Big Blue Búvár Blog

Egy búvárbaleset utáni vizsgálat arra mutatott rá, ilyen helyzetben a késlekedés dönthet életről és halálról.

Egy 38 esztendős brit búvár, Melanie Stoddart a Maldív-szigeteken egy álomnyaralás során vett részt egy szervezett merülésen a Vaavu atoll közelében. Ám a csodásnak induló nap tragikusan végződött, és ennek okait otthon, az Egyesült Királyságban is vizsgálták a halottkémek.

Melanie rutinos búvár volt, barátjával együtt szállt fel még 2012-ben egy búvárhajóra, amivel egy korallzátonyhoz indultak. A délutáni órákban a merülés után lett rosszul, már a hajó fedélzetén. Oxigént adtak neki, majd elvitték a resortba, ahol az orvos megvizsgálta, és intézkedett, hogy azonnal szállítsák hiperbár kezelést végző intézménybe. Az ehhez szükséges kamrák drága berendezések, de minden országban van ilyen, több is, ahol gyakran megfordulnak búvárok. A Maldív-szigetek sem kivétel, de értelemszerűen nincs minden szigeten ilyet üzemeltető egészségügyi intézmény.

A búvár szállításával viszont késlekedtek, nem helikopterrel juttatták kórházba, hanem motorcsónakkal mentek érte több, mint 40 mérföldnyi távolságból. Már este volt, mire odaértek vele, ahol megvizsgálták, de állapota miatt nem kapott hiperbár kezelést, továbbvitték a fővárosba. Maléban próbálták stabilizálni állapotát, ám akkor már nem tudtak segíteni rajta, a hajnali órákban Melanie elhunyt.

A boncolás során egyértelművé vált, hogy a vérében és a szövetekben felhalmozódott nitrogén okozta a halálát, azaz ún. dekompressziós betegség áldozata lett. Még igen súlyos esetekben is segíteni tud az ebben szenvedőkön a hiperbár kezelés, de az időtényező kulcsfontosságú: minden perc számíthat. Utólag képtelenség megmondani, hogy gyorsabb cselekvés esetén a búvár túlélhette volna-e a balesetet, de az, hogy kilenc órával a tünetek jelentkezése után került megfelelően felszerelt kórházba, igen soknak számít. 

A halottkém jelentésében is csak feltételezésekre tudott alapozni, ám véleménye szerint nem kizárható, hogy az idejében elkezdett kezelés megmenthette volna a búvár életét. Családja szerint a merülés szervezője nem volt felkészülve ilyen baleset esetén a gyors cselekvésre, ezért őket is felelősség terheli.

A sokat utazó búvárok számára ebből a történetből is van leszűrhető tanulság. Egyrészt az, hogy olyan szervezőt kell keresni lehetőség szerint, aki képes vészhelyzetben gyorsan és hatékonyan cselekedni. Másrészt fontos, hogy a búvár rendelkezzen olyan biztosítással, ami a speciális kezeléseket is téríti, tehát ne a kórházban kelljen alkudozni arról, ki vállalja a költségeket. Harmadrészt pedig rossz közérzet esetén nem szabad várni, azonnal segítséget kell kérni, mert minden perc számít. Nem egyszer fordul elő, hogy a búvár nem érzi jól magát, de nem szól senkinek, sőt, akár merül tovább, és ezzel csak súlyosbítja a tüneteket.

Még a minden előzetes rutin nélkül merülésre befizető turistáknak is tisztában kell lenni azzal, hogy vannak bizonyos kockázatai a búvárkodásnak. Aki ilyen programon akar részt venni, válasszon megbízható búvárbázist, és nyugodtan tájékozódhat előre is a veszélyekről, a merülés során pedig óvatosan, megfontoltan cselekszik. A búvárkodás alapvetően biztonságos kedvtelés, de sokat tehetünk azért, hogy tényleg az legyen. A balesetek elemzése abban segít, hogy felhívja a figyelmet arra, milyen hibákat követhetünk el- ezért fordítanak az utólagos vizsgálatokra olyan nagy gondot a világ minden részén.

Tragédia történt egy bálnanéző túrán Mexikóban: a vízből kiugró hatalmas szürke bálna a csónakra esett, és életét vesztette egy turista.

Nagy üzlet a világon mindenfelé a különleges élőlényekkel való találkozásról szóló túrák szervezése. Ilyen persze a szárazföldön is van, léteznek lesek, ahol például medvéket vagy paradicsommadarakat lehet megfigyelni, az afrikai szafariknak is rengeteg a vendége. A helyi adottságok függvénye, hogy van-e olyan igazán népszerű állat, amit sok fizetni is hajlandó ember nézne meg természetes közegében.

