Big Blue Búvár Blog

Tavaly nyáron megint megnéztük a Stuka roncsát az Adrián.

Emlékezetes roncsmerüléseim közé tartozik, amikor először jártunk a Zirje mellette nyugvó második világháborús zuhanóbombázó, a Ju87 maradványainál. Zuhanóbombázó, ami a tengerbe zuhant, s a merülés is olyan, hogy a felszínről gyakorlatilag egyenesen zuhanunk a mélység felé, a repülőhöz.

Ezen a nyári kiruccanáson a szomszédos Kaprije szigeten volt a bázisunk, onnan hajóztunk át a roncshoz. Kaprije önmagában is megér pár kellemes szót, hiszen hangulatos és szép sziget, autóforgalom nélkül. A roncsról persze már írtam régebben, s a lényeg változatlan: izgalmas hely, izgalmas búvárkaland. Még biztos visszatérek... S hogy miért? Pár képpel illusztrálom.

Még egy meglepetés várt rám a szülinapi utazáson: egy új roncsot is megnézhettem.

Az ismerős búvárbázis oldalán már láttam régebben, hogy gyakorlatilag tőlük egy ugrásra új merülőhelyet alakítottak ki egy kiszuperált hajó elsüllyesztésével. Tudtam, hogy ez nem a Zenobia, de azért mégis új élmény látni valami mást is a ciprusi vizekben, mint a larnacai óriásroncsot.

Gyakorlatilag két éve, 2019 decemberében küldték a tenger fenekére a 63 méter hosszú teherhajót. A legmélyebb pontja 30 méter körül van, 20 méteren van a főfedélzet, tehát nem nagy kihívás a búvárkodás. Be lehet nézni a hídra, lehet úszni a raktérben, megcsodálható a hajócsavar vagy a kormánykerék is.

A sztori viszont a szokásos itt Cipruson: egy ilyen kényelmesen merülhető, a parttól alig pár perc hajózásra levő roncsnak mindig, mindenhol örülni szoktunk, de a Zenobia szomszédságában csak egy érdekes kitérő. Annak mondjuk nem volt rossz, hiszen a meleg vízben, jó látótávolság mellett úszhattuk körbe, és nem kellett közben tömegeket kerülgetni. 

Szóval csalódott semmiképpen sem lehetek, sőt. Kifejezetten érdekes kaland volt, színesítette ezt a különleges szülinapi kiruccanást. Hogy aztán a következői larnacai búvártúrán beiktatom-e a merülések közé? Majd eldöntöm, ha eljutok odáig. Most még viszonylag "tiszta" a roncs, kevés rajta az élet is. De ez azért gyorsan változhat!

Azaz több mint valószínű, hogy az Elpida kap még egy esélyt a jövőben...

Ilyen sem volt még velem: Cipruson roncsbúvárkodással ünnepeltem.

Valamiért a különleges születésnapozásokból eddig jellemzően kimaradtam. Igaz, nem is nagyon erőltettem sose hogy valami nagy eseményt kerítsünk ennek örömére- a mostani alkalom is legalább annyira szólt a búvárkodásról, utazásról, mint arról, hogy épp születésnapot ünneplek.

Mindez még október elején volt, de az emléket csak most idézem fel, így év végén. Nem azért, mert rossz volt, sőt. Ciprus már ismerős helyszín, ősszel még kellemes, az ára pedig kitűnő volt. Természetesen, ahogy mindenki más, én is némileg aggódtam a repülős út miatt, de felesleges volt. A plusz adminisztrációval együtt is kezelhető volt a dolog- igaz, egyik utastársunk lebetegedett indulás előtt. Ugyan nem tesztelték, de manapság senki nem mer elindulni egy kis köhögéssel, hőemelkedéssel...

