Big Blue Búvár Blog

A Vörös-tenger egyik legismertebb roncsa a Giannis D.

Ennek a hajó az elvesztése kivételesen nem járt áldozattal. Egyszerű navigációs hibát sejtenek annak a hátterében, hogy a száz méter hosszú, fával megrakott teherhajó 1983-ban teljes sebességgel belerohant a Sha'ab Abu Nuhas zátonyba. oda, ahol például a Carnatic is elsüllyedt.

Érdekes, hogy a Salem Express, a Carnatic és a Giannis D hossza egészen hasonló, de mára egészen más hatást keltenek. Egyrészt azért, mert nagy különbség van, mennyi idő töltöttek a víz alatt, másrészt azért, mert más korban épültek, másrészt pedig számít az is, a hajótest darabokra szakadt-e.

A hatalmas Giannis például több darabban nyugszik a tenger fenekén. Ahol a kapitányi híd és a motortér van, ott a leginkább látványos a búvárkodás, de el lehet úszni az orrig is, hogy megnézze az ember például a hatalmas csörlőt.

Nincs igazán mélyen, van rajta látnivaló- a Giannis D régi favoritja az északi szafarit választó búvároknak. Útba esik, ha a Thistlegorm vagy a Ras Mohammed felé tart a hajó, és van a közelben más érdekes merülőhely is. Én is többször láttam már, és megállapíthattam, bizony az évek rendesen meglátszanak a roncson, mert a felépítményből pár rész már nem úgy fest, mint a régen. Ami egyrészt mutatja, hogy a tenger lassan még az acélt is felmorzsolja, másrészt azt, hogy elég régóta merülök, ha emlékezhetek arra, milyen volt annak idején...

A Carnatic roncsa úgy látványos merülőhely, hogy a hajó maga már alig felismerhető.

Különleges roncsból bőven akad a Vörös-tengeren. Nekem az egyik személyes kedvencem az SS Carnatic maradványa, mert fantasztikus módon alakult át, igazi élő korallzátonnyá. Persze ehhez idő kellett: több mint száz éve süllyedt el. 

A búvárok számára nehezen felismerhető ma már a hajó formája, a szerkezetből jórészt csak a bordák maradtak meg. A hajócsavaron is megtelepedtek az élőlények. Az orr alapján az, aki nem a hajóépítés szakértője, aligha tudná kitalálni, milyen is volt ez a hajó egykoron.

Mivel már csak alig maradt a hajóból, a roncsba beúszni nem nagy mutatvány. Odabent pedig elképed az ember, annyi áramló üveghal veszi körbe. Be lehet úszni a halfelhőbe, gyakorlatilag el lehet benne veszni- csodálatos látvány.

Mivel régi roncs, nem nagyon gondolunk arra, hogy a Carnatic elsüllyedése is tragikus történetet idéz. A hajótestben még mindig megtalálható törött borospalackok egykoron az utasok számára voltak félretéve, míg ma már csak egy régi baleset tárgyi emlékei.

Amikor a Salem Express körüli vitákról írtam, akkor arra céloztam, más roncsoknál is sokan vesztek oda. A Carnatic elsüllyedése azért tragikus, mert könnyen elkerülhető lett volna a tragédia. A közel 90 méteres gőzhajó 1889. szeptember 12-én csapódott az Abu Nuhas zátonyba, de nem süllyedt el egyből- gyakorlatilag fennakadt a zátonyon.

A kapitány megnyugtatta az aggódó utasokat, hogy nincs semmi gond, hamarosan érkezik a segítség, a hajó stabilan áll. Ezért aztán nem szálltak mentőcsónakba, vártak türelmesen, talán még boroztak is. A viszonylagos nyugalom csak rövid ideig tartott, mert az éjszaka folyamán a víz betört a megfeneklett hajó testébe. A helyzet egyre rosszabbra fordult, így pár óra múlva mégis a hajó elhagyását rendelték el. Ám még csak maroknyi ember szállt át a csónakokba, amikor a hajótest kettétört. és 31 embert rántott magával a hullámsírba. Mostanra viszont az egykori roncsból valami egészen más lett: színes korallok, számtalan hal népesíti be. Mi pedig a Carnatic merülése után is felidézhetünk egy történetet, és gondolhatunk az áldozatokra, akik ilyen értelmetlen módon vesztek a tengerbe- a roncs maga a tragédia élő emlékműve.

