Big Blue Búvár Blog

Nagyjából fél évszázada rögzítették a búvárfilmezés egyik legdurvább jelenetét.

Az ausztrál Henri Bource igazán sokoldalú ember volt: szaxofonosként az egyik legsikeresebb bandában zenélt, és a muzsika mellett a másik nagy szerelme a tenger volt. Rengeteget merült, filmeket készített, és pont egy ilyen alkalommal érte baleset.

1964-ben társaival épp fókákat filmeztek. Ekkor váratlanul minden egyes fóka eltűnt a vízből. Az ilyen menekülés általában azt jelzi, hogy egy ragadozó van a mélyben- a búvárok ki akartak jönni a hajóra. Ám már elkéstek: Henri Bource bal lábát a felszín közelében ragadta meg egy nagy fehér cápa. A kétségbeesetten vergődő búvár nagy nehezen kiszabadult, de súlyosan megsérült. A felvételen látható, hogy térd alatt hiányzik- Bource jelezte a többieknek, hogy folytassák a forgatást! Így születtek meg a felvételek, de azok véres mivolta miatt csak linkelem a jelenetet- ennek tudatában kattintson, aki látni szeretné.

Bource viszont így is mázlistának mondható, ugyanis a nagy vérveszteség ellenére túlélte a támadást. Három hét múlva pedig már újra a színpadon állt- amikor a banda többi tagja látta, hogy épp a lábát veszik, ők is felemelték az egyik lábukat!

Másfél hónap múlva pedig Henri Bource visszatért a tengerbe is. Ma már elfogadottabb, hogy mozgássérültek is búvárkodnak, de fél évszázada még nem volt megszokott, hogy valaki, aki a felszínen mankót használt, elboldogul a felszín alatt. Őt viszont nem lehetett lebeszélni a merülésről.

Noha egy-egy támadás után időnként valóságos hadjárat indul, hogy kifogják az "emberevő" cápát, az ilyen ötletek ellen gyakran pont maguk a megtámadottak tiltakoznak. Henri Bource sem a bosszú kedvéért folytatta a búvárkodást: kamerával "vadászott", úgy próbálta megörökíteni a cápákat természetes közegükben. Erről egy kis riport is született, ahol látható, egy uszonnyal is ügyesen mozog a vízben.

Bource 1998-ban hunyt el- a cápatámadást túlélte, de a rákbetegséggel szemben alulmaradt.

A filmre vett támadás pedig a cápák és emberek kapcsolatáról nem sokat mond, hiszen ez egy egyedi baleset volt, nem más. Bource is csak így emlegette, és elfogadta, hogy a tenger mélyén előfordulhatnak váratlan dolgok. Ám a szépségek messze kárpótolják az embert...

Kellemes hajós kirándulásnak induló nap végződött tragédiával. Nem cápa oltotta ki egy tengerben úszkáló ember életét, hanem egy másik, nehezen észrevehető jószág: egy kőhal.

Az eset a Fülöp-szigeteken történt. Egy angol férfi és barátja olyan túrára fizetett be, ami Coron sziget néhány szép partszakaszára vezetett. Bizonyos pontokon mindenki beugorhatott a vízbe egy kicsit búvármaszkkal nézelődni, megcsodálni a tenger színes élőlényeit. Állítólag keveset mondtak arról, milyen veszélyek leselkedhetnek az emberekre, és a vendégeknek eszébe sem jutott, hogy bajuk eshet.

A 24 éves Miguel Ruiz az egyik helyen kétségbesetten kiáltva hívta barátját: "Ráléptem valamire és alig kapok levegőt!" Ezek voltak az utolsó szavai. Barátja sietett a segítségére, aki a ott levő túravezetőt is hívta volna, ám ő csak legyintett: biztos elfáradt az egész napos sznorkelezésben a másik férfi.

Amikor Miguelt a hajóra húzták, és láthatóvá vált, ahogy arca elszíneződik, nagyon nagy a baj, akkor mindenki megdöbbent. A túravezetők tehetetlenül álltak, amíg az áldozat barátja megpróbálta az újraélesztést. Mint kiderült, egyiküknek sem volt annyi pénz a telefonján, hogy segítséget hívjanak, így azt is a vendég mobiljáról intézték. A parton ott volt a mentő, de nem kezdtek bele semmilyen ellátásba, csak kórházba szállították az eszméletlen férfit. 

