Big Blue Búvár Blog

Szerencsésen megúszta egy új-zélandi búvár egy tüskésrája csapását. Pedig ez az állat komoly sérülést is okozhat: a krokodilvadásznak becézett Steve Irwin például életét vesztette, miután egy rája tüskéje a mellkasába fúródott.

Craig Marfell a déli sziget közelében merült alá, hogy rákokat gyűjtsön. A búvárok ilyenkor nagyon közel úsznak az aljzathoz értelemszerűen, tehát az ott rejtőzködő állatokhoz is veszélyes közelségbe kerülnek. Az 52 éves férfi viszont semmit sem látott, amit el kellett volna kerülnie, ám váratlanul heves fájdalmat érzett a mellkasában. Elmondása szerint úgy érezte, mintha baseball-ütővel terítették volna le.

Azonnal a felszínre úszott, és a csónakban várakozó társa segítségével a partra jutott. Ott próbálták elsősegélyben részesíteni, és közben várták a mentőket. Közben levették búvárruháját, ami alatt látszódott az egy centi széles sérülést két centivel a szegycsont alatt. A férfinak nehezére esett a légzés és nagy fájdalmai voltak. Miután megérkezett a segítség, helikopterrel szállították Wellingtonba, ahol azonnal megröntgenezték, de szerencséjére a tüske nem maradt a sebben. Egy éjszakát töltött a kórházban, majd hazaengedték, mert egyetlen fontos szerv vagy ér sem sérült meg a balesetben.

A búvár később elmesélte, nem látott semmit a tenger fenekén. Ezek a ráják mozdulatlanul rejtőznek a homok alatt, egészen addig a pillanatig, amíg veszélyben nem érzik magukat. Ekkor védekezésként csapnak egyet a tüskével, majd elmenekülnek, eszük ágában sincs kifejezetten emberre támadni. Ám mivel annyira közel vannak már a támadáskor, borotvaéles tüskéik igazán komoly sérülést okozhatnak. Az már csak a véletlenen múlik, a villámgyorsan lecsapó tüske mit talál el.

Szegény Steve Irwin esetében a legrosszabb forgatókönyv valósult meg, ő életét vesztette, amikor a tüske a szívét is eltalálta. Igaz, annyiban más volt a helyzet, hogy tudatosan akart közel kerülni a rájához, ám az állat nem reagált jól. Talán úgy érezte, sarokba van szorítva, és csak így menekülhet- a homok alatt rejtőző ráják is ezt érezhetik, amikor az aljzaton kotorászó búvárok szinte rájuk fekszenek. Aki kellő távolságot tart, és persze nem akarja a vacsoráját saját maga begyűjteni, sokkal ritkábban kerülhet ilyen vezélyhelyzetbe. És ha látunk egy ráját, inkább legyünk óvatosak, mint túlságosan bizalmaskodók. Érdemes mások balesetéből tanulni...

Két eltévedt búvárt kellett kimenteni Ausztráliában- a tenger mélyén még nappal sem tud mindenki biztonsággal tájékozódni, de éjszaka aztán végképp könnyű eltévedni.

A beszámolók szerint Clovelly közelében indult el merülni egy férfi és egy nő. Este kilenc óra körül két szolgálaton kívüli életmentő figyelt fel a búvárokra, akik kövekbe kapaszkodva kiabáltak segítségért, miközben próbáltak jelezni a lámpájukkal. A vízimentők gyorsan deszkára pattantak és kieveztek értük, de a deszkára kapaszkodó búvárokkal már nem tudtak a partra visszamenni, tehát kicsit elsódrodtak.

Szerencsére ekkorra már a hatóságok is tudtak az esetről, és a rendőrség csónakja hamarosan megérkezik. A búvárok némileg kimerültek ugyan, de nem sérültek meg sem ők, sem a segítségükre siető vízimentők. A hatóság szóvivője elmondta, a körülmények nem voltak különösebben rosszak, a hullámzás csak átlagosnak volt mondható, tehát aligha ez okozta a bajt.

Hogy lehet eltévedni éjszaka merülés közben? Nagyon könnyen, ezt bizton állíthatom... Nem mondom, hogy gyakran volt velem ilyen, de bizony fordult már elő. Persze, ahogy ez általában szokásos, emberi hiba (konkrétan az enyém) volt a dolog mögött. Egyszerűen csak nem figyeltem folyamatosan oda.

A víz alatt nappal is el lehet keveredni, mert ha nagyon tiszta a víz, 30-40 méternél messzebbre akkor sem látunk- tehát ha a hajónk alig 60-70 méterre van tőlünk, akkor sem vesszük észre, ha nagyon meresztjük a szemünket. Használunk tájolót, még a felszínen belőjük a fontos irányokat, tanulmányozzuk a hely térképét, tehát tudjuk, milyen irányban mélyül a víz, próbáljuk megjegyezni a karakteres dolgokat (roncs, üreg, nagyobb koralltömb, stb.). A mélyben pedig több irányból is megnézzük azokat a tereptárgyakat, amik segíthetnek a tájékozódásban. Miért több irányból? Egyszerű példával élve, egy nagy koralltömb egymással szemben levő oldalain más és más korallok élhetnek. Nekünk pedig a visszaúton várhatóan elénk táruló látványt kell memorizálni, hiszen az segíthet.

