Big Blue Búvár Blog

Cornwall közelében egy kék cápa megsebesített a lábán egy búvárt, aki a hírek szerint nem sérült meg súlyosan - sőt, inkább amiatt aggódik, hogy az eset rossz fényt vet a cápákra.

A meg nem nevezett nő július 28-án dél körül vett részt a Blue Shark Snorkel Trips, egy penzance-i székhelyű hajós cég által szervezett cápás kalandon. Amennyiben az esetnek nem volt konkrét kiváltó oka, azaz nem volt provokált támadás, akkor ez az egyetlen ismert eset, amikor cápaharapás történt brit vizeken.

Az üzemeltető nyíltan beszélt az incidensről. Az utolsó dolog, amit szeretnének, hogy a sajtóban megjelenő híresztelések rossz hírét keltsék az eset miatt nem hibáztatható cápáknak, mondták el.

"Azonnal követtük a vészhelyzeti intézkedési tervünket, és elsősegélyt nyújtottunk az érintett személynek. A parti őrség tanácsait és helyzetértékelését követően a személy saját lábán hagyta el a hajót, és a parton további ellátásban részesült.".A parti őrség Penzance kikötőjében találkozott a túraszervező hajójával, ahol a mentőszolgálat személyzete készenlétben állt.

A vendég hangsúlyozta, hogy sérülését nem szabad a cápa agressziójára fogni. "Annak ellenére, hogy így végződött a kirándulás, csodálatos volt látni ilyen fenséges teremtményeket a közegükben, és egy pillanatig sem szeretném, ha ez a szokatlan esemény beárnyékolná egy amúgy is üldözött faj hírnevét" - jelentette ki. A nő megköszönte hogy  a Blue Shark Snorkel Trips személyzete segítségére sietett és azonnal és jól reagáltak.

"Noha nagyon ijesztő volt az incidens, a körülöttem lévő emberek kedvessége és nyugalma rengeteget számított" - mondta. "Mindannyian vállaljuk ezeket a kockázatokat, amikor belépünk egy ragadozó élőhelyére, és soha nem tudjuk teljesen megjósolni egy vadállat reakcióit."

A cég közölte, hogy azóta is konzultációt folytat cápaszakértőkkel, hogy megértsék, miért történt az incidens.

A Blue Shark Snorkel Trips "közvetlen és interaktív találkozásra ad lehetőséget a kék cápákkal természetes környezetükben". Kis csoportokkal hajóznak ki, s a felszínen lebegő búvárok testközelből láthatják a kékcápákat. A weboldalon hangsúlyozzák, hogy "Ezek a kirándulások nem ajánlhatók azoknak, akiknek nincs korábbi búvártapasztalatuk. Magabiztosnak kell lenniük a nyílt vízben, és tiszteletben kell tartaniuk, hogy vadon élől állatokkal vannak a tengerben."

A cápás úszásokra a Celtic Fox nevű hajóról kerül sor, akár 30 km-re a partoktól. A vízbe csalit engednek, és figyelmeztetik a vendégeket, hogy időnként akár három órát is várniuk kell a cápák megjelenésére.

A kékcápák (Prionace glauca) nyaranta a Karib-tenger felől úsznak el az Egyesült Királyság vizeibe, hogy főként apró halakkal és tintahalakkal táplálkozzanak. A faj az IUCN Vörös Listáján a veszélyeztetett közeli kategóriába sorolt, világszerte halászott faj. A kékcápák uszonyai roppant nagy számban kerülnek piacra a hongkongi uszonykereskedelemben.

A sajtó reakciója az incidensre általában visszafogott volt, bár akadt lap, amelyik némileg szenzációhajhász címet adott a nem különösebben veszedelmes cápaharapásnak.

Mindenki beszámolt az ijesztő balesetekről Hurghada közelében. Lehet ennek kapcsán még újat, okosat mondani?

Megjelentek szenzációhajhász írások illetve sokkal alaposabb elemzések is a két halálos áldozatot követelő cápatámadások kapcsán, és nem szeretném ezeket megismételni. Azt leszögezem, a valójában nem sokat mutató, csak egy áldozat utolsó pillanatait megörökítő videót nem osztom meg, kegyeleti okokból.

