Big Blue Búvár Blog

Egy magyar búvárba kapott bele egy cápa Szudánban. Bár a sérülés nem volt komoly, az eset mégiscsak megtörtént, és mivel személyes ismerősömről van szó, őt kérdeztem meg, meséljen az esetről.

Búvárkörökben nyilván a témát kicsit másképp elemezzük, de igyekszem a lényeget közérthetően összefoglalni. Szudánban a Vörös-tenger még érintetlenebb, mint az egyiptomi részen, hiszen messze kevesebb a búvár. Így aztán cápából is jóval több van, amit általában nagyra értékelnek az ide járó vendégek- igen, ők pont ezért jönnek.

Ám minden helyen más és más esélye van egy cápa felbukkanásának még Szudánban is. Sásdi Zsolt búvárfilmes többek között a ragadozókkal való találkozás kedvéért indult el egy szudáni hajós búvárszafarira. A már sok díjat begyűjtött alkotó Cápák a keresőmben című filmjét a magyar televíziókban is el lehetett csípni, tehát olyan emberről van szó, aki sokat merült cápákkal, ismeri a viselkedésüket.

A Sanganeb zátony

A túra végefelé jártak, amikor a roppant látványos Sanganeb zátonynál indult el merülésre a csapat. Zsolt elmondása szerint a fal közelében, sekélyben maradt, ahol cápát szinte sose látnak, nem is miattuk ment a víz alá, a színes, ezernyi halacska által benépesített korallos élővilágot akarta megörökíteni. Egy pár méteren levő fényjátékos üregben is szeretett volna felvételeket készíteni, épp senki nem volt vele, amikor ott kezdett forgatni. Nagyjából derékig hajolt be a kis üregbe, amikor a semmiből, a barlangon kívülről odaérkezett egy kis termetű cápa, ami belekapott az alkarjába.

A búvár első meglepetésében azonnal elrántotta a karját, ekkor a cápa egyik foga hosszabb vágást ejtett rajta. Ám a hal még jobban megijedt, mint az ember, gyakorlatilag azonnal eltűnt a nagy kékségben. Mivel csak pillanatokra látta, Zsolt nem igazán biztos benne, milyen fajú cápáról van szó. Ő a selyemcápát tartja a legvalószínűbbnek, de esetleg szürke szirti cápa is lehetett. A helyszínen nem volt cápaetetés, senki nem vitt csalit, a többi búvár nem is látott cápát. A fedélzeten egy orvos utastárs látta el a búvárt, akinek a sebei nem bizonyultak komolynak, a többiekkel együtt hazatérhetett, és a seb sem fertőződött el.

A kiszakadt búvárruha

Természetesen ilyenkor mindenki megpróbál magyarázatot találni a történetekre. Zsolt úgy véli, a cápa esetleg a barlangban lakhatott, és így akarta jelezni, ez az ő területe. A búvároperatőr nagyon szereti ezeket a ragadozókat, és némileg bántja is, hogy miközben mindenhol igyekszik kampányolni a cápákért, egy ilyen hír esetleg rossz képet alakít ki róluk. Ám ő továbbra is védi a ragadozókat, sokszor merült már jóval nagyobbakkal is, és nem érezte magát veszélyben. Valószínűleg egy szerencsétlen helyzetről van szó, éppen rossz helyen volt rossz időben- aki sokat merül, az néha átél váratlan szituációkat a víz alatt. Mi vendégek vagyunk a mélyben, igyekszünk óvatosak lenni, de sose tudhatjuk, mi vár ránk a következő pillanatban. Így aztán csak csatlakozni tudok Zsolthoz, ez az eset különösebben nem mond sokat a cápák és az emberek viszonyáról.

Nyilván hazai búvárkörökben beszédtéma lesz majd az eset. Mivel a túrán ott volt Selmeczi Dániel búvárfotós, ezért őt is megkérdeztem. Számára is meglepő volt a baleset, de azért a hajón senki nem fogta fel tragikusan ezt az egészet. Mutatott képet arról, milyen volt a fogak által kiszakított búvárruha, és aztán egy közös fotót is a sérülttel, amin azért látszik, szó sem volt közvetlen életveszélyről.

Selmeczi Dániel és Sásdi Zsolt

Ezek után pedig még egy pár jól sikerült képet is átküldött nekem Dani a selyemcápákról, hogy megmutathassam, milyen szépek is ezek az állatok természetes közegükben. Ezek a remek fotók gyakorlatilag a ragadozóktól karnyújtásnyira készültek, mégsem történt semmi hasonló támadás, mint Zsolt esetében.

Pontosan soha nem fogjuk megtudni az okot- de a lényeg, hogy nem történt nagy baj, és Sásdi Zsolt sem mondott le a cápás merülésekről, így sok szép felvételét láthatjuk majd a ragadozókról.

Mellesleg nem az ő egyetlen búvárfilmes, akinek ilyen izgalmas cápakalandban volt része Szudánban. Dani barátom emlékeztetett rá, hogy az úttörők egyike, Hans Hass is ír egy ijesztő találkozásáról egy fehér cápával Szudánban- a Sanganeb zátonynál!

