Big Blue Búvár Blog

Nem véletlenül van minden roncsmerülőhely-lista élmezőnyében ez a hajó, amiben most sem csalódtunk.

A Szuezi-öbölben tett két napos kitérő után egy régi ismerős várt ránk: a Thistlegorm. Megoszlott a vélemény, hogy jöjjünk-e el ide, hiszemn már mindannyian búvárkodtunk itt, ráadásul úgy véltük, a jó idő miatt sok másik hajó is állhat fölötte. De hát annyira izgalmas hely, ráadásul útba is esett, így nem hagytuk ki. És milyen jól tettük!

Az idővel szerencsénk volt, nem nagyon nehezítette meg az életünket hullámzás, áramlás is csak az egyik merülésen volt valamennyi. Kora reggel még állt a roncs felett három másik hajó, de utána már gyakorlatilag csak a mi csapatunk merült a hatalmas hajó maradványain, nem kellett kerülgetni senki mást. 

Ki is használtuk a lehetőséget, hogy újból alaposan szétnézzünk- és még valami újat is lássunk. A roncstól nyugatra levő mozdonyt már ismertük, most is megnéztük, és ezúttal a másik oldalra kizuhant mozdonynál is időztünk, aminek főleg a merülőtársam örült nagyon. Benéztünk a tatban levő kis helyiségekbe, aztán körbeúsztuk a hajócsavart is, a legtöbb időt viszont benn töltöttünk a rakterekben, a hídon.

A második világháború idejéből maradt igazi időkapszula a Thistlegorm. A Turkiához hasonlóan hadianyagot szállított az egész afrikai kontinens megkerülésével, amikor az éj leple alatt egy német bombázó ráakadt és pontos találataival elsüllyesztette. Ennek nyoma tisztán látható, hiszen az egész hajótest ketté szakadt. Cousteau csapata fedezte fel a hajót az ötvenes években. A helyzetét nem árulták el, azt csak évtizedekkel később kezdték merülni a kedvtelési búvárok.

Sőt, idővel igazi zarándokhely lett ez a roncs, amit minden búvárkönyv magasztal. Ez pedig több következménnyel is járt. Egyrészt a víz alatt töltött évtizedek minden hajót megviselnek, de a búvárok és búvárhajók özöne látható hatással volt a roncsra, aminek állapota folyamatosan romlik. Akár össze is roskadhatnak bizonyos részei. Ráadásul a sok búvár között akadt nem kevés lelkes szuvenírgyűjtő, akik vittek magukkal minden mozdíthatót. A raktérben levő autókban és motorokon sajnos hiába keresünk már kormányt- és nem azért, mert a háború idején ezekkel nem szerelték fel azokat...

Szerencsére egy teherautó vagy motor túl nagy ahhoz, hogy csak úgy kiszedje pár lopós kedvű búvár. Így aztán a rakterekbe ki-be úszkálva bőven volt mit nézni a tenger élővilága által benépesített egykori járgányokon. Ha a felszínen lenne, klasszikus múzeum lehetne a hajó, a számtalan járművel, bombával, lövedékkel- persze most is tekinthetünk rá múzeumként. Ám egyben emlékhely is, mert több tengerész életét vesztette az elsüllyedéskor.

Minden merülésen más és más részt igyekszünk bejárni. Jó fotók készülnek a különböző rakterekben, mert mi igyekszünk vigyázva mozogni, ne verjük fel az aljzatot. Furán hangzik, hogy óvatosan kell bánni egy hadihajóval, de ha egy 80 esztendős "öreg hölgyről" van szó, talán érthető. A társam aztán furcsa dolgot mutogat, mintha dörzsölné magát. Fázik? Nem, valamit meg akar nézni. Aztán beugrik, mosakodásra utal- keressük meg a kapitány fürdőszobáját!

Jártam már párszor ezen a roncson, de hazudnék, hogy minden zegét-zugát ismerném. Inkább csak a megérzéseimre hallgatok, amikor a hajó közepén beúszunk egy nagyobb helyiségbe, aztán kiderül, szerencsénk volt: megvan a fürdőkád. Szappant nem hoztunk magukkal, de minek is: aki napi négy órát áztatja magát a tenger vizében, annak ilyesmire nincs szüksége. Nem is tudom, miért gondoltuk, ki is hagyhatnánk a Thistlegormot az útvonalból...

