt hajótestet, úszkáltam a csapatosan együtt mozgó halak közt, majd láttam ahogy más búvárok rácsodálkoznak az óriási sügérekre. Azok felett, alig pár méteres mélységben ismerős sziluettre figyeltem fel: egy teknős eszegetett békésen.

Közelről néztem meg, ahogy a méretes jószág tépkedi a lágykorallokat, és nyugodtan rágcsálja a finomságot. Az ilyen nagy és öreg teknős nem különösebben számít izgatottnak, egészen szinte közönyösen tűri, hogy valaki megnézze. Amíg az ember nem akarja zaklatni, tapogatni, fogdosni, addig nem megy sehova, nem akar menekülni. Akár farkasszemet is lehet vele nézni: amíg mi nem bántjuk, addig ő is békésen falatozik tovább.

Ha akarna, másodpercek alatt el tudna tűnni a kékben. Mert a megfontolt, lassúnak tűnő teknősök igen gyorsan tudnak úszni. A teknősnek időnként a felszínre kell emelkednie levegőért, de ha nem zavarjuk, akkor hamarosan vissza is tér a mélybe, ahol további perceket tölthetünk vele. Én is ilyen szerencsés volt, és persze a közelben levő búvároknak is integettem, nézzék meg ők is őkelmét. 

Aztán nekem volt fogytán a levegőm, de nekem nem elég egy nagy lélegzetvétel, új palack kellene a merüléshez. Búcsút intettem hát a derék öreg teknősnek- ő valószínűleg nem emlékszik rám olyan élénken, mint én őrá. Tovább nézelődött a roncs maradványain, míg én még egy utolsó pillantást vetettem rá. Talán egyszer, valahol még újra találkozunk...

További Bali búvárkalandok:

Cápák az asztal alatt

A törpe csikóhal nyomában

Bali búvártúránk egyik érdekes merülőhelye volt az Emeral, ahol sajátos körülmények között nézhettünk szembe cápákkal.

Tulamben a sziget északkeleti részén található: ebbe a kis faluba jórészt búvárok járnak, mert a partszakasz fekete köves-kavicsos, viszont a víz alatti világa nagyon látványos. A merüléseink során szinte mindannyian láttunk feketefoltú szirtcápákat, ahogy pár másodpercre megközelítettek minket, majd úsztak tovább. Volt, aki remek felvételt is készíthetett róluk.

De akadnak lustább cápafajok is a környéken. A fehérfoltú szirtcápákhoz kis helyi hajókon, jukungokon pöfögtünk ki, az elsőre lélekvesztőnek látszó csónakok igazán stabilak voltak. Merülni kicsit nehezebb róluk, de nem megoldhatatlan, és ez a lényeg.

A víz alatt egy nagyobb asztalkorallhoz vezettek minket. A vezetőnk azt mutatta, ide tessék benézni, szóval lehasaltunk és bekukucskáltunk. Két, nappal épp pihenő cápa volt benn, akik egy ideig nem zavartatták magukat a vakuink villanásától, aztán néha hátat fordítottak nekünk.

Egyszer érkezett még egy újabb búvárcsapat, lelkes japánokkal, és a sok fotós úgy tülekedett a cápák előtt, hogy az önmagában megért egy képet. Igen, manapság ennyire vágynak a búvárok a velük való találkozásra. Én Bali kapcsán pont cápákkal nem nagyon számoltam, de örültem neki, hogy többször is találkozhattam velük. Szóval megértettem, hogy mindenki be akart nézni az "asztal alá".

Az egyik cápa ezt meg is unta, és elúszott, de negyedóra múlva már haza is jött. Ekkor megcsodálhattuk a mozgását is ennek a karcsú, nem igazán nagy termetű ragadozónak. A cápa visszasuhant a korall alá, aztán búcsút intettünk neki, de azon a napon vélhetően még akadt pár látogatójuk.

Az a cápák mázlija, hogy a reggeli órákban járnak csak ki hozzájuk a búvárok, mert délután piszokul megerősödik az áramlás. Legalább van pár órájuk nyugodtan pihenni. Egyébként reggel is jót mulathatnának magukban, mert igencsak mókás látvány, ahogy a szűk helyre benézni igyekvő búvárok hemzsegnek az asztalkorall előtt, a nagy találkozásra várva...