Na éjszaka az egész bonyolódik azzal, hogy csak lámpánk kis fénykörében látunk igazán jól. A hold vagy a hajón levő bekapcsolt lámpák is adnak némi fényt, de ha valaki nem készül fel az éjszakai merülésre, ez édeskevés az eligazodáshoz. Én ilyenkor mindig duplán figyelek arra, merre járunk, és igyekszem úgy lavírozni, hogy a kiindulási ponttól ne távolodjak el túlságosan. Ha pedig nagyon nem tudom, merre az arra, szétnézek a felszínen- jobb akkor megnézni, hova kéne visszaúszni, amikor még könnyedén bírjuk.

Egy órányi búvárkodás után pokoli kellemetlen lehet tanácstalanul a felszínre emelkedni, és azt látni, a part vagy a hajó vagy fél kilométerre van, ahova már vacogva kellene elevickélni. A sztoriban a két búvár jól döntött, amikor próbáltak segítséget hívni, jeleztek a lámpával, és így nagy baj nélkül megúszták. Szerencsére nem is igazán durva körülmények között voltak, a mentés sem okozott gondot.

Éjszaka normál esetben eleve a legvédettebb, legnyugisabb helyeken megyünk el merülni. Az éjjel aktív, különleges élővilág egy sekély zátonynál is nagyon izgalmas, nem kell ahhoz durva helyre menni, hogy máskor sose látott lényekkel találkozzunk. Legutóbb a Vörös-tengeren egy teljesen békés zátonyon úszkáltunk, a hajótól alig eltávolodva, és a látványos, vörös színű spanyol táncos mellett látunk polipot, tintahalat, tengeri kígyót, rengeteg kis rákot, és így tovább. Összeszámolni is nehéz lett volna az érdekességeket, és ehhez nem mentünk mélyre, nem is keveredtünk el. Így élvezetes az éjszakai merülés. Viszont stresszelve, mert fogalmunk sincs, hol vagyunk és mit csinálunk, nem egy nagy élmény- aki nem tud a sötéthez hozzászokni, az soha nem is fogja megszeretni. Persze ez se nagy tragédia, neki ott vannak a nappali merülések, este pedig lazíthat, amikor a többiek összerakják a cuccot, és sörözés helyett búvárkodni indulnak.

Fotók: Tökölyi Csaba (http://www.csabatokolyi.com/)

Nemrég megjelent egy cikk egy ismert műsorvezető búvárkodás közben átélt kalandjairól, bár jobb ha úgy fogalmazok, a leírás szerint ez már nem kaland, hanem életveszélyes helyzet. A halálközeli élményt én legalábbis nem tartom túlságosan vidám dolognak. Persze utólag az ember mindig igyekszik pozitívan tekinteni a szerencsésen megúszott esetekre, de az ilyesmiből is lehetne mit tanulni.

Ám a feltételes mód használata nagyon jogos ebben az esetben. Sem a bajba keveredett hölgy nem ért igazán a búvárkodáshoz, sem a kérdező újságíró. A történet elvileg annyi, hogy életében először légzőkészülékes merülésben vett részt a forgatás során a műsorvezető, ám ott valami gond volt a felszerelésével és úgy kellett kimenteni. Ám a megfogalmazásból igazán nem derül ki, mi zajlott le a víz alatt.

Azt azért nagyjából sejtem, hogy rossz búvároktatónál kötött ki a műsorvezető- feltéve, hogy minden stimmel amit mond. Amikor ugyanis szóba kerül, hogy azért kellett sietni, mert aznap már repültek is tovább, "kissé" meglepődtem. Alapszabálynak számít a búvárkodásban, hogy merülés után legalább 24 óráig nem szállunk repülőre. Ennek fiziológiai okai vannak, amibe nem megyek bele, de szívesen gratulálnék annak a búvárbázisnak, aki a repülés napjára még merülést szervez. Hiába sekély és rövid búvárkalandról van szó, ilyet akkor se... A másik fél meghallgatása nélkül nem szívesen ítélkezik az ember, de valami biztosan el lett rontva.

A történetből számomra az tűnik nyilvánvalónak, hogy ha kapkodva, rosszul szervezve rángattak a víz alá egy nyilván kissé ijedt búvárjelöltet, akit úgy kellett kimenteni és mesterségesen lélegeztetni, akkor ott komoly hibákat követtek el. Az, hogy utólag nem ad pontos leírást a történtekről az esemény szenvedő alanya, egyáltalán nem az ő hibája. Azért megy el profikhoz, mert elvileg ők szavatolják a biztonságát. Az ember ilyen helyzetben természetesen hisz annak, akire az életét, testi épségét bízza, és igencsak elkeserítő, ha az elvileg biztonságos halacskanézegetésből életveszélyes szituáció lesz. Pedig ennek kifejezetten kellemes, emlékezetes dolognak kellene lennie egy nyaralás során, amiről örömmel mesélünk odahaza.

