Eljuthattunk a Vörös-tengernek arra a pontjára, ahol kevés magyar búvárkodott eddig.
A hosszú hajózás után korán jött az ébresztő, de a csapat egyik tagja sem akarta kihagyni az első merülést. Még az eligazítás előtt kisereglettünk a fedélzetre, és ahogy a tenger felé hajoltunk, láthattuk a roncs körvonalait. A sima víz mélyén láthattuk a hajó oldalát, a raktereket. Megérkeztünk hát a Turkiához, és a körülmények tökéletesek voltak!
Természetesen érdemes volt megismerkedni kicsit magával a hajóval is merülés előtt. Mivel többen évek óta gyűjtjük az információt a Turkiáról, tudtunk mesélni róla egy keveset a csapatnak. A 90 méter hosszú teherhajó 1909-ben épült Livorno néven. Mindenféle árut szállított, gyümölcsöt, szenet, egyebeket, aztán a második világháború idején katonai célokra vették igénybe.
1941 májusában New Yorkból indult, és Pireusz kikötője volt az úti célja. Mivel a Gibraltári-szoroson keresztül nem lehetett eljutni a Földközi-tengerre, egész Afrika megkerülésével kellett eljutni oda, a Szuezi-csatornán át. A Szuezi-öböl északi részén, valószínűleg a raktérben kigyulladt tűz miatt veszett oda. Mivel a lángokat nem sikerült eloltani, a Turkiát sorsára hagyták és viszonylag sekély vízben süllyedt el.
A "történelemóra" elmélete után jöhetett a gyakorlati foglalkozás: várt alattunk a nagy roncs. Noha korábban mindenfélét hallottunk az errefelé uralkodó rossz körülményekről, valójában meglehetősen átlagos vörös-tengeri viszonyok fogadtak. 27 fokos víz, korrekt látótávolság, alig érezhető áramlás. Szép nyugodtan körbe tudtuk úszni a hajótestet, meg tudtuk nézni a hajócsavart a legmélyebb ponton, 24 méteren, illetve a kissé baljóslatú orrot.
Magán a roncson elképesztően sok kis hal él. Ezek a rajban úszó apróságok pár részét teljesen meg is szállták a Turkiának. A felépítmény fa részei már elkorhadtak, de az acélból sem láttunk sokat, mert azt teljesen belepték a kagylók. A roncs körül nagyobb ragadozók is felbukkantak, s ha jól figyeltünk, csigák is előkerültek pár helyen. Nem egy élettelen vasdarab ma már a Turkia, hanem egyfajta víz alatti oázis.
A következő merüléseken pedig szépen fel tudtuk fedezni magunknak a roncs belsejét is. A rakterekbe leereszkedni nem nagy mutatvány, és ott megnézhettük a szállított bombákat, gumiabroncsokat, huzaltekercseket. Vannak ott motorok, sőt, teljes autók is. Annál azért rosszabb állapotban vannak, hogy a típust meg tudtuk volna állapítani, ám örömmel láttuk, hogy az apróbb tárgyakat még nem vitte el senki. Ez is jelzi, a tömegturizmus elkerüli még a Turkiát.
A helyiségek közül nyilván a jellegzetes gépház volt az, ahol mind megfordultunk. Itt van a nagy gőzgép, az ahhoz vezető létrával. Az orrban legénységi helyiséget találtunk, benne ágyakkal, a tatban pedig a kormányállás volt. A hajó közepén, a felső részen megnézhettük a tiszti fürdőkádat is. A négy merülésen túl még elég sok időt eltölthettünk volna itt. Azt is nagyon élveztük, hogy egyetlen másik hajó búváraival se kellett "osztozni" a roncson, csak a a mienk volt a Turkia.
Éjszaka más arcát mutatta az élővilág, mert előbújtak a színes rákok, aktívabbak lettek a tűzhalak. Mivel a roncs legmagasabb pontja csak tíz méteres mélységben van, nyugodtan lehet ide tervezni merülést ezekben az órákban is. Gyakorlatilag a nappali merüléshez hasonló módon nézelődtünk, igyekeztünk felkutatni az élővilág érdekességeit.
Egy nap, négy merülés: könnyű volt mérleget vonni. Nem hiszem, hogy lett volna bárki, aki bánta volna a hosszú hajózást, a bizonytalanságot, mert az SS Turkia tényleg a Vörös-tenger egyik legérdekesebb, ráadásul bárki által merülhető roncsa. Ritka elégedettség töltött el mindannyiunkat, és persze kicsit felfedezőnek érezhettük magunkat, mert olyan helyen búvárkodtunk, ahol előttünk csak kevesen. Mondjon bárki bármit, ennek mindig megvan a varázsa.
Persze mivel ritkán merült környéken jártunk, a másnapi programról konkrétan semmit sem tudtunk. Bíztunk benne, hogy találunk még roncsokat. Ehhez viszont egy újabb egész éjszakás hajózást kellett átvészelni a legénységnek és az utasoknak egyaránt.
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