A hajózás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája volt a Salem Express balesete.

Sokan vélekednek markánsan a Salem Express roncsának merüléséről. A Vörös-tenger egyiptomi részén, Safaga előtt elsüllyedt komphajó több száz embert vitt magával a hullámsírba, s úgy tudni, sok áldozat ma is a hajótest lezárt részén nyugszik. Nyomasztó hely, gyakorlatilag sírhely a tenger mélyén- másrészt a legtöbb roncs úgy süllyedt el, hogy a tragédia emberéleteket követelt. Ilyen alapon tehát sok-sok népszerű roncsot nem merülhetnének.

Én azt gondolom, hogy ha a hatóságok engedélyezik itt a merülést, akkor lehet búvárkodni a Salem Expressnél. Inkább az a fontos, hogy aki lemerül, tartsa tiszteletben az áldozatok emlékét, ne nyúljon semmihez, ne akarjon szuvenírt gyűjteni. Látjuk a személyes tárgyakat, s arra gondolhatunk, milyen szörnyű lehetett az az éjszaka a Vörös-tengeren.

1991. december 17. volt, amikor a Szaúd-Arábiából érkező hajó kapitányának hibája miatt egy zátonynak ütközött nagy sebességgel, és roppant gyorsan elsüllyedt. A zarándokok által zsúfolásig Salem Expressen hivatalosan 470 ember veszett oda- de a nem hivatalos adatok szerint ennél jóval többen. A roncsban ma is minden ott van, amit a hajó szállított, az utasok holmija mellett például autók is.

Elgondolkodtató merülés ez, és persze az ember elgondolkodik a többi szomorú sorsú hajóról is- és az is eszünkbe juthat, bizony vigyázni kell a tengereken. Mert a tenger néha haragos és kíméletlen. S aztán látjuk azt is, hogy bármilyen módon került valami a víz alá, előbb-utóbb a tenger részévé válik. Mára már a Salem Express is afféle tengermélyi oázis lett, amelyet beborítanak a korallok...

A Vörös-tenger Egyiptomban még mindig lenyűgözően életteli és színpompás.

Ezúttal szeptemberben vágtunk neki egy egy  hetes búvártúrának a Vörös-tengeren. Bár az időjárás néhol közbeszólt az útvonalat illetően, alapvetően mindenhova eljutottunk, ahova szerettünk volna. Fantasztikus hetet töltöttünk a Liberty búvárhajón!

Amikor felidézem a túránkat, akkor először az a rengeteg szép, színes korall jut az eszembe, amelyekkel sok merülőhelyen találkoztunk. A világnak ez a pontja még mindig az egyik legszebb (és nem mellesleg a legmegfizethetőbb) búvárparadicsom...

Jól indult a búvárszezon Horvátországban.

A májusi búvártúráknak a horvát Adriára van pár jellegzetes vonása. Egyrészt minden olcsóbb, könnyebben elérhető, nincs nagy forgalom se, hiszen előszezonnak számít. Ez persze azzal is jár, hogy nincs nyitva minden bolt és étterem, de ami kell, azért minden megtalálható.

Az az apróság számít hátulütőnek, hogy a víz egy kicsit hűvösebb lehet. Ez most sajnálatos módon inkább nagyon hűvösnek volt mondható, mert 14 fokban nem úgy lubickol az ember, mint egy trópusi tengerben. Az ember magára rángat minden neoprén ruhát amit csak talál, de azért így sem húzódnak el nagyon a merülések.

S hogy megéri-e búvárkodni? Mindig, mindehol- egyszerű a válasz. Itt és most Pag szigeten merültünk színes falnál is, de főleg a part közelében, a Dive Station DC előtti sekély vízben keresgéltünk. Akadt is pár jó fotótéma, például csikóhalak, tűhalak, nyálkáshalak. Ami meglepő volt, hogy hatalmas számban bukkantak fel tengeri nyulak is- ezek valójában csigák. 