Mert ez a kulcs, hogy nem állatkertben akarjuk látni a vadállatokat, hanem az élőhelyükön. Esőerdőben vagy szavannákon, esetleg a tengerben. Mert ott is bőven akad turistákkal tömött hajó, akik lelkesen, boldogan nézik a delfineket, cápákat, bálnákat. Utóbbiak mostanában különösen "divatosak", ha lehet ezt a szót használni. Persze az ilyen trendekkel nagy gond nincs, hiszen elvileg ez egy mindenkire veszélytelen üzletág, ami ráadásul környezetbarát is lehet. A helyiek nem vadásszák a bálnákat hanem mutogatják, és még jobban is keresnek, így aztán mindenki boldog.

Feltéve, hogy tényleg mindenkire veszélytelen módon szervezik az ilyesmit. A tengeri emlősök között cikázó csónakok sérülést okozhatnak az állatoknak, míg a nagyobb testű emlősök egyetlen mozdulata kiüthet egy embert. A vendégek elvárása az, hogy minél közelebb kerülhessenek a természetben élő állatokhoz, tehát sok helyen nem feltétlenül ügyelnek a biztonságos távolság megtartására. Néha akár meg is lehet simogatni a bálnákat...

Az esetek messze túlnyomó többségében ebből nincs baj. Látni videókat arról, milyen, amikor egy bálna majdnem felborítja a csónakot, de ez csak addig látványosság, amíg valami baj nem történik. Jelen esetben a bálna állítólag akkora erővel csapódott a fedélzetre, hogy többen vízbe estek. Egyikük, egy nő meghalt, két embert pedig kórházban ápolnak.

A történet hihető, hiszen egy szürke bálna több, mint harminc tonnás is lehet! Egy buszméretű élőlény közelében pedig vigyázni kell. A hajósoknak figyelni kell arra, merre úsznak, de gyanítható módon sokan úgy manővereznek, hogy gyakorlatilag az útjukban helyezkednek el, azaz így pont a csónak alatt úsznak el a bálnák. Ez roppant látványos lehet, születhetnek a képek és a videók, végülis ezért fizetünk.

Fogalmam nincs, ez a mostani baleset kivédhető lett volna-e. Nem feltétlenül úgy reagálnak az állatok, ahogy azt várják a hajósok, történhet olyasmi, ami megzavarja őket és így tovább. Pont emiatt vannak ellenérzéseim a mostanában gyakori cápaetetéses merülésekkel szemben, mert az jó, hogy közel jönnek, de az nem, hogy esetleg a csalitól túlságosan bevadulnak és sérülést okoznak. A kiszámíthatatlan viselkedés bármelyik élőlény esetén előfordul.

Azt fontos tudni, az ilyen baleset sose az állat hibája. Ahogy fentebb írtam, ez az ő természetes közege, ő van "birtokon belül". Nyilván az ember csak afféle zavaró tényező az apró csónakkal, ha bármi okból a bálna ki akar ugrani a vízből, eszébe sem jut, ki másnak lehet ebből baja. Mivel mi vagyunk a vendégek, nekünk kell betartani a szabályokat. Persze én is csak okoskodok, azért inkább mennék közel, ha tehetném! Csak talán az utolsó egy lépés távolságot tartanám meg, amikor eszembe jutnak ezek a történetek.

Az Egyesült Államokban tényleg mindenkit beperelnek. Innen nézve különös, hogy bíróság elé citálnak olyan feleket, akiknek adott esethez semmi köze nincs, és iszonyú összegű kárterítéseket követelnek mindenért.

A közelmúltban újabb efféle történetről olvastam. A kiindulópont természetesen nagyon szomorú: egy férfi életét vesztette még 2008-ban. Az Andrea Doria roncsánál merültek, ami körülbelül 70 méteren nyugszik, tehát magasan képzett technikai búvárok számára ajánlható a legendás hajó felkeresése. Az 1956-ban elsüllyedt luxus óceánjáró nem csak mint roncs érdekes, a kihívás miatt is szeretnek merülni az Atlanti-óceán hideg vizében.