Az, hogy idáig fajulhat a dolog, az esetek túlnyomó többségében a profi búvár hibája. A cikkben az szerepel, hogy rossz jeleket mutogatott odalenn a kezdő, amit nem értettek. Bizonyára így van, de hogy a merülés előtt se vették észre a stresszt, merülés közben sem tűnt fel a kapkodás, a fuldoklás, több, mint elgondolkodtató. Ha nem arra figyeltek, hogy viselkedik a teljesen kezdő búvár, akkor mire? A kezdőt nem hagyják csak úgy magára, ha baja van, oldja meg... Természetesen az esetekre emlékezhet rosszul is a történeteket elmesélő újságíró, mégis van bennem rossz érzés, ha ilyesmiről olvasok.

Sok embert indított el ugyanis a búvárrá válás útján egy bevezető merülés, amikor teljesen kezdőként belekóstol egy kicsit a víz alatti létbe. Lehet ezt odafigyelve, biztonságosan levezényelni, és persze szinte menthetetlen helyzetek is előfordulnak, amivel alig lehet valamit kezdeni, de ez utóbbiak azért igen ritkák. A hivatásos búvár azért tanul, és később azért kapja a fizetését, hogy a próbamerülésből is élményt varázsoljon.

Ha valakit érdekel ez a dolog, de bizonytalan magában, szeretne inkább nyugodt körülmények között ismerkedni a merüléssel, akkor el sem kell utaznia. Idehaza, medencében, hozzáértő profik irányításával is belekóstolhat ebbe. Ahogy Kandász Andrea oldalán látom, legutóbb már ő is inkább itthon, medencében merült, és nem lett a vége életmentés. És ez így lenne rendjén!

Az efféle cikkek viszont kicsit a búvárkodás veszélyes imázsát erősítik- ismétlem, ezt nem a mesélő hibájának tartom, így élte meg, megúszta, továbblépett, elmondta amikor kérdezték. A valóságban viszont jóval biztonságosabb merülni, és azok felelőssége erről gondoskodni, akik hivatásosként erre tették fel az életüket. Mi magunk is lehetünk elővigyázatosak, nem kell belemenni minden hülyeségbe, megbízható búvároktatóhoz kell menni, figyeljünk oda az alapismeretekre és tartsuk be a szabályokat.

Egy ponton túl viszont gyakorlat nélkül a legegyszerűbb szituáció is megoldhatatlan a kezdőknek, szóval aki biztosan tudja, hogy merülni akar, jobban jár egy normális tanfolyammal. Onnantól kezdve pedig valóban a saját kezében van a sorsa: nagyobb a felelősség, de nagyobb az élmény is. A végső cél az, hogy minél több örömöt okozzon a búvárkodás, ennek pedig az útja eleinte a tanulásról, gyakorlásról szól. A pénz- és időbefektetés viszont busásan megtérül, ezt bizton állíthatom.

Néha még a barátkozó tengeri emlősök is kiszámíthatatlanul viselkednek- egy megtámadott nő ijesztő élménye is jó bizonyíték erre.

Írországban van egy móló Clare megyében, ami mellett gyakran úszkál egy nőstény delfin, aki a helyiektől már nevet is kapott: Dusty igazi turistalátványossággá vált. Gyakran voltak vele vízben emberek, és a barátságos állat érdeklődve úszkált a közelükben.

A delfin hat éve jelent meg először Doolinban, hamar híressé vált, ám az is kiderült, néha kiváltó ok nélkül agresszívvé vált, és ekkor arra hívták fel az emberek figyelmét, inkább ne erőltessék a vele való úszást. Természetesen nem sokan tudnak ellenállni annak, amikor egy delfin jön a közelükbe, és az egyik ilyen esetnél is az történt, hogy valaki épp az állat hasát simogatta.

Egy nő úgy döntött, csatlakozik a vízben levőkhöz, ám ekkor a delfin váratlanul felé fordult, majd vadult csapkodni kezdett a farkával. Az úszó azt hitte, ez csak valamiféle játék, ám hirtelen kiderült, a delfinnek esze ágában sincs viccelni, és akkor a nő kétségbeesetten a móló felé indult. Az állat pedig utánaeredt, és nagy sebességgel orrával nekiment. A fájdalomtól alig tudott mozdulni a megtámadott az ember, a delfin pedig továbbra is csapkodott a farkával, félő volt, hogy nagy ütést mér rá.

A nő hiába érte el a mólót, saját erejéből már nem tudott kimászni, úgy húzták ki. Szerencséjére arra járt egy orvos, aki gyorsan megvizsgálta és kórházba vitte. Kiderült, hogy nincs belső vérzése, ám több csontja eltört és a tüdeje is megsérült. Öt napot kellett kórházban történnie a támadás után, majd több hetet speciális eszközben a gerincét ért ütés miatt. Még jó ideig nehezen mozgott, és az elszenvedett sokk utóhatásaival is hosszú időn át küzdött. 

