Egy túra a koronavírus árnyékában, ami minden szempontból kalandos volt.
Kétség nem fér hozzá, hogy búvárkodni, utazni jó. A komolyabb egzotikus túrákra sokat készülünk, sokat tervezgetünk, alakul a csapat, és aztán a hátralevő időből hónapok, hetek, majd csak napok lesznek. Idén az év elejére Thaiföldet és Kambodzsát terveztük, és egy darabig úgy festett, maga lesz a gondtalan kikapcsolódás az út.
Aztán van ilyen hír, olyan hír, legyintünk, nem lesz gond. Végül felbukkant az első koronavírusos sztori. Nyugtatjuk magunkat, nem lesz, nem lehet ez nekünk probléma! A kínai helyzet romlik, majd vészesbe fordul. Mi lett volna, ha az először kinézett kínai légitársaság járatára lett volna jegyünk?... De más választottunk. Utazhatunk.
Volt aki kérdezte, biztos jól meggondoltuk? Most, ebben a helyzetben Ázsiába? Tájékozódtunk, végül döntöttünk: nincs vészhelyzet, megyünk! Akkor persze még nem tudhattuk, mire két hét múlva visszafele készülünk, már Európa tűnik veszélyesebb helynek. De pont a legnagyobb lezárások előtt sikerült hazaérni. Jó érzéssel vettünk jegyet a megfelelő repülőtársaságtól, jó érzékkel választottunk időpontot. És elmondhatjuk, ennek a túrának ez volt a leginkább kellemetlen módon kalandos része.
Mert egyébként minden más jó volt. Kedves emberek, profi cégek, szép szállások, gyönyörű tengerpartok, megannyi látnivaló- és sok-sok mázli. Mert nem csak az utazás időpontjával volt szerencsénk, hanem azzal is, hogy velünk szemben mások nem nagyon utaztak. Olyan kevés ember volt még a legnagyobb látványosságok, akár az Angkor Wat vagy a Wat Pho körül is, ami teljesen kellemessé tette a nézelődést.
És bizony a búvárok is elmaradoztak már akkor. A mi hajónk épp tele volt, de a jobb merülőhelyeken a szokásosnál jóval kevesebb hajó jelent meg búvárcsoportokkal. Öt nap a tengeren, sok merüléssel, meleg vízzel- igazán kecsegtető lehetőség egy világjárvány kitörése előtt.
A szafaris életmód az egyik legjobb a búvárkodásban, és bevallom, már jó ideje vágytam rá, hogy Ázsiában is részem legyen benne. Egyiptomba szinte hazajárunk, és ha megyünk, már csak szafarizni megyünk. Az egyszeri adriai szafari az egyik legkedvesebb emlékem. És hogy mit tud egy thaiföldi szafari? Szervezettséget, jó kiszolgálást, jó kaját, korrekt elhelyezést.
A kabinok persze csak akkorák mint egy hajón, de oda csak aludni járunk. A búvárfedélzet zsúfolt lett volna- ha nem osztják meg okosan a csoportokat. A búvár is sok lett volna- ha nem lett volna egy vezetővel maximum négy vendég. Az öt napra tervezett 19 merülés is tempós lett volna- ha nem tartják magukat pontosan a napirendhez a hajón. Egyszerűen minden működött, és azt kell mondjam, aki szeret merülni, az nem igazán találhat kivetnivalót a thaiföldi búvárkodásban.
Hacsak nem a víz alatt csalódik az ember, természetesen. Ha listát írok, mi mindent láttunk, egy szavunk nem lehet. A szafari ára nemzetközi összehasonlításban sem túl vészes, ehhez képest volt cápa, manta, cetcápa és teknős, csikóhal, békahal, szellemtűhal. Merültünk sziklás részeken, magányos tengeri zátonynál, roncsokban. A változatosság gyönyörködtet!
Ám a látótávolság annyira nem nyűgözött le. A túra eleje, a Similan-szigetek pont emiatt egy kicsit olyan volt, mint két nap bemelegítés. Merültünk, egy-két dolog került a szemünk elé, például hatalmas lágykorallok, kisebb halrajok, volt polip, teknős, egy pici cápát is láttunk pár másodpercre, meg átúsztunk pár sziklahasadékon, üregen- víz alatt lenni alapvetően jó, de fotózni ilyen körülmények között nem volt egyszerű. És persze az emberben motoszkál, ha kicsit tisztább lenne a víz, mi mindent láthatnánk még? Mennyi minden húzódik meg éppen csak olyan távolságra tőlünk, hogy már ne legyen esélyünk meglátni?...
Ennek a két első napnak a fénypontja ezért nem is annyira meglepő módon nem a felszín alatt várt ránk, hanem odafenn. Az egyik szigetre kivittek csónakkal, és azt kell mondjam, sok tengerparton jártam már, de amikor itt szétnéztem a szikla tetejéről, a valaha látott egyik legszebb öblöt láthattam felülről. S amilyen szép volt fentről, olyan kellemes volt a lubickolás a tengerben. Búvárok vagyunk, eleget megyünk vízbe, mégis, néha nagyon jól tud esni egy ilyen kikapcsolódás.
Aztán volt egy éjszakai merülésünk, sok murénával, rákkal, ezernyi aprósággal, végül egy érdeklődő tintahallal. Nem rossz zárás éppen egy nap végén. Vízben voltunk, merültünk, de ki tudja miért, valahogy voltak benne fura érzések. Nem a hajóval, az emberekkel volt a gond, még a látnivalóra se fognám, néha egyszerűen én vagyok a gyenge láncszem. Így fordultunk rá a túra következő szakaszára, amiről azt ígérték, jobb esélyünk lesz a találkozásra a nagyvadakkal. Ezzel a várakozással persze mindig feljebb teszik a lécet- de hát valamivel csak meg kell indokolni, miért vágjon bele az ember egy távoli, drága utazásba!
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