Amit tudunk: egymástól alig pár száz méterre történt a két támadás, nagyjából ugyanabban az időszakban- esélyes, hogy ugyanaz a ragadozó követte el őket. Egy idősebb, évek óta Hurghadában élő osztrák nő esete kapott nagyobb nyilvánosságot, hiszen róla készült a fent említett videó. A második áldozat, egy negyvenes éveiben járó román nő esete csak később került nyilvánosságra. Nyilván az egyiptomi hatóságok igencsak óvatosan jártak el, mert a nyári szezon közepén nagyon nem hiányzott nekik az, hogy így kerüljön be Hurghada a hírekbe.

Vizsgálatot indítottak, a partot pedig pár napra lezártak. Talán majd mutatnak képeket egy kifogott cápáról is, hogy "megvan a bűnös". Az első hírek még nem voltak egyértelműek, mostanra viszont úgy tartják, mind a két támadást tigriscápa követte el. Ez egy kifejezetten nagytestű, a Vörös-tengerben is előforduló, veszélyesnek számító cápafaj, tehát nem kizárható, hogy tényleg így történt.

Hogy miért pont most, miért így? Azt nem tudjuk, és én azt gondolom, soha nem is fogjuk megtudni. A cápák nem tesznek vallomást. A nyílt tengerben osztozunk a területen a tengeren élőlényekkel, és megesik hogy valaki megsérül- néha csak egy tengeri sünbe lép valaki, más súlyos medúzacsípést szenved el, és valóban, előfordulnak cápatámadások is. Ahogy az jellemző, most sem falta fel egészben az embert a cápa, de a sérülések túlságosan súlyosak voltak, az áldozatok nem élhették túl a támadásokat, hiszen egyszerűen elvéreztek. Talán akkor sem lehetett volna rajtuk segíteni, hogy ha közvetlenül mellettük van valaki, aki segíteni próbál. Csak reménykedhetünk, ez tényleg két kirívó, egyedi eset volt és nem fordul elő hasonló a közeljövőben.

Ilyenkor jó lenne nagyon okosakat mondani arról, hogy lehet tuti módon megelőzni a cápák támadását. Ne menjünk vérző sebbel a vízbe, kerülni kell a cápákat vonzó csapkodó mozdulatokat, a vizelést, ne távolodjunk el a zátonytól, de... Milliónyi turista csinál ilyet, és csak töredéküket éri támadás. 

Tudom, hogy az is rettentően semmitmondó, hogy a tengerben fürdőzők és a cápák nagy számához képest mennyire elenyészően ritka a cápatámadás, mert aki áldozatul esik, annak pont nem számít a statisztika. Igen, a cápák ott vannak a vízben, és általában nem történik semmi. Pont, mint ahogy gyakran maga a tulajdonos nem érti, egy-egy esetben miért támadott meg valakit a kutyája. Magyarázat nincs, de a baleset attól még megtörtént, és aki átélte, azt nem vigasztalja semmilyen utólagos okoskodás.

Búvárként általában kevésbé vagyunk veszélyben, hiszen mi jól látjuk, mi van körülöttünk, csoportban merülünk. De azért mi is szoktunk egyszerű nyaralók lenni, és nem jó arra gondolni, hogy velünk pancsoló családtagjaink veszélyben lehetnek. Veszélyben vannak? A fenti statisztikák azt mutatják, nem igazán. Az óvintézkedések betartása még ezt a csekély esélyt is csökkenti. Tehát akkor egyáltalán nem kellene félnünk? 

Nem merem ezt így kijelenteni, mert tudom, van egy zsigeri félelem a többségben, ha a cápák kerülnek szóba. Ha egyáltalán nem kellene félni, akkor most miért halt meg két ember, vetődik fel a jogos kérdés? Szóval azt mondanám, az óvatosság nem árt, de ha megkérdeznek, akkor én azt mondanám, a tengerben ezer más dolog miatt is óvatosnak kell lenni. Sodrás és hullámzás, éles korallok, mély víz, medúzák, bármi sodorhat veszélybe. 