Korábban Balin:

A törpe csikóhal nyomában

A tengeri élővilág igazi különlegességei közé tartoznak az aprócska törpe csikóhalak. Tulajdonképpen vicces, hogy az Ázsiában merülő búvárok jelentős része nem hatalmas bálnákat, cápákat, delfineket keresve búvárkodik, hanem ezeket a pár milliméteres kis nyavalyásokat próbálják megtalálni.

Mert ezek tényleg rettentően picike állatok. A törpe csikóhalak olyan színű korallokon élnek, amilyenbe be tudnak olvadni. Pont ezért csak pár éve fedezték fel őket, mert kiválóan rejtőzködnek. Kalapot emelek az első ember előtt aki kiszúrt egyet!

A feladat nehézségét a fenti kép illusztrálja, amit a napokban itt Balin készítettem. Errefelé van többféle törpe csikóhal, és Amedbe azért mentünk át mert ott "nagyobbak" élnek, akár fél centisek.

Ha eddig esetleg nem találtad volna, itt a kép részlete. Most már talán felismerhető a cuki kis apróság. Bevallom, én még nagyítót is vittem merülni, hogy lássam őket!

A fotózás pedig végképp kihívás, de hát ez benne a szép. Barátaimnak köszönhetően egy lényegesen jobb gép van a kezemben, kísérletezhetek. Izgalmasan telik hát az idő itt Balin. És néha sikerül is olyan kép, amit már meg merek mutatni. Ilyen lett az előbbi csikóhal portréja más megvilágításban.

Sok évnyi merülés után jutottam el oda, hogy lássak és fotózzak ilyet, így nem csoda, hogy elégedett vagyok. Míg ezt nézegettem, fel se tűnt hogy lemaradtam egy teknősről. De nem zavar- néha a kisebb az értékesebb.

Egy búvártúra utolsó merülése mindig különleges. Tudjuk, hogy hamarosan visszatérünk a szárazföldi mindennapokhoz, és ha be is van tervezve pár merülés a jövőben, mégis lélekben már a felszerelés elmosására, a pakolásra, a hazaútra készülünk. Nem árt, ha valamilyen emlékezetes élménnyel búcsúzunk a tengertől, ami egy pár napig biztosan lelkesít.

Razanjból kiindulva a parti merülőhely mellett akadnak bőven hajóval elérhető pontok is. Hajóroncs, egy szétesett repülőgépmaradvány, falak- én mégis meggyőztem a búvárfotósokat, ne ezek közül válasszunk. Itt a faluban van egy kis kikötő, ott pár méteren állítólag több érdekesség él a bázison dolgozók szerint. Csikóhallal kecsegtettek például, ami olyan dolog, hogy megér egy kis kockáztatást. Persze, hogy "csábítóbb" legyen a dolog, én átneveztem szemétdombnak a kis öblöt, mert a kikötőből rengeteg dolog kerül a tenger fenekére, így a rendszeres tisztítás ellenére van hulladék bőven.

A természet viszont amit lehet, meghódít. Pont ezért gondoltam frappánsnak a szeméttelep elnevezést, mert úgy gondoltam, vicces lesz, ahogy konzervdobozok között keressük az élőlényeket. Ennek megfelelően elhúzódó bogarászásra készültünk a pár méter mély vízben, és reménykedtünk, csikóhal koronázza meg a programot.

Lemerülve kiderült, az előzetes várakozásnak megfelelően szemét és fotótéma is akad. Nem mindegy, kinek milyen rutinja van, a szeme mennyire állt rá a témakeresésre, nekem sok adriai merülés után már elég jól megy a dolog. Találtam kis gébeket, sziklahalat, lepényhalat, aztán egy félig homokba süllyedt üvegben rejtőzködő polipra bukkantam, aki azzal álcázta magát, hogy még egy kagylóhéjat is a "háza" elé vitt.