A 38 éves Terry Sean DeWolf már 20 éve búvárkodott, száznál is több mélymerülést hajtott végre, tehát megvolt a kellő tapasztalata ehhez az expedícióhoz. A túrát Richie Kohler, egy rutinos roncsbúvár vezette, aki a televízióban is sugárzott ismeretterjesztő sorozatok egyikében is feltűnt. Kohler bérelt egy hajót, és összeállt a csapat, aminek minden tagja aláírta a szervezőt mentesítő felelősséglemondó nyilatkozatot.

Az első napon mindenki sikeresen végrehajtotta a merülést, de másnap DeWolf eltűnt. A búvárt órákkal később találták meg a mélyben az Andrea Doria közelében, életét már nem lehetett megmenteni. A halottkém jelentése szerint olyan szívelégtelensége volt, ami a végzetes napon szívrohamot okozott, ezért balesetnek minősítette halálát.

DeWolf házas volt, feleségével közösen három gyermeket nevelt. A gyászoló asszony a baleset után két évvel fogadott fel egy rámenős ügyvédet, hogy perelje be az összes szóba jöhető felet: nem csak a túra szervezőjét és az utolsó merülésén használt felszerelés gyártóját, de még a hajó tulajdonosát, a techinikai búvár tanfolyamot kínáló szervezetet, sőt, egy tévétársaságot is.

A bíróság először arról döntött, egyáltalán ki perelhető. A búvártanfolyamot kínáló oktatási rendszert azonnal kihagyta az eljárásból, mint ahogy a hajó tulajdonosát is, ugyanis ő akkorra már elhunyt. A televíziós társaság bűne az volt a felperes szerint, hogy az ő műsorukban láthatta a túraszervező Richie Kohlert az áldozat, és az a kép alakulhatott ki benne, hogy Kohler magasan képzett búvár- ezt az indoklást a bíróság nem fogadta el, így aztán a tévéseknek sem kellett bíróságra járkálniuk.

Az ügyvéd a felszerelés gyártóját és a túra szervezőjét változatos érvekkel próbálta bűnösnek beállítani. A gyártó kijelentette, különösnek tartják, hogy az eset után két évvel sem történt meg a felszerelések vizsgálata, noha azokról a feleségnek volt joga dönteni. Feltételezésük szerint arra vártak, hogy az elemek lemerülnek, az adatok elvesznek, és akkor nem marad bizonyíték a védekező gyártó kezében. 

Kohlert is teljesen összefüggéstelen érveléssel próbálta zavarba hozni az ügyvéd. Rámutatott, hogy Kohlernek nem volt meg bizonyos oktatói képesítése, ami azért volt értelmezhetetlen, mert Kohler nem is akart tanfolyamot tartani DeWolfnak, sőt, utóbbi ugyanolyan szintű képzettséggel rendelkezett, mint a túraszervező. Az ügyvéd egy szót sem szólt arról, hogy a halottkém szívrohamról írt, pusztán feltételezésekkel állt elő, amelyek mind arról szóltak, miért felelős a túrát vezető búvár.

Az esküdtszék a tárgyalás végén rövid megbeszélés után minden vád alól felmentette Kohlert és a felszerelés gyártóját. Nem fogadták el a feleség érvelését, mert nem tudták bizonyítani állításaikat. Az asszony természetesen fellebbezett, de itt is elbukott a per. Bár mindenki együttérzett a családdal a veszteség miatt, az egész ügyből érződött, hogy egy nagy összegű kártérítés jelentette a legfőbb motivációt a pereskedésre. És persze a feleség és ügyvédje még mindig nem adta fel: újabb bírói fórumhoz fordultak az ügyben, noha a baleset óta már hét év telt el... Talán ezúttal nem akarnak még párakat bevonni a perbe, például a búvárkodás feltalálóit, vagy az Andrea Doria elsüllyedéséért felelős embereket.

Megint egy hajmeresztő cápás jelenet, ezúttal a búvár megúszta. Vajon mindig, mindenki ilyen mázlista lesz?

A felvételt Dél-Afrikában készítették, egy csalizós tigriscápás merülésen. Az etetett ragadozók itt is egészen közel mennek a búvárokhoz, egy kicsit már túlságosan is, szinte rápróbál arra, milyen ízű lehet a felszerelése.

Akkor ismételjük át a dolgokat! A csalival vonzott cápák viselkedése nem mondható éppenséggel természetesnek. Túlságosan bizalmaskodók lesznek, a búvárok jelenlétét azonosítják a táplálékkal, és amikor a könnyű kaját keresik, sérülést is okozhatnak. Nem egyszer volt már ilyenre példa.