Estére átmegyünk a szoros túloldalára, ahol egy régi, kedves merülőhelyünk van: a sekélyben nyugvó, teljesen darabokra szakadt kis bárka, ami a Vörös-tenger egyik legizgalmasabb éjszakai merühelye számomra. Most sem csalódunk, murénákat, kis rákokat, halrajokat látunk, itt mindig megéri beugrani a vízbe. Nem kell kapkodni, sietni, kényelmesen nézelődünk, jó levezetés ez a Thistlegorm után.

Persze a két roncs összehasonlíthatatlan, de aki merül, annak képesnek kell lennie más és más szempontok szerint értékelni a különböző helyeket. Mindegyik más, mindegyik mást tud mutatni. 

Mi pedig még mindig lelkesek vagyunk, élvezzük a búvárkodást, túl a túra felén is. Nem hagyunk ki egy merülést se, és a tenger ezt azzal hálálja meg, hogy mindig mutat valami izgalmasat. Noha a legizgalmasabb roncsokat magunk mögött hagytuk, reménykedünk, hogy tartogat még nekünk kalandot az út. És váratlan módon, ezen az estén a hajó egy métert se hajózik- pedig már úgy hozzáedződtünk, szinte hiányzik!

Igazi kalandtúrává vált a Szuezi-öbölben a búvártúránk.

Az éjszakai hajózást már lassan kezdjük megszokni, reggel pedig ismét próbáljuk megtippelni, pontosan hol is állunk. Egy roncshoz vagyunk kikötve, és ezt elég könnyű megállapítani, mert annak rozsdásodó felépítménye kilóg a vízből. A korábban látott képek alapján okoskodok, talán a nagyon sekélyben nyugvó Laura Security ez? A háttérben a parton ipari létesítmények, a tengeren olajfúrótornyok- az biztos, hogy Ras Gharib előtt állunk. Erre se szoktak jönni búvárhajók!

Azt hisszük, készülhetünk a merülésre de a kapitány másként dönt. Ugyan csak egy roncs helyzetét ismerjük, próbálunk még más hajókat is találni a környéken. Azt vesszük észre, hogy egy úszó platform körül forgolódunk, de ott ipari búvárok dolgoznak valószínűleg- sok dolgunk ott nem lehet. Aztán odébbállunk, majd a motorok elhallgatnak, kikötünk, és jöhet az eligazítás.

A merülésvezetőnk, Aziz rutinos profi, húsz éve vezet merüléseket a Vörös-tengeren. Most viszont nevetve mondja, életében először fogalma nincs, milyen roncs van alattunk és mit fogunk látni. De hát mi akartuk, hogy minden új merülőhelyet próbáljunk ki, és mi bólogatunk: menjünk, nézzük meg, mi az a roncs!

A merülőpárommal követjük a kötelet. Nem teljes hajótestet találunk, hanem nagyobb alkatrészeket, acéllemezeket. A víz sekély, a látótávolság közepes, de azért megyünk tovább. Hamarosan egy nagyobb tömb sziluettje rajzolódik ki: ez lehetett a hajó tatja. Méghozzá szép nagy hajó lehetett egykoron, igaz, a hajócsavar helyén már nincs semmi. Tovább úszva elérjük a gőzgépek hatalmas kazánjait, majd újabb darabokra szakadt részeket.

Végül a szintén egyben maradt hajóorrnál fordulunk. Mivel előre felkészültünk a környék roncsaiból, ekkor én már tudom, hogy a Scalaria maradványainál merülünk. Gyakorlatilag egyetlen kört tudunk tenni, mert hiába van darabokra esve, ez egykoron egy méretes, 126 méter hosszú tanker volt, ami a második világháború idején süllyedt el. Történelmi érdekessége volt a helynek, de nem mérhető az élmény a Turkiához. S hogy növekedjen a kalandfaktor, a kötél elszakadt, csónakkal szedik össze a búvárcsapatot.

