A thaiföldi búvárszafari második fele lett az izgalmasabb.
A Similan-szigetek után Koh Bon és Koh Tachai felé vettük az irányt. Meg kell jegyezzem, feltűnt, mennyire nyugodt a tenger, a hosszú hajóutak mennyire nem viseltek meg senkit. A merülések mentek tovább a szervezett rendben, és a harmadik napon végre megérkeztek a nagyvadak is.
Négy merülés, mind a négyszer jöttek a manták. Különösen a nap második fele volt látványos, amikor Koh Tachai mellett óriási halrajok is kavarogtak körülöttünk. Nagyon ígéretes volt- csak éppen itt is kicsit zavaró volt, hogy nem volt igazán jó a látótávolság. Panaszkodni nem illik, amikor olyat is láttunk, hogy két manta nagy lendülettel úszott egymás felé, s bemutattak egy kötelékrepülést- csak az emberben ott motoszkál, milyen lenne ez, ha még igazán tiszta is volna a víz! Igazi mantashow lehetett volna. Ám akkor talán nem lett volna annyi a környéken? Ki tudja ezt?
Bár erről nem feltétlenül szoktam írogatni, mert ugyebár a búvártúrán mindig vidámság uralkodik, merülgetünk teljes lendülettel, szóval öröm és boldogság van. Ehhez képest bennem még mindig motoszkált valami rossz érzés. Igen, ezer és egy oka lehet ennek, akár az is, hogy én segítettem a barátaimnak a tető alá hozni ezt a hosszú túrát, és ez a koronavírus-para miatt minden bizonytalanabbnak tűnt. De nem fogom másra, nyilván az én hibám volt, hogy nem teljesen tudtam belelazulni ebbe a szafariba. Sajnáljam? Van ilyen. Utólag minden más fényben tűnik fel, és azért tudom értékelni azt is, amit akkor és ott nem.
Az utolsó teljes nap a tengeren pedig a Richelieu Rock felfedezésének volt szánva. Szó ami szó, igazi fénypontja lett a túrának, mert itt aztán óriási halrajok voltak mindenfele, de láttunk csikóhalat, szellemtűhalat, harlekinrákot az apróságok közül, nagy kedvenceim, a tintahalak pedig nagy nyugalommal tűrték a fotózást. Egy szavam nem lehetne!
De a fényképezőgépem vacakolt, s míg én egy bohóchal megörökítésével próbáltam kideríteni, mi a gond, valahol felettem elúszott egy cetcápa. Nem láttam, s persze, ez bosszantó, mint ahogy az is, hogy csapatunk szétszóródása miatt végül kicsit korábban jöttünk fel- míg mások lubickoltak a cetcápával. Nem épp a legszerencsésebb helyzet, de megesik az ilyen. Néha neked jut több, néha másnak.
Az utolsó este békésen telt a Manta Queen 8 fedélzetén. Felettünk a csillagos ég, alattunk a tenger, benne egy roncs, amit másnap reggel terveztünk megnézni. Fantom cetcápával, nagyon nem fantom mantákkal, s pár olyan érdekességgel, amire most már nagyon jó visszagondolni. Azok a manták, azok tényleg karnyújtásnyira volt, elegánsan szálltak el mellettünk, hihetetlen könnyedséggel, s néha megálltak egy-egy búvár felett, mintha a kifújt buborék miatti "jacuzzit" élvezték volna. Szóval egy pillanatra nem számít a látótávolság, hogy nehéz fotózni, mert csak megéled az élményt. Vagy amikor megnézed, reagál-e kézmozdulatodra egy tintahal, vagy próbálsz úgy helyezkedni, hogy az a fránya kis szellemtűhal, meg csikóhal-pár lefotózható legyen. Mit is mondhatnék: megoldottam!
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