Közben folyamatosan pásztáztam a tengeri füves aljzatot, mert ilyen élőhelyen gyakran van zöld vagy barna csikóhal. Teltek a percek, készültek pár fotó is, a csikóhalaknak viszont nem bukkantam a nyomára. Ha már olyan jól megígértük, illenék találni legalább egyet, gondoltam, úsztam tovább rendületlenül.

A tengeri fű mezőnek vége szakadt, az aljzat megváltozott, és a sziklák tövében 3-4 méteren sárga szivacstelepek bukkantam fel. Aki ismerős az Adrián, tudja, itt bizony eséllyel lehet keresgélni, mert ezeken élénk sárga, igazán dekoratív csikóhalak szoktak megtelepedni. Pár percig közelről vizsgálgattam a szivacsokat, aztán találtam egyet, amiben a többihez képest valahogy másféle sárga dolog ücsörgött. Hopp, az én kis csikóm! Megnéztem, körbefotóztam, aztán a felszínre úsztam. Meg akartam jegyezni, egészen pontosan hol van, meg akartam mutatni a többieknek, megvan, amiért jöttünk. Szerencsére elég jól beazonosítható volt a felette kikötött piros gumicsónakról a helyszín, mindenkit ide tudtam kalauzolni.

Végül összejött az a bizonyos slusszpoén, ami felteszi a koronát az amúgy is pompás búvártúrára. Egészen elfogadható vízhőmérsékletben merültünk, sok érdekeset láttunk, végül közös grillvacsorán beszéltük meg az élményeinket. Mind tudjuk, vannak távoli, egzotikus helyek, ahol még több, még színesebb élőlény él a trópusi vizekben, de ezt a fajta otthonosságot kevés úti cél kínálja. Mindig megvan az esély arra, hogy ide visszatérhetünk, hiszen közel van és pár napra is le lehet ugrani. És legközelebb már egészen biztosan programba iktatjuk a csodás "szemétdombot".

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Még az amatőr búvárfotós életében is vannak olyan pillanatok, amikor érzi, hogy tényleg ott van a nagy lehetőség egy jó képre- maximum nem elég ügyes ahhoz, hogy éljen az eséllyel.

A sekély parti merülőhelyen úszkáltam a búvárbázis előtt az Adriában, alig pár méteres mélységben. Mivel többen merültek már ott a napokban, tudtam nagyjából, mi mindent találhatok. Meséltek róla, hogy tintahalakkal találkoztak, nekem most rájuk fájt a fogam.

Nagyjából hét méteren egy barnás, hengeres testű állatra figyeltem fel, olyasmi volt, mint egy furcsa tengeri uborka. Először csak értetlenkedtem magamban, miért lebeg ez pár centire az aljzattól- aztán beugrott, itt a tintahalam! Nem volt túlságosan nagy, alig 10 centis, és attól tartottam, viharos gyorsasággal tűnik el, ha óvatlanul közelítek. Lopakodtam, gépemet magam előtt tartva próbáltam jó pozícióba kerülni. Az állat gyanakodva húzódott távolabb, én pedig nem akartam felidegesíteni. Ilyenkor csak a türelem segít!

A tintahal, noha csak egy puhatestű. meglepően intelligens állat. Képes taktikát változtatni, ha el akar menekülni. Először távolabb úszik, majd az aljzathoz lapul, sötét színűre változva, próbál a környezetbe olvadni. Ha ez nem válik be, megváltoztatja a színét, például csíkosra. Ha ez sem segít, karjait úgy mozgatja, hogy próbálja magát nagyobbnak mutatni.

Én viszont továbbra is fotóztam ezerrel. A tintahal végülis egészen jól tűrte, bár néha azért megpróbált meglógni. Ám eközben gyakran került olyan pozícióba, hogy jó képet lehetett róla készíteni. Le tudtam fotózni a színváltozásait is, így telt el egy félóra.

