Big Blue Búvár Blog

Így néz ki a Jordániában elsüllyesztett utasszállító.

Nem írtam még az egyik nagy és látványos roncsról, amit még tavaly ősszel tudtam megnézni magamnak. Jordánia rövidke partszakaszán a Vörös-tenger élővilága miatt komoly vonzereje van a búvárok szemében a szándékosan elsüllyesztett roncsok sorának. Ezek közül egy újabb a 2019-ben víz alá küldött Lockheed Tristar.

A repülőgép 1983-ban állt szolgálatba. A Lockheed L-1011 Tristar jól ismert, hosszú távon használt hárommotors utasszállító volt, és 50 méter hosszú törzsében nagyjából 250 utast vihetett magával. Igencsak lenyűgöző méretű roncsnak számít tehát, ahol könnyen eltelik a merülési idő. Ráadásul jól sikerült a süllyesztés helyét is kiválasztani, mert 15 és 28 méter közötti mélységben nyugszik, tehát kedvtelési búvárok számára ideális.

A víz ősszel még kellemesen meleg volt, és a látótávolság sem volt rossz: a felszín alatt 1-2 méterre érve már fel is tűntek a hatalmas gépmadár körvonalai. Mivel a repülőgép könnyen körbeúszható, nagyon egyszerű a roncs közelében tájékozódni. Van beúszási lehetőség is, annyi ülést távolítottak el, hogy ezt biztonsággal végre lehessen hajtani. Be lehet kukkantani a pilótafülkébe, van, aki a hajtóművek környékén tölt több időt- aki Aqabában jár, annak érdemes ezt a merülőhelyet is felkeresnie, ami ráadásul igen közel esik a kikötőhöz is.

Ezt érdemes tudni a jordániai búvárkodásról.

Tavaly nyáron megint megnéztük a Stuka roncsát az Adrián.

Emlékezetes roncsmerüléseim közé tartozik, amikor először jártunk a Zirje mellette nyugvó második világháborús zuhanóbombázó, a Ju87 maradványainál. Zuhanóbombázó, ami a tengerbe zuhant, s a merülés is olyan, hogy a felszínről gyakorlatilag egyenesen zuhanunk a mélység felé, a repülőhöz.

Ezen a nyári kiruccanáson a szomszédos Kaprije szigeten volt a bázisunk, onnan hajóztunk át a roncshoz. Kaprije önmagában is megér pár kellemes szót, hiszen hangulatos és szép sziget, autóforgalom nélkül. A roncsról persze már írtam régebben, s a lényeg változatlan: izgalmas hely, izgalmas búvárkaland. Még biztos visszatérek... S hogy miért? Pár képpel illusztrálom.

Új, izgalmas merülőhelyeket nyitnak meg a búvárok előtt.

Málta mindig is jól ismert volt a búvárok körében a számos roncsmerülőhely miatt. Mesterséges zátonyok és történelmi jelentőségű maradványok is vannak a víz alatt, és ez sokakat vonzott ide. A közelmúltban viszont olyan program indult, ami kevesek által ismert roncsok felkeresését tette lehetővé.

Ezen új merülőhelyek viszont nagy mélységben vannak. Egy évtizeddel korábban talán csak maroknyi búvár gondolhatott 60-90 méteres vagy mélyebb merülésekre, de mostanra a technikai búvárkodás már nem számít szélsőséges vagy elérhetetlen kedvtelésnek. Ahogy bővült a technikai búvárok köre, úgy lett egyre nagyobb igény a mélyebb helyek elérhetővé tételére. Még ha történelmi jelentőségű roncsok nyugszanak is a víz mélyén, alaposan dokumentálták azokat, így most már nincs akadálya a merülésnek. 

A három, mostantól elérhető roncs mindegyike repülő. Nem is akármilyenek! 55 méteren például egy B-24 Liberator bombázó nyugszik. Ezt a négymotoros bombázót nagy számban gyártották és vetették be a második világháború idején, így természetesen sok oda is veszett. Ez a példány 1943 májusában indult volt támadásra olaszországi célpontok ellen, ám műszaki hiba miatt a tengerre szálltak vele Marsaxlokk közelében. 

A Douglas A-1 Skyraider Birzebugga városától délre zuhant a tengerbe 1947-ben. Egyike volt a postaszolgálatot teljesítő repülőknek, amikor felszállás után percekkel a hajtóműve leállt. Pilótája, Robert Leeb hadnagy a tengerre szállt vele, majd elhagyta a gépet. Helikoptrerrel mentették ki a vízből- a feljegyzések szerint ez volt az első helikopteres mentés a Földközi-tengeren.