Ott aztán nem sikerült a mentő ajtaját kinyitni, bárhogy rángatták kívülről és belülről. Végül elöl, a vezetőülésen keresztül emelték ki az ekkor már valószínűleg élettelen férfit. Az orvosok sem tudtak segíteni rajta, megállapították a halál beálltát.

A helyi hatóságok szerint Miguel Ruiz megfulladt, de barátja vitatja ezt az állítást. A rendőrség sem zárja ki, hogy kőhalra lépett, de ezt majd a boncolás után lehet pontosan tudni. 

A történet egyik tanulsága, hogy a tengerben leselkednek bizonyos veszélyek az emberre, és nem csak a cápákra gondolok. A tényleg megtévesztően kőre hasonlító kőhallal nagyon kell például vigyázni, mert mérge roppant erős, valóban halálos lehet még egy ember számára is. Az állat csak védekezésként szúr tüskéivel, ha például valaki óvatlanul rálép- ez tehát az áldozat barátjának beszámolójával vág egybe.

A másik fontos tanulság az, hogy a világnak sok pontján dolgoznak olyanok a turizmusban, akiknek gyakran alapvető hiányosságaik vannak például elsősegélynyújtás terén, és az egészségügyi infrastruktúra sem olyan, mint a fejlettebb országokban. Nem árt tehát, ha az ember a szokottnál is óvatosabb, illetve maga is igyekszik felkészülni mindenre. Bár ilyen helyzetben talán ez sem segítene, de sok olyan forgatókönyv elképzelhető, amikor szükség lehet a saját tudásunkra, felszereléseinkre, biztosításunkra.

Tragikusan végződött egy búvár mélymerülési rekordkísérlete.

Dr Guy Garman családjával a karib-tengeri St. Croix szigetén élt, fül-orr-gégész praxisa volt. Ám nem csak erről volt ismert: az utóbbi éveket a búvárkodás, azon belül is elsősorban a mélymerülés bűvöletében töltötte. ezért ragadt rá a Deep Doc becenév.

Most arra készült, hogy megdönti az egyiptomi Ahmed Gabr 332 méteres mélységi rekordját. Nagy célt tűzött ki maga elé: 1200 láb, azaz 365 méter mélyre akart ereszkedni. Hosszú hónapok tervezése előzte meg a rekordkísérletet, de az mégis tragikusan végződött.

Garman reggel hatkor indult el a több, mint 10 órásra tervezett merülésre, három hajó és 38 ember kíséretében. Segítő csapata nagyjából 50 méteres mélységig tartott vele, ahonnan a rekorder gyorsan merült volna a legmélyebb pontig. A többiek közül a legrutinosabbak 360 láb, azaz 110 méter körül vártak volna rá. Ám a dokinak nem látták nyomát 38 perc után, tehát sejtették, baj van.

Ezeket a fajta technikai mélymerüléseket percre megtervezik, tehát nem úgy működik, hogy sebaj, egy kicsit tovább marad 300 méter alatt, belefér, majd megmelegítjük a vacsorát- minden apró részlet ki van számolva, le van rögzítve. A késés felborítaná a merülési tervet, amire nyilván van vészhelyzeti terv, de egy bizonyos időtúllépésen túl a segítők nem tehettek mást, elindultak a felszínre abban a biztos tudatban, hogy Garman életét vesztette.

A rekordkísérletre készülő orvos balesete kapcsán természetesen megindult az elemzés is búvárkörökben. Tény, Garman négy éves búvármúltja, és 595 merülése egyáltalán nem számít soknak, emiatt párak szerint nem volt meg a kellő rutinja. Ám mások szerint a merülések mennyisége, hanem minősége számít, és kétségtelen, jópár száz méter alatti merülés után azért nem nevezhette senki sem gyakorlatlannak a technikai búvárkodás területén.

Egy-egy ilyen merülés során annyira a limiten táncolnak a búvárok, hogy a legapróbb gond is végzetes lehet. Ilyen mélységben nincs segítség... Nyilván Garman számolt a kockázatokkal, igyekezett mindenre előre felkészülni, és ha úgy érezte volna, hogy nincs esélye a túlélésre, akkor lemondott volna a rekordról. Volt egy álma, hitt benne, megpróbálta- szomorú, hogy így végződött, de csak utólag könnyű okosnak lenni.

Amennyiben sikerül a felszínre hozni, a komputere elemzése talán választ adhat a baleset okaira. Ez a szakértők számára szolgálhat fontos információkkal. míg a búvárok közössége részvétét fejezte ki a családnak.