Vigyázzunk magunkra és másokra, "ne tegezzük le" a tengert és az óceánt, figyeljünk a környezetünkre, és így tovább, mondhatnám a szokásos dumát. De nincsenek csodatévő módszerek, és csalhatatlan megoldások. Ami van, az a vágy, hogy tengerre szálljunk. Hogy a vízben legyünk. És ez a vágy meg is marad. A hírek hatása is elmúlik, pár nap múlva ugyanott, ugyanúgy fognak strandolni százak, ahol ma még tilos a vízbe menni. Amit megtehetünk, hogy az önfeledt szórakozás mellett egy picit megfontoltabbak, óvatosak vagyunk- nem csak a cápák, hanem minden más miatt is. Amikor pedig nincs baj, akkor ugyanúgy élvezzük a tengert, mint ahogy mindig is szoktuk.

Az egyiptomi búvárkodásról

Egy búvár a merülés után esett el, és így vesztette életét.

A merülések előtt, alatt, után nem mindig jár a fejünkben az, hogy a felszínen ugyanúgy leselkednek veszélyek a nehéz felszereléssel cipekedő búvárra, mint ahogy a mélyben is óvatosnak kell lenni.

A napokban az Egyesült Királyságból érkezett szomorú hír: a St Brides Bay Pembrokeshire-ben viszonylag ismert merülőhely, és itt történt végzetes baleset. Az öbölben jó a látótávolság a köves-kavicsos aljzat felett, még kezdő búvárok számára is ajánlható parti merülőhely.

Egy búvár a merülés végeztével itt igyekezett a partra, amikor olyan szerencsétlenül csúszott meg a köveken, hogy elesett, és visszasodródott a vízbe. Társai riasztották a hatóságokat, akik megtalálták az áldozatot, ám segíteni már nem tudtak rajta.

Valószínűleg ez inkább egy szerencsétlen eset volt, ám emlékeztetnie kell minket arra, hogy búvárbalesetek a felszínen is történnek. Előfordulnak ilyen esések, aminek általában ficam, törés a vége, de néha történhet rosszabb is. Figyeljünk oda magunkra és egymásra a víz alatt és felett egyaránt!

Óriási kártérítést kap egy elhunyt búvár fia, ám sokak szerint kérdések is felmerülnek az ügyben.

Nagy jelentőségű precedenst teremthet egy ítélet: egy orkney-i (Skócia) chartervállalkozást arra köteleztek, hogy fizessenek 290 000 font (közel 120 millió forint) kártérítést egy búvár még gyermekkorú fiának, aki 2012-ben a Wrath-foknál történt merülés közben meghalt.

A Scapa Flow Charters ellen indított ügyet az edinburgh-i Court of Session elé terjesztették a kilencéves Vincent Warner nevében, aki még csak csecsemő volt, amikor 50 éves, Sutton Coldfieldből származó édesapja, Lex életét vesztette egy technikai merülés során.

Warner özvegye, Debbie 2018-ban nyert pert az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bíróságán, így a fiuk nevében polgári peres eljárást indíthatott.

A bíróság megismerkedett a balesetet történetével. Lex Warner teljes búvárfelszerelésben esett el az MV Jean Elaine nevű charterhajó fedélzetén, de annak ellenére, hogy Andy Cuthbertson kapitány a baleset után megkérdezte, ki akarja-e hagyni a merülést, ragaszkodott hozzá, hogy jól van. Így a vízbe ugrott és leereszkedett a végzetes mélymerülésre.

A bíró, Lord Sandison azonban úgy ítélte meg, hogy Cuthbertson "nem tett eleget annak érdekében, hogy minimalizálja a nehéz felszerelést cipelő, uszonyban a fedélzeten mozgó búvárokra leselkedő kockázat csökkentéséért". Azt mondta, hogy az esés hasi sérülést okozott Lex Warnernek - akit "nagyon tapasztalt búvárként" jellemeztek -, ami ahhoz vezetett, hogy végül pánikba esett állapotban 80 méterről vészhelyzetben felemelkedett, amely során elvesztette az eszméletét és szájából kiesett a légzőautomata.