Meglepő, de mindenki örül és lelkes, hogy szinte ismeretlen helyeken merülhetünk, így a kapitány is keresgél tovább. És visszatérünk ahhoz a bizonyos platformhoz, ahol munkát végeznek. Ott fogunk merülni! Meglepődünk, ugyan minek? Mint kiderült, a környék legjobbnak számító roncsát, az Aboudy-t darabolják fel éppen, de megengedték, hogy búvárkodjunk. Na ezt tuti nem hagyjuk ki, csónakba pattanunk, odavágtatunk és beugrunk a vízbe!

Követjük Azizt, aztán megtaláljuk a rakományból származó kis gyógyszeres üvegeket, alumínium rudakat. Na de hol a roncs, nézünk egymásra? A körvonalai látszódnak csak a homokban, azt követve jutunk el a platform közelébe, ahol megtaláljuk a hajó orrát. Már csak ez van egyben, az Aboudy jó részét feldarabolták és kiemelték. Nem túl szívderítő látvány, pedig van rajta élet, sok hal, apróságok, még egy elektromos rája is. 

Benézünk az egyik helyiségbe, furcsa fényre figyelünk fel: lángvágóval dolgoznak az ipari búvárok. Igazán sok látványosság sajnos már nincs. A hajó középrésze, ahol a legtöbb érdekes beúszási lehetőség volt, teljesen eltűnt. Csinálunk sok képet az orr közelében, és azzal a különös érzéssel emelkedünk a felszínre, hogy valószínűleg mi voltunk az utolsó kedvtelési búvárok, akik láthattuk ezeket a maradványokat. Pár nappal később azt halljuk, illegálisan dolgoztak a roncson- ki tudja, így van-e. Csak az a biztos, hogy legközelebb ide már nem kell merülést tervezni...

Visszatérünk a nap első roncsához, ahol a rozsdás vasdarabok lógtak ki a vízből. Aziz most is csak találgat, hogy ez mi lehet, Laura vagy Laura Security vagy valami más? Beugrunk, és gyorsan elérünk a nagyon sekély vízben nyugvó hajóig. A tatnál kezdünk, ahol szintén hiányzik a hajócsavar. (Nem vagyok a téma szakértője, de úgy sejtem, ezt mindig a legjobb minőségű acélból gyártották, ezért érhette meg ezt kiemelni, ha mást nem is.)

Feljebb úszunk az orr közelében. Nagy csörlőt látunk. Aztán benézünk a raktérbe- kicsi, tele éles fém lemezekkel. Ráadásul csak 2-3 méter mélyen vagyunk, a hullámok mozgatnak, vigyázni kell. Azért szétnézünk, hátha látunk valami érdekeset a kabinokban. Halacskák vannak mindenfelé, van itt élet, de a hullámzás miatt küzdünk kicsit. Irány vissza a tathoz, szeretnék pár fotót- és a tenger élővilága által lepett hátsó részen betűk rajzolódnak ki! Alul az van hogy SUEZ, felette pedig az, hogy BAKR! Vidáman összenézünk a merülőtársammal, megvan a nap újabb "felfedezése".

A merülés után a csapatnak el is meséljük, mit tudunk a Bakr-ról. Kisebb, olajkutatásra használt hajóról van szó, amit a Szovjetuniótól vásárolt Egyiptom. 1973-ban viszont, ki tudja miért, az aktuális arab-izraeli háborúban az ellenséges vadászgépek a tenger fenekére küldték. Ilyen szempontból tehát ennek is van érdekessége.

Mit is mondhatnék? Ha csak ez a három roncs lett volna a Thistlegormtól északra, akkor máshogy értékelnénk őket, de a Turkia után új, érdekes kaland volt ezeknél is merülni. Nem mi fedeztük fel őket elsőként, de rajtunk kívül nagyon kevesen láthatták ezeket, ezért elégedetten írtuk be a naplóba a nevüket. Ha valaha visszatérünk a Szuezi-öbölbe, még jobban fel fogunk készülni, koordinátákkal, adatokkal, a Google műholdképeinek böngészésével.

A következő napra a terv egy régi kedvencet tartogatott: a Thistlegorm roncsát. Pár órányi hajózásra van Ras Gharibtól- naná, hogy éjszaka indulunk tovább. Le a kalappal a kapitány előtt, aki tényleg igyekszik igazodni az ötleteinkhez, elképzeléseinkhez, pedig nem könnyíti meg a munkáját, hogy szinte folyamatosan a sötétben kell hajóznia...