A jószág aztán végül ráunt a modellkedésre, és megint új stratégiára váltott: egyszerűen el akart ijeszteni. Először a csápjait tárta szét, majd konkrétan a menekülés helyett elindult felém. Pár alkalommal csak 1-2 centire volt az objektívemtől. No nem azért volt problémás a támadás, mert kárt tudott volna bennem tenni, egyszerűen csak képtelenség volt normális fotót készíteni a túl közel levő állatról. Megtalálta a megfelelő eszközt a megfutamításomra: ha nem lehet dolgozni, a fotós odébáll.

Azért panaszom ne legyen, mert így is jól eljátszadoztunk. Neki sem lett baja, nekem se, pár jó fotóval is gazdagodtam, és igazán illetlenség lett volna még többet villogni a vakummal a szemébe. És még tanultam is belőle, a tintahalak viselkedésének sokszínűsége tényleg izgalmas.

A tintahal kedvelt fogás a tengerparti éttermekben, és ilyenkor eltöprengek azon, lehet, hogy ez az intelligens példány is egy tányéron köt ki. Furcsa az élet! Ettem már halat éppen eleget, de ezt, amivel ennyire testközelségben találkozok, ráadásul hosszabb ideig megfigyelhetem, azt semmiképpen nem lennék képes kifogni. Így már nem "csak" egy hal, hanem olyasféle állategyéniséget látok benne, mint egy barátságos kutyában.

This is the beginning of a beautiful friendship...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Végre igazi búvárblogolás, élménybeszámoló az Adriáról! Csak tegnap érkeztünk, de máris jó kis élményekkel gazdagodtunk...

Dalmáciáig jó hosszan kell autózni, de az nagyon jó, hogy a horvát határ átlépése már tényleg csak egy kis iratszemléből áll, nincsenek a korábbi idegesítő procedúrák, Az autópályánál szokás szerint figyelni kell arra, hogy euróval fizetve időnként tévednek a visszajáróval, egyébként lehet haladni- hacsak nincs útlezárás. Nekünk most Otocacnak sikerült belefutni egy terelésbe, 30 kilométeren át kanyarogtunk mellékutakon, de még onnan is eltereltek egy zötykölődős kis útra egy rövid távon. Szóval érdemes inkább korábban indulni, mert az ilyen váratlan problémák miatt meg lehet csúszni. Zsúfoltság viszont nincs az utakon, ez mindenképpen jó.

Ismét kiderült, az ilyen-olyan előzetes időjárásjelentéseknek nem sok jelentősége van. Ideérve szép idő fogadott, megcsodáltuk a naplementét, és ma is ragyogó napsütésben sétáltunk, hajóztunk Razanjban és Rogoznicában. Délután pedig partról indultunk merülni- a helyet már ismerjük, és tudtuk, ezekben az órákban kicsit aktívabbak az itt mindig megtalálható tengeri nyulak. Először egy polipra bukkantunk, aztán csigára, majd jöttek az úszó nyulak...

Az egyik mélyebben "repült", pár percet eltöltöttünk vele, szépen pózolt a kamerának. Előszezoni vízhőmérsékletre számítottunk, de egyáltalán nem volt vészes a helyzet, 19 fok volt 7-8 méter körül, nagyon sekélyen úszva pedig kellemes 20-21 fok volt. semmilyen gondot nem okozott akár egy órát a víz alatt lenni.

Pontosabban kicsit tovább is maradtam a vízben, de még csak le sem kellett merülni, mert az egyik tengeri nyúl folyamatosan a felszín felé törekedett, és hosszú időn át követtem, fotóztam. Ilyen helyzetben még sose láttam őket, tudtam, ezt a lehetőséget kell kihasználni a fotózásra. Bíztam benne, hogy sikerül pár használható kép... Ilyenkor a partra érve az ember mindig izgatott, hiszen a víz alatt nem tudom megítélni a kis kijelzőt nézve, mennyire lettek jók. Beszúrok párat, és majd eldöntheti magának mindenki, milyenek lettek.

Most pedig itt ülünk a nagy asztalnál, nézzük ahogy megy le a nap, isszuk, és készülünk egy kis grillvacsorára... És ismét elégedettek vagyunk, hogy a búvárszezont a horvát tengerparton indítjuk. Ráadásul vár még pár szép nap itt...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!