Odakinn ismerős hotelben voltunk Larnacában, ismerős bázissal merültünk, és persze az ismerős Zenobia roncsot. Tulajdonképpen már unhatnám is, de nem így van. Kellemesen meleg volt a víz, barátaim körében voltam, lazáztunk egy kicsit víz alatt és felett- azt hiszem, ilyen születésnapból lehetne több is. Utólag is remek döntésnek gondolom, hogy belevágtunk az útba. 

Ez az év is bizonytalansággal telve zajlott, de én és velem együtt sokan már igyekszünk megkeresni a lehetőségeket arra, hogy hasonló módon ki tudjunk kapcsolódni, mint annak idején. Szükségünk van rá, mert jár nekünk ennyi pihenés és kaland. Oltásokon és maszkviselésen innen, formanyomtatványokon és digitális igazolásokon túl, de mentünk az Adriára, mentünk Ciprusra. És jó volt! Ha kérhetnék valami meglepit, akkor az lenne, hogy maradjon nekünk nyitva legalább néhány lehetőség jövőre is, aztán újra nyisson az egész világ...

Egy különleges találkozás az Adriai-tengerben.

Alig egy hete még Horvátországban voltunk. Razanjból indultunk merülni, s a nap további részében is leginkább a tengerben, tengeren töltöttük az időt. Szerencsénk volt, a nyaralás jó volt, szép volt- és élményekben gazdag.

Önmagában az, hogy polipokat látunk a víz mélyén, nem feltétlenül akkora dolog. Az Adrián, bár néha több, néha kevesebb kerül a szemünk elé, a túrák többségét látunk üregekben rejtőző, vagy esetleg a sziklák színéhez hasonuló, a környezetbe olvadó példányokat.

Ezúttal is volt több polipos merülésünk. De az egyik, az kicsivel más volt. Az állat tűrte ahogy közelről fotóztam, gyakorlatilag csak a szemére koncentrálva készült pár portré. A polip szemeibe érzelmeket vizionálni lehet épp, csak felesleges, hiszen ezek a puhatestűekhez képest meglepően intelligens lények egészen máshogy élnek, mint mi. 

Aztán ez a polip is tovább állt, de nem ment messze. Mi nem üldöztük, csak fentről figyeltük, ahogy időnként szikláknál meg-megállva keres valami nyugvóhelyet. S azt is láttuk, hogy tucatnyi szemtelen kis fekete hal csipkedi, támadja, s a polip már nem nagyon védekezik. 

A polipok nem élnek sokáig. A nőstények nagyjából két évesen rakják le ikráikat, melyeket heteken át önfeláldozóan védelmeznek. Végül elerőtlenedve, elgyengülve pusztulnak el. Talán annak lettünk szemtanúi, ahogy egy ilyen megfáradt polipra csap le a többi tengeri állat- mert a tengerben így zajlanak a dolgok. S talán mégsem véletlen, hogy fáradtságot, beletörődést látunk bele abba a polipszembe....

Az elmúlt két évized víz alatti kalandjairól írtam egy keveset.

A 2020-as évvel kapcsolatban mindannyiunknak vannak különös érzései. Az egész koronavírus-történet rányomta a bélyegét az évre, és az, hogy még mindig, ezekben a napokban is ezzel kell foglalkoznunk, azt sejteti, 2021 eleje sem lesz még zökkenőmentes.

Úgy tartom, azért érezzük annyira rossznak, ami történik, mert alapvetően annyi lehetőség nyílt meg előttünk az elmúlt években. Én mint búvár elég sok helyre eljuthattam, izgalmas kalandjaim voltak a nagyvilágban, és most, amikor ennyi korlátozás van, még szívesebben gondolok ezekre vissza. Reméljük, rosszabbra nem fordulnak a dolgok, sőt, gyorsan javulnak, és túllendülünk ezen a rossz emlékű éven.

Ki mire használta fel ezt az évet. Ki így, ki úgy élte meg. Akinek a munka mehetett tovább zavartalanul, annak kevesebb gondja volt, de másnak a család miatt kellett aggódni, vagy a nem kevés ember egyike volt aki átesett a betegségen. A kijárási korlátozások, meg a tervezgetés, álmodozás megnehezülése idején én pedig elkezdtem azzal foglalkozni, amit ilyen helyzetben szívesen csinálok: írtam.

