Két extrém mélységű búvárrekord-kísérlet is tragédiával végződött.
A mélymerülések világa külön kategória a búvárkodáson belül. Az amatőr búvárok maximum 30-40 méteres merülésein túl vannak a technikai búvárok körében már rutinszerű 80-100 méterei. De amikor arról beszélünk, hogy 200 méterre vagy tovább ereszkedik valaki, egészen szélsőséges kihívásról beszélünk.
Ez a régió még ma is veszélyes, 200 méter alatt nem lehet elkövetni egy apró hibát se, mert ott már nincs, aki menteni tudná a jellemzően egyedül, maximum egy társsal merülő búvárt. Rengeteg tanulás és tervezés előzi meg azt, hogy valaki egyáltalán elgondolkodhasson egy ilyen rekordon. És sajnos több eset bizonyítja, még a felkészült búvárok is kerülhetnek bajba.
A napokban két ilyen hírt is olvastam. Miközben nagyon sajnálom az áldozatokat, nem tudok nem arra gondolni, megéri-e vállalni a kockázatot. Biztos vagyok benne, amikor elindultak a mélységbe, számoltak azzal, hogy esetleg nem térnek vissza, de nyilván nem volt bennük öngyilkos szándék. Hitték, hogy képesek rá- hiszen korábban hasonló mélységekben jártak már. Mégis mélyebbre vágytak, vállalva a veszélyt. Hát ezért nagyon különleges a mélységi rekorderek világa.
Görögországban egy bolgár búvár, Teodora Balabanova és férje merült alá. Helyben vezettek egy búvárbázist, mellette saját kedvükre is merültek, elsősorban nagy mélységekbe. A kitűzött cél 231 méter volt, mélyebb, mint amit valaha elért egy nő. Valami baj történt, Teodora túl gyorsan emelkedett fel és életét vesztette. Férjével vészhelyzeti dekompressziót hajtottak végre és kórházba szállították súlyos állapotban.
Szintén rekordmélységbe készült a lengyel Waclaw Lejko, aki 275 méterre szeretett volna ereszkedni Olaszországban, a Garda-tóban. Őt hiába várták a felszínen, valami baj történt a mélyben: csak távirányítású eszközzel sikerült megtalálni, 230 méterrel a felszín alatt.
Nem tudhatom, ezek a tragédiák bárkit elriasztanak-e a mélymerülési rekordoktól. Valószínűleg nem, hiszen már évtizedekkel ezelőtt történtek hasonló esetek. A felfedezők, akár búvárok, repülők, sarkkutatók, mindig is vállalták a veszélyt, és nekik köszönhető az, hogy ma rutinszerű néhány olyan dolog, ami régen elképzelhetetlennek tűnt. Csak éppen az áldozatok hozzátartozóinak lehet nehéz feldolgozni, hogy miért pont nekik kell kitaposni az utat mások előtt?
Felnőtt emberek vagyunk, nem szólhatunk bele mások döntéseibe. De azt akár búvárként is észben tarthatjuk, mindannyiunknak lehet egy szint, ami már nem nekünk való. Nem 200 méterről beszélek, annál jóval kevesebbről, mégis dönthetek úgy, nekem valami túl mély, túl kockázatos. Engem a balesetek arra emlékeztetnek, mindig lehet még óvatosabb, még megfontoltabb. Mert bárhogy nézzük, a búvárkodásban is rajtunk múlik igen gyakran, mennyire feszítjük túl a húrt.
Persze ez az élet ezer területére igaz, az autóvezetéstől az edzésig... Szóval nincs ebben nagy újdonság vagy különösebb bölcsesség. Emberek vagyunk, feszegetjük a határainkat- tegyük ezt ésszel, legyen szó bármiről.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