A gond az, hogy ez nem egy kis termetű cápa, hanem egy hatalmas tigriscápa, látható, hogy hosszabb, mint a búvár. Erről a fajról tudni kell, hogy az egyik legveszélyesebb cápa, nem egy ember esett már áldozatul a támadásának. A legnagyobb példányaik öt méteresre is megnőhetnek és 900 kilogrammosak lehetnek. A csúcsragadozók állkapcsaiban borotvaéles fogak vannak, amelyekkel akár egy teknős páncélját is át tudja harapni. 

A különleges alakú fogakba bármi beleakadhat, egy pillanatra a felvételen látható búvár felszerelését is rángatja az állat. Én értem, hogy nem történt baj, és most lehet veregetni egymás vállát, micsoda kalandot éltek meg, de ugye nem kell magyarázni, a "néhány" cápafog valamelyike felsérthette volna a bőrt pár helyen? Vagy megrongálhatta volna a felszerelést. Esetleg beakadhatott volna valami, és az ideges cápa a mélybe vagy bárhová ránthatta volna magával az embert, és akkor senki utána nem tudott volna menni.

Sejthető, hogy a cápa viselkedése is megváltozik, ha a búvár esztelenül kapkodni, pánikolni kezd, ami könnyen előfordulhat, amikor egy 3-4 méteres cápa kezdi el "kíváncsiságból" rángatni. Kinn a nyílt tengeren pedig a kis sérülés is lehet végzetes, hiszen mire kikerül a búvár vízből, majd a partra viszik, akár el is vérezhet. 

Ehhez képest nekem érdekes volt, hogy sokan lájkolták ezt a felvételt. Én bevallom, hogy nekem nem tetszett, nem vágyom ilyen merülésre, nem tartom jónak ezt a fajta csalizást. Mindenki azt állítja, baromira értenek a ragadozók nyelvén és szuperbiztonságos az összes merülés, de ebben a fenti helyzetben bármilyen tragédia lehetősége benne volt. Ez az én személyes meggyőződésem, és nehezen lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről.

Azon pedig rég túlvagyunk már, hogy "csak az első sérülésig tartanak ezek a merülések". Komoly balesetek, sőt, halál is előfordult az etetett cápákkal való búvárkodás során, noha egyébként légzőkészülékes embert még elvétve se támad meg cápa, inkább menekülnek előlük. Én értem, hogy mostanában mindenki közelről akarja őket látni, de nem tudok egyetérteni vele, hogy erre a keresletre komoly üzletág épült, ami vitatható módszereket alkalmaz. 

Ha viszonylag közel vannak, örüljünk nekik, de ne akarjuk mindenáron a legdurvább élményt hajszolni, mert amit teszünk, annak hosszú távon biztosan lesznek következményei. A cápáktól nem kell rettegni, a mi túlzásba vitt érdeklődésünk, vagy akár szeretetünk viszont a visszájára is fordulhat, amikor többé nem tudjuk kontrollálni a viselkedésük megváltozását. Kár lenne odáig jutni, hogy a nagy jószándékunkban (és pénzéhségünkben) magunknak tesszük veszélyesebbé a cápás merüléseket...

Ha egy búvár igazán pánikol, akkor nehéz közbeavatkozni- ám sokszor van ennek előjele, és igazán akkor lehetne tenni valamit.

Az egész problémakör akkor jutott ismét eszembe, amikor az interneten láttam egy videót, ami egy elég durva víz alatti pánik során készült. Manapság már sokan használnak minikamerát, így korábban meg nem örökített események soráról készül videó, és amit megosztanak, annak tanulsága is lehet. Nézzük először a rövidfilmet, nagyjából a felétől durvulnak be a dolgok!

Az az ijesztő, ahogy a pánikoló búvár kiköpi a szájából a légzőautomatát, aztán letépi magáról a saját maszkját, majd elutasítja a társ segítségét is, majdhogynem a búvárruhát is lehámozza a fejéről. Hatalmas, kikeredett szemeit látva nem is kétséges, halálos rémület járja át.

Ilyen balesetekben haltak már meg. A videóhoz nem nagyon van leírás, nem tudjuk, pontosan mi történt előtte, és csak bízni tudok benne, hogy szegény lánynak nem lett semmi baja. Az látszott, hogy a többi búvár próbál segíteni ahogy tud, de amikor a pánik uralja el az embert, akkor alig lehet valódi segítséget nyújtani: a pánikolót csak az érdekli, hogy kijusson a vízből, teljesen esztelenül cselekszik- a saját felszerelését dobálja el, ami életben tartaná a mélyben.