Lord Sandison úgy ítélte meg, hogy ha biztonságosabb gyakorlatot alkalmaztak volna a teljes felszereléssel, uszonnyal mozgása során, Warner akkor sem sérült volna meg súlyosan az esés következtében. Így vélekedése szerint a búvár sérülése a Scapa Flow Charters hibájából és gondatlanságából következett be. Hozzátette, hogy a hatóságnak vannak feljegyzései olyan búvárokról, akik balesetet szenvedtek, mert uszonyban mozogtakk a hajók fedélzetén.

Miközben a baleset sokakat megrázott a technikai búvárok körében, mindannyian tisztában vannak ennek a hobbinak a kockázataival. A teljes felszereléssel mozgás, a mélymerülés komoly kihívást jelent. Azt feltételezni, hogy máshogy mozogva, de teljes felszereléssel elesve biztosan nem következett volna be sérülés, nem igazán megalapozott. 

Ráadásul a kapitány az esést látva egyértelműen megkérdezte a búvárt, nem akarja-e kihagyni a merülést, ám az áldozat nagyon is határozottan maga döntött úgy, hogy lemerül. A bíróság azt sem vette figyelembe, hogy a búvár egy héttel korábban orvosnál volt, és olyan gyógyszert kapott, aminek szedése miatt nem javasolták számára a búvárkodást- és erről senkit sem tájékoztatott.

A 290,000 fontos kártérítés óriási összeg egy búvárvállalkozás számára, és emiatt az amúgy is eléggé megtépázott üzletágban történhetnek kedvezőtlen változások. Itt azért nehéz arról beszélni, hogy a chartercég egyértelműen gondatlan és felelőtlen volt. Ez tehát sokakat elgondolkodtathat a jövőben, hogy és milyen feltételekkel merültessenek bárkit.

Egy fiatal katonai búvár túl messzire ment, hogy jól teljesítsen.

A különféle speciális feladatokat végrehajtó búvárok, legyenek szó haditengerészeti, ipari vagy katasztrófavédelmi búvárokról, már a kiképzés alatt nagy nyomásnak vannak kitéve. Nem a mélység miatti nyomásról gondolok, hanem általában a képzés olyan kemény, hogy egyáltalán nem kézenfekvő a sikeres elvégzése.

A harci búvárok esetén a különféle, legendásan kemény kiképzések közül az amerikai Navy SEALS tanfolyamról már filmek is készültek, de máshol sem éppen vidám mulatság az ilyen. Több helyen volt már rá példa, hogy akár a kiképzők, akár maguk a jelöltek túlfeszítették a húrt, és ennek baleset lett a vége.

Ezúttal egy Új-Zélandon történt tragédia vizsgálata fejeződött be. A 23 éves Zachary Yarwood 2019 márciusában vesztette életét egy éjszakai merülés során. Ekkor már a kiképzés végét jelentő héten jártak, amikor egyre fokozódó terhelésnek teszik ki a jelölteket. Azon a napon már végrehajtottak egy három órás sekély, tájolásos úszást oxigénes újralégző készülékkel, egy mélyebb merülést nitrox légzőgázzal, majd jött egy keresési feladat hat méteres mélységben éjszaka.

Két csoportban indult el a három-három főből álló búváregység. A búvárok jelzőbóját is vittek magukkal, aminek segítségével a felszínen is látni lehetett a haladásukat. Ezeket két embernek kellett volna figyelni, ám ezúttal nem voltak ott. Csak a merülés irányítója, egy készenlétben álló búvár és egy orvos volt jelen, és egy időre még a készenléti búvár is távozott. Így nem nagyon látták, mi történik. 