Egy szó mint száz, nem kellett unatkozni idén (sem) az Adrián. És az ilyesmi mindig kedvet csinál ahhoz, hogy az ember nyári, netán kora őszi túrát is tervezgessen, amikor kevésbé kell vacogni, viszont ugyanúgy bőven van látnivaló....

Aqaba harmadik merülhető roncsát Tanknak hívják, pedig valójában nem is az.

Amikor a jordániai búvártúrán a merülőhelyekről beszélgettünk, gyorsan eldőlt, hogy a három izgalmas roncs mindegyikét meg akarjuk nézni. Nem nagyon van hely a világon, ahol egyetlen nap leforgása alatt lehet búvárkodni egy hajónál, egy repülőnél és egy tanknál is. Mint kiderült, a C130 Hercules repülő és a tank egy merülőhelyen van, tehát a nap harmadik merülésének a végét terveztük a sekélyben nyugvó járműnél.

Persze a katonai dolgokban járatosaknak még a korallok lepte harcjármű képe is árulkodó: ez nem tank. Én is gyorsan rájöttem, hogy a két ikergépágyú messze nem lenne elegendő egy korszerű harckocsin. Nem sok keresgélés kell hozzá, hogy egy nagy számban gyártott, Vietnamban is bevetett amerikai önjáró légvédelmi gépágyúról van szó: egy M42 Dustert süllyesztettek el a Vörös-tengerben még 1999 szeptemberében.

Bár szokatlan roncs ez, mivel csak a merülés fele jut rá, nem töltöttünk el ott nagyon sok időt- ráadásul november végén korán megy le a nap, ránk is sötétedett egy kicsit. De azért meg lehetett nézni a lánctalpat, no meg azokat a bizonyos 40 mm-es ikergépágyúkat is. Együtt a repülőronccsal kifejezetten érdekes volt a merülés. 

Kicsit úgy tűnhet, hogy ezen a három merülésen magukat az igazi, természetes korallzátonyokat hanyagoltuk. Nos, be kell valljam: tudatosan. Többségünk több helyen is merült már a Vörös-tengeren, akár itt az Aqabai-öbölben Eilatnál, Tabánál, akár Egyiptomban. Az itteni szép korallokat már láthattuk máshol, még szebbeket is, mint amik itt jellemzőek. A repülő és a tank roncsa viszont igazi különlegesség- és nem is bántuk meg, hogy most ezeket részesítettük előnyben.

Jordánia legújabb merülhető roncsa egy hatalmas repülőgép.

A búvárok (és részben az élővilág) számára kialakított mesterséges zátonyok sorát mostanában már nem csak hajókkal igyekeznek gazdagítani. Különlegességként szívesen süllyesztenek repülőgépeket is, és ha azok elég nagyok, akkor egy merülésre elegendő élményt nyújtanak.

A jordánok jó alanyat választottak: az amerikai gyártású C130 Hercules négymotoros teherszállító nagyjából 30 méteres hosszával, 40 méteres szárnyefesztávjával tekintélyes meretű. A Lockheed által tervezett gép igazi legenda a katonai repülés világában: 1954-ben állt először szolgálatba, több, mint 2500 épült belőle, és még ma is több ország légierejében tölti be a megbízható "igásló" szerepét. 

Tavaly év végén küldték a víz alá alig 17 méteres mélységben Aqabától délre a jordánok az egyik Hercules gépüket. Szépen ki van takarítva, kényelmesen körbe lehet úszni, aztán be is lehet nézni. A tágas raktérben nem kell összehúzni magunkat, majd a pilótafülkét is meg lehet nézni. A helyiek egy csontvázt is elhelyeztek benne "pilótaként". Van, aki szerint bizarr látvány, de mivel egy mesterségesen elsüllyesztette roncsról van szó, én azért nem nagyon akarom túlgondolni ezt.

A lényeg az, hogy kifejezetten érdekes, egyedi roncsmerülési élményt nyújt a Hercules, és ugyanúgy partról elérhető, mint a többi jó hely Aqaba környékén. 

Mázli, ha egy király szeret búvárkodni.

Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, mert annyi érdekes helyre eljutottam a világban. A Vörös-tenger különösen kedves a számomra, és most már azzal büszkélkedhetem, hogy az Aqabai-öböl északi végén tülekedő négy ország közül háromban jártam, sőt, merültem is. Egyiptom után jött az izraeli kiruccanás, most legutóbb pedig Jordánia.

A vörös-tengeri partszakasz Aqaba előtt nem túl hosszú, és búvárszempontból elsősorban a déli része érdekes. Itt vannak a legismertebb merülőhelyek, és még csak hajóra sem kell szállni: egyszerűen begázolunk a vízbe és nézelődünk. A roncsokat is úgy helyezték el, hogy be lehessen úszni odáig.

A Cedar Pride nevű hajót már kifejezetten búvárok kedvéért süllyesztették el 1985-ben. A 74 méter hosszú teherhajó a hatvanas években épült Spanyolországban, majd pár névváltozás után libanoni kézbe került. 1982-ben Aqabában horgonyzott, amikor tűz ütött ki rajta, és javíthatatlanul megsérült.

A jordán király, aki maga is lelkesen búvár volt, felkarolta azt az ötletet, hogy az immár használhatatlan hajóból csináljanak mesterséges zátonyt. Alaposan megtisztították, majd hosszas egyeztetések után kijelölték a süllyesztés helyét. És minden a tervek szerint alakult: gyakorlatilag minden képzettségi szintű búvár számára elérhető, nagy és látványos roncsmerülőhely lett. 

A november végi 24 fokos víz már nem volt nagyon meleg, de azért inkább nem panaszkodom- teljesen jó volt itt búvárkodni. Kétszer is merültünk a hajónál, igyekeztünk megnézegetni. A három évtized alatt az élővilág is megtelepedett rajta, szóval kifejezetten érdekes a merülés. Aki Aqabában búvárkodni tervez, annak semmiképpen sem érdemes kihagynia. Mi azért választottuk a Darna Divers Village hotelt, mert ez közel van a merülőhelyekhez és búvárbázisa is van, tehát a céljainknak kiválóan megfelelt.

A búvárszafari utolsó napjára is jutott pár roncs a Vörös-tenger mélyén.

Nem meglepő módon arra riadtam az éjszaka közepén, hogy beindítják a hajó motorját. Tudtam jól, miért: az utolsó napon közelebb húzódtunk Hurghada városához, ahol befejeztük a túrát. Ezért még egy utolsó hosszabb hajóút várt ránk az éjszakában az egyik jól ismert merülőhelyhez.

Az Umm Gamart sokan ismerik az Egyiptomban búvárkodók közül. Ez a szép kis zátony közel van a városhoz, tehát nem csak a szafarik útvonala érinti, gyakran járnak ki ide napi túrákat bonyolító hajók is. Ám nem reggel hatkor érkeznek, mint mi, tehát a nagyobb roham előtt néztünk szét.

A hely egyik jellegzetessége az, hogy nagy koralloszlopok vannak itt, melyek belül üregesek, s üveghalak raja úszkál bennük. Érdemes alulról és felülről is benézni az oszlopokba, jó egy kicsit belefeledkezni a kétségkívül szép korallos élővilágba. Ráják és murénák is gyakran feltűnnek, utóbbiak közül egy páros meglehetősen bizelmas közelségben élt egymás mellett.

Van a merülőhelyen egy kisebb üreg is. Ide éppen csak benéztünk, óvatosan úszva, hogy az aljzatot ne kavarjuk fel. Nem olyan a hely, mint egy nagyobb barlang, hiszen a kijáratot folyamatosan látjuk, inkább csak érdekességként érdemes megnézni a korallkert alatt.

Alig két óra múlva pedig már a hurghadai kikötő előtt álltunk. Valamiért nem nagyon számolunk az itteni merülőhelyekkel, pedig akadnak itt is érdekes dolgok. Az egyik például az El Minya nevű hadihajó roncsa. Mint mindig, a háttérsztori itt is hozzátartozik a búvárkalandhoz. A szovjetek által épített T43 osztályú aknaszedők hogy, hogy nem, egy brit hajó tökéletes másolatai voltak. Az ötvenes végéig építették az 58 méter hosszú hadihajókat, és ezekből vásárolt hét darabot Egyiptom.