Cápák úgy általában akkor is sokan voltak ezekben a vizekben, és ez szerencsére annyira nem is változott. Az ember ellen irányuló, nem igazán magyarázható agresszió hébe-hóba előfordul, de tényleg nagyon ritkán. Hass professzor pont ezért ezt az esetet emelte ki a sok cápás merülése közül, ráadásul egy olyan fajt említett, ami arrafelé roppant ritka vendég. Ehhez képest Zsoltnak a fiatal selyemcápával nagy szerencséje volt... 

Utólag már mindez csak sztori, hiszen mind a ketten megúszták a kalandot. Olyan nagy-nagy tanulság sincs: igyekezzünk vigyázni magunkra, de néha még úgy is érhet baj, hogy semmi hibát nem követünk el. Persze ez nem csak a búvárkodásra igaz, pont ilyen az autóvezetés vagy a túrázás is...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A koreai kompbalesetnél jelenleg a búvárokra sok és nehéz feladat hárul. Nyilván az önmagában is megvisel mindenkit, hogy fiatal áldozatokat kell keresni, de vannak bőven nehezítő tényezők.

A tenger maga elsősorban: ha viharos, ha nagyon hideg, akkor a munka akár lehetetlenné is válhat. Aztán az is gond, hogy roncsba kell beúszni. Egy ilyen nagy komp hajóteste hatalmas, könnyű eltévedni. Sötét van benn, tárgyak lebegnek amik akadályozzák a haladást, a búvár bármikor elakadhat. Az is megeshet, hogy valami akkor szakad le, amikor alatta úszik el a kereső búvár.

Egy felborult roncsban tájékozódni sem könnyű, hiszen megváltozik, merre van a fenn és a lenn. A folyosók keskenyek, a kicsi kabinokban még fényes nappal sem mindig könnyű mozogni, nem hogy ilyen helyzetben. Sokszor kell lemerülni, hiszen nem lehet egyszerre több testet kihozni- és azzal kell manőverezni a szűk részeken. Egyszerűen soha nem lehet tudni, mi vár az emberre a következő pillanatban.

A búvárok mégis ott vannak, mert tudják, munkájuk fontos: amíg egy szemernyi remény van emberélet megmentésére, nem adhatják fel. De a család számára annak is jelentősége van, ha áldozatot hoznak a felszínre- bizonyosságot kapnak szerettük sorsáról és méltóképp búcsúzhatnak.

Ám a búvárokra még ezután is szükség van. A víz alatti vizsgálatok adnak arra választ gyakran, miért is következett be egy baleset. Még évtizedekkel később is árulkodó lehet egy sérülés vagy egy fontos részlet. Most nyilván a túlélők vallomást tesznek, de ezek ellenőrzésében is segít a merülés.

A folytatásban a roncs további sorsát kell rendezni. Ellenőrizni kell, nem képez-e akadályt a hajózási útvonalon, nem szivárog-e szennyező anyag belőle, stabilan nyugszik-e vagy elmozdulhat, letarolva a tenger fenekét.

A mélyben derül ki, a roncs kiemelhető-e, milyen módon és hány darabban. Egy nagyobb hajótestnél hosszú, nehéz és veszélyes munka vár a búvárokra. A víz alatt vágnak, hegesztenek, rögzítenek, eközben leszakadó elemek alá kerülhetnek. Így vesztette életét egy búvár egészen sekély vízben a Costa Concordia roncsánál.

A különböző feladatok más és más területeken járatos búvárokat igényelnek, de nem csak nekik kell profinak lenni. Koreában több százan merülnek a roncsnál, koordinálni kell a munkájukat, hogy ne egymást zavarják a mélyben, biztosítani kell az ellátást és a technikai feltételeket, és így tovább. Mindezt azért, hogy több áldozatot már ne követeljen az így is tragikus baleset...

Pár éve készült egy film, amiben elsodródó búvárok küzdöttek az életükért. A kis pénzből készült alkotás nagy sikert aratott, de sokan feltették a kérdést: lehetséges ilyen helyzetbe kerülni? Sajnos a válasz igen, és a japán búvárok mostani esete kapcsán érdemes felidézni, az Open water (Nyílt tengeren) című film milyen esetet dolgozhatott fel.

Tom és Eileen Lonergan története lehetett a kiindulópont. A két amerikai fiatal friss házasként vágott neki a világnak, a békehadtest kötelékében dolgozva utaztak, aztán mielőtt hazatértek volna, még szerettek volna élményeket gyűjteni. Így jutottak el Ausztráliába, és befizettek egy búvártúrára a Nagy korallzátony térségébe. 1998. január 25-én hajóztak ki, de a partra már soha nem tértek vissza.

Arra meglehetősen nagy hajókkal szállítják a búvárokat. Amikor sok ember van egy hajó fedélzetén, akkor a legénységnek fokozottan ügyelni kell arra, hogy mindenki visszatérjen a merülés után. Az idő pénz, ezért amint az utolsó búvár a fedélzetre lép, szinte azonnal indítják a motorokat, és visszatérnek a kikötőbe. Tom és Eileen a többiekkel együtt ment vízbe, de tovább maradtak lenn, esetleg kicsit eltévedtek, és távolabb jöttek a felszínre, és a hajóról senki nem látta őket- a lényeg az, hogy nélkülük mentek el a korallzátonytól.