Egy baleset áldozatának családja változásokat sürget a búvárkodás szabályozásában.

Egy brit rendőr, Timothy Chu Kanadába utazott nyaralni, és ott befizetett egy merülésre a Vancouver-sziget közelében júliusban. Ám a nagyon erős áramlásban a búvár bajba került, elsodródott, és eddig még nem is találták meg.

Chu családja Kanadába utazott, ahol találkoztak a keresésben résztvevőkkel, a hajón dolgozó hivatásos búvárvezetővel illetve a helyi hatóságok képviselőivel.

Mint elmondták, azt szeretnék elérni, ha British Columbia államban szigorúbban szabályoznák a búvárkodást, minden búvárnak kötelezővé tennék a GPS jelek leadására képes jeladó és a felszíni jelzőbója használatát. Úgy vélik, ezzel sok tragédia elkerülhető lenne- így pedig Timothy halála hosszabb távon a búvárkodás biztonságosabbá tételéhez járulhatna hozzá.

Búvárként nekem is van egyfajta véleményem erről a felvetésről. Alapvetően azt szeretném, ha merülési szabályokat azok alkotnának, akik maguk is búvárkodnak. Mindenféle előírásokat ki lehet találni, de a kérdés mindig az, ki mennyit tart be azokból. A tengerentúlon például komoly hagyománya van annak, hogy önállóan szervezik maguknak a merüléseket az emberek- övék a felelősség, ők döntenek arról, biztonságos-e adott hely, megfelelő-e a tudásuk, felszerelésük és így tovább. 

Ebből az következik, hogy ma, amikor rengeteg biztonsági felszerelés megvásárolható, amikor továbbképző tanfolyamok seregét kínálják, saját döntésünk az, mire ruházunk be. És persze a lemerülés előtt is mi határozhatunk arról, hogy ugrunk-e vagy sem. Bármikor lehet nemet mondani.

Természetesen amikor az ember befizet egy búvártúrára, bízik abban, hogy a helyi profi búvár megadja a kellő segítséget, tudja, mikor nem alkalmasak a viszonyok a merülésre. Ebben az esetben számomra az a kérdés, hogy a búvárnak esélye volt-e felelős döntést hozni. Igazán tragikus szituációban semmiféle kütyü nem segít- a cél az lenne, hogy ilyen helyzetbe ne is kerüljünk. 

Szóval megértve a család elkeseredését, én azt gondolom, nem ilyen-olyan szigorítások kellenének, hanem a már régóta ismert biztonsági szabályok betartása. Ha túl az erős az áramlás, máshova kell menni merülni és kész- amennyiben azon a tragikus napon így történik, Timothy Chu jeladóval vagy anélkül egyaránt biztonságosan búvárkodhatott volna. Az ilyen balesetekben az a szomorú, hogy kis elővigyázatossággal elkerülhetőek lettek volna.

A gyászoló család természetesen elsősorban nem azért utazott Kanadába, hogy a szabályok megváltoztatásáért kampányoljon. A tenger partján közösen vettek búcsút Timothytól, aki talán örökre a mélyben fog nyugodni. Megőrzik emlékét- és nekünk is eszünkbe juthat a fiatal búvár, ha döntési helyzetbe kerülünk, bevállaljunk egy kockázatos merülést.

Gyászol a szabadtüdős búvárkodás világa: merülés közben nyoma veszett Natalja Molcsanovának, a sportág orosz nagyasszonyának.

Molcsanova különleges alakja a búvársportnak. Fiatal korában versenyszerűen úszott, aztán a családalapítást követően abbahagyta a versenyzést. Sok évvel később ismerkedett meg a szabadtüdőzéssel, azzal a szakággal, amikor egyetlen légvétellel merülnek alá a sportolók.

Az orosz versenyző egyből berobbant az élmezőnybe. A jóval fiatalabb riválisok elképedtek eredményei láttán: pár év alatt minden kategóriában világrekordokat javított. Még ötvenen túl is sikerült egyre mélyebbre és messzebbre jutnia. A versenyeken is aratott, 41 világbajnoki aranya volt. És szívesen tanította a fiatalokat, szervezte az orosz szabadtüdős búváréletet, miközben tanított, PhD fokozattal rendelkezett sportpszichológiából.