A pánik már csak ilyen. Nem csak búvárkodás közben fordulhat elő, elfogott már irraconiális rettegés embereket repülőn, metróalagúton, színpadra állva, ezer más helyzetben. Nem feltétlenül a magyarázat a lényeges; bár érdemes kielemezni mindent, hogy legközelebb ne forduljon elő ilyen. Minden balesetnek van tanulsága, még akkor is, ha szerencsésen végződnek. Általában több dolog adódik össze, amíg ilyen kezelhetetlen pánik alakul ki, és lehet beszélni arról, észlelhette volna-e a jeleket maga a búvár vagy a társai.

Mert úgy tartják, a legtöbb pániknak van előjele, és ezért a többségüket jóval korábban meg lehet előzni- a merülés elején, vagy akár a parton, készülődés közben. Mindenki kerülhet szorongató helyzetbe, én sem vagyok kivétel. Volt kellemetlen érzésem, de már tudom, ha ilyen van, igyekezni kell tudatosan tenni ellene, vagy érdemesebb kihagyni a merülést. Ha máson látom, hogy gond lehet, még akkor próbálok segíteni, amikor két biztató szó, vagy egy pár másodpercig tartó kézfogás elegendő. 

Ugyanis sem azt nem szeretném, hogy ilyen felvétel készüljön rólam, sem azt, hogy élőben lássak hasonló balesetet. Nem lehet minden esetet megelőzni, de ha egy részüket igen, akkor máris érdemes ilyen felvételeket nézni, baleseteket elemezni és felelősen búvárkodni. 

A cápaetetős programokról sok vitát lehet olvasni. A napokban egy Karib-tengeren dolgozó búvár barátom említett egy balesetet, amiről én eddig nem hallottam, utánaolvastam- ismét egy elgondolkodtató eset történt.

Sint Maarten volt a helyszín, ahol a támadás történt tavaly év végén. A csoportban néhány vendég búvár volt, illetve a helyi búvárbázis alkalmazottai. A fotósok keddvéért csalival vonzzák a cápákat a búvárok közelébe, a ragadozók ilyenkor karnyújtásnyira úszkálnak előttük. Egy cikkben arról írnak, hogy azon a helyen "tilos" az etetés, de barátom elmesélte, a valóságban tucatnyi bázis etet rendszeresen cápákat, hetente több alkalommal. A pénz a Karib-tengeren is nagy úr...

Azon a bizonyos merülésen a bázis egyik alkalmazottja, egy fiatal nő etette a cápákat, amikor az egyik a lábszárához kapott. Az oktató sérült lába vérezni kezdett, és a kapkodás után a cápák meglepő módon azonnal eltűntek a környékről. A búvárok felmentek a felszínre, a bázis senkinek nem akart nyilatkozni semmit, és az első hírek csak annyiról szóltak, hogy nem komoly a sérülés.

A szakértők már akkor is felhívták a figyelmet, ez nem egy ki nem provokált, véletlenszerű támadás, hiszen a cápák az etetés során egyáltalán nem viselkednek természetesen. Ebben sajnos benne van az, hogy a cápák falatozás közben sérülést okoznak. A Bahamákra szervezett cápaetetős túrákon már többször történt baleset, volt, aki életét is vesztette. És egyre több olyan videó kerül fel az internetre, ahol a jelek szerint csak centiken múlik a komoly sérülés. Ez a búvár például visszanézve a felvételeket valószínűleg csak lesett, milyen közel volt a hatalmas tigriscápa állkapcsa a fejéhez...

Szóval ez egy veszélyes játék, és mint kiderült, a Sint Maartenben történt harapás is jóval komolyabb sérülést okozott az először közöltnél. Sajnos az oktató lábszárából konkrétan kiharapott egy darabot, nem csak a bőr, hanem az izom is sérült. Repülővel vitték jobban felszerelt kórházba, ahol próbálták műtéti úton elérni azt, hogy a lábát egyáltalán használni tudja. 

Kétségtelen, igen sok ilyen merülés zajlik a nagyvilágban, ahol semmilyen harapás nem történik. Nem arról van szó, hogy minden egyes búvár az életét kockáztatja aki cápákkal merül, de az etetés során mégis előfordulhatnak váratlan helyzetek. Arról viszont mi magunk döntünk, elmegyünk-e egy ilyen programra vagy sem. Bizonyára borzongató élmény a cápákat ilyen közelről látni, de amikor becsobbanunk a vízbe, legyünk tisztában azzal, hogy a történetnek van egy másik oldala is. Voltak már sérülések, és nem egy olyan eset lehet, amit "jelentéktelennek" tartanak, és soha nem ír róluk senki. A Karib-tenger meleg vizében rövid, vékony búvárruhában merülők lábát, kezét pedig alig védi valami, könnyű felsérteni a bőrt. Ebbe persze senki nem hal bele, de ha ennél komolyabb a sérülés, akkor már baj lehet.