Eljuthattunk a Vörös-tengernek arra a pontjára, ahol kevés magyar búvárkodott eddig.

A hosszú hajózás után korán jött az ébresztő, de a csapat egyik tagja sem akarta kihagyni az első merülést. Még az eligazítás előtt kisereglettünk a fedélzetre, és ahogy a tenger felé hajoltunk, láthattuk a roncs körvonalait. A sima víz mélyén láthattuk a hajó oldalát, a raktereket. Megérkeztünk hát a Turkiához, és a körülmények tökéletesek voltak!

Természetesen érdemes volt megismerkedni kicsit magával a hajóval is merülés előtt. Mivel többen évek óta gyűjtjük az információt a Turkiáról, tudtunk mesélni róla egy keveset a csapatnak. A 90 méter hosszú teherhajó 1909-ben épült Livorno néven. Mindenféle árut szállított, gyümölcsöt, szenet, egyebeket, aztán a második világháború idején katonai célokra vették igénybe.

1941 májusában New Yorkból indult, és Pireusz kikötője volt az úti célja. Mivel a Gibraltári-szoroson keresztül nem lehetett eljutni a Földközi-tengerre, egész Afrika megkerülésével kellett eljutni oda, a Szuezi-csatornán át. A Szuezi-öböl északi részén, valószínűleg a raktérben kigyulladt tűz miatt veszett oda. Mivel a lángokat nem sikerült eloltani, a Turkiát sorsára hagyták és viszonylag sekély vízben süllyedt el.

A "történelemóra" elmélete után jöhetett a gyakorlati foglalkozás: várt alattunk a nagy roncs. Noha korábban mindenfélét hallottunk az errefelé uralkodó rossz körülményekről, valójában meglehetősen átlagos vörös-tengeri viszonyok fogadtak. 27 fokos víz, korrekt látótávolság, alig érezhető áramlás. Szép nyugodtan körbe tudtuk úszni a hajótestet, meg tudtuk nézni a hajócsavart a legmélyebb ponton, 24 méteren, illetve a kissé baljóslatú orrot.

Magán a roncson elképesztően sok kis hal él. Ezek a rajban úszó apróságok pár részét teljesen meg is szállták a Turkiának. A felépítmény fa részei már elkorhadtak, de az acélból sem láttunk sokat, mert azt teljesen belepték a kagylók. A roncs körül nagyobb ragadozók is felbukkantak, s ha jól figyeltünk, csigák is előkerültek pár helyen. Nem egy élettelen vasdarab ma már a Turkia, hanem egyfajta víz alatti oázis.

A következő merüléseken pedig szépen fel tudtuk fedezni magunknak a roncs belsejét is. A rakterekbe leereszkedni nem nagy mutatvány, és ott megnézhettük a szállított bombákat, gumiabroncsokat, huzaltekercseket. Vannak ott motorok, sőt, teljes autók is. Annál azért rosszabb állapotban vannak, hogy a típust meg tudtuk volna állapítani, ám örömmel láttuk, hogy az apróbb tárgyakat még nem vitte el senki. Ez is jelzi, a tömegturizmus elkerüli még a Turkiát.

A helyiségek közül nyilván a jellegzetes gépház volt az, ahol mind megfordultunk. Itt van a nagy gőzgép, az ahhoz vezető létrával. Az orrban legénységi helyiséget találtunk, benne ágyakkal, a tatban pedig a kormányállás volt. A hajó közepén, a felső részen megnézhettük a tiszti fürdőkádat is. A négy merülésen túl még elég sok időt eltölthettünk volna itt. Azt is nagyon élveztük, hogy egyetlen másik hajó búváraival se kellett "osztozni" a roncson, csak a a mienk volt a Turkia.

Éjszaka más arcát mutatta az élővilág, mert előbújtak a színes rákok, aktívabbak lettek a tűzhalak. Mivel a roncs legmagasabb pontja csak tíz méteres mélységben van, nyugodtan lehet ide tervezni merülést ezekben az órákban is. Gyakorlatilag a nappali merüléshez hasonló módon nézelődtünk, igyekeztünk felkutatni az élővilág érdekességeit.