Molcsanova nemrég gyűjtött be pár újabb érmet a medencés világbajnokságon, tehát 53 esztendősen is ott volt a közvetlen élvonalban. Ám nem csak a rekordok hajhászása érdekelte, imádott merülni, és néhány baráttal Spanyolországban, Formentera szigetén indult el a tengerre augusztus másodikán.

Molcsanova felkészült a merülésre, aztán lebukott. Magához képest sekély mélységet tervezett, nagyjából negyven méterre készült leúszni. A többiek azonban hiába várták, nem ért vissza a felszínre a szokásos pár perc után. 

Elindultak a keresésére, és riasztották a hatóságokat is, akik nagy erőkkel vonultak fel. Ám két nap eltelte után szembe kell nézni azzal, hogy vajmi kevés esélye van annak, hogy Molcsanova élve kerül elő. Erről nyilatkozott fia, a szintén sikeres szabadtüdős búvár Alekszej is. Ő is a helyszínen van, és próbál segíteni a keresésben.

Ha nem találják meg, akkor soha nem lesz esély annak kiderítésére, mi okozhatta a tragédiát. A spanyolok szerint azon a helyen időnként váratlanul erősek az áramlások, de senki nem hitte volna, hogy egy ilyen fantasztikus sportember is bajba kerülhet a mélyben. Ám természetesen ezt nem lehet kizárni, hiszen az óceán az erősebb. Váratlan rosszullét vagy bármi más probléma is lehetett a baleset hátterében, hiszen amikor valaki egyetlen levegővel bukik alá, kockázatot vállal, és egy apróság is végzetes lehet ilyen esetben.

Nagyon halovány remény van arra, hogy valami csoda folytán megmenekült Natalja Molcsanova, és életben találják. Talán örökre a tenger mélyén marad, ott, ahol annyira szeretett lenni. A közelmúltban beszélt arról, a szabadtüdős merülés, több, mint sport, hiszen az ember megismerheti saját korlátait, és eggyé válhat az őt körülvevő tengerrel. Máskor úgy fogalmazott, az élet és halál az igazán fontos dolgok, a versenyzés csak játék felnőtteknek.

Natalját vonzotta a mélység-tisztában volt a veszélyekkel, jobban, mint bárki más, ám nem tudott ellenállni neki. Örökre beírta magát a legjobb sportolók nagykönyvébe, és valószínűleg sokáig megdönthetetlen rekordjai miatt még a szabadtüdős versenyzők következő generációi is pontosan tudni fogják, ki volt ő.

A tenger mindannyiunké, de élet és halál kérdéséről dönt, hogy osztozunk meg rajta.

A búvárok a víz felszíne alatt, a vitorlások, motorcsónakozók, szörfösök a víz felett élvezik a tengert- látszólag nem nehéz ezt a kettőt egyeztetni. Ám a valóságban nagyon is fontos biztonsági szabályok vannak, amelyek betartásával sok baleset megelőzhető lenne. 

A Kanári-szigetek egyik tagja, Gran Canaria közelében történt egy tragikus gázolás, ami könnyen megelőzhető lett volna. Egy, évek óta a szigeten élő 31 éves nő rákokat gyűjtött a mélyben, ám a merülés helyét nem jelölte meg bójával, így senki nem tudhatta, hogy a víz alatt van egy ember. Amikor a búvár a felszínre emelkedett, egy arrafelé edző szörfös nagy sebességgel elütötte, és a nő súlyosan megsérült.

A szörfös egy svájci profi szörfös volt, aki sokkot kapott a történtek után. Az erősen vérző sérültet ugyanis nem sikerült megmenteni, csak a halál beálltát tudták megállapítani. A sportoló ellen nem indult eljárás, ugyanis a jelzőbója nélkül búvárkodó nő vélhetően nem tudatosan tévedt a szörfösök által használt területre, a baleset az ő hibájából történt. A svájci szörföst viszont érhetően megviselte a tragédia- épp a szomszédos Fuerteventurán rendezendő versenyre készült, amkor mindez történt.

A hely Gran Canaria déli részén van, ahol a tenger szerelmesei számos sportot űznek, lehet vitorlázni, búvárkodni és így tovább, de aki nem tartja be a biztonsági előírásokat, saját testi épségét kockáztatja. A mostani baleset arra figyelmeztet, hogy nem kell gyors motorcsónak vagy nagy hajó ahhoz, hogy egy búvár súlyosan megsérüljön: mivel a fejük ér jellemzően a felszínre, egy gázolás könnyen végződhet tragédiával.