88 perc után a bóják kötelei összegabalyodtak, ekkor utasítottak minden búvárt a felemelkedésre. Ám kiderült, az egyik csoportból csak egy ember van a felszínen, és azt jelzi, baj van. Mire megtalálták a búvárt, aki a csoportból elveszett, Yarwood nagyjából 15 perce lehetett eszméletlenül a víz fenekén. Az összeakadt kötelek miatt nehezen vitték a hajó fedélzetére és csak késve sikerült riasztani a mentőket. Addig a hajón kísérelték meg az újraélesztést. Ám a búvár az oxigénhiányos állapotban töltött idő miatt olyan visszafordíthatatlan sérüléseket szenvedett el, hogy a kórházban sem tudtak rajta segíteni.

Bár a merülés szervezésében is követtek el hibákat, a baleset közvetlen oka más volt. Yarwood nagyon szeretett volna megfelelni a követelményeknek, ám sokat küzdött azzal, hogy a többi búvárnál több légzőgázt használt, így merülései rövidebbek lehettek. A merülések során egy katonai célra kifejlesztett Dräger újralégzőt használtak, aminek két üzemmódja, a zárt rendszerű oxigénes és a félig zárt nitroxos között a víz alatt is lehetett váltani. A jelöltek körében gyakorlat volt, hogy úgy spóroltak a légzőgázzal, hogy átkapcsoltak az egyik üzemmódról a másikra merülés közben, és próbáltak a maradék levegőből lélegezni.

Yarwood még ennél is tovább ment, az oxigénpalack szelepét is elzárta illetve nyitotta szükség esetén. Amikor megtalálták a víz alatt, ez a szelep zárva volt. Valószínűleg az oxigénhiányos állapot miatt eszméletét vesztette, tehát hiába volt légzőgáz, a szelepet nem tudta kinyitni már. A többi búvár is tudott erről a trükkről, és ugyan érezték, hogy a merülés után szédülnek, közérzetük sem jó, mégis éltek vele hogy megfeleljenek az elvárásoknak. 

A vizsgálat rámutatott a kiképzés hiányosságaira, a túl nagy elvárásokra, a saját biztonsági szabályok be nem tartására, ezért a haditengerészetet komoly pénzbüntetéssel is sújtották. Ám ez nem adja vissza az életét a fiatal búvárnak, aki talán maga sem gondolta, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy ilyen módon próbál sikeresen teljesíteni a kiképzésen. 

Magát lőtte fejbe szigonypuskával egy búvár.

Meglehetősen furcsa baleset történt Dél-Afrikában. Egy lelkész, aki nem csak igét hirdet, hanem a víz alatti vadászat szenvedélyének is hódol, szenvedett komoly sérülést. A 48 esztendős Connie Hallowell Durban közelében szállt vízbe, és épp a fenékre akart úszni, amikor egy nagyobb hullám érkezett. A kezében levő szigonypuska ekkor valahogy elsült, és elsőre nem is sejtette, mi történt. 

Ahogy a fejét próbálta mozdítani, akkor döbbent rá, hogy a szigony az arcába fúródott. Szerencsésen kikászálódott a vízből, segítségért kiáltott, és érkeztek is az emberek. Az életmentők próbáltak segítséget nyújtani, és egy halász pedig levágta a közel egy méteres(!) szigony végét. 

A búvár képes volt mozogni, nem sérült a látása sem. Mint kiderült, csodálatos módon az arcán keresztüllőtt szigony a másik oldalon a bal füle előtt jött ki, ám eközben egyetlen ideget, fontos szervet se sértett meg. Mivel a szigony elkerülte a szemet és az agyat is, a víz alatt vadászó lelkész máris a következő búvártúráját tervezi- de gyaníthatóan legközelebb óvatosabb lesz, hogy ne az égieken múljon a sorsa...

Bomba végzett ártatlan búvárokkal Malajziában.

A robbanószeres halászat sajnos elterjedt, de minden szempontból problémás módja a halfogásnak a szegényebb országokban. A közelmúltban történt tragédia során viszont nem csak a tengeri élőlények váltak egy bomba áldozatául, hanem két búvárturista és helyi merülésvezetőjük.