Egy nap, négy merülés: könnyű volt mérleget vonni. Nem hiszem, hogy lett volna bárki, aki bánta volna a hosszú hajózást, a bizonytalanságot, mert az SS Turkia tényleg a Vörös-tenger egyik legérdekesebb, ráadásul bárki által merülhető roncsa. Ritka elégedettség töltött el mindannyiunkat, és persze kicsit felfedezőnek érezhettük magunkat, mert olyan helyen búvárkodtunk, ahol előttünk csak kevesen. Mondjon bárki bármit, ennek mindig megvan a varázsa.

Persze mivel ritkán merült környéken jártunk, a másnapi programról konkrétan semmit sem tudtunk. Bíztunk benne, hogy találunk még roncsokat. Ehhez viszont egy újabb egész éjszakás hajózást kellett átvészelni a legénységnek és az utasoknak egyaránt.

Szerencse, hogy több lehetőség van eljutni a Vörös-tengerhez, ha búvárkodni támad kedvünk. No meg ahhoz is kell egy kis mázli, hogy az igazán eldugott helyekhez sikerüljön elhajózni...

Évek óta tervezgettük azt, hogy végre elmegyünk a Vörös-tenger egyiptomi szakaszának szinte alig ismert részére, a Szuezi-öbölbe. Az itt levő roncsokról csak páran meséltek még eddig, magyar búvár talán soha nem is járt ott- akiket kérdeztünk, óvtak minket az ottani merülésektől. Kétségtelen, forgalmas tengeri útvonal van a közelben, elromolhat a látótávolság, szeles időben pedig nem nagy élmény a hosszú hajóút. Ám amikor újdonságra vágyunk, kockáztatunk! Ha van búvárhajó, ami vállal ilyen túrát, akkor az a túra lehetséges, miért mondanánk hát le róla? Szerencsére a Liberty révén találtunk olyan hajót, ami nem mondott nemet a különleges kérésre.

Az már pár váratlan fordulatnak köszönhető, hogy nem a szokásos charterjáratokkal jutott el csapatunk Hurghadába, hanem isztambuli átszállással. Jó hosszú csatlakozási idővel. Ezt először utáltuk, aztán alkalmazkodtunk: könnyedén meg lehetett szervezni egy városnézést. Azt kell mondjam, Isztambul ez alatt a pár óra alatt is meggyőzött arról, hogy érdemes egy hosszabb városlátogatás úti céljaként kiválasztani. A Hagia Szophia előtti parkban ejtőzve már nem is látszott akkora bajnak, hogy nem közvetlen járattal utazunk.

Mellesleg pont az átszállásoknak köszönhetően elég mókás úti terv alakult ki: Európából indulva Isztambul ázsiai oldalán levő repterén szálltunk le, onnan visszabuszoztunk az európai félen levő városközpontba, majd irány Ázsia és a reptér, ahonnan elrepültünk Afrikába. Sűrű nap volt!

Hurghadában a hajóval és a személyzettel történő ismerkedés után jött a rövid alvás, majd a hosszú hajóút előtti könnyű gyakorlómerülések, amik alkalmasak voltak arra hogy belerázódjunk a búvárkodásba. A sors úgy hozta, hogy első merülésünket a hurghadai kikötőtől 1-2 percnyi hajózásra hajtottuk végre egy kis roncson, amitől nem vártunk sokat.

A hajó olyannyira nem jelentős, hogy még a nevét sem tudjuk biztosan: olvastam Palina és Balena néven emlegetve is. Annyira sekélyen volt, hogy a felszínről láttuk a tetejét. Odalenn kissé zavaros víz fogadott, aztán megnéztük a roncsot, és leesett az állunk. Színes élővilág, halforgatag, lágykorallok és csigák, kékpettyes ráják- ahhoz képest, mennyire nem számítottunk semmi különösre, annyira kellemes meglepetés volt. Még egy biciklit is letettek a víz alá a móka kedvéért, bár a roncs érdekességéhez azért nem mérhető a vonzereje. Azért ezt is megnéztük, és akár arra is gondolhattunk volna, hogy annyi hajtás után jó dolog végre önfeledten élvezni a búvárkodást. Már akkor megfogalmazódott, ha lehet, itt fejezzük be a túránkat!