Egy 17 éves búvár kamerája saját szemszögéből rögzítette, ahogy megharapja egy ragadozó.

Sam Smith barátjával együtt éppen szigonnyal vadászott, amikor felbukkant a nagyjából másfél méteres, tehát viszonylag kistestű cápa. Sam le akart merülni hozzá, hogy felvételeket készítsen, de az állat agresszíven reagált, és a karja felé kapott. A felvételen jól látszik, milyen pokolian gyors tud lenni ilyen helyzetben a cápa- de ez sem "emberevő" volt, mert a harapás után villámgyorsan tovább is állt.

A sérülések szerencsére nem bizonyultak komolynak, a bal karján ejtett sebeket helyben ellátták, aztán Sydney-be szállították a fiatal búvárt. Ausztráliában minden évben több cápatámadást jegyeznek fel, az ország több partszakaszán is fordult már elő ilyen, de Új-Dél-Wales, ahol a mostani baleset történt, ritkábban érintett. A mostani nyári időszakban rengetegen strandolnak a partokon, tehát érthetően nagyobb riadalmat okoz egy cápa felbukkanása.

Ám meg kell jegyezni, ahogy már többször írtam róla, a szigonnyal vadászók mindig is nagyobb kockázatot vállalnak, mert az általuk kilőtt halak mozgása, vérzése vonzza és felpaprikázza a ragadozókat. Ráadásul a cápák gyakran reagálnak rosszul arra, ha valaki meg akarja őket közelíteni. Talán Sam Smith csak "barátkozni" akart, hiszen sok búvár szereti a cápákat, de azért jól teszi az ember ha mindig kellő óvatossággal közelít hozzájuk.

Egy floridai búvár egészen sajátos módon szenvedett sérülést egy cápának köszönhetően.

Az Egyesült Államokban a szigonyos vadászat sokak kedvtelése, arrafelé ez nem számít a teljesen tiltott dolgok közé. Az viszont már régóta ismert, hogy a kilőtt, vérző halak mágnesként vonzzák a közelben ólálkodó cápákat, akik a könnyű zsákmánytól bevadulva akár veszélyesek is lehetnek.

A Jupiter közében merülő, rutinos búvár olyan túrákat is vezet, amikor cápákat etetnek. De ezúttal nem ez volt a cél, egyszerűen csak kilőtt egy halat. A szigonyos vadászok szigonyának végén kötél van, ugyanis a meglőtt hal időnként még tovább tudna úszni, ezzel húzzák magukhoz közelebb a prédát a búvárok. Most is csak ennyi történt, a búvár a vékony kötelet fogta éppen, amikor felbukkant egy nagy bikacápa, elkapta a halat, majd villámgyorsan elindult vele a búvártól távolodva. A férfi azt vette észre, a kötél lekapta a kesztyűjét, majd fájdalmat érzett, és látta, két ujjpercét is letépte a rátekeredett kötél. A felszínre ment, ám a kórházban nem sikerült visszavarrni a sérült testrészt.

Az amerikai búvárfórumokon mindenki jobbulást kívánt a búvárnak, de egyből vita tört ki, a cápák viselkedése mennyiben változik meg az etetések hatására. Vajon ezért ólálkodnak a búvárok közelében? Észlelik-e, ha valaki szigonnyal lövöldöz, igyekeznek-e gyorsan lecsapni a könnyű prédára? Ez nehéz kérdés, de az biztos, hogy a szigonnyal vadászók nem csak a halakat veszélyeztetik, hanem saját magukat is. 

Az érintett cég honlapján bőven vannak képek sikeres szigonyos vadászatokról. Nyilván előfordul, hogy valaki számára nagy élmény megélni a cserkészés és elejtés kalandját, ám érdemes arra is gondolni, a víz alatt mindenki kerülhet bajba- az is, aki egy pillanattal előtte még a vadász volt. A cápa most teljesen vétlen volt, hiszen a sérülést csak közvetve okozta, ám a lényegen ez alig változtat: a mélyben nem az ember a csúcsragadozó, és ezt sose szabad elfelejteni.