Az eset igazi tragédiája az volt, hogy a házaspárt meg lehetett volna menteni. Nem volt ítéletidő, pontosan ismert volt az eltűnésük helyszíne, az ausztráloknak felkészült mentőegységeik vannak. De nem számolták a turistákat visszaindulás előtt, nem figyeltek rá a partra érve, hogy két ember hiányzik, nem vették észre, hogy a palackok közül sincs meg az összes, másnap a merülőhelyen találtak gazdátlan ólomkockákat, és még mindig senkinek nem jutott eszébe, hogy ki dobhatta el ezeket. Csak két nap után, a hajón egy pad alatt találták meg a gazdátlan táskákat, ám ekkor már hiába riasztották a hatóságokat, Lonerganék soha nem kerültek elő.

Később találtak egy gazdátlan búvárfelszerelést benne a névvel, egy búvárruhát, sőt, egy vízhatlan írótábla is előkerült segélykérő üzenettel: "Hétfő, 1998 január 26 reggel 8 óra. Bárkinek, aki segíthet rajtunk: a vízben felejtett minket az Algincourt Reef-nél az MV Outer Edge január 25-én délután 3 órakor. Kérlek segíts rajtunk és ments meg minket mielőtt meghalunk. Segítség!!!"

A történteket ezek után úgy rekonstruálták, hogy a trópusi melegben a tengerben hánykolódó búvárok kiszáradtak, elgyengültek, és életüket vesztették. A filmben cápákkal növelték a feszültséget, a valóságban valószínűleg a ragadozók már csak akkor támadtak, amikor nem voltak életben.

Természetesen bírósági ügy lett a tragédiából, és a búvárcéget el is ítélték. Azóta sokkal komolyabb szabályokat léptettek életbe a Nagy korallzátonyra szervezett búvártúráknál, két embernek is végig kell számolnia minden utast indulás előtt. Igyekeznek minden hasonló esetet elkerülni, Lonerganék balesetéről pedig senki nem szeret nyilatkozni. Eleinte még pont őket vádolták néhányan, olyan pletykák keringtek, hogy direkt vesztek el, mert így akartak véget vetni életüknek, mások szerint kimentették őket, de más nevet mondtak a hajón, mert így akartak új életet kezdeni.

Ám egyszerűen csak szembe kellett volna nézni azzal, hogy mindenki hibázhat, de lehet olyan szabályokhoz ragaszkodni, amik minimálisra csökkentik az ilyen balesetek esélyét. Ha a japánok esetével összevetjük, egyből látszik a különbség: egyetlen órányi hiábavaló keresés után riasztotta a kapitány a hatóságokat. A legtöbb ilyen esetben ezért lehet esély a túlélésre. A Bali mellett sodródó búvárok mentését az erős áramlások, a rossz idő nehezítette, és még így is megtalálták ötüket, de több esetben 2-3 óra alatt megtalálják a tengerben hánykolódó embereket az időben riasztott mentők.

Szóval a film egy olyan forgatókönyvet dolgoz fel, ami valóban megtörténhet a tengeren. De ahhoz, hogy ilyen tragikusan alakuljanak az események, többeknek kell hibázni: a búvároknak, ha nem a megbeszélt helyen és időben jönnek fel, a hajón levőknek, ha nem figyelnek a búvárokra, a merülést szervezőknek, ha rossz időben vagy rossz körülmények közt engedélyezik a búvárkodást, és így tovább. A túlélésre persze még ekkor is van esély, de ezt nagyban csökkentheti, ha még további hibákat követ el valaki, például nem riasztja a hatóságokat. Lonerganék esetének az volt a fő tanulsága, hogy a szinte iparszerűvé vált merültetésnél sem szabad elfelejtkezni az alapvető biztonsági szabályokról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Szinte hihetetlen, de arról olvasok éppen, hogy a délutáni órákban (indonéz idő szerint) felfedezték az eltűnt búvárcsoport öt tagját, akik a viharos tengeren, 300 méterre egy szigettől kapaszkodtak ki egy korallzátony tetejére. 20 kilométert sodródtak attól a helytől, ahol elvesztek. Egyiküket helikopterrel emelték ki, négyet pedig sikerült a hullámokból hajóval kimenteni.

A két eltűnt társukról először nem volt információ, de felröppent egy hír, hogy azóta őket is megtalálták egy másik helyen. Ezt még csak egy helyen olvastam, máshol nem erősítették meg- szóval csak öt ember kimentése a biztos. Azóta az a hír is módosult, ahol hét kimentett emberről beszéltek, azaz ketten még hiányzonak.

Az öt előkerült búvár megmenekülés fantasztikus, egyelőre ez a legfontosabb. A hírek még nem elég részletesek, de talán majd hamarosan többet tudunk arról, mi történt velük a víz alatt, hogy sodródtak, és mikor jutottak el a korallzátonyig. A megmenekültek nagyon legyengültek, egyikük állapota kritikus, tehát sajnos még nem lehet kijelenteni, hogy mindannyian megúszták.

Hétfőn éjszaka aztán állítólag halászok az utolsó két nőt is megtalálták egy kilométerre attól a helytől, ahol a többiek voltak. Hihetetlen lenne, ha igaz... Egy ilyet mind túlélnének!...

Keddre viszont maradt a bizonytalanság, sőt, a legújabb hír szerint csak egy búvár került elő, és már ő sem volt életben. Nehéz ilyenkor biztosat tudni a történtekről- az látszik csak ténynek, hogy öt nő került élve a partra a hét eltűnt búvárból.