A saját biztonságáért elsősorban mindenki maga felel. Meglehet, az áldozat rengeteg alkalommal merült már itt gond nélkül, és eszébe sem jutott vacakolni bójával. Ám ezúttal nagy árat fizetett a gondatlanságért. A felszínen repesztő széllovasnak esélye sem volt észrevenni azt, hogy valaki az útjában épp felemelkedik a víz alól- a búvárnak nagy balszerencséje volt, hogy pont telibe találta őt. Ő már nem tud elgondolkodni ezen, mi viszont igen...

Egy-két napja töprengek azon, írjak-e erről a témáról, de aztán úgy döntöttem, fontos és érdemes- hiszen emberéletekről van szó.

Kicsi a magyar búvárvilág! Több helyről eljutott hozzám egy tragikus horvátországi baleset híre, magyar búvárok is szemtanúi voltak, bizonyos információkat is megosztottak. Ám semmi sem hivatalos, megerősített tény, én pedig csak olyan balesetről írok konkrétan, ahol nem csak hallomásból származnak a híreim.

Ugyanis hosszú évek óta foglalkozok a búvárkodás híreivel, sok baleseti beszámolót olvastam, jópárat meg is osztottam. De szinte mindig külföldi hírekből kellett dolgozni, mert nálunk nem nagyon kerülnek nyilvánosságra megbízható, hivatalos információk egyetlen esetről se.

Félreértés ne essék: nem csámcsogni akarok a tragikus történeteken. Nem a botránykeltés a cél, nem akarok sokkolni, nem ezzel akarok sok olvasót szerezni. Nem akarom megnevezni az áldozatot, nem az a fontos, melyik búvárbázison, melyik oktatónál történt az eset. Az események érdekelnek, mi előzte meg a balesetet, hogy következett az be, mi lett a végkimenetel, mit tudtak tenni a jelenlevők. A baleseti elemzés arról szól, hogy mindenki más tanuljon belőle, és vészhelyzetben eszébe jusson egy nagyon fontos, életmentő tapasztalat. Van olyan külföldön, ahol a halottkém jelentése nyilvános, és ő minden részletet feltárva mutat rá a baleset okaira, és megállapításokat tesz, hogy lehetett volna elkerülni azt.

A jogi felelősségrevonás egészen más kérdés, de ezzel nekem egyszerű búvárként nem kell foglalkozni, az a hatóságok dolga. Ők lefolytatják a vizsgálatot, aztán majd születik valami döntés. Úgy gondolom, egy halálesetet megélni akár oktatóként, akár merülőtársként, akár kapitányként elég nagy sokk, tehát ez önmagában végigkíséri az életét, bármit is derít ki a vizsgálat.

Ám az én szememben ennél fontosabb az, hogy megelőzzük a jövőbeli baleseteket. Ehhez pedig kellene a hiteles beszámoló, az arra illetékesek részéről pedig a tanulságok összegzése, utána pedig jöhet a tájékoztatás. Saját példámból tudom, igenis veszélyes szituációban nagyon hasznos lehet az így megszerzett tudás. Én egyszer voltam olyan helyzetben, hogy egy alapos balesetelemzésből tanulva hoztam jó döntést. Talán az életemet mentette meg; talán ha azt akkor nem írják meg olyan közérthetően, most én sem sürgethetném a nyílt, őszinte beszámolók nyilvánosságra hozatalát. Nem a partvonal mellől kiabálok, nagyon is érint a téma, és nem vagyok vele egyedül.

Amíg nálunk nem lesz változás, továbbra is kénytelen vagyok külföldi forrásokat idézni. Ám mivel a búvárkodás nemzetközi, ezért az ottani tapasztalatok is fontosak, tehát van mire támaszkodni. De jó lenne, ha azokról az esetekről se csak pletykák terjengenének, amik magyar búvárokkal történnek. Meglehet, erről a legutóbbi balesetről egyszer majd többet fogunk tudni, de ha a konkrét esetben változás is lesz, a trend akkor is az, hogy nálunk hallgatás veszi körül ezeket a tragédiákat- és így nem okulhat belőlük senki. Mert a balesetelemzés lényege nem a múltban történtek feltárása, hanem a jövőbeli hibák megelőzése.