Ebből egy egész könyv is született, ami az elmúlt két évtized búvárútjairól, merüléseiről szól, és sok egyéb, a búvárkodáshoz kötődő témát is igyekeztem körbejárni. Úgy döntöttem, nem nyomtatásban jelenik meg, hanem ingyenesen tölthető le. Számomra is érdekes volt ezt az összegzést megírni, és hittem benne, másnak is érdekes lehet. Talán a hosszú, téli estéken, a kijárási korlátozások idején még érdekes is lehet mint olvasnivaló. Meglehetősen hosszú, de már van aki elolvasta, s mivel nem mondta azt eddig senki, töröljem még az emlékét is, megosztom még szélesebb körben.

Tehát ha valaki kíváncsi a Búvárkönyv címet kapott könyvre (úgy voltam vele, ez a meglehetősen egyszerű cím pontosan lefedi a lényeget), kattintson az oldalamra, ahonnan ingyenesen letölthető az egész.

Gonda Rudolf: Búvárkönyv (letölthető EPUB illetve PDF formátumban)

Az év végén kellemes meglepetésként két fotóm is szépen szerepelt fotós versenyeken.

2020-ban minden apró örömöt értékelni lehet, és ezért aztán jóleső dolog volt, hogy idén több nemzetközi versenyen is a  jobbak közé kerültek víz alatti fotóim. Egy-egy rangosabb versenyen több ezer fotót is neveznek, bekerülni egy kategóriában a díjra érdemes 10-15 kép közé egy olyan lelkes, saját kedvére fotózó amatőrnek, mint én, nem mindennapos. 

Ősszel az European Environment Agency REDISCOVER Nature versenyében került a kiválasztottak szűk élmezőnyébe egy fotó, ami idén nyáron készült Horvátországban. Erre a versenyre az EU területén készült képekkel lehetett nevezni, és meglehetősen erős volt a mezőny. Talán elég annyit mondani, hogy a legjobbak közé olyan fotósok munkái kerültek, mint Máté Bence, akivel nekem egy válogatásban szerepelni nagy megtiszteltetés. A képem már csak azért is kilógott a sorból, mert az enyémen kívül kizárólag felszíni fotókat válogattak be.

A végső győzelem ugyan másé lett, de nem volt bennem csalódás, mert ez nagyon jó, színvonalas verseny volt, és ha a szívemre teszem a kezem, a kategóriában én sem a saját képemet választottam volna. Mindenesetre így is jó volt, hogy be tudtam csempészni egy képet, ami a tenger mélyén készült: nyáron fotóztam Horvátországban, az Adriában, amikor Razanjban töltöttünk egy nagyon szép hetet. A muréna a két tisztogatórákkal "A fogásznál" címet kapta tőlem, és az látható rajta, ahogy a ragadozó fogai közül kiszedegetik az apró ott maradt dolgokat a rákocskák, és a muréna ehhez óvatosan kitátja a száját, miközben eszében sincs bekapni a "fogászokat". Ilyen az együttműködés a természetben!

Tegnap jött egy másik értesítés is, ezúttal a Historic Photographer of the Year verseny győzteseiről. Erre az angol versenyre is sokan neveztek, angliái és a világ más részén levő történelmi helyszíneken készült fotókat vártak a szervezők. Itt aztán végképp nem meglepő módon szintén egyedül én voltam a végső válogatásban búvárfotós, egy második világháborús roncsnál készült felvétellel. 

Csak egy győztes volt kategóriánként, így ezúttal is be kellett érnem azzal,  hogy a legjobbak szűk élmezőnyébe kerültem. Őszintén szólva szokatlan lehetett a téma a zsűrínek is, mert sokkal jellemzőbb, hogy nevezetes épületekkel rukkolnak elő a fotósok. De ha már történelem, helye van a mezőnyban a roncsoknak is. 