Tíz éve, 2004 decemberében volt a rengeteg ember életét követelő szökőár az Indiai-óceánon, ami Thaiföldön, Indonéziában, Srí Lankán okozta a legnagyobb pusztítást. Nem csak helyiek, nagyon sok nyaraló is áldozatul esett a földrengés után elinduló hullámnak, ami a parton több méteresre megnőve mindent és mindenkit magával sodort.

Érkeztek tragikus és szerencsésen végződött beszámolók a parton levő emberekről, ám akadtak, akik azon a végzetes napon kinn voltak a tengeren- sőt, a tenger mélyén. Meglepő módon a felszín alatt lényegesen jobbak a túlélései esélyek, hiszen a szökőár csak átzúg rájtuk, több méteressé a partra érve növekszik.

Egy évtized után szólalt meg egy izraeli búvár, akire a mélyben csapott le a szökőár. A haaretz.com oldalon megjelent beszámoló szerint Yossi Hanson nyaralni érkezett barátnőjével Thaiföldre, Phi Phi szigetre. Családja terroristáktól, illetve magától a búvárkodástól féltette, de arra senki nem számított, ami bekövetkezett. 

Három hétre tervezett nyaralásukba minden belefért volna, a lazítás a tengerparton is, ám mégis úgy döntöttek, egyből az érkezés másnapján kihajóznak egy bázissal merülni. Ez később életmentő döntésnek bizonyult. Nem megérzés sugallta, egyszerűen csak így alakult, hiszen semmi előjele nem volt annak, ami pár órával később lecsapott.

A szigetet maguk mögött hagyva megálltak egy merülőhelyen, ahol a vezetőt követve gyönyörködtek a halakban és a színes korallokban. Éppen egy keskeny átjáró fele úsztak, amikor óriási erő ragadta magával a búvárokat. Yossi nehezen leírhatónak mondja az érzést, ahogy a láthatatlan valami minden küzdés ellenére tolta vissza őt, aztán le és fel. A bajba került búvár egyből barátnőjét kereste, aki sikeresen elkapott egy kötelet, ami a bója alatt lógott, mert tudta, ha túl gyorsan a felszínre dobja a víz, súlyosan megsérülhet. Ám a két búvár bárhogy kapaszkodott, nem lehetett a víz erejével mit kezdeni: az áramlás a lány maszkját és reduktorát is kitépte, majd hamarosan a felszínen találták magukat.

Odafenn a két vizet köpködő, rémült és teljesen összezavarodott búvár azt vette észre, hogy ott minden nyugott, hajójuk a közelben teljesen nyugodtan várakozott. Képtelenek voltak megérteni, hogy történhetett ez, hiszen a mélyben úgy érezték, mintha mosógép dobja forgatta volna meg őket. Később értették meg, a szökőár a tengeren tovaterjedve a felszínen csak kis hullámot okoz. A mélyben jobban érezhető az ereje, de pusztítóvá a parton válik.

A hajón az egész egy kellemetlen kalandnak tűnt, de arról fogalmuk sem volt, milyen tragédia zajlott a parton. Amikor a szigetre visszamentek, látták a rengeteg hulladékot a tengerben, a lerombolt a szállodákat, a mindent eluraló káoszt. És ott voltak az áldozatok, akik nem voltak olyan szerencsések, mint a tengeren levő búvárok.

Ám nem volt hová menni, nem volt hol aludni, így a hajón maradtak mindannyian. Többek szerettei a parton voltak azon a napon, de képtelenség volt bárkivel kapcsolatot teremteni. Később a búvárbázis vezetője is megjelent, aki elmondta, több családtagját vesztette el a tragédiában, és akkor kezdték megérteni, mit okozott a szökőár.

Az izraeli páros csak később tudta értesíteni az otthon levő családtagokat, hogy jól vannak, de a káoszban a lány megsérült, pár napot kórházban kellett töltenie. Ezreket kellett ellátni, a falak tele voltak az eltűntek képeivel, akikről hírt szerettek volna kapni a családtagok, ám ahogy teltek a napok, egyre csökkent a remény a megtalálásukra.

Manapság Yossi Hasson pszichológusként dolgozik, és még mindig kísértik azoknak a napoknak a történései. Előtte is tudta, hogy sorsa mennyire kiszámíthatatlan, de akkor és ott élesben élte meg, mennyire igaz a közhely, hogy az a helyzet, ami körülvesz, csak ideiglenes, és bármikor megváltozhat. Kis döntéseink is egészen új uthat szabhatnak az életünknek, ráadásul gyakran úgy, hogy nem is tudjuk, mekkora jelentősége lesz a későbbiekben például annak, hogy felszállunk-e egy hajóra vagy sem.