Tragikus baleset miatt gyászol az amerikai haditengerészet elit egysége, a híres Navy SEALS. Két rutinos katona uszodai búvárgyakorlat során vesztette életét, még tisztázatlan körülmények között. 

Seth Cody Lewis és Brett Allen Marihugh a Naval Special Warfare Group 2 egyság tagjai voltak. Mind a ketten 2007-ben végezték el a SEAL alapkiképzést, Lewis Irakban és Afganisztában is szolgált, Marihugh a keleti és nyugati parton szolgált különböző SEAL egységekben. Mind a kettejüket többször kitüntették szolgálati idejük alatt.

Ezúttal egy különleges fizikai igénybevételt jelentő feladatot hajtottak végre a medencében. A SEAL búvárok nem csak légzőkészülékkel merülve gyakorlatoznak, gyakori az, hogy egy lélegzetvétellel kell a medence fenekén megoldani egy problémát. A katonákat egészen szélsőséges helyzetekre kell felkészíteni, ezért a kiképzési feladatok is komoly kihívást támasztanak velük szemben. Sajnos ennek során előfordulnak a balesetek, nem ez az első haláleset sem.

Ezúttal még nem lehet tudni, pontosan mi történt, talán a szabadtüdős búvárkodások körében ismert sekély vízi ájulás áldozatául estek. Mind a két búvárt a medence fenekén találták meg eszméletlenül, és a gyors kórházba szállítás ellenére életüket vesztették.

A SEAL búvárok kiképzése egészen másról szól, mint a kedvtelési búvároké: folyamatosan olyan szituációkban kell helyt állniuk, amiben valós a veszély. A bevetéseken ugyanis a túlélés függ attól, hogy reagálnak stresszhelyzetben, és mindig képesek legyenek hideg fejjel cselekedni. Akik ebbe az egységbe jelentkeznek, tudnak, hogy a kiképzés is ugyanúgy élesben megy, mint a bevetés, és ennek tudatában vállalják a kockázatot. Mindenesetre ellenőrzött körülmények között nem lenne szabad ilyen tragédiáknak bekövetkeznie, ezért a haditengerészet felfüggesztette a kiképzési programot a vizsgálat lezárultáig. Ha nem is lehet teljesen kizárni azt, hogy a jövőben nem történik hasonló, mégis mindig lehet tenni a nagyobb biztonságért. Egyszer ez még életet menthet.

A haditengerészet összetartó búvárai két elhunyt társukat pedig ugyanúgy gyászolják, mint a harctéren elesetteket. Nem tesznek különbséget, hiszen a kötelék közöttük jóval szorosabb, mint a hétköznapi emberek azt el tudják képzelni, és úgy érzik, testvéreiket vesztették el. Pontosan tudják, mit jelent egy ilyen kiképzés során is mindent beleadni, az utolsó lehelletig próbálkozni a feladat végrehajtásával- ám ezúttal a két katona túl sokat vállalt.

Két esemény is történt a közelmúltban, ami azt igazolja, a cápák filmezésének megvannak a maga veszélyei.

Mark Rackley Florida partjai közelében találkozott egy ott igazán ritkán kékcápával. A már negyedszázada víz alatt filmező, így sok cápával is találkozó búvár hosszan követte az állatot a nyílt tenger irányába. Noha érezte, talán már kissé túlságosan is közel került, elkapta a videós szenvedély, dolgozott tovább. 

Rackley megpróbált a közel három méteres állat elébe vágni, és amikor átúszott felette, a cápa odakapott. A búvár elengedte a kamerát, és inkább a cápát ragadta meg, ami ezek után gyorsan elúszott. A férfi kievickélt a partra, a kórházba szállították, ahol 58 öltéssel varrták össze sebeit. 

Az operatőr már a Discovery és a National Geographic csatornának is dolgozott, sokszor merült cápákkal, és nem ez volt az első veszélyes szituáció életében. Így aztán most is arról beszélt, mennyire izgalmas volt a szebb cápák közé sorolt, Floridában roppant ritka kékcápával találkozni. És természetesen esze ágában sincs felhagyni a munkájával, hiszen ez a része az ismert kockáznak. Az ő esetében valószínűleg az váltotta ki a cápa reakcióját, hogy túl közel merészkedett hozzá, és az állat veszélyben érezve magát, el akarta riasztani. Így Rackley is azt javasolja mindenkinek, csodálják meg a cápákat, de inkább csak biztonságos távolságból.