Német gép is található máltai vizekben: Marsaskala mellett egy Ju88 bombázó merülhető azok számára, akik a 110 méteres mélységtől sem riadnak vissza. Ezt a típust nagy számban vetették be a németek a legkülönbözőbb feladatokra, minden hadszíntéren. Vélhetően egy sérülés okozta a gép vesztét, ugyanis a farokrésze nem teljes.

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek.

Mostanában többször is írtam az adriai bombázóroncsról, a történelmi jelentőségű német repülő maradványáról. Barátaim is izgalomba jöttek, hiszen könnyen elérhető a helyszín és izgalmas a roncs is, a története is.

Ilyenkor az embernek mindig eszébe jut, hogy mennyivel különlegesebb egy ilyen roncs, mint azok, amiket csak úgy, látványosságként süllyesztenek el. Pedig valójában azokkal sincs semmi baj: egyszerűen nem mindenhol ugyanolyanok az adottságok. Egy bányatóban nyilván ritka a komoly roncs vagy a korallzátony, de sokaknak mégis ezek jelentik a legkönnyebben elérhető merülési lehetőségeket.

Nem csoda, hogy az ilyen tavak gondozói megpróbálják feldobni valamivel a helyet. A repülőgépek pedig kicsi, de viszonylag látványos roncsokká válnak a mélyben, ezért egyre több helyen látni ilyeneket.

Egy amerikai bányatóba Cessna gépet süllyesztettek, és ugyan nem kell hanyatt esni attól, mennyire izgalmas a repülő és milyen sok rajta a látnivaló, számomra érdekes volt, hogy mind a süllyesztést, mind az első körbemerülést megörökítették- aztán pár év múlva rendesen meg fog változni az egész.

Bármennyire nem jelentős a helyszín, naná, ha én is Tennessee államban élnék, akkor megnézném magamnak az új roncsot. Szóval eléri a célját a süllyesztés, bárhogy is nézzük, amíg sikeresen felkelti az érdeklődést. 

Megjegyzem, azért nagyon nem mindegy, hova kerül az a repülőgép. Nálunk például szintén bányatóba került egy An-2 "Ancsa" mezőgazdasági gép, de olyan tragikus volt a látótávolság, hogy gyakorlatilag csak a kezünkkel tapogathattuk ki- kép nem is születhetett róla. Szóval az, hogy van egy repülő odalenn, önmagában bizony még nem tesz csodát. Épp nagyobb lesz a csalódottság, ha kiderül, a gép érdekes, csak sajnos minden más körülmény elkeserítő a mélyben.

Az amerikaiak helye viszont kifejezetten biztató. Addig jó, amíg van bőven lehetőségünk válogatni ilyen és olyan merülőhelyek között, és mindegyikben megtalálhatjuk azt, ami érdekes és vonzó. Hiszen a lényeg végülis az, hogy merülhessünk, akárhol is tesszük azt.

Izgalmas roncsot találtak a horvát Adriában a közelmúltban.

Mindig van felfedeznivaló: ha a sekély vizeket nagyjából már feltérképezték, a búvárok egyre mélyebbre törnek. Sokat változott a búvártechnika, ma már nem szokatlan a 60-100 méteres merülés, és ezzel nagyban kibővültek a roncskutatók lehetőségei. Még olyan milliószor átfésült helyek is, mint a horvát partszakasz, tartogatnak számukra újdonságot. 

Természetesen a kutatás igen gyakran a felszínen kezdődik. Az adatbázisok bújása mellett a búvároknak gyakran segítenek a halászok is, akik keresztül-kasuk járják a tengert, és pontosan meg tudják mutatni, hol tapasztaltak valami furcsát, merre akadnak el rendszeresen a hálók.

A Vis szigeten működő Manta búvárközpontból Lorenz Marovic már régóta merüli a környékbeli vizeket. Ám nem csak turistákkal foglalkozik, szenvedélye a roncskeresés is. A halászokat kikérdezve kijelölt néhány helyszín, és remekül felszerelt hajójával elindult a tengerre. A nagy felbontású szonár képén több egyértelműen roncsnak tűnő sziluett is felbukkant, és az expedíció során hajó és repülő is előkerült.