Az SS Turkiához életünk egyik legjobb, legizgalmasabb vörös-tengeri búvártúráját tettük, amit sok szervezés után sikerült tető alá hozni. A ritkán merült hajóroncs még a második világháború idején került a víz alá. A Turkia is egyike volt azoknak a hajóknak, amik ellátmányt szállítottak az Észak-Afrikában harcoló angol csapatoknak, ám mivel a földközi-tengeri hajóutat nem használhatták, egész Afrikát megkerülve, a Szuezi-csatornán át értek el úti céljukra. Nem kevés hajó veszett oda az út során! Az SS Thistlegorm is ezek közé tartozik, és a Cousteau által felfedezett, hadianyaggal megrakott roncs a búvárkodás legendája, a világ egyik legnépszerűbb roncs lett.

A Turkia, vagy a közelben nyugvó Scalaria viszont szinte feledésbe merült, maroknyi ember láthatta saját szemével. Mi a kevesek közé tartoztunk, és így elmeséhettük a történetét a hajónak, és a rajta szolgáló embereknek. A második világháború a sok híres csatán túl még számos helyszínen követelt emberéleteket, és talán ezt értékelte a zsűri, amikor a fotót a mezőny legjobbjai közé sorolta. Én pedig büszke vagyok rá, hogy sikerült olyan képet csinálni modellem, Regi segítségével, ami hatással van a nézőre.

A csikóhal nem túl fürge, nem is él mélyen, mégsem egyszerű búvárfotós téma.

A jó búvártúrán van egy kicsi ebből is, abból is. Amikor Razanjból kihajóztunk, megnézni a mélyebb falakat, a bíborszín gorgóniákat, majd csigákat kerestünk, a nyílt tenger élővilágát fedeztük fel magunknak. De egészen közel a parthoz, a lakott településekhez, az Adria sekélyebb részein is akadnak érdekességek.

Természetesen nem mindegy, mikor nézünk szét, van szezonja például a tengeri nyulaknak. Ez nem a nyárra esik, nem láttunk egyet sem, de csikóhalat nagyon szerettünk volna fotózni. Pláne azért, mert a korábbi napokban más búvárok már láttak. A csikóhal pedig nem egy gyakran költöző élőlény, így komoly volt a remény, hogy mi is ráakadunk.

Megálltunk hát búvár barátainkkal az Adriadive bázisa előtt, és útmutatást kértünk. Viccesnek tűnhet, de ez tényleg úgy néz ki, hogy elmagyarázzák, van egy csónak 7-8 méterre a parttól, az alatt 3-4 méteres mélységben nézzünk szét. Illetve onnan nem messze van egy valamiért tengerbe dobott fémkeret, annak a környékén, 5 méter körül szintén lehet csikóhalat látni.

Az ilyen útmutatást komolyan kell venni! Az első alkalommal nem voltunk igazán alaposak a parti merülés során, nem is találtunk csikóhalat. Inkább csak ismerkedtünk a hellyel. Másodjára már teljesen tudatosan ment a víz alatti kutakodás, mert tudtuk, ez a túra utolsó merülése- ha most nem lesz meg, nem próbálkozhatunk újra egy jó darabig. A csónak alá úsztunk, és onnan Z-alakot követve úsztam, folyamatosan nézelődtem, elsősorban a tengeri növényzet környékén, mert a csikóhalak igen gyakran ott bújnak meg. Fura ez, de valóban van egyfajta kiszámíthatóság: sok, a víz alatt élő különleges élőlényt a tapasztalt búvár gyorsan megtalál, mert tudja, melyik helyen, milyen mélységben él, milyen környezetet szeret.