A bajba került nő tudja, nem haragudhat Dustyra: egy vadon élő állatról van szó, akinek bemerészkedett a területére. Viselkedésük pedig időnként kiszámíthatatlan, mint minden vadállatnak. Ezzel tisztában kellene lenni azoknak, akik a figyelmeztetésekre fittyet hányva rohannak a vízbe, hogy úszhassanak vele. 

Egy haditengerészeti búvár kétségbeesetten próbálta kiszabadítani elakadt társát, ám végül mind a ketten életüket vesztették.

Az eset még 2013-ban történt, amikor a két rutinos búvár egy kiképzési feladat során nagy mélységbe merült, hogy az aljzaton levő tereptárgyat megkeressék, majd a felszínre emelkedjenek. Ám valami baj történt, és csak a rájuk rögzített kötéllel tudták őket felhúzni, de már túl későn, egyikük sem élte túl a balesetet.

Az Egyesült Államokban minden ilyen esetben szigorú kivizsgálás kezdődik. Itt is kiderült, hogy hibák sorozata vezetett a kettős tragédiához: az eredetileg használni kívánt felszerelés hibás volt, a másik, a célnak megfelelő felszerelést az akadályok miatt nem használhatták. Amikor látták, hogy baj van, mentőbúvárt küldtek a mélybe, de neki szintén gondja akadt a felszerelésével. Még lehetne sorolni, ki és hol hibázott, de az, hogy mind a ketten életüket vesztették, alapvetően a lenn levő búvárokon múlt.

Ugyanis a párosnak csak az egyik tagja akadt be a mélyben, a rossz látótávolságú, sok törmelékkel borított aljzaton. Társa pedig mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa, pedig levegője neki is fogyott. Még lett volna esélye arra, hogy felússzon, de nem akarta magára hagyni a másik búvárt, akihez egy kötél rögzítette. Elővehette volna kését, hogy a kötelet elvágja, ám ő máshogy döntött.

A búvárkodás a kedvtelésiek szintjén alapvetően társas sport. Hozzászoktunk, hogy nem egyedül megyünk a vízbe, és odafigyelünk a másikra. A hivatásosok világában sokkal gyakoribb, hogy valaki egyedül merül és úgy hajt végre egy feladatot, de lám, a profik társmerüléseinél is felelősséget érez mindenki a másik búvár iránt. Valószínűleg a világ egyik legnehezebb döntése az, amikor egy búvárnak sorsára kell hagynia fogyó levegőjű merülőpárját, és van, aki erre nem is képes. Mi, akik könnyed kedvtelési merüléseket hajtunk végre, erre nem szeretünk gondolni, pedig a mi életünkben is előfordulhat.

Van, aki szerint a szabály egyszerű: az egy halott kevesebb, mint a kettő, tehát ha nincs esély a másik mentésére, magunkat kell menteni. De hogy hol van az a pont, nem mindig olyan könnyű megítélni, és persze embere válogatja, ki hogy tud tovább élni egy ilyen döntés után. Így aztán senki nem akar ilyen helyzetbe kerülni, de ha ilyen történetről hallunk, nyilván eltöprengünk. Szerintem a lényeg nem az, hogy a végső esetben mit dönt az ember, hanem mit kell tennünk azért, hogy ilyen helyzet elő sem állhasson. Tökéletes biztonság nincs, de igenis tehetünk azért, hogy csökkentsük a balesetveszélyt: odafigyeléssel, felelős merüléssel, a felszerelés karbantartásával. Ez a tragédia is elkerülhető lett volna, ha az első hibák jelentkezése után lefújják a merülést...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A fogságban tartott tengeri emlősök sanyarú sorsával még mindig kevesen vannak tisztában. Noha a delfináriumok védői szerint az állatok jó körülmények között élnek, a vendégek pedig úgy gondolják, nekik boldogság ugrálni az idomárok jelére, a valóság kicsit összetettebb.

Arról, hogy mi folyik egy ilyen intézményben, ritkán szivárog ki információ. A veszélyes, nagyobb testű állatokkal akkor kezdenek el foglalkozni, amikor baleset történik, például egy idomár életét veszti. Az állatok egyáltalán nem mindig békések, egy Tilikum nevű kardszárnyú delfin három halálesetnél is jelen volt. Először egy, a medencébe ugró gondozót nem engedtek a felszínre két másik orkával, és a fiatal nő meg is fulladt. A második alkalommal a delfináriumban elrejtőző, és titokban az orkához beugró férfi élettelen testét találták meg. A harmadik alkalommal pedig ismét egy idomár volt az áldozat, aki már évek óta dolgozott Tilikummal, de egy show után az állat többek szeme láttára a vízbe rántotta, és a nőt már nem sikerült megmenteni.

