Big Blue Búvár Blog

Megint szétnéztük a pincerendszer vízzel elárasztott részén.

Bárki bármit mond, Budapest egyik legkülönlegesebb, mégis alig ismert helye a hatalmas kiterjedésű kőbányai pincelabirintus. A wikipedián elég sok hasznos, érdekes információ olvasható a történetéről, jó kis képekkel illusztrálva, de búvárként abban a kiváltságként is van részem, hogy az elárasztott termek egy részében is járhattam már.

Tulajdonképpen nagy különbség nincs, hiszen itt is ipari létesítményeket láthatunk, de mégis furcsa az érzés, amikor egy csigalépcsőn nem lépdelünk, hanem csak uszonyozunk felette. Igen, ez az egyik ikonikus pontja az elárasztott részeknek, ahol mindenki szeret fotózkodni.

Hiába hideg a víz, hiába nincs élővilág, az a furcsa kettősége megvan a kőbányai búvárkodásnak, mint a roncsmerüléseknek is: valami olyat nézel meg a víz alatt, amit egykor emberek egyáltalán nem a mélybe szántak. Ezeken a lépcsőkön melósok lépdeltek, a pincékben kocsik jártak- sőt, ki tudja, talán ezen helyek valamelyikében építették a második világháború idején a repülőgépek motorjait.

Egy szó mint száz: bár Budapest, sőt, egész Magyarországon korlátozottak a búvárkodási lehetőségek, azért bőven akad olyan hely, amit kár kihagyni. Kőbánya amiatt is különleges, hogy a felszíni részeken szétnézni ugyanúgy érdemes. A merülésre meg készülni kell, vastag neoprén ruhával, jó felszereléssel, és akkor kifejezetten emlékezetes lehet a kaland.

Érdekes hely Buda belvárosában az aprócska tó.

A Frankel Leó úton sétálók gyakran megállnak az egyik átlátszó kerítésnél, ami mögött tavacska bújik meg. A Malom-tó évszázadok óta ismert meleg vizéről, de csak a 19. században, Molnár János kutatásai óta feltételezik, hogy a közelben levő barlang vize összeköttetésben van vele.

Ezt csak jóval később, búvártechnikával lehetett felderíteni. Mára a Molnár János-barlang igazi világcsodaként ismert, több kilomtéernyi járatokkal- de sokan nem tudják, a Malom-tóba merülők is ugyanabban a vízben búvárkodnak. 

Érdekesség, hogy régen meglehetősen sok gondot okozott a tó, ami gyakorlatilag teljesen leszűkítette a Lukács-fürdő előtti utat. Hosszú időn át ment a huzavona, és még a tó betömése is felvetődött, de végül jobb megoldást találtak: ahol ma az utcán nézelődők állnak, az gyakorlatilag egy híd, és ha bentről nézünk kifele, láthatóak is a tavon átívelő pillérek. A régi képek tanúsága szerint jól menő presszó is volt itt.

A tó télen-nyáron 22-23 fokos, de nyilván szép időben kellemesebb itt merülni. Nagyon sekély, csak 1-2 méteres mélységben úszkálhatunk, de ott igazi dzsungel hangulata van a kristálytiszta vízben burjánzó vízi növényzetnek. Az aljzaton pedig aprócska halak úszkálnak. 

Túlzás lenne azt állítani, hogy komoly kihívás lenne a merülés, de így is megvan a maga szépsége. Szokatlan helyszín a város szívében, ahonnan szinte vissza lehetne integetni a villamoson utazóknak- nem mondom, hogy a Molnár János-barlang különlegesséhez mérhető, de nagyon különleges élmény.

Jó látni, amikor egy búvár először csodálkozik rá a Budapest alatt rejtőző hihetetlen barlang világára.

Minden történet indul valahonnan: ez is évekkel ezelőtt kezdődött, amikor egy fiatal lány kedvet kapott a merüléshez, családi indíttatásból. A vonzódásból lelkesedés lett, a kezdőből ügyesedő búvár, s ahogy nőtt a kíváncsiság, úgy váltak a korábban elérhetetlennek tűnő helyek is merülési célponttá.

Én, aki elég jól ismerem a magyar és külhoni búvárkodási lehetőségeket, s van már mögöttem pár jó kaland, persze bőven tudtam mesélni, és a jó hallgatósággal mindig szívesen megosztom a történeteimet. Sokat merültünk együtt, kicsit olyan lett a fiatal lány, mint a tanítványom. Nem csak a búvárkodásról magáról beszélgettünk, hanem élményekről, kedvencekről is. A sztorijaim közül pedig nagyon nagy hatással lettek rá azok, ahol a Molnár János-barlangról meséltem, mert engem is mindig lenyűgöz az a tudat, hogy micsoda vízzel teli labirintus van a Rózsadomb alatt. 