Valamivel régebben történt az az eset, amiben egy teljes stáb került veszélybe. Ők is karnyújtásnyira kerültek egy cápától: egy hat méteres nagy fehért próbáltak lefilmezni egy apró csónakból, amikor a ragadozó elkezdte a csónakot harapni. A forgatás során a Discoverynek dolgoztak, és persze ezt az esetet is felvették.

A dologból lehetett volna nagyobb baj, ha elharapja a kötelet a cápa. Így sem lehetett túlságosan kellemes érzés a mozgó lélekvesztőben látni az agresszívvé váló állatot. A mostanában szokásos csalizós merülés volt, az állatot eledellel vonzották közel a stábhoz, de aztán a cápa kicsit belezavart a forgatásba.

Az Új-Zéland közelében történt epizóddal a helyben dolgozó búvárok kampányolnak, akik szeretnék korlátozni vagy esetleg be is tiltani a cápák etetését. Állításuk szerint egyre gyakrabban válnak a nagy fehérek "követelőzővé", és ahhoz hasonlóan támadnak a csónakra, bójára, mint ahogy ezen a felvételen látható. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekik, mert veszélyben érzik magukat.

Ezen nincs mit csodálkozni, egy hat méteres ragadozó láttán még a sokat tapasztalt búvárok is óvatosabbá válnak. A kormányzat szerint viszont nem lehet összefüggést kimutat a cápák viselkedése és az etetéses merültetés között. Így nem valószínű, hogy bármi változik a jövőben- addig legalábbis biztos nem, amíg nem következik be baleset. Remélhetően ilyen nem lesz még jó darabig, és megnyugszanak a kedélyek. Ez lenne a cápák és az emberek közös érdeke is.

Gyakran mantrázzuk sok területen, hogy az ember csak képességeinek határain belül vállaljon be dolgokat. A búvárkodásban is ezerszer elhangzik ez, de olyan könnyű csábításba esni: kicsit mélyebbre menni mert mintha ott lenne egy cápa, vagy beúszni egy roncsba, hiszen mi baj lehet, nem akkora egy hajó, és úgyis látjuk a fényeket, megtaláljuk a kivezető utat.

Vagy mégsem ilyen egyszerű a történet? Bizonyára van oka annak, hogy komoly roncsmerülő búvártanfolyamokat hirdetnek, ahol bizony oda kell tenni magát a búvárnak. A legfontosabb az, hogy nem elég jó mélyre bemenni, a kiúszás tudományán múlik az ember élete. 

Ezt demonstrálandó egy igen hatásos videót készített egy profi roncsmerülő, aki ilyen képzéseket is szervez. Már ebben a filmben is felhívja rá a figyelmet, még csak próbaképpen se kövesse a példáját senki! Ugyanis a búvárok a Fülöp-szigetek szép tiszta vizében beúsznak egy hajó belsejébe, nem is túlságosan mélyen- ez eddig megy mindenkinek. Aztán direkt felkavarják a roncsban levő üledéket, és onnantól kezdődik a mulatság.

Persze csak akkor mókás ez, ha az ember tudja, mit kell ilyenkor tennie- vitt magával vezetőkötelet, fogja is, és azt követve megtalálja a kijáratot. Szinte hihetetlen, de gyakorlatilag pillanatok alatt zéróra csökken a látótávolság, ha a finom port felveri valaki. És itt a nulla tényleg nullát lehet. A saját lámpa fénye alig látszik, nem hogy a kívülről beszűrődő napfény. Elsötétedik minden, és ilyenkor időbe telik, amíg tisztul a látás. Ha valaki ezek után csak úgy "érzésre" elindul egy irányba, még akkor a szerencsésebb, ha csak falba ütközik. Ha elindul egy járaton, abban bízva, hogy az kifele vezet, könnyen lehet, hogy már soha nem talál ki, és a roncs halálcsapdává válik.

Sajnos nem egy ilyen baleset történt már. Azok a leginkább érthetetlen, nehezen magyarázható tragédiák, amikor egy rutinos, roncsmerülésben járatos oktató véli úgy, neki nem kell akkor épp a biztonsági felszerelés, mert "behunyt szemmel is kitalál". Nos, megtörténik, hogy az élet az ellenkezőjét bizonyítja. Szóval nem elég, hogy az embernek megvan a képzettsége- használ is kell azt, amit tud, mert egyetlen pillanatnyi hibáért is nagy árat lehet fizetni.