Ezek az esetek vitákat kavarnak, beszélnek róluk, felvetik a kérdést, miért vadulhatnak meg a fogságban tartott tengeri emlősök, amik a természetben ritkán támadnak. Ám azokat a titkokat kevésbé hozzák nyilvánosságra, mivel is jár a delfinek bezártsága.

A napokban arról olvastam, hogy egy korábbi gondozó elmondta, milyen trükkel hozták előadásra alkalmas állapotba a kardszárnyú delfineket. Bekenték őket vastagon napvédő krémmel, ami cink-oxidot tartalmazott, és így takarták el az állatok testén levő sebeket. A delfinek a természetben mélyebbre húzódva elkerülhetik azt, hogy folyamatosan égesse őket a nap, de a medencékben ez egyszerűen lehetetlen. Bőrük lehámlik, leég, de ezzel a trükkel élve a nézők ebből semmit nem vesznek észre.

Nagy árat fizetnek tehát ezek a lények azért, hogy a showműsorra jegyet váltó turisták jól szórakozzanak. Egy-egy ilyen hír után egyetlen delfináriumot sem zárnak be, de nekünk mindig eszünkbe juthat, amikor a nyaralási programot tervezik, beiktassanak-e ilyen intézményt a programba.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Manapság már merülnek annyian, hogy érdemes nálunk is kifejezetten a légzőkészülékes búvárkodás kockázatait fedező biztosításokat kínálni. Van választék, de néhány apróságra érdemes odafigyelni.

Mikor is lehet erre szükségünk? Igazság szerint minden egyes merülésnél jó lenne valamiféle biztosítás. Idehaza elvileg fedezi az ellátás költségeit a társadalombiztosítás, de errefelé kevés a lehetőség olyan mélymerülések végrehajtására, aminél nagyobb a kockázat a dekompressziós betegségre. A palackkal viszont el lehet esni, így törhet kéz vagy láb, begyulladhat merülés után a fül, ezekkel nyilván orvoshoz lehet fordulni. Még Horváth Ágnes minisztersége idején merült fel a kérdés, hogy bizonyos extrémnek nevezett sportok űzése során elszenvedett sérüléseket nem fedezne a TB, de úgy tudom, ez a búvárkodást nem érintette. (Talán mert a miniszter asszony is merült...)

Az mindenestre fontos tényező, hogy ha Magyarországon történik velünk valami, itthon vagyunk. Saját nyelvünkön hívhatunk segítséget, nagyjából eligazodunk a kórházi viszonyok közt, a család is könnyen meglátogathat, intézkedhet. Ám amint átlépjük valamelyik ország határát, máris megváltozik a helyzet. Az EU-n belül kiváltható az a kártya, amivel a helyi lakosokkal azonos feltételekkel vehetünk igénybe egészségügyi szolgáltatást- ha adott országban a búvárbaleset utáni kezelés fizető, akkor úgy. Vagy jó alaposan tájékozódunk, vagy pedig biztosítást kötünk.

Én feltétlenül az utóbbit javaslom, mert mindenképpen vannak különbségek. A biztosítás ugyanis fedezhet olyasmit is, amit a helyi társadalombiztosítás szinte sohasem: a hazaszállítást, az eltűnt felszerelést, felelősségbiztosítást és így tovább. Persze az nagy kérdés, ezekből mi van adott konstrukcióban és mekkora a fedezet. Én azt vallom, búvárként amúgy is elég nagy a felelősségünk, mikor milyen helyzetben hogy döntünk, válasszunk felelősen biztosítást is. (A búvárok túlnyomó többségére jellemző ez a gondolkodásmód, nem is nagyon ismerek olyat, aki ne kötne biztosítást utazás előtt.)

Először is figyeljünk rá, hogy valódi készülékes merülésre is kiterjedjen a fedezet, tehát ne legyen mondjuk 10 méteres mélységhatár benne, hanem legalább 40. Általában azt is elő szokták írni, a helyi merülési szabályok betartása mellett érvényes a fedezet, tehát ha adott országban 40-re mehetünk, egy 60 méteres mélymerülés esetén elvileg meg lehetne tagadni a szolgáltatásnyújtást. Ám az nekünk is érdekünk, hogy betartsuk a szabályokat- merüljünk az értelmes limiteken belül, és akkor nem lehet gond. 

Fontos, hogy a biztosítás terjedjen ki az olyan drágább kezelésekre is, mint a hiperbár kamrás kezelés. Ez sehol a világon nem olcsó tétel, de minden normális konstrukcióban benne van. Ha netán azzal szembesülünk, hogy mégsem, akkor sem szabad habozni, inkább vállalni kell a költségeket- több százezer forintba kerülhet, de inkább ennyit bukjunk, mint mondjuk egy bénulást kockáztassunk.