Hét japán búvár, mindannyian nők, eltűntek egy merülés során az indonéziai Bali közelében. Az eset pénteken történt, vasárnap este eredménytelenül zárták le az aznapi keresést, ilyenkor már maximum csak a remény apró lángja pislákol...

Gyors kiegészítést: öt búvárt életben találtak a mentőegységek, 20 kilométerre az eltűnésük helyszínétől!

Nem gondoltam, hogy amikor nem olyan régen arról írtam, a búvárkodásban komoly veszélyforrásnak nem a cápákat gondolom, hanem magát a tengert, akkor ilyen hamar lesz egy eset, ami után ismét erről kell gondolkodjak. Közismert tény búvárkörökben, hogy néhány merülőhelyen Bali közelében pokolian erős az áramlás. A szomszédos kisebb szigetek, Nusa Penida és Nusa Lembongan ilyen merülőhelyein nem is ajánlják akárkinek a merülést. Elvileg a csoportban nem kezdők voltak, sőt, két oktató is ment velük, akiknek volt tapasztalata a hellyel.

Szörnyen nyomasztó érzés lehet lebegni a tenger felszínén, és nem látni senkit sem a közelben, miközben a víz viszi az embert, ki tudja hová. A búvár tudja, hogy akkor van esélye, ha gyorsan érkezik a segítség, de teljesen tehetetlen, ki van szolgáltatva a természet erőinek...

A történtekről nem sokat tudni. A merülésen eleve számoltak az erős áramlással, ami sodorja a búvárokat- ha felmerül a kérdés, miért merülnek ilyen helyen, nos, azért, mert általában több a látnivaló is, hiszen az áramlat rengeteg tápanyagot hoz, amire dús élővilág épülhet. A halakat nem zavarja a víz mozgása... A búvárokat fentről szokta követni a hajó, hiszen a buborékaik látszanak.

A kapitány szerint egy darabig jól is ment ez, de aztán váratlanul nagyon elromlott az idő, eleredt az eső, már nem látta, merre járnak a mélyben a búvárok. Semmi nem kiszámítható ilyen helyzetben, az áramlás akárhová vihette őket (sőt, itt olyan is előfordul, hogy lefele sodorja magával a búvárt, amiből nehéz kikecmeregni), és amikor letelt a nagyjából tervezett merülési idő, senkit nem látott a víz felszínén. Rövid ideig maga kereste őket, aztán riasztotta a hatóságokat.

A nap harmadik merülése volt, egy darabig a kapitány sem jelezte a bajt a hatóságoknak, azoknak is van egy reakcióideje- mire elkezdhették pénteken keresni őket, már alig lehetett hátra egy kis idő a napnyugtáig, utána pedig biztonsági okokból általában felfüggesztik a keresést. A hosszú éjszaka alatt az áramlások akárhová vihették őket! Így aztán szombaton hiába fésültek át nagy területet több mint egy tucat hajóval és helikopterrel, hiába járőröztek még a szomszédos Lombok sziget partjainál is, nem találtak senkit a vízben. A vasárnapi keresés hasonlóan eredménytelen volt.

Hétfőn folytatják a mentőegységek a munkát, de annak már minimális az esélye, hogy élve megtaláljanak bárkit, aki közel három napot tölt a tengerben sodródva. Kiszárad, kihűl, teljesen elveszti az erejét, és hiába tartja fenn a búvármellénye, ez már nem segít. A Nyílt tengeren című filmben cápák okozták a sodródó pár vesztét, de a valóság ritkán ennyire drámai: sajnos 48 óra is nagyon sok az óceánban ilyen körülmények között.

Csodaszámba menne, ha valakit még sikerülne élve kimenteni. Eleve feltehetően vékonyabb testalkatú hölgyekről volt szó, hiszen japánok voltak a búvárok, akik talán még gyorsabban kihűltek. Voltak már hihetetlen történetek, amikor az elsodródott búvárt az áramlás pont egy szomszédos sziget teljesen elhagyatott partjára vitte, ahol ki tudta húzni azt az időt, amíg valaki egy hajóról észrevette. Esetleg az is lehet, hogy egy halászhajó felvette valamelyik sodródó búvárt, de valamiért nem vitte ki azonnal a partra. Ez azonban már csak afféle utolsó szalmaszál- óriási mázli kellene ezekhez a forgatókönyvekhez.

>Meglehet, soha nem kerülnek elő. Nehéz magyarázatot adni rá, hogy tűnhetett el egy teljes csoport (hét ember, ez azért nem kevés!), miért nem számoltak a romló időjárással, miért tervezték erre az aránylag veszélyes helyre a nap harmadik merülését. A történtekről pont azok tudnának részletesen beszámolni, akik talán már nincsenek is életben.

A tanulságokat így is le kell vonni azoknak, akik búvárkodnak. A merüléstervezés, a körülményekhez való igazodás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ha bizonytalan a helyzet, akkor igenis lehet azt mondani, menjünk más, biztonságosabb helyre merülni. Az ilyen erős áramlásokról ismert helyeken búvárkodók közül vannak, akik a szokásos jelzőeszközökön (felfújható bója, síp) túl nagyobb hatótávolságú elektronikus eszközöket, jeladót vagy vízhatlan rádiót visznek magukkal. Ezek nem olcsók, de ha az ember életéről van szó...