Egy búvár az életét köszönheti annak, hogy valaki gyorsan a segítségére tudott sietni. És újból beigazolódott a régi elv: aki egyedül megy a víz alá, az sokat kockáztat.

Bob Manning tiltakozik, ha valaki hősnek nevezi őt- és akadnak, akik szerint jobban is illene rá a Superman becenév. A 63 éves férfi ugyanis az idén heroikus módon mentette meg egy búvártársa életét.

A két szabadtüdős búvár Ausztráliában vett részt egy víz alatti vadászoknak kiírt versenyen. Manning és barátja, a 27 éves Nathan Watson a korkülönbség ellenére jóban vannak, hiszen közös a szenvedélyük, imádják a tengert, a merülést. A Leonard sziget közelében mentek vízbe, de különböző útvonalat választottak, így gyakorlatilag egyedül merültek.

A szabadtüdős búvárok nem visznek magukkal palackot, azaz addig tart a merülés, amíg bírják levegővel. Amennyiben a mélyben elájulnak, és nincs a közelben segítség, mire megtalálják őket, általában már nem lehet rajtuk segíteni. Így aztán a szabadtüdősök a legzőkészülékkel merülőkhöz hasonlóan jellemzően párban szállnak a vízbe.

Ám a rutinos vadászok esetében előfordul, hogy magányosan cserkésznek. A rutin viszont senkit nem tesz sérthetetlenné: Watson is eszméletét vesztette egy merülés során. Azon a napon viszont óriási szerencséje van, mert Manning meggondolta magát, és végülis abba az irányba indult, ahova barátja ment. Így vehette észre, hogy a másik búvár a hátán fekszik 14 méteres mélységben és mozdulatlan. Manning teleszívta tüdejét levegővel, mert tudta, hogy kemény merülés vár rá, nagy mélységbe kellett lebuknia, és még egy embert is fel kellett hoznia.

A mentőakció első fele sikeres volt, de ezzel még nem volt vége, hiszen a balesetet szenvedett búvár nem lélegzett. A 300 méterre levő csónakig hosszú úszás várt Manningre a felszínen, aki társát is vitte, és próbálta elkezdeni az újraélesztést. Eljutottak a csónakhoz, sikerült a sérültet beemelni, riasztotta a mentőegységeket, majd folytatta az újraélesztési eljárást- és végül a fiatal búvár megmozdult, sikerült elérni a legfontosabb célt! Watsont helikopterrel vitték kórházba, stabilizálták az állapotát, és azóta már teljesen felépült, újból jár merülni is. 

Mi kell egy ilyen mentőakció sikeréhez? Nos, részben szerencse, hiszen ha Manning nem arra úszik, nem vehette volna észre a másik búvárt. Ám azon túl már minden rajta múlt: képes volt lemenni érte, felhozni a felszínre, elkezdeni az újraélesztést, el tudta vinni a csónakhoz, riasztotta a hatóságokat és eredményes volt az újraélesztése. Tehát higgadtan cselekedett, ez a búvárbalesetek esetén döntő fontosságú. De az is kulcsfontosságú volt, hogy Manning alig néhány nappal korábban vett részt egy tanfolyamon, ahol átismételték az újraélesztési technikákat, és megtanulta a legkorszerűbb módszereket. Kinn a tengeren élesben tesztelhette tudását.

Manapság a két jó barát ismét együtt búvárkodik. Az idősebbik közben a saját harcát is folytatja, rákbetegséggel kellett szembenéznie. Ám a jelek szerint éppen úgy nem hajlandó azt feladni, mint a küzdelmet társa életéért. Emellett Bob Manning mindenkinek javasolja, végezze el a rövid, de ilyen helyzetben életről és halálról döntő tanfolyamot, ahol megszerezheti a legszükségesebb alapismereteket. A búvárok körében is jól ismert, és egy szint felett kötelező ez a képzés, de sokan nem gondolnak arra, hogy akkor is érdemes elvégezni, ha nem akarnak hivatásos búvárként dolgozni. Olyan tudásra tesznek szert, ami nem csak a tengeren, hanem a mindennapokban is fontosnak bizonyulhat. Ha pedig egy barát vagy egy családtag élete múlik rajta, már késő azon merengeni, mi lett volna, ha az ember rászánja az időt...