Bizonyára akad, aki azt mondja, inkább lemond a kicsivel drágább búvárbiztosításról, mert csak 1-2, nem túl mély merülést tervez, minek annyi pénzt kiadni, de ne feledjük, a dekompressziós betegségen túl számos sokkal gyakoribb gond is van, például a fül begyulladása, és a biztosító felteszi a kezét, ha kiderül, merült előtte az ember. Nem azt mondom, hogy ez egy milliós tétel, de az a biztosítás, ami csak részben alkalmas a számunkra, az nem az igazi. Mondjuk egy pár napos útnál lehet olyat választani, ami kisebb összegeket térít, ám azokat viszont minden helyzetben, ami előfordulhat.

Fontos, hogy éjjel-nappal legyen elérhető a biztosítás segélyvonala, hiszen egy távoli országban, más időzónában bekövetkező balesetnél az intézkedés nálunk esetleg az éjszakai órákra eshet. Természetesen nem árt, ha a biztosító aztán a helyiekkel is tud egyeztetni, tehát megvan a szakmai háttere a búvárbalesetek terén is. Kisebb ellátásoknál gyakori, hogy nekünk kell előre fedezni az orvosi vizsgálat vagy a gyógyszerek költségét- mindig kérjünk számlát mindenről, és őrizzük meg azokat, mert itthon csak ezekkel tudunk pénzt igényelni.

Mivel akad búvárbiztosítás, ami kiterjed az elveszett, megrongálódott búvárfelszerelésekre is, érdemes a számlákat megtartani a felszerelésekről, akár több év múltán is. Természetesen jó tudni, hogy szinte minden esetben van egy meghatározott limit ilyen esetben, senkinek nem fognak 2-3 légzőautomatát megtéríteni, még ha adott búvár annyival is utazik. Víz alatti fényképezőgépeket pedig szinte senki nem biztosít, de ez nem meglepő, hiszen a kicsi, olcsó kompaktokra egészen más limitek kellene, hogy vonatkozzanak, mint a milliós DSLR-ekre, és ezt biztosítási díj szintjén elég nehéz kezelni. Az ilyen dolgokra nekünk kell nagyon vigyázni...

Szóval a lényeg: mielőtt megkötjük a biztosítást, tanulmányozzuk át a feltételeket, csak olyat válasszunk, ami biztosan kiterjed kedvtelési búvárkodásra legalább 40 méteres mélységig. Olvassuk át, kizár-e valamilyen kezelést, figyelhetünk arra, fedez-e felszerelés elveszést, felelősségbiztosítást. A 24 órás asszisztenciának alapnak kéne lennie, de azért biztos ami biztos, válasszunk megbízható, neves biztosítót. Az értékhatárok esetében ha lehet, ne feltétlenül azt válasszuk, amnél a legkisebb a limit, még ha spórolhatunk is egy ezrest- utólag ez nem feltétlenül éri meg, a teljes túra költségeit tekintve pedig elhanyagolható, gyakorlatilag 1-2 sör árával fizetünk kevesebbet, de ha nagy a gond, jól jöhetne az a plusz fedezet... Különösen olyan távoli országokban, ahol a kezelés vagy a hazaszállítás milliós kiadás.

Még egy kérdés felmerülhet. A próbamerüléssel kacérkodó, nem vizsgázott búvárok szinte biztos, hogy nem kötnek búvárbiztosítást. Jó tudni, hogy a komoly búvárbázisok olyan biztosítással rendelkeznek, amelyek kiterjednek a vendégekre is, tehát baj esetén ezek térítik a költségeket. De... Ha valaki teljesen biztos benne, hogy ki akarja próbálni a merülést, akkor választhat egy olyan olcsóbb konstrukciót, ami fedezi az ilyen balesetek esetén az egészségügyi ellátást. Például ha valakinek begyullad a füle a merülés után két nappal, nem valószínű, hogy visszamegy a merülést szervező bázishoz. Ilyenkor jó lehet egy erre is kiterjedő biztosítás, és ennek felára tényleg csekély.

Abba az eshetőségbe inkább nem gondolok bele, hogy valaki egy külföldi utazás esetén soha, semmilyen biztosítást nem köt. Saját tapasztalat, hogy bizony jól jöhet ez néha. Utastársamnak volt már igen drága kezelése, nekem magamnak fülgyulladás kezelését térítették, és bizony nem jött rosszul, amikor a végül 30-50-70 ezres számlákat idehaza kifizették nekem. Inkább rászánom azt a pár ezrest, belekalkulálom az utazásra szánt kiadások közé ezt is, és bizakodok, sose legyen rá szükség...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

Eltűnt egy búvár a Bahamákon, aki éjszakai cápás merülésen vett részt. A 63 éves férfit egyelőre nem találják, pedig napok óta nagy erőkkel keresik. 

A búvár Jim Abernethy híres túráinak egyikén vett részt. Ezeken a több napos utakon a vendégek folyamatosan cápás helyekre mennek a Bahamákon, láthatnak többek között citromcápát, szirti cápát illetve a hatalmas termetű tigriscápa is gyakran felbukkan a csali szagát megérezve. Ezeken a túrákon ugyanis etetik az állatokat, ezért mennek olyan sokan és annyira közel a búvárokhoz. 