Ez persze már csak utólagos okoskodás, az elsodródott búvárokon nem segít. Szomorú eset, és ismét csak arra figyelmeztet, sose feledjük: a tengert tisztelni kell.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Minden évben statisztikát készítenek arról, hogy hány cápatámadás történt a nagyvilágban. Az alapvető számokban ritkán vannak nagy ingadozások, a titok inkább a részletekben rejlik.

Az egyik fontos adat az, hogy az összes támadásból hány volt végzetes. Egy évben nagyjából száz cápás incidensről érkezik jelentés (az egész világot tekintve), ennek egy része provokált, ami azt jelenti, hogy az ember zaklatta a cápát először, ilyen például az, amikor cápát kifogó horgászt sebesít meg a ragadozó. A támadások közül 13 végződött tragédiával, ezek közül néhány esetben tudták megállapítani, milyen fajhoz tartozott a támadó: tigriscápa, nagy fehér cápa és bikacápa sebesített meg végzetesen embert ebben az évben.

A támadások legnagyobb számban már évek óta az Egyesült Államokban, azon belül is elsősorban Floridában következnek be. Ám ott ebben az évben egyetlen végzetes támadás sem volt, viszont két ilyen is történt Hawaii államban, illetve Ausztráliában, Brazíliában és Reunion sziget mellett.

A támadásokról szóló beszámolók nem mindig kellően részletesek, de általában az kiszűrhető, milyen tevékenység űzése közben szenvedtek balesetet az emberek. A legnagyobb veszélyben a szörfösök voltak, gyakran támadott még cápa úszóra, néhányszor sznorkelezőre, és ebben az évben is több olyan eset volt, amikor szigonnyal halászó, vagy valamilyen állatot (kagylót, rákot) gyűjtő búvár volt a sebesült.

Ami a mi szempontunkból érdekes, hogy normál készülékes merülésen részt vevő búvárt (tehát nem cápaetetős programban részt vevő vagy szigonnyal vadászó embert) elvétve támad meg cápa. Ebben az évben például Bora Borán történt olyan eset, amikor egy légzőkészülékkel merülő férfi került veszélybe. A búvár nem szenvedett életveszélyes sérüléseket, amikor egy citromcápa sebesítette meg a karján, feltételezések szerint a kezén megcsillanó óra miatt kapott oda az állat. Nem minden ilyen esetben hozzák nyilvánosságra a pontos körülményeket, de például az érintett búvár merülését szervező Bora Borán működő bázis honlapjáról egyértelműen kiderül, a cápás merülések során ők is csalit használnak. A veszélyes helyzetek többségében szükség van valamire, hogy a búvárokhoz így csalogassák közel a cápákat, mert azoknak általában esze ágában sincs karnyújtásnyira úszkálni az emberek előtt. A többi, búvárról szóló esetnél vagy nem ismertek pontos részletek, vagy kiderül, hogy a víz alatt állatokat befogó ember keltette fel a cápa érdeklődését.

Mondhatni, továbbra is a víz alatt vagyunk a legnagyobb biztonságban, és ez megnyugtató érzés. Ha belegondolunk, milyen rengetegen búvárkodnak, hány millió merülést hajtanak végre egy évben, gyakran kifejezetten cápás helyeken, mert szemtől szemben szeretnék látni a ragadozókat, akkor ez az egy-két eset végképp nagyon kevésnek tűnik. Persze aki biztosra akar menni, az csak édesvízben merül, ott még kevesebb az esély a találkozásra egy cápával...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Láttam egy durva videót egy búvárhajó elsüllyedéséről, és elgondolkodtam.

Amikor írtam a kérdezz-felelek bejegyzést a búvárkodásról, kitértem arra, hogy nem igazán tartok a cápáktól, és nem is tekintek rájuk valós veszélyforrásként. Sőt, a merülést is alapvetően biztonságosnak gondolom.

Ám mint mindennek az életben, ennek is van veszélyes oldala. És a problémát gyakran maga a tenger okozza. Vagyis pontosítanom kell, a tenger és az emberi hibák együtt állnak a legtöbb gond hátterében. Tudjuk jól, hogy ha váratlanul lecsap egy vihar, akár még a Balatonon is, bárki bajba kerülhet, aki épp kinn van a vízen. De mit gondoljunk azokról, akik a figyelmeztetések ellenére mennek a vízbe, mert "elég ügyesek ők hozzá". Időnként aztán a hírekben olvasunk róluk, mert mégsem voltak azok.

A búvárkodásban is tipikus veszélyhelyzet az, hogy valaki a rossz körülmények ellenére bevállal egy merülést. Leküzdünk mi egy kis hullámzást, mit számít, ha erősnek látszik az áramlás, és így tovább. Ezt könnyű megmagyarázni: az ember elutazik valahova, sok pénzt költ arra hogy merülhessen, és akkor hagyja a fenébe csak azért, mert picit tajtékos a tenger?

Pedig a válasz egyszerű: igen, hagyni kell a fenébe. Nem egy, nem két alkalommal volt, hogy megbeszélés után nemet mondtunk egy-egy merülésre, vagy azt mondtuk, menjünk más, biztonságosabb helyre, ami talán kevesebbet ígér, viszont biztosan nem kerülünk bajba. Meg persze néha úgy ugrottunk a vízbe, hogy utólag azt mondtuk, nem kellett volna erőltetni. Tanultunk belőle. A mondás úgy mondja: az öreg búvár a jó búvár.