Pulau Kalaupan közelében, ráadásul egy nemzeti parkban történt a baleset, amit a hatóságok is megerősítettek. Az illetékes miniszter elmondta, hogy a robbanószeres halászat komoly gondokat okoz, ám nyomatékosította, egy elszigetelt esetről van szó, és ez ne tartsa vissza a Malajziába érkező búvárokat a merüléstől. 

A történteknek ugyanis komoly visszhangja volt búvárkörökben. Malajzia kiemelt célországa a búvárturizmusnak, és minden ilyen hír árt az üzletnek. Természetes, hogy a fizető vendég meggondolja, hogy olyan helyre utazzon-e, ahol felülről érkezhet egy gyilkos bomba.

Az eset azért nagyon elkeserítő, mert a nem túl mélyen levő búvárok buborékjai azért elárulják a helyzetüket, érthetetlen, hogy nem látták a "halászok" őket. Az is sokat elárul arról, milyen barbár módszer ez, hogy mind a hárman életüket vesztették a víz alatt.

Ugyan most az emberéletet követelő tragédia miatt beszélnek erről a módszerről, ha egy búvár sem esik áldozatul, akkor is borzasztó halászati formáról beszélünk. A robbanóanyag nem válogat, ledönti a korallokat, megöli a kicsi és a nagy halakat, és a halászok sem a kicsi halakat nem szedik ki, sem azoknak nem mennek utána, amelyek nem a felszínre emelkednek hanema mélybe süllyednek. Esztelen, pusztító módszer ez, ami hosszú távon teljesen lerabolja, élettelenné teszi a korallzátonyokat.

Ugyan lehet, hogy erre az esetre csak pár napig emlékeznek a turisták, de ha nem lesz mit nézni a víz alatt, mert mindenhol robbantások nyomait látják csak, akkor még biztosabban maradnak el a vendégek. A helyi hatóságoknak tehát ezért is mielőbb fel kell lépni a bombával dolgozó halászok ellen. 

A Brother-szigeteknél történt a baleset, amiben egy búvár sérült meg.

Pár napja egy videóról beszélnek a búvárok. A csak kifejezetten búvárszafarik során felkeresett Brother-szigetek körül, a Vörös-tenger közepén merül éppen egy csapat, és már a felvétel elején látható, hogy egy cápa nagyon tolakodó. Az egyik búvárt nagyon megközelíti, aki próbálja magától távol tartani az állatot.

A cápa később visszatér, majd egy kicsit megint elúszik, és utána egy másik búvárt közelít meg. Őt viszont már nem csak megböki az orrával, bele is harap a lábába, és látható, ahogy vérző sebet ejt rajta.

A történtek alapos elemzését meghagyom a szakértőknek, de az még nekem is feltűnik, hogy a csapat tagjai meglehetősen szét vannak szóródva, pedig cápák jelenlétében igyekezni kell közel lenni egymáshoz. Emellett pedig folyamatosan szemmel kell követni a cápát, figyelni kell rá. 

Pusztán a videót látva nem állapítható meg, hol volt a helyi hivatásos merülésvezető, miért nem tartotta egyben a csapatot. Azt sem tudni, volt-e a vízbe ugrás előtt kifejezetten a cápás merülésekről szóló eligazítás. És azt sem tudjuk, a búvár mennyire sérült meg, mi történt vele- remélem, gyorsan felépül. 

Ami viszont biztos: mi csak vendégek, látogatók vagyunk a tengerben. Bármikor előfordulhat váratlan esemény, felbukkanhat egy cápa, lehet egy erős áramlás lefelé. A képzett búvár felkészül az ilyesmire, és próbál jól reagálni- de nem lehet mindent kivédeni. Ennél az esetnél bárki hibázott is, a búvároknak azt tudom javasolni, beszéljék meg a látottatakat profi oktatókkal és igyekezzenek tanulni belőle. 