A hajókat egyiptomi városokról nevezték el, az egyiket egyenesen Nasszer elnök szülővárosáról, El Minyának. Ez Hurghada előtt állomásozott 1970 február 6-án, amikor izraeli vadászgépek köteléke indult a város reptere elleni támadásra. Az alacsonyan érkező gépek megtámadták a légvédelmi fegyverei miatt veszélyt jelentő aknaszedőt. Az El Minyát egy kisebb bomba találta el, a hajó megfordult majd elsüllyedt. Olvastam egy nyolcvanas évek elején íródott cikket egy brit búvármagazinban, ahol az egyiptomiak még tagadták, hogy a kikötő előtt hadihajó roncsa nyugszik- mára ezt már mindenki tudja.

A roncs viszonylag mélyen van, ám ha jók a körülmények, könnyen merülhető. Inkább történelmi emlék. Azért be is lehet úszni, és lehet látni az egykori felszereléseket. Van pár torpedóra emlékeztető alakú tárgy,  ezeket valójában az aknakeresés közben használták.

Még a merülés előtt felmerült, hogy egy kalap alatt, rövid úszással megnézhetjük az El Minya mellett nyugvó halászhajó roncsát is. A Mohammed Hasabellah nem bír történelmi jelentőséggel, merülőtársammal mégis úgy döntöttünk, tegyünk egy kitérőt oda is- ez volt ugyanis a héten merült tizedik roncs. Akkor már legyen kerek szám! A hajóban sok különös valóban nincs, viszont a felépítményt beborító sok kis hal kifejezetten jól nézett ki. Láttam már hasonlót egy izraeli roncson, szóval a Vörös-tenger ott is, itt is hasonló módon népesíti be a roncsokat.

A túrát aztán ott fejeztük be, ahol kezdtük: a kis roncson, macskaugrásnyira a parttól. Komótosan, alaposan néztünk végig mindent, a hajócsavartól egészen a belső terekig. Igazi meglepetés volt most is a Balena, aminek nem csak a fedélzetén élnek üveghalak, odabenn is rengeteg van belőlük. Barrakudarajok, érdeklődő denevérhalak- jó hosszú merülés lett a sekély roncson való nézelődésből. A lágykorallok fantasztikusan élénk színébe pedig könnyű volt beleszeretni. Így kell zárni egy jó túrát!

Azt nem mondom, hogy a búvárkodás végeztével a hurghadai kikötőben töltött másfél nap óriási nagy élmény lenne, de hát mind tudjuk, ennyi pihenőre szükség van a merülések után, a repülés előtt. Legalább át tudtuk gondolni, hogy is sikerült ez a szafari. Sok-sok dologgal szerencsénk volt, az időjárással, a merülésvezetővel, a kapitánnyal, no meg azzal is, hogy mind az ismert, mind az ismeretlen helyeken jó körülmények vártak. Utólag egyértelmű, megérte felhajózni a Szuezi-öbölig. Ha biztosak lehetnénk abban, hogy még kalandozhatunk ott egy kicsit új roncsokat keresve, akkor lelkesen szerveznénk hasonló túrát.

Még az olyan dolgokból is jól jöttünk ki, mint az isztambuli megálló- bár hazafelé nyilván kihagytuk volna. Összességében a Vörös-tenger nem okozott csalódást semmilyen szempontból, sőt, most olyan új élményeket szereztünk, amiket máris kedvet csináltak a tervezgetéshez. Kicsit magunk mögött hagyhattuk a szokványos útvonalakat, és az új kaland új lökést adott. Ritka ajándék volt ez nekünk, amivel a tenger jutalmazta a bátorságunkat. A magam részéről hálás is vagyok érte!

Ezen a napon a búvárprogramot a körülmények alakították. És milyen jól jártunk ezzel!

A Gobal sziget lagúnájában levő kis roncsot már ezerszer körbemerültük az elmúlt évek alatt. Jó hely ez, de kinn, a külső oldalon van izgalmasabb roncs is: az Ulysses. A 95 méter hosszú gőzhajó 1871-ben épült. 1887 augusztusában Londonból tartott Kínába, amikor navigációs hiba miatt megfeneklett a zátonyon. Néhány napig küzdöttek azért hogy a hajót levontassák, ám az Ulysses túlságosan komoly sérüléseket szenvedett, így rakományát mentették csak ki, aztán a hajó a tenger fenekére került.