Néha nem mi döntünk rosszul, hanem valaki más. Például a kapitány hibáira nem nagyon vagyunk befolyással, ha beleviszi a hajót egy zátonyba, vagy rosszul köti ki a legénység a hajót, akkor csak annyit tehetünk, hogy felkészülünk a legrosszabbra.

Ráadásul olyan is van, hogy nem hibázik senki: egyszerűen olyan váratlan helyzet adódik a tengeren, amivel nem lehet mit kezdeni, teljesen mindegy, mennyire felkészült az ember. Persze az óvatosság sokat segít, de tudjuk jól, a természet erőit nem mi irányítjuk.
Ha pedig kinn a nyílt tengeren megtörténik a baj, akkor gyakran csak a szerencse segíthet. A víz az úr- közhely, de nagyon igaz. Hirtelen a sok örömet okozó tenger halálos ellenséggé válhat, ha valaki magányosan sodródik az óceán közepén, vagy a hullámok ragadják magukkal, esetleg hajója percek alatt merül a mélybe.

A napokban Thaiföldön történt egy ilyen eset. Búvárok indultak négy napos túrára egy Aladdin nevű hajó fedélzetén, aztán valamitől léket kapott a bárka, és az embereknek csak pillanatok álltak rendelkezésükre, hogy a vízbe vessék magukat. Mázlijuk volt, mert pont arra volt egy másik hajó, és az idő sem volt rossz, nem nehezítette a mentést vihar. Végignéztem a süllyedésről készített videót, és arra gondoltam, milyen sok alkalommal szálltam már hajóra, és ilyenkor mindig a tengerre bíztam a sorsomat.

Bizalmi kérdés ez; bízik az ember abban, hogy a kapitány tudja mit csinál, figyel az előrejelzésekre, ismeri a hajózási útvonalakat, jó döntéseket hoz és persze folyamatosan figyel. Ám közben én magam is igyekszem készen állni. Cápáktól vagy murénáktól nem tartok, abban se hiszek, hogy víz alatti kalózok csetepatéjába keveredek. A tenger viszont már más dolog. Hajózás közben, merülés előtt, és a felszín alatt is megfordul a fejemben, hogy tiszteljem az erejét. Amíg ezt nem felejtem, addig a magam részéről sokat tettem azért, hogy biztonságos hobbim legyen a búvárkodás.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Egy ajándék búvárfelszerelés, egy rosszul megválasztott merülőhely, és két búvár nem tért vissza.

Tavaly év végén sok búvárkodással foglalkozó oldalon osztották meg a szomorú hírt: egy 35 éves apa és 15 éves fia vesztette életét Floridában. Kicsivel később már többet lehetett tudni a részletekről. Karácsonyra kapott búvárfelszerelést akartak kipróbálni, és ezért az Eagle's Nest nevű víznyelő felé vették az irányt. Ám egyikük sem élte túl a merülést a veszélyesnek számító helyen, és a mentők egymástól aránylag távol találtak rá az áldozatokran nagy mélységben.

Arra is gyorsan fény derült, hogy a búvárok közül csak az apának volt búvártanfolyamon szerzett végzettsége, de az csak nyílt vízi merülésekre adott megfelelő képzettséget, barlangokra nem. Fia pedig soha nem volt búvártanfolyamon. Az Eagle's Nest a többi floridai barlanghoz hasonlóan ki van táblázva, felhívják a figyelmet a veszélyre, hiszen a barlangi búvárkodás megfelelő képzettség híján életveszélyes. Ez a barlang különösen az, mert nagyon mély és könnyen el lehet tévedni a zárt térben, ha pedig elfogy a levegő, nincs visszatérés.

Darrin Spivey ennek ellenére indult el a mélybe fiával. Hogy miért nem gondolt arra, ezzel mind a kettejük életét kockáztatja, már soha nem fog kiderülni. Nyugodtan ki lehet mondani, a barlangi búvárkodás kockázatos még annak a számára is, aki megfelelő képzettséggel, rutinnal, felszereléssel rendelkezik, de aki híján van ezeknek, esztelenséget követ el ha barlangban merül. Ez tény. Mindenki sajnálja azt, hogy két ember értelmetlenül, fiatalon életét vesztette, de... Ez alapvetően emberi hiba, nem más.

A barlangi búvárok társadalma ezért háborodott fel, amikor az elkeseredett családtagok felvetették, örökre le kéne zárni a merülőhelyet, hogy "ne történhessen több baleset". Ám ilyen alapon minden olyan esetben tiltani kéne, ha valaki túl nagy kockázatot vállal, hibát követ el, vagy nem méri fel a saját korlátait.

Bizonyára nálunk sokakban felmerülhet az a kérdés, egyáltalán hogy merülhet valaki anélkül, hogy búvártanfolyamot végezne. Az a helyzet, erre nincs semmiféle nemzetközi előírás, minden ország úgy szabályozza ezt, ahogy akarja. Konkrétan az Egyesült Államokban bárki bemehet a búvárboltba, vehet magának cuccot és merülhet kedvére (bár palackot általában nem töltenek búvárigazolvány felmutatása nélkül, de ezt megoldhatja máshogy).