Vis szigetén annak idején a szövetségesek katonai repülőteret üzemeltettek, ám a megsérült, bajba került bombázók gyakran annak közelében zuhantak a tengerbe. Többek között ennek is köszönhető, hogy például B-24 Liberator típusú bombázók is merülhetőek errefelé. 

Ám most valami meglepő dologra is rábukkantak: 95 méteres mélységben egy PBY Catalina típusú hidroplán is nyugszik. A Consolidated által gyártott gépek a múlt század harmincas éveinek közepén álltak szolgálatba, utolsó példányait 1979-ben vonták ki a brazil haditengerészet állományából, de nem katonai feladatkörben még ma is repül néhány! Több  mint háromezer példányt építettek a Catalinákból, amelyek változatos szerepkörben teljesítettek szolgálatot a tengerek felett: tengeralattjáróvadászként, kísérőgépként, szállítóként és kutató-mentő gépként egyaránt bevált. 

1944. szeptember 12-én egy Catalina pont azért szállt fel, hogy a sziget előtt lezuhant bombázóból kiugrott legénységet a fedélzetére véve kimentse. Azon a napon igencsak viharos volt a tenger, és csak nagy nehézségek árán tudtak a vízre szállni. Az embereket nagy nehezen felvették, aztán kiderült, a felszállás a viharos körülmények között lehetetlen- a tehetetlen gépet magára hagyták, ami így elsüllyedt. 

A majdnem száz méteres mélységben levő roncsnál merülő nemzetközi búvárcsapat tagja volt Franco Banfi, a híres víz alatti fotós is. Már a merülés megtervezése sem volt kis feladat, végül a terv szerint 25 percet tölthettek a fenéken a Catalina maradványaival- utána pedig 130 percen át tartott a felszínre emelkedés a dekompressziós megállók miatt. A képek tanúsága szerint viszont megérték az erőfeszítések, igazi roncskülönlegességet lehetett megörökíteni.

Egy norvég tóban merülhető egy világháborús akció során odaveszett Junkers gép.

A második világháború elején a németek stratégiai célja volt Norvégia meghódítása. Narvik közelében különösen komoly csaták dúltak, és az utánpótlást veszélyes bevetés során akarták eljuttatni a csapatok számára.

Összesen 13 Junkers Ju52 típusú repülőgép szállt fel 1940. áprilisában Berlin közelében, hogy a sarkkörön túlra vigye hadi rakományát. A Tante Ju néven becézett legendás szállítógép a harmincas évek legfontosabb személyszállító gépe volt, aztán amikor kitört a háború, a németek egyből bevonultatták a megbízható hárommotoros repülőket. Az egész háború során használatban álltak a németek és a velük szövetséges hadseregek légierejében, rengeteg veszélyes bevetést teljesítve.

Narvik már túlságosan távol volt Berlintől ahhoz, hogy oda és vissza meg tudták volna járni a Junkersek, két közbenső leszállást is be kellett iktatni. Ráadásul roppant kedvezőtlen volt az időjárás is, Narvik közelében ítéletidő volt. A 13 gépből kettő eltévedt, míg a többi a Narviktól pár kilométerre levő befagyott Hartvigvann (Harvikvatnet) tóra próbált leszállni. A vastag hótakaróban több gép is megsérült, de a többi hazatérésére sem volt nagy esély. Miután a németek kirakodták a fegyvereket, a repülőkből összegyűjtötték a maradék üzemanyagot, és azt a SE+KC jelű Ju52-esbe töltötték, amivel sikeresen felszálltak. Az nézőpont kérdése, megérte-e: csak Svédországig jutottak el, ahol a legénység hadifogságba került- viszont a háború további részét megúszták. Akik arra a gépre nem fértek fel, némi viszontagság árán jutottak vissza Németországba.

A befagyott tavon pedig ott maradt a többi repülő, melyeknek egy része nem sérült meg súlyosan. Az értékes, kiválóan használható Ju52 gépek viszont érthetően érdekelték volna a norvégokat, akik szerették volna rátenni azokra a kezüket. Ám közeledett a május és az olvadás, ami azzal fenyegetett, hogy a gépek szép sorban el fognak süllyedni a tó mélyén. Ezért három repülő szárnya alá hordókat erősítettek, hogy így tartsák azokat a víz felszínén. A háború zűrzavarában viszont a velük szövetséges britek egy Hurricane gépe lecsapott a Junkersekre, így valamennyi nmet gép a tó fenekére került. 