Érdekes történet, és a roncs maga is izgalmas. Ahhoz képest, hogy bőven több mint egy évszázada állja a tenger hullámainak ostromát, egészen szépen egyben van a hajótest. A merülés egysszerű, mert a roncs legsekélyebb része csak 4-5 méteres mélységben nyugszik, csak a hajócsavar környéke van 20 máter alatt. Be is lehet úszni, komoly élővilág van rajta- naná, hogy ezt a roncsot is tervbe iktattuk.

A reggeli merülést terveztük oda, csónakunk neki is lendült a tengernek. Ám a lendület nem tartott sokáig, a motor egyre gyakrabban akadozott, majd le is állt. Egy darabig küzdött a vezető, próbáltunk legalább a zátony első feléig eljutni. Elvergődtünk a Bluff Point nevű részig, beugrottunk merülni, bízva abban, hogy majd valaki értünk tud jönni- és hogy roncs nélkül is érdekes lesz a merülőhely.

El vagyunk kényeztetve a Vörös-tengeren, azt kell mondjam. Igazán szép fal mellett búvárkodtunk, sok kis hallal, nagy legyezőkorallal, a nagyon intenzív élményt jelentő roncsok után mégis kicsit úgy éreztük, ez inkább csak afféle "töltelékmerülés". Egészen addig gondoltuk ezt, amíg fel nem bukkant egy nagy teknős előttünk.

Az ekkora teknősökre jellemző az, hogy nem nagyon zavartatják magukat. Egyszerűen túl vastag a páncéljuk ahhoz, hogy valaki kárt tegyen bennük, így aztán gyakran unottan tűrik azt, hogy megközelítsük, fotózzuk őket. És ez most sem volt másként, majdnem fél órát tölöttünk vele. Ő közben békésen falatozott, nézelődött, úszkált, míg igyekeztünk portrét készíteni róla. Egy szó mint száz, ócskavasak nélkül is élveztük a merülést. Persze ki számított másra?...

A következő csobbanás a felerősődő huilámok miatt a lagúnában volt, a kis roncsnál. Megkerestük a nagy murénákat, játszottunk a bohóchalakkal, megnéztük az aljzaton hasaló hatalmas krokodilhalakat, szóval mindazt, ami itt, ezen a sekély helyen előfordulhat. Aztán ahogy arra készültünk, hogy befejezzük a merülést, még azért közbenéztünk- és ismerős sziluettekre figyeltünk fel: egy kisebb csapat delfin úszott el az orrunk előtt! Csak pár másodpercig tartott az egész, de mondani sem kell, le voltunk nyűgözve. Még mindig nem jutottunk el az Ulysseshez, és most sem bántuk meg.

Délután aztán már tényleg ideálisak voltak a körülmények a zátony külső oldalán is. Az Ulysses pedig nem okozott csalódást. Ahogy régebben, úgy most is benn hömpölygött a hatalmas, átláthatatlan üveghal-raj. Mint egy nagy, élő felhő, úgy áramlottak egyik helyiségből a másikba, néha szinte falat emeltek elénk, máskor teljesen bele is vesztünk. Ez egy megunhatatlan látvány. 

A merülés második felében aztán hagytuk magunkat a sekély vízben sodortatni a zátony külső oldalán. A korallzátony igazán szép arcát mutatta itt, a víz is melegebb volt a szokásosnál. Egyszerűen csak nézelődtünk, belefeledkeztünk a látványba, aztán jött egy kis halakból álló raj, ami egy időre körbeölelt minket, majd tovább is álltak. Az, hogy az éjszakai merülés előtt még befutott egy delfincsalád az öbölbe, s hármukat kivittek csónakkal, így közelről is láthattuk őket, már csak hab volt a tortán a nap végére.

Tulajdonképpen minden a lehető legjobban alakult, egyetlen dolgot kivéve: utunk vészesen közeledett a végéhez...