Az más kérdés, hogy ezzel mekkora eséllyel sodorja magát bajba. Őszintén szólva van ebben ráció: nem áll rendőr a sziklafalak mellett se, ha valaki fel akar mászni, azt se ellenőrzik, ha egy hobbikerékpáros valami durva hegyi úton akar lezúgni. Persze ha valaki befizet egy búvártúrára, a hajón elkérik a búvárigazolványát, búvárnaplóját, mert tudni szeretnék, ki is akar velük merülni- aki nem tud végzettséget igazolni, maximum csak sétahajózhat.

A parton viszont mindenki a saját maga feje után mehet. Azt gondolom, felnőtt embernek képesnek is kell lenni felmérni a kockázatot. Ha valahol lát egy feliratot, ami felhívja arra a figyelmet, hogy a merülés életveszélyes, akkor tudja értelmezni azt. Nem kell ahhoz különösebben profinak lenni, hogy az ember belássa, mi veszélyes és mi nem. Amikor alapkérdésekről írtam, én sem ragoztam túl: aki merülni akar, menjen el profi oktatóhoz tanfolyamra. Aki barlangban akar merülni, az tanuljon komoly barlangi oktatótól, ne sajnálja rá az időt, a pénzt. Ha ezen akar spórolni, válasszon más hobbit, annyi szép dolog van még. Lehet sakkozni a parkban, például.

Aki viszont végigjárja a szamárlétrát, rengeteg energiát öl bele hogy egy különleges hobbit űzhessen, hadd ne legyen már kitiltva egy barlangból csak azért, mert valaki orbitálisan nagy hibát vét. Tökéletesen érthető a családtagok fájdalma, de nem az a megoldás, hogy lezárjanak egy bizonyos barlangot mindenki előtt. Sokkal inkább az lenne hasznos, ha a balesetek okait feltárnák, a tanulságokat érthetően elmagyaráznák, és az emberek nem kényszer, agyonszabályozás miatt választanák a biztonságos utat, hanem azért, mert belátják annak helyességét.

Bárhol, bármikor akarsz merülni, válaszd a biztonságot, ha búvárkodni akarsz, végezz tanfolyamot- dönts felelősen. Ne mások miatt, hanem saját magadért. A te életed...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Valószínűleg nagyon ritkán van olyan vérfagyasztó élményben része egy mentőbúvárnak, ami egy kicsivel később máris élete nagy pillanatává válik.

Idén májusban süllyedt el a Jascon 4 nevű hajó 15 kilométerre a nigériai partoktól. A rossz időben éppen egy tanker közelében dolgozott, amikor bajba került, és a tenger fenekére rántotta magával a teljes legénységet. Három nappal később érkezett oda a Lewek Toucan egy búvárcsapattal a fedélzetén, az ő feladatuk volt az áldozatok testének a felszínre hozatala a 30 méteres mélységből.

Amikor az egyik búvár, Nico van Heerden beúszott a roncsba, váratlanul megragadta valaki a karját. Nem tudom elképzelni, mit érezhetett ebben a pillanatban. Már írtam arról, hogy az ilyen feladatokat végző búvárok munkája milyen nehéz, fel vannak készülve arra, hogy emberi holttesteket keressenek, tudják, hogy nem menthetnek meg senkit- ehhez képest ott van valaki életben, akin segíteni lehet. 

A hajó szakácsa, Harrison Okene ugyanis a roncsban rekedt levegőnek köszönhetően túlélte a hajó elsüllyedését. Ha már a búvár fejében kavargó gondolatokat szóba hoztam, nos, a túlélő is brutális 60 órát tölthetett a tenger fenekén. Nyilván reménykedett a csodás menekülésben, kitartott amíg csak bírt, de a vízben lebegni, várni az esetlegesen megérkező mentőket meglehetősen idegörlő lehetett. A roncsban rekedt többi ember meghalt, a jéghideg vízben teljes sötétség vette körül, és hallotta, ahogy körülötte a halak esznek, csipegetik a maradványokat. Neki pedig nem volt se ruhája, se vize, se ennivalója.

Teltek az órák, a napok, és ekkor felbukkant a búvár, a reménysugár a mélyben. A megtalálást a búvár sisakjára erősített kamera rögzítette, és ezt a közelmúltban tették közzé. (Nagyjából 5'40"-nél látszik, ahogy a búvár felé nyúl Okene keze, és felhangzik a "He's alive!" kiáltás.)

Ám ezzel még messze nem volt vége a mentőakciónak. A szakács olyan hosszú időt töltött ebben a mélységben, hogy lehetetlen volt egyből a felszínre juttatni. A mélység számít ilyen esetben, és hiába nem felszereléssel volt odalenn, gyakorlatilag egy szélsőségesen hosszú dekompressziós merülésnek számított ez a 60 óra. Így aztán amikor kapott egy búvársisakot, először olyan helyre kellett vinni, ahol lassan és biztonságosan végrehajtható volt a fokozatos dekompresszió. Csak akkor lehetett biztos a megmenekülésében Okene, amikor a dekompressziós kamra ajtaja kinyílt, és ő viszonylagos épségben kiléphetett belőle.