Aztán végre kifuthattunk, jött még egy merülés is. A delfincsaládokról híres Shaab El Erg volt a célpont, ám ezúttal nem jöttek az érdeklődő tengeri emlősök. Halrajok, murénák bukkantak fel, de igazság szerint senki nem bánkódott annyira, hogy a merülés nem mutatott sokat, mert mind azzal az izgatottsággal mentünk aludni, hogy másnap már a legészakabbra eső roncs, a Turkia várhat ránk. Olyan hely ez, ami a gyakorlatilag "agyonmerült" egyiptomi Vörös-tengerben szinte ismeretlennek számít, pedig azért annyira nincs a világ végén.

Így aztán elfogadtuk azt is, hogy egész éjjel ütemesen mozgott alattunk a hajó, hiszen a kapitányunk csak így vihetett el minket reggelre a Szuezi-öböl mélyére. A szélcsend miatt valójában nem volt annyira vészes a hajózás, ami persze leginkább a szerencsén múlott. De hogy megérte-e a sok szervezés, aggódás az utazás előtt, a következő napon derülhetett ki.

Bali körül színes és furcsa élőlényeket rejt a tenger mélye.

Némelyik állathoz nagyító sem árt, mert a csak pár milliméteres csigák, törpe csikóhalak roppant ügyesen rejtőznek el a szemünk elől.

Szerencsére rutinos helyi búvárok kíséretében sokkal könnyebb felfedezni ezeket a lényeket, de némelyiknél még a fotó láttán sem tudja eldönteni a gyakorlatlan szem, melyik az eleje és melyik a vége...

Aki szereti a teknősöket, nem csalódhat a Gili szigetekben. 

A Balin nyaralók közül sokan mennek át pár napra valamelyik Gili szigetre. A Lomboktól és egymástól ugrásra lévő Gili Trawangan, Gili Meno és Gili Air laza, bulis hangulatáról ismert. Sok a szórakozóhely, autók viszont nincsenek. Lehet nyugisabb vagy pörgősen tölteni az időt. 

És persze ott a gyönyörű sárga homokos tengerpart. Aki úszna vagy kajakozna, annak tökéletes helyszín. De az is kiderült, a búvároknak sem kell itt unatkozni.  29 fokos víz, van is mit látni, de a fő szám itt a sok teknős. 

A legtöbb merülésen feltűntek a kisebb-nagyobb példányok, de ez sem készített fel a Turtle Heaven név helyre. Egy kisebb területen fél tucat, jórészt hatalmas teknős pihent, a búvárokkal nem nagyon törődve. Hihetetlen élmény volt itt merülni! Mindig is vágytam jó teknős portrékra, hát most volt alkalmam őket fotózni... 

Megint szétnéztük a pincerendszer vízzel elárasztott részén.

Bárki bármit mond, Budapest egyik legkülönlegesebb, mégis alig ismert helye a hatalmas kiterjedésű kőbányai pincelabirintus. A wikipedián elég sok hasznos, érdekes információ olvasható a történetéről, jó kis képekkel illusztrálva, de búvárként abban a kiváltságként is van részem, hogy az elárasztott termek egy részében is járhattam már.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs, hiszen itt is ipari létesítményeket láthatunk, de mégis furcsa az érzés, amikor egy csigalépcsőn nem lépdelünk, hanem csak uszonyozunk felette. Igen, ez az egyik ikonikus pontja az elárasztott részeknek, ahol mindenki szeret fotózkodni.

Hiába hideg a víz, hiába nincs élővilág, az a furcsa kettősége megvan a kőbányai búvárkodásnak, mint a roncsmerüléseknek is: valami olyat nézel meg a víz alatt, amit egykor emberek egyáltalán nem a mélybe szántak. Ezeken a lépcsőkön melósok lépdeltek, a pincékben kocsik jártak- sőt, ki tudja, talán ezen helyek valamelyikében építették a második világháború idején a repülőgépek motorjait.

Egy szó mint száz: bár Budapest, sőt, egész Magyarországon korlátozottak a búvárkodási lehetőségek, azért bőven akad olyan hely, amit kár kihagyni. Kőbánya amiatt is különleges, hogy a felszíni részeken szétnézni ugyanúgy érdemes. A merülésre meg készülni kell, vastag neoprén ruhával, jó felszereléssel, és akkor kifejezetten emlékezetes lehet a kaland.