Egészen a nyolcvanas évekig nem nagyon foglalkoztak velük. Ekkor lelkes roncskutatók indultak a keresésükre, és sikerrel is jártak. Néhány mélyebben levő Ju52 kiváló állapotban volt, 1983-ban egyet kiemeltek és helyre is állítottak. 

Ezek után kedvet kaptak a többi gép felszínre hozásához is, hogy a restaurált géplegendák múzeumba kerülhessenek. 1986-ban újabb négy példány emeltek ki, amelyeket megtisztítottak az üledéktől, majd darabokra szerelve szállítottak el. Ezek ma már valóban kiállítva tekinthetőek meg. 

Ám maradt még a vízben repülő, ráadásul az egyik kiváló állapotú Junkers egészen sekélyen nyugszik. Már két méteres mélységben elérhető egyik része, és a búvároknak maximum 8 méterig kell ereszkedni, ha az egészet körbe akarják úszni. Ugyan a tó kicsit félreeső helyen van, de megéri a fáradtságot. Na nem mintha ha Narvik körül a tengerben ne lenne pont elég roncs, de ha már valaki elvetődik arra, ezért a különleges merülőhelyért megéri az édesvízi kirándulás.

Nem minden víz alá került repülőgép nyújt ugyanolyan merülési élményt.

Időnként írok bejegyzéseket olyan búvárhelyekről, ahol a fő attrakció egy repülő roncsa. Most már nagy utasszállítónál is lehet merülni, de a történelmi jelentőségű, ismert gépnek számító bombázók, vadászok roncsai is sokakat vonzanak. 

Ám a világ néhány pontján található repülőroncsok nem sorolhatóak a legendás gépek közé, sőt. Egy kicsi, a víz alatt is törékenynek látszó Cessna vagy Piper körbeúszása nagyjából 3-4 perc, mivel nincs nagy belső tere, alig van mit nézni. Ráadásként soha nem olyan masszívak, mint egy méretes hajó, így hamar elkezdenek szétesni.

Szóval a naplóba be lehet éppen írni, hogy az ember ennél vagy annál a roncsnál búvárkodott, de igazán emlékezetes merülés nem lesz belőle, hiába repülőről van szó. Nekem is volt lehetőségem ilyen erősen megrongálódott repülőgép roncsánál szétnézni, de ott legalább az ember érezte, egy történelmi kor tanújáról van szó, hiszen az Adria felett (is) dúló jugoszláv polgárháború idején került a víz alá.

Így aztán azt hiszem, bármennyire jópofa ötletnek tűnik a repülők süllyesztése, ami viszonylag olcsó lehetőség a mesterséges zátony kialakítására, nem tökéletes megoldás. Maximum akkor lehet létjogosultsága, ha élő, természetes zátony közelében van plusz látványosságként- de akkor meg arra kell vigyázni, ne a korallokra dobják rá, mert több kárt okoz mint hasznot.

Ha viszont jól sikerül minden, és szép lassan benövi a tenger élővilága a kiszuperált vasmadarat, akkor folyamatosan az is az élőhely részévé alakul át. Így azért lehet némi érdekessége- önmagában viszont nem olyan sok lenne.

Floridában két F-101 Voodoo típusú harci repülőgépet süllyesztettek el mesterséges zátonynak idén nyáron.

A McDonnell által gyártott kísérő vadászgépet 1957-ben állították szolgálatba, de nem sokáig számított elsővonalbeli típusnak az elért sebességi rekordok ellenére. Ám a taktikai felderítőgépként RF-101 jelet kapott változat jóval tovább volt hadrendbe állítva, a kubai rakétaválság és a vietnami háború idején is sok bevetést teljesítettek velük.

A Voodoo aránylag nagyméretű vadászgépnek számított, több mint 20 méter hosszú és 12 méter fesztávolságú a sárkánya. Éppen ezért a mesterséges zátonyként víz alá küldött két gép is elég nagy ahhoz, hogy több búvár is nyugodtan elnézelődjön a roncsoknál egymást nem zavarva. Nyilván pont ezért nem csak egyet küldtek a tenger fenekére idén júniusban Panama City közelében.

Mivel a mélység csak 23 méter a roncsoknál, gyakorlatilag bárki merülhet rajtuk. Az már egy másik kérdés, hogy csak az egyik áll abban a pozícióban, ahogy tervezték, a másik a süllyedés közben megfordult, és fejjel lefelé érkezett a homokba. Ám az élővilágot nem zavarja ez az apróság, villámgyorsan megjelentek a Voodoo-k közelében a kisebb-nagyobb halak.