Utólag szakértők számolták, egyáltalán hogy maradhatott életben. A kihűlést valószínűleg úgy kerülhette el, hogy talált olyan dolgokat, amire felkapaszkodhatott, így nem a vízben töltötte a teljes időt. A kis légtérben levő oxigén mennyisége pedig pont elegendőnek bizonyult erre a két és fél napra, miközben az általa kilélegzett széndioxid egy jelentős része a vízben oldódott. Sok olyan tényező szerencsés együttállásán múlt tehát a megmenekülése, amelyek közül akár egyetlennek a megváltozása is végzetes lehetett volna. És végül aztán felbukkant valaki a víz alól...

Nem tudom, létezhet-e ennél drámaibb merülés egy búvár életében. Ám az biztos, hogy egyetlen ember megmentése felér bármilyen különleges merüléssel, nagy felfedezéssel...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Rekordmerülésre készült Nick Melvoli szabadtüdős búvár, ám a felszínre érése után a segítők már látták, hogy nagy a baj. Elvesztette az eszméletét, és nem tudták megmenteni az életét. 32 évet élt.

A szabadtüdős búvárkodás önmagában is igazi kihívás, hiszen a víz alá bukók teljesen magukra vannak utalva, nem visznek magukkal palackot. A hiba gyakran válik végzetessé, és ez különösen igaz a versenyzők esetén, akik egészen szélsőséges teljesítményeket vállalnak be.

Hogy kicsit átérezzük, mire is képesek a legjobbak, néhány rekord a szabadtüdősök világszervezetének, az AIDA-nak a honlapjáról:

- egy levegővel a leghosszabb távolságot a férfiak közt Goran Colak úszta le 281 méterrel, a hölgyeknél Natalja Molcsanova 234 méteres eredménye a csúcs

- egy levegővel a leghosszabb időt Stephane Mifsud bírta a víz alatt, 11 perc és 35 másodperc a rekordja, a hölgyeknél a legjobb eredmény Molcsanova 9 perce és 2 másodperce

- a No limit kategóriában Herbert Nitsch 214 méteres mélységgel vezeti a világranglistát, Tanya Streeter 160 méterig jutott

Gondoljunk bele! Egy lélegzetvétellel 281 méteres távolság, 11 és fél perc hosszúságú merülés, 214 méteres mélység! Egészen elképesztő teljesítményre képesek ezek a sportolók, akiknek ezekhez az eredményekhez speciális adottságokra és kőkemény edzésre van szükség. No meg szenvedélyre: a szabadtüdős búvárkodásból nehéz meggazdagodni. Nyilván a legjobbaknak vannak egyéni szponzoraik, de a többségüknek van civil foglalkozása is. 

Nick Mevoli például a médiában dolgozott, és a versenyzés csak kedvtelése volt. Mint ahogy a vetélytársai, ő is folyamatosan felül akarta múlni legjobb eredményeit, egyre nagyobb mélység elérését tűzte ki célul. Sokszor szerepelt sikeresen, ám ezúttal a Bahamákon valami történt a odalenn.

Ez a sport nem veszélytelen. Az utóbbi években a szabadtüdőzés több sztárja is életét vesztette: Audrey Mestre szintén csúcskísérlet közben, Loic Leferme egy edzés során halt meg, Patrick Musimut a saját medencéjében találták holtan. A sportág egyik legnagyobb alakja, az osztrák Herbert Nitsch pedig nagyon komoly balesetet szenvedett, ami után az sem volt biztos, hogy valaha felépül.

Nem csak a saját korlátaikat feszegetik minden egyes alkalommal ezek a búvárok, hanem a szakembereket is érdekli, mi az, amire az emberi szervezet képes, hol vannak a határok. És ezek a határok folyamatosan kitolódik! Eleinte azt hitték, már 30 méteres szabadtüdős merülést sem élhet túl egy búvár, ehhez képest ott van Nitsch 200 métert is meghaladó rekordja. Aki ilyen merülésre készül, tudja, hogy mekkora kockázatot vállal. Már a kisebb mélységbe készülők is csak kísérővel indulnak a tengerre, aki segíthet baj esetén, a rekordra készülőket pedig komolyan felkészült stáb támogatja.

Hogy mit rontott el Mevoli, nem tudom, hiszen nem vagyok jártas az ilyen extrém szabadtüdős merülések világában a véleményalkotáshoz. Van, akinek nem tetszik ennek a sportnak a kockázatossága, de azt hiszem, hogy ebbe külső szemlélőnek nem sok beleszólása lehet, hiszen ezek a búvárok a szenvedélyüknek élnek.

A vita akkor lángolt fel, amikor a New York Times hosszú cikket közölt a balesetről, benne egy képpel a felszínre érő Mevolival, akinek talán utolsó olyan pillanatát örökítette meg a fotós, amikor még eszméleténél volt. Az arckifejezése ijesztő, sokak szerint kegyeletsértő a felvétel, míg mások elfogadják, egy újság feladata a híreket minél pontosabban közölni, és a hiteles beszámolónak ez is része.

Ezen el lehet vitatkozni, ám amikor pár hozzászóló már az egész sportág betiltását emlegette, akkor már más irányt vett a beszélgetés. Mevoli barátai arra mutattak rá, hogy ugyan fiatalon halt meg, ám addig is teljes életet élt, és lehetősége volt szenvedélyének hódolni. Tragikus halála ugyan sokkolta a szabadtüdős versenyzők közösségét, ám a Bahamákon ott levő sporttársak úgy emlékeztek rá, ahogy a leginkább méltónak gondolták: közösen merültek alá a mélybe a baleset helyszínén...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.