Ezúttal húsz percbe telt, amikor feltűnt előttem a kis sárga sziluett. A csikóhal egyáltalán nem nagy, így ennek a feltűnő színe ellenére is majdnem sikerült elrejtőznie- valószínűleg 2-3 alkalommal már elúsztunk fölötte korábban. De végül neki tudtunk hasalni, és szorgosan fotóztunk. Az Adriai csikóhalak közül ugyanis ezek a látványos sárgák mutatnak a legjobban a képeken, a sárga csikó a jackpot búvárfotós szemmel.

Más kérdés, hogy hiába nem úsznak el villámsebességgel, mindig úgy tudnak fordulni, hogy ne tudjunk normális képet készíteni róluk. Türelem, rutin, no meg egy jól összerakott búvárfotós cucc kell ahhoz, hogy valami használható képet készítsen az ember. Ilyenkor bizony időnként egy egész merülést szánunk egy ilyen témára- bár általában egy idő után "megkegyelmezünk", mert hiába nem fogdossuk, tereljük az állatot, azért eléggé utálhat minket a vaku villogásáért.

Amikor elindultunk vissza a bázis irányába, még mindig nyitva tartottam a szemem, hátha látok valami érdekeset. És annak a bizonyos fémkeretnek a közelében, a növényzetből kiviláglott egy másik citromsárga sziluett- újabb csikóhal, újabb forgások, újabb szitkozódás, újabb képek. Eredményes, majdnem másfél órás merülés volt, pedig nem úsztuk szét magunkat. Köszönet illeti barátainkat, akik olyan alaposan és jól eligazítottak!

Hát, ilyen is lehet egy jó fotós merülés. Szerencse is kell hozzá, nyilván. De tudatosság még annyira: megkérdezni, mit láttak arra mások, ha volt érdekes, hol találták, és kifejezetten alaposan megpróbálni felkutatni a jó témát. S ha aztán a felszínen nézegetve az ember nagyjából elégedett a végeredménnyel, végképp kerek lesz a történet!

A kamerám után nyúlkált az érdeklődő nyolckarú, de szerencsére én voltam az erősebb.

Az Adriai búvártúrák során elég jó eséllyel találkozunk polipokkal. Az intelligens, különleges állatok megfigyelése mindig érdekes, és mivel általában sekély vízben bukkannak elő, mindenki számára átélhető ez az élmény. Ezen a nyáron sem maradt el a polipkaland, de a szokásosnál izgalmasabbra sikeredett.

A polipok, amellett hogy kiválóan rejtőzködnek, váltogatják a színüket és alakjukat, meglehetősen eltérő személyiségűek. Persze a kisebbek általában igyekeznek minél előbb eltűnni a szemeink elől, míg a nagyobbak kicsit bátrabbak, de ez csak általában igaz- láttam már máshogy viselkedő polipot is. 

Ezúttal a többi búvár hívta fel a figyelmemet egy, a kövek között rejtőző példányra. Meglehetősen nagy volt, és látványosan változtatta a színeit. Amikor először láttam, akkor felfújta magát, és barnás árnyalatú volt.

Utána, megunva a közelségemet, úgy döntött, pozíciót változtat. Ekkor kimászott a szikla alól, és a tetején próbálta reprodukálni annak a színeit: fehér és barna mintázata lett, sőt, volt olyan pillanat amikor még a szikla érdes felületét is imitálta.

Utána visszabújt a szikla alá. Fontos, hogy ilyenkor a polipot nem üldözzük, hanem csak megfigyeljük, és ha az állat kíváncsi, reagál is apróbb kézmozdulatainkra. De szó sincs arról, hogy mi megpróbálnánk hozzányúlni, kirángatni- ha ő érdeklődik, majd kinyújtja felénk a csápjait. Ám ha ez történik, észnél kell lenni.

A polip ugyanis gyors is, ügyes is. Tapadókorongjaival, hosszú, hajlékony csápjaival simán megragad kisebb dolgokat, és bizony láttam én már olyan videofelvételeket, amikor behúzta magával a búvár kezéből kikapott kisebb kamerát, lámpát. Ha elég kicsi az üreg ahova elviszi, ennek búcsút is lehet inteni. Eleinte csak figyelt, szemmel tartott.