A bátrabb búvárok még éjszaka is lemehetnek a ragadozók közé, de ennek mindig vannak bizonyos kockázatai. A búvár a sötétben észrevétlenül eltűnhet a többiek szeme elől. Ha esetleg eltéved és túl erős áramlatba kerül, akkor a hajótól nagyon messze sodródhat, és az éj leple alatt pedig nehéz megtalálni azt, akinél nincs jelzőfény. 

Ráadásul ne feledjük, egy olyan helyről beszélünk, ahol hemzsegnek a nagy testű cápák. Ezek nem feltétlenül támadó szándékúak, de egy magányosan sodródó, ideges, kapkodó búvár, aki esetleg meg is sérült, felkelthette érdeklődésüket. A cápák egyébként is éjszaka aktívabbak. Tényező lehet esetleg a búvár kora is, hiszen nem volt fiatal. Ki tudja, mi zajlott le azokban a pillanatokban a mélyben... 

Mivel már több nap eltelt, ha a vízben hánykolódó búvár túl is élte az első éjszakát, utána óráról órára csökkentek az esélyei a megmenekülésre. A mentők egy búvár maszkját és kameráját az eltűnés helyétől egy mérföldnyire találták meg, ez is az elsodródást valószínűsítené, ha megerősítik, hogy az eltűnt férfié volt. 

Abernethy túráin a vendégek tisztában vannak azzal, hogy a cápás merülések veszélyesek lehetnek, hiszen itt soha nem ketrecek védelmében néznek szembe a ragadozókkal. Éppen ezért a túra szervezői kezdőknek nem is engedik a részvételt, hiszen nem csak merülni kell tudni erős áramlásban vagy éjszaka, a cápák jelenlétében sem válhat idegessé a búvár, mert azzal is veszélybe sodorhatja magát.

Az emberektől karnyújtásnyira úszó cápák a csalira ráúszás közben elsősorban a táplálékra figyelnek. Egy Abernethy által szervezett túrán ilyen merülés során sebesített meg 2008-ban egy osztrák búvárt halálosan egy állat. Csak egyetlen rossz mozdulatot tett a cápa, de olyan szerencsétlen helyen okozott sérülést, hogy az azonnal felszínre vitt férfit már nem sikerült megmenteni.

Kérdés, hogy a most eltűnt búvárt megtalálják-e, és ha igen, választ kaphatunk-e arra, mi történt vele azon az éjszakán. Elvileg nem kizárt, hogy egy arra járó hajó a fedélzetére vette, vagy kievickelt a szárazföldre, de ennek sajnos nem túl nagy az esélye. Meglehet, a tenger örökre megőrzi a baleset titkát.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

Két nagyon tapasztalt búvár hunyt el a héten Dél-Afrikában. Noha a pontos okok még nem ismertek, az eset rávilágít arra, hogy a tenger mélyére ereszkedni még azok számára is rejt kockázatot magában, akik számtalanszor merültek már.

Peter Timm az egyik legismertebb dél-afrikai búvár volt. Saját búvárcégét vezette, és 100 méternél mélyebb merüléseket is végrehajtott. Az ún. technikai búvárkodás egyik helyi vezéralakjaként sokakat vezetett be a kevertgázas mélymerülések világába.

Több oka lehet annak, hogy egy búvár ennyire mélyre merészkedik. Timm nevéről akkor hallottak többen a nagyvilágban, amikor az egyik ilyen merülés során bojtosúszójú maradványhallal találkozott. Sokáig hitték, hogy ez a faj egy kihalt családba tartozik, míg a huszadik század elején egyet ki nem fogtak. Ám arra sokat kellett várni, hogy valaki odalenn, élőhelyén figyeljen meg egy példányt. Peter Timm egyike volt a szerencséseknek, sőt, valószínűleg neki volt velük a legtöbb merülése.

Egyik tanítványa Adele Stegen volt, aki maga is rutinos búvárnak, gyakorlott mélymerülőnek számított. Ő volt az első nő Dél-Afrikában, aki maga is merülhetett a bojtosúszós hallal, ehhez 116 méterre kellett ereszkednie. Rutinja miatt számított rá a különlegesebb merülések során Timm, ezért kereste meg pár napja, amikor egy kutatóhajóról leesett eszköz felkutatásával bízták meg. Adele azonnal ráállt, hogy együtt merüljön vele.

60 méteres mélységbe készültek, ami egy átlagos kedvtelési búvár számára már nem elérhető, főleg nem keresésre-munkavégzésre, de egy felkészült technikai búvár itt még elboldogul. A hajón levők lemerülésük után nem sokkal arra lettek figyelmesek, hogy az egyik búvár nagy sebességgel érkezik a felszínre. Adele volt az, kihúzták a vízből, és hamarosan követte őt Peter is. Utóbbi a hajón félrelökte a többieket, megpróbálta ő maga újraéleszteni súlyosan megsérült társát, de pár másodperc után maga is összeesett. A mentők perceken belül kiérkeztek, ám már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

A beható vizsgálat a búvárok műszereinek elemzése után nyilván sok kérdést megválaszol. Kiderülhet, mikor történt valami, ami után a búvár a felszínre lőtte magát, milyen gyorsan úszott fel. Az is kiderül majd, hogy dekompressziós betegség vagy más volt a halál oka. Ezek a búvárok számára is fontos információk, de a pontos történteket rekonstruálni szinte lehetetlen, hiszen a tragédiának két tanúja volt- a két áldozat. A 60 méteres mélységben lezajló eseménysorozat bizonyos részleteit így aztán soha nem fogjuk megismerni.