Mert a búvárkodás nem veszélyesebb, mint bármelyik másik hasonló kedvtelés, csak néha elfelejtkezünk a kockázatairól, miközben élvezzük a merülést. Ha történik is valami, általában ebből se lesz nagy baj, maximum csak kis ijedtség. Az ilyen balesetek viszont figyelmeztetnek rá, hogy merülés közben mindig legyünk észnél.

Egy rejtélyes tragédia elemzésénél felmerült, hogy áramütés volt két búvár halálának oka.

Biztosat ugyan nem tudni még, de nagyon furcsák a körülményei a közelmúltban Kínában bekövetkezett balesetnek. Két rutinos, mélymerülésekben is járatos technikai búvárnak veszett nyoma pár hete, akik a Nagy fal víz alatt levő részeinél végeztek felméréseket.

Nem az egykori császárok építettek falat a víz alá. A kínaiak egy gát építésével felduzzasztottak egy folyót, és ekkor került a felszín alá egy szakasza a hatalmas építménynek. Erről a részről nem sokat tudni, mert az országban gyerekcipőben jár a víz alatti régészet, ám lelkes technikai búvárok saját maguk végeznek kutatásokat, hogy többet megtudjanak erről a többség által nem ismert helyszínről. 

Xu Hayan és Sun Hao nagyjából ötven méteres mélységet tervezett és két és fél órás merülési időt. Ez az ő képzettségükkel és felszerelésükkel nem volt túl sok. Egy másik páros szintén lemerült, ők máshol terveztek felmérést végezni. Elvileg Xu és Sun kellett volna hogy előbb végezzenek, de őket hiába várták.

A mély tóban nem volt egyszerű a keresés. A lemerülő búvárok ráadásul azzal szembesültek, hogy rengeteg a háló, a varsa, a beszakadt zsinór, és ezek mind veszélyforrást jelentettek. Próbáltak szonárral keresni, minden gyanús jelnél merültek, de eredmény nélkül. Végül távirányítású eszközzel, 62 méteres mélységben találták meg az egyik búvárt, mellette kicsivel pedig a másik áldozatot.

Nagyon ritka az olyan baleset, ahol két, magasan képzett búvár gyakorlatilag ugyanakkor, ugyanott kerül olyan bajba, amit nem tud megoldani egyikük sem. Előfordult már, hogy az egyik búvár rosszul lett, és társa mentés közben járt szerencsétlenül, de itt a jelek szerint nem ez történt. 

Valami másra viszont felfigyeltek az áldozatokért lemerülő búvárok. A tó fenekén nem kevés élettelen halat találtak, és elkezdtek gyanakodni. Kínának ezen a részén, bár tiltja a törvény, még ma is halásznak úgy, hogy áramot vezetnek a vízbe. Ez a barbár módszer nagy pusztítással jár, sok elpusztult hal nem a felszínre emelkedik hanem simán csak elmerül, és a helyszín utána nagyjából úgy néz ki, mint amit most a kereső búvárok láttak. Idén áprilásban is ítéltek el árammal halászó embert, de félő, volt, akit ez sem tartott vissza, s akár emberéletet is követelhetett ez.

A búvárok ugyanis látszólag minden sérülés nélkül voltak a tó fenekén, és egyikük sem tett semmit azért, hogy a felszínre jusson, noha baj esetén elvileg ez lenne az elsődleges fontosságú. Ha elektromos sokk érte őket, akkor ez magyarázatot jelenthetne. Ezt majd a halottkém vizsgálata deríti ki- vagy sem. Nem mindig lehet utólag feltárni az összes körülményt, de árulkodó lenne, ha például a búvárkomputerük adatai szerint mind a ketten pont ugyanabban a pillanatban kezdtek mozdulatlanul süllyedni a tó fenekére. Bármennyire csak teória, ijesztő a gondolat, hogy ez a lehetőség egyáltalán felmerülhet- mint ahogy az is hihetetlennek tűnt, amikor pár éve úgy haltak meg búvárok, hogy dinamittal halászók a közelükbe dobták a robbanószert.