Ám amikor óvatosan elkezdett a kamerám felé közelíteni a polip egyik karja, erősebben megfogtam a gépet. Nem mintha az én nagy víz alatti fényképezőgépemet el tudta volna ragadni, de azért meg tudta volna úgy rántani, hogy aztán az értékes dómportot végigkarcolja egy szikla. És jól tettem, hogy számítottam rá: egyszer csak rátapadt a karja a kamera elejére, és elkezdte magához húzni. Én voltam az erősebb és feladta. Ezen a ponton éreztem, nem illik már tovább zaklatni őkelmét, és továbbálltam. 

Utólag néztem meg a képeket, mert amíg a polippal "viaskodtunk" a kameráért, nyomogattam az exponáló gombot. És hát elég egyértelműen látszik a mozdulat, s mögötte a polip kiismerhetetlen tekintete... Izgalmas interakció volt ez! De szerencsére egyikünknek sem lett belőle baja, a kész képsorozat pedig szép emlék marad.

Különleges év, de vajon mennyire más az utazás a koronavírus árnyékában?

Nos, nem bírtuk ki. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, a leginkább elérhetőnek látszó úti célt becélozva nem mondunk le a tengeri búvárkodásról ezen a nyáron sem. A repülős utak, pláne az Európán kívüliek között nem is nézelődtünk. Horvátországot szeretjük, ismerjük, végül Dalmácia lett a kiválasztott, egészen pontosan a Rogoznica városhoz tartozó falu, Razanj, ahol ismerős búvárbázis is akadt.

Az út eseménytelen volt, a határon kellett várakozni valamennyit. A tengerparton igazán sokan nem voltak, mivel előtte foglaltuk a szállást, biztosak lehettünk a dolgunkban. Közvetlenül a tengerparton, nagyon szép apartmanokban is egyszerű volt helyet találni, korrekt áron. Nyitva voltak az éttermek, a boltok- persze minden csak félgőzzel üzemelt, és lépten-nyomon használták a maszkokat zárt térben. Kicsit utószezoni hangulat volt, ami július közepén igen váratlan.

Nyilván a mostanra már megszokott sok kézmosás, fertőtlenítés mellett kerültük a nagy tömeget, az éttermekben távolabb voltak egymástól az asztalok, szóval érződött, hogy mindenkinek fontos a biztonság. De odakinn alapvetően már nem aggodalmaskodtunk: saját autóval mentünk, saját apartmanban laktunk, a tengeren könnyű volt távolságot tartani, azaz nem kellett sok rossz kompromisszumot kötni.

Mint ahogy abban bíztunk, ekkor már a víz is melegebb lesz. Lehetett úszni, strandolni, evezni, búvárkodni, de az önfeledt pancsoláshoz még hiányzott 1-2 fok. Persze mivel az utóbbi években többször voltunk előszezonban, tudom, milyen, vacogni az Adriában, és ez most egészen más volt. Nyilván hamarosan még melegebb lesz a tenger.  Azok a hihetetlen, gyönyörű kék színek, amiket a parton ücsörögve csodálhattunk, minden víruspánikot, gondot feledtettek.

Az Adriadive is működött, Tóth kapitány pedig jó helyekre vitt minket merülni. Járhatott ugyan már az ember tucatnyi alkalommal itt-ott a horvát tengerparton, de aki szereti a búvárkodást, kíváncsi a tengerre, a tenger élővilágára, annak az Adria nem pótlék, hanem nagyon is sok élményt adó hely. 

Az Adriának ezen a részén például kiemelhető a látnivalók közül a viszonylag elérhető mélységben található gorgóniamező, ahol mindig különleges élmény fotózni a bíbor színeket. Láttunk langusztát, és több muréna is a szemünk elé került. Megálltam, hogy jobban megfigyelhessem, és aztán láttam, több kis piros rák "dolgozik" épp rajta. Az apró fogászok épp a hegyes fogait tisztogatták a száját tágra nyitó ragadozónak. Élmény, amikor nem kell sietni, és van idő ilyesmit megfigyelni.