Érdekes hely Buda belvárosában az aprócska tó.

A Frankel Leó úton sétálók gyakran megállnak az egyik átlátszó kerítésnél, ami mögött tavacska bújik meg. A Malom-tó évszázadok óta ismert meleg vizéről, de csak a 19. században, Molnár János kutatásai óta feltételezik, hogy a közelben levő barlang vize összeköttetésben van vele.

Ezt csak jóval később, búvártechnikával lehetett felderíteni. Mára a Molnár János-barlang igazi világcsodaként ismert, több kilomtéernyi járatokkal- de sokan nem tudják, a Malom-tóba merülők is ugyanabban a vízben búvárkodnak. 

Érdekesség, hogy régen meglehetősen sok gondot okozott a tó, ami gyakorlatilag teljesen leszűkítette a Lukács-fürdő előtti utat. Hosszú időn át ment a huzavona, és még a tó betömése is felvetődött, de végül jobb megoldást találtak: ahol ma az utcán nézelődők állnak, az gyakorlatilag egy híd, és ha bentről nézünk kifele, láthatóak is a tavon átívelő pillérek. A régi képek tanúsága szerint jól menő presszó is volt itt.

A tó télen-nyáron 22-23 fokos, de nyilván szép időben kellemesebb itt merülni. Nagyon sekély, csak 1-2 méteres mélységben úszkálhatunk, de ott igazi dzsungel hangulata van a kristálytiszta vízben burjánzó vízi növényzetnek. Az aljzaton pedig aprócska halak úszkálnak. 

Túlzás lenne azt állítani, hogy komoly kihívás lenne a merülés, de így is megvan a maga szépsége. Szokatlan helyszín a város szívében, ahonnan szinte vissza lehetne integetni a villamoson utazóknak- nem mondom, hogy a Molnár János-barlang különlegesséhez mérhető, de nagyon különleges élmény.

Jó látni, amikor egy búvár először csodálkozik rá a Budapest alatt rejtőző hihetetlen barlang világára.

Minden történet indul valahonnan: ez is évekkel ezelőtt kezdődött, amikor egy fiatal lány kedvet kapott a merüléshez, családi indíttatásból. A vonzódásból lelkesedés lett, a kezdőből ügyesedő búvár, s ahogy nőtt a kíváncsiság, úgy váltak a korábban elérhetetlennek tűnő helyek is merülési célponttá.

Én, aki elég jól ismerem a magyar és külhoni búvárkodási lehetőségeket, s van már mögöttem pár jó kaland, persze bőven tudtam mesélni, és a jó hallgatósággal mindig szívesen megosztom a történeteimet. Sokat merültünk együtt, kicsit olyan lett a fiatal lány, mint a tanítványom. Nem csak a búvárkodásról magáról beszélgettünk, hanem élményekről, kedvencekről is. A sztorijaim közül pedig nagyon nagy hatással lettek rá azok, ahol a Molnár János-barlangról meséltem, mert engem is mindig lenyűgöz az a tudat, hogy micsoda vízzel teli labirintus van a Rózsadomb alatt. 

Ez a világszinten egyedülálló melegvizes barlang, ami előtt villamosmegálló is van, és sétatávolságra fekszik a belvárosi látványosságoktól, valóban Budapest egyik féltve őrzött, kevesek által ismert titka. Merültem már itt párat és fogok is még, annyira izgalmas, különleges hely.

Noha az ifjú búvártárs rágta a fülemet, én sokáig türelmre intettem: kell ahhoz némi rutin, hogy valaki biztonsággal vállalkozhasson ott egy merülésre. Aztán amikor tudtam, itt az idő, segédkeztem abban, hogy a karácsonyi meglepetése egy merülési lehetőség legyen a Molnárban. Nagy volt az öröm, majd jött egy hónap, amíg izgatottan kellett várakozni a kiválasztott nap eljövetelére, számolva a napokat.