Természetesen azért lehet más forgatókönyv is, és az ilyen balesetek feldolgozása amiatt fontos, hogy levonhassák a tanulságokat. Akár azt is, hogy a helyszín nem biztonságos, és ott ne merüljenek többet- egyetlen víz alatti kutatás sem éri meg azt, hogy emberéletet kockáztassanak miatta. Esetleg maradnak a távirányítású eszközöknél, hogy feltárják a Nagy fal víz alatti szakaszának titkait.

Két extrém mélységű búvárrekord-kísérlet is tragédiával végződött.

A mélymerülések világa külön kategória a búvárkodáson belül. Az amatőr búvárok maximum 30-40 méteres merülésein túl vannak a technikai búvárok körében már rutinszerű 80-100 méterei. De amikor arról beszélünk, hogy 200 méterre vagy tovább ereszkedik valaki, egészen szélsőséges kihívásról beszélünk.

Ez a régió még ma is veszélyes, 200 méter alatt nem lehet elkövetni egy apró hibát se, mert ott már nincs, aki menteni tudná a jellemzően egyedül, maximum egy társsal merülő búvárt. Rengeteg tanulás és tervezés előzi meg azt, hogy valaki egyáltalán elgondolkodhasson egy ilyen rekordon. És sajnos több eset bizonyítja, még a felkészült búvárok is kerülhetnek bajba.

A napokban két ilyen hírt is olvastam. Miközben nagyon sajnálom az áldozatokat, nem tudok nem arra gondolni, megéri-e vállalni a kockázatot. Biztos vagyok benne, amikor elindultak a mélységbe, számoltak azzal, hogy esetleg nem térnek vissza, de nyilván nem volt bennük öngyilkos szándék. Hitték, hogy képesek rá- hiszen korábban hasonló mélységekben jártak már. Mégis mélyebbre vágytak, vállalva a veszélyt. Hát ezért nagyon különleges a mélységi rekorderek világa.

Görögországban egy bolgár búvár, Teodora Balabanova és férje merült alá. Helyben vezettek egy búvárbázist, mellette saját kedvükre is merültek, elsősorban nagy mélységekbe. A kitűzött cél 231 méter volt, mélyebb, mint amit valaha elért egy nő. Valami baj történt, Teodora túl gyorsan emelkedett fel és életét vesztette. Férjével vészhelyzeti dekompressziót hajtottak végre és kórházba szállították súlyos állapotban.

Szintén rekordmélységbe készült a lengyel Waclaw Lejko, aki 275 méterre szeretett volna ereszkedni Olaszországban, a Garda-tóban. Őt hiába várták a felszínen, valami baj történt a mélyben: csak távirányítású eszközzel sikerült megtalálni, 230 méterrel a felszín alatt.

Nem tudhatom, ezek a tragédiák bárkit elriasztanak-e a mélymerülési rekordoktól. Valószínűleg nem, hiszen már évtizedekkel ezelőtt történtek hasonló esetek. A felfedezők, akár búvárok, repülők, sarkkutatók, mindig is vállalták a veszélyt, és nekik köszönhető az, hogy ma rutinszerű néhány olyan dolog, ami régen elképzelhetetlennek tűnt. Csak éppen az áldozatok hozzátartozóinak lehet nehéz feldolgozni, hogy miért pont nekik kell kitaposni az utat mások előtt?

Felnőtt emberek vagyunk, nem szólhatunk bele mások döntéseibe. De azt akár búvárként is észben tarthatjuk, mindannyiunknak lehet egy szint, ami már nem nekünk való. Nem 200 méterről beszélek, annál jóval kevesebbről, mégis dönthetek úgy, nekem valami túl mély, túl kockázatos. Engem a balesetek arra emlékeztetnek, mindig lehet még óvatosabb, még megfontoltabb. Mert bárhogy nézzük, a búvárkodásban is rajtunk múlik igen gyakran, mennyire feszítjük túl a húrt.

Persze ez az élet ezer területére igaz, az autóvezetéstől az edzésig... Szóval nincs ebben nagy újdonság vagy különösebb bölcsesség. Emberek vagyunk, feszegetjük a határainkat- tegyük ezt ésszel, legyen szó bármiről.