Aki csak sekélyben akart nézelődni, annak pedig ott voltak a csigák. Az egyik helyen volt egy szikla, ahol ki tudja miért, többféle kicsi, színes, látványos csiga gyűlt össze. Fotósként meglehetősen hosszú időt töltöttünk velük, hiszen ezek mindig hálás témát jelentenek: jól néznek ki, és nem szaladnak el egyik pillanatról a másikra...

A nap vége pedig a szokásos módon telt, egy jó, hideg helyi sörrel a tengerre néző teraszon, vagy közösen az asztal mellett. Afféle régi vágású, nagyon jó hangulatú út volt ez, és mivel nem hosszú hétvégét, hanem egy egész hetet töltöttünk a tengernél, volt idő belelazulni, élvezni. A jó búvárkodás csak hab volt a tortán, és a következő nap jöttek az új víz alatti kalandok.

Egy muréna csábos mosolya is hozhat díjat- ezúttal nekem.

Se szeri, se száma a fotós versenyeknek a világon, és a sok tematikus kiírás között nem kevés vonatkozik a víz alatti fényképekre. Neveztem már ilyenre életemben, volt már olyan sok évvel ezelőtt amikor díjat is kaptam, de azért nincs tele a vitrinem plakettekkel. 

A fotósverseny igazságtalan műfaj, lássuk be. Szeretnénk hinni, hogy amit nevezünk, az egy jó kép (azért küldjük), de nyilván másnak azért nem tetszhet annyira, mint nekünk. Néha bizony előfordul, hogy az ember a győztest mustrálgatja és azt érzi, ez azért nem annyival jobb. Máskor kiderül, hogy a képem egészen a végső fázisig jutott, aztán ott maradt ki a díjazottak közül- amatőrként ezt is jól kell fogadni, érezni kell, hogy van ennek egy játék faktora.

A Red Sea Diving Safari minden hónapban versenyre hívja a fotósokat, és csak annyi az elvárás, hogy a Vörös-tengerben készüljön a fotó. Ilyenből nekem jó sok van, ki is választottam egyet-kettőt, és végül be is válogatták a képet a havi legjobbak közé. Aztán úgy döntött a kiíró, a két legjobb között internetes közönségszavazás döntsön. Mivel a murénám eljutott ide, nyilván izgulós két nap várt rám, de végül enyém lett a győzelem. Megvallom, örültem. 

Persze jól estek a profi fotós szavai is, aki kifejezetten dicsérte a murénát. Valóban, szerencsés helyzet volt. Egy egészen a sekély vízig emelkedő korallzátony szélén tanyázott a hatalmas példány, a háttérben ott volt a tenger felszíne és a nap, s a jószág arckifejezése is elég ütős lett. Eltöltöttem vele pár percet, mert éreztem, ez egy jó téma. Sokan fotóznak murénát, és főleg a laikusokat meg is lepi, amikor kiderül, ezek az ijesztően vicsorgó lények meglehetősen ártalmatlanok a búvárokra. 

A kisebb halakra már annál veszélyesebbek, mert mint az Alien-filmek szörnyeinek, ezeknek is van egy belső állkapcsa, amivel megragadják szerencsétlen áldozatukat. Mindenesetre aki képen látja őket, azoknak -tulajdonképpen érthető módon- ijesztőek, még akkor is, ha "mosolyognak", mint ez a példány. De annak illusztrálására, hogy egy víz alatti kép nem kapásból születik, mellé teszek a sorozatból még pár képet. A muréna is rajtuk van, de... Valami mégis hiányzik. Hát ilyenkor maradunk még egy kicsit, hátha összejön, hátha sikerül. Most összejött. Én meg örvendezek vala.