Az elemzés a búvárok számára feltétlenül érdekes, tanulságos lehet. Ám azon már most is el lehet gondolkodni, hogy ha ilyen tapasztalt, sok különleges merülést végrehajtó búvárok is szembesülhetnek megoldhatatlan helyzettel, akkor mi, lelkes amatőrök még inkább kettőzött óvatossággal menjünk a vízbe. Abban ráadásul szinte biztos vagyok, hogy a két dél-afrikai jól megtervezetten, nem esztelen kockázatot vállalva indult el merülni, és még így is bajba kerültek.

Hogy konkrétan felszereléshiba vagy bármi más volt a kiváltó oka a tragikus balesetnek, majdnem mindegy, hiszen a lényeg az, a víz alatt egy, a felszínen jelentéktelennek tűnő probléma megoldása is nagy kihívássá válhat. Mi, kedvtelési búvárok sokszor kicsit lazán kezeljük a szabályokat, pedig azok betartása életet menthet. Minden hasonló eset erre kell, hogy figyelmeztessen minket.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

A napokban olvastam egy hírt búvárokról, akik egy menekültekkel elsüllyedt hajó roncsánál merülve szörnyű dolgokat láttak. Azon gondolkodtam, lefordítom, szólok pár szót arról, milyen nehéz is az ő munkájuk, de aztán letettem róla, még leírva is szörnyű dolgok ezek, hát még átélni...

A tenger mélyén nyugvó roncsok szinte mindegyike egy tragédia helyszíne. Bár mi már jellemzően nem merülünk olyan helyeken, ahol még emberek nyugszanak (van azért kivétel, az egyiptomi Salem Express például), de épp elég a tudat, hogy valamikor ott emberek az életükért küzdöttek. A tenger szép, a tenger izgalmas- de a tenger tud könyörtelen is lenni. 

Bár bizonyára vannak, akik valamiféle személyiséggel ruházzák fel a tengereket és az óceánokat, ilyesféle okból tiszteltek már a régiek is tengeristeneket. Áldozatokat mutattak be, könyörögtek hozzá, de azt hiszem, ezek hatásosságát nehéz lenne igazolni. A tenger tiszteletét viszont azoknak is meg kell tanulni, akik nem a spiritualitás oldaláról közelítik meg ezt a kérdést. A víz haragjával szemben nem nagyon tudunk mit tenni, és ezt csak az értheti meg, aki rossz időben volt a vízen.

A roncsok a tenger erejének bizonyítékai. Számtalan hajót pusztulását okozták a viharok, a felerősödő hullámok. De a háborúk során elsüllyesztett, vagy az emberi hiba miatt bajba került hajóknál is igaz az, hogy a rajtuk levők sorsa amiatt vált kétségbeejtővé, hogy kinn voltak a vízen. Ha nem jött a segítség időben, akkor hiába élték túl a hajót süllyedését, mégis a tengerbe vesztek.

Szóval a roncsoknál merülve időnként ez is eszünkbe juthat. Legyünk hálásak azért, amiért mi épségben térünk vissza a partra egy búvártúra urán, azért meg főleg, mert a víz mélyén töltött idő után a felszínre emelkedünk. A víz nem különösebben barátságos közeg, lélegzetünket visszatartva percekig lehetünk a felszín alatt, vagy vinnünk kell magunkban a palackban a levegőt. Szerencsések vagyunk, mert a mélyben kalandozhatunk, de a szabályokat sosem felejthetjük el.

Azért az a furcsa, kettős érzés megmarad, hogy minket ugyanaz a tenger ajándékoz meg rengeteg élménnyel, ami számtalan embernek a sírja lett. Nem mondom, hogy állandóan ez jár a fejemben, de néha eszembe jut. És talán más búvárnak is... Persze nem vagyunk ugyanolyanok, talán mások eltérő módon gondolkodnak erről. Ezzel nincs is semmi baj, a búvárkodás annyira sokrétű világba vezet be, ami mindenkinek mást adhat.

És néha amit látunk, az nem szép egyáltalán. Az a le nem fordított cikk is ilyesmiről szól. Kicsit túl sok volt már nekem is, ezért nem osztottam meg. De ami eszembe jutott az ember és a tenger kapcsolatáról, amiben annyi van a csodálattól a félelmen át a következményekre fittyet hányó kihasználásig, annak egy részét leírtam. Ám ha mindenre ki akarnék térni, nagyon hosszan tudnám folytatni..

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!