Azt gondolom, a búvárkodásban, mint sok minden másban, két dolog fontos: tudd, mire vagy képes, és tudd, hogy mire nem. Az előbbi szerencsére bővíthető, ezért inkább az utóbbira kell koncentrálni. És én teljesen biztos voltam benne, a szokatlan környezet, a dupla palackos felszerelés ellenére büszke lehet erre a lányra, aki nagyon fogja élvezni a búvárkodást a Molnárban.

Mert én is tudtam, ő mire képes. Nem volt váratlan, hogy elbírja a nehéz felszerelést, hogy nem riasztja meg a barlang, mert ha a képesség, az odafigyelés, az akarat megvan, akkor nincs legyőzhetetlen akadály. És a bátrak jutalma a szép kaland: amikor feltárul a hihetetlenül tisztva vízben egy-egy nagy terem, metróalaguatat idéző hosszú járat, gyönyörű kristály, akkor mindenkinek leesik az álla. Született budapestiként szembesülni azzal, milyen világ rejtőzik a felszín alatt, s aztán a felszínen azzal az érzéssel szemlélni a rengeteg embert, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, aki láthatta ezt- óriási érzés lehetett a számára.

Rabul ejtő élmény, és azt hiszem, a vonzás kicsit sem csökkent azután, hogy teljesült a nagy álom. Talán még vége sem volt a merülésnek, amikor már a következőt tervezgette a lelkes ifjú búvár. Tudom, hamarosan azért fogják a fülemet rágni, hogy mielőbb menjünk vissza a Molnárba- és én ismét állni fogok a kihívás elébe!

Csak pár hónapja nyugszik Pompano Beach előtt ez a kis hajó.

Florida keleti partszakasza végig roncsokkal van tele. A legismertebb, könnyen merülhető roncsokat direkt süllyesztették el a búvárok kedvéért, s ez olyan jól megy a helyieknek, hogy több száz ilyen mesterséges zátony is van. Így aztán West Palm Beach-től egészen Key Westig mindig van hol merülni- már persze a természetes élőhelyeken kívül.

A Floridában töltött napok alatt természetesen folyamatosan figyeltem rá, mikor és hol lehetne merülni- aztán például Pompano Beach volt az egyik hely, ahol búvárkodtunk. Zátonyoknál is szétnéztünk, tulajdonképpen volt rajtuk élet, az egyik helyen még majdnem egy tucatnyi langusztára is rábukkantunk, de bevallom, a legjobb fotótémának a roncsokat találtam.

Az Okinawa idén nyáron került a víz alá. Az eredetileg LT-1970 jelű, nagyjából 50 méter hosszú katonai vontatóhajó évtizedeken át szolgált. A víz alatt egy sellőszobor is került rá, amit nyilván minden búvár megcsodál.

Sokkal érdekesebb az, hogy a roncsba könnyű beúszni. Meglepően nagy a motor odabenn, hiszen saját magánál sokkal nagyobb hajókat vontatott annak idején. Mindenféle ajtót leszereltek, így aztán viszonylag egyszerű benézni. Természetesen nem árt észnél lenni így sem, de azért egy rutinos búvár számára nem nagy kihívás a belső terek felfedezése.

Bár még nagyon új a roncs, lassan kezd feltűnni rajta az üledék. Az élővilág is megtelepedik előbb-utóbb- meglehetősen nagy meglepetésünkre egy irdatlan méretű góliátsügér is úszkált körülötte. Végig ott maradt a közelében, nagyon úgy fest, ő már itt is lakik. Nem volt annyira barátkozó, hogy le tudtam volna fotózni, de azért így is örültem neki, mert ez a faj a floridai vizek igazi látványosságának számít. S amikor éppen nem őt kerestem, ki-beúszkáltunk a hajóba, jó alaposan felfedeztük magunknak. Egy-egy ilyen merülést bármikor szívesen bevállalok!

A helyiek meséltek arról, hogy a roncs eredetileg teljesen szabályosan, egyenesen állt, de az Irma hurrikán még harminc méteres mélységben képes volt megbillenteni. Új élményt jelent azoknak, akik már merülték korábban, és egyébként is "roncsszerűbb" így, hiszen kicsit meg van dőlve. Így hát mostantól így "szolgál" az Okinawa, továbbra is a tengerhez kötődve, de egészen új szerepkörben.