Ez a világszinten egyedülálló melegvizes barlang, ami előtt villamosmegálló is van, és sétatávolságra fekszik a belvárosi látványosságoktól, valóban Budapest egyik féltve őrzött, kevesek által ismert titka. Merültem már itt párat és fogok is még, annyira izgalmas, különleges hely.

Noha az ifjú búvártárs rágta a fülemet, én sokáig türelmre intettem: kell ahhoz némi rutin, hogy valaki biztonsággal vállalkozhasson ott egy merülésre. Aztán amikor tudtam, itt az idő, segédkeztem abban, hogy a karácsonyi meglepetése egy merülési lehetőség legyen a Molnárban. Nagy volt az öröm, majd jött egy hónap, amíg izgatottan kellett várakozni a kiválasztott nap eljövetelére, számolva a napokat.

Azt gondolom, a búvárkodásban, mint sok minden másban, két dolog fontos: tudd, mire vagy képes, és tudd, hogy mire nem. Az előbbi szerencsére bővíthető, ezért inkább az utóbbira kell koncentrálni. És én teljesen biztos voltam benne, a szokatlan környezet, a dupla palackos felszerelés ellenére büszke lehet erre a lányra, aki nagyon fogja élvezni a búvárkodást a Molnárban.

Mert én is tudtam, ő mire képes. Nem volt váratlan, hogy elbírja a nehéz felszerelést, hogy nem riasztja meg a barlang, mert ha a képesség, az odafigyelés, az akarat megvan, akkor nincs legyőzhetetlen akadály. És a bátrak jutalma a szép kaland: amikor feltárul a hihetetlenül tisztva vízben egy-egy nagy terem, metróalaguatat idéző hosszú járat, gyönyörű kristály, akkor mindenkinek leesik az álla. Született budapestiként szembesülni azzal, milyen világ rejtőzik a felszín alatt, s aztán a felszínen azzal az érzéssel szemlélni a rengeteg embert, hogy azon kiváltságosok közé tartozol, aki láthatta ezt- óriási érzés lehetett a számára.

Rabul ejtő élmény, és azt hiszem, a vonzás kicsit sem csökkent azután, hogy teljesült a nagy álom. Talán még vége sem volt a merülésnek, amikor már a következőt tervezgette a lelkes ifjú búvár. Tudom, hamarosan azért fogják a fülemet rágni, hogy mielőbb menjünk vissza a Molnárba- és én ismét állni fogok a kihívás elébe!

Csak pár hónapja nyugszik Pompano Beach előtt ez a kis hajó.

Florida keleti partszakasza végig roncsokkal van tele. A legismertebb, könnyen merülhető roncsokat direkt süllyesztették el a búvárok kedvéért, s ez olyan jól megy a helyieknek, hogy több száz ilyen mesterséges zátony is van. Így aztán West Palm Beach-től egészen Key Westig mindig van hol merülni- már persze a természetes élőhelyeken kívül.

A Floridában töltött napok alatt természetesen folyamatosan figyeltem rá, mikor és hol lehetne merülni- aztán például Pompano Beach volt az egyik hely, ahol búvárkodtunk. Zátonyoknál is szétnéztünk, tulajdonképpen volt rajtuk élet, az egyik helyen még majdnem egy tucatnyi langusztára is rábukkantunk, de bevallom, a legjobb fotótémának a roncsokat találtam.

Az Okinawa idén nyáron került a víz alá. Az eredetileg LT-1970 jelű, nagyjából 50 méter hosszú katonai vontatóhajó évtizedeken át szolgált. A víz alatt egy sellőszobor is került rá, amit nyilván minden búvár megcsodál.

Sokkal érdekesebb az, hogy a roncsba könnyű beúszni. Meglepően nagy a motor odabenn, hiszen saját magánál sokkal nagyobb hajókat vontatott annak idején. Mindenféle ajtót leszereltek, így aztán viszonylag egyszerű benézni. Természetesen nem árt észnél lenni így sem, de azért egy rutinos búvár számára nem nagy kihívás a belső terek felfedezése.

Bár még nagyon új a roncs, lassan kezd feltűnni rajta az üledék. Az élővilág is megtelepedik előbb-utóbb- meglehetősen nagy meglepetésünkre egy irdatlan méretű góliátsügér is úszkált körülötte. Végig ott maradt a közelében, nagyon úgy fest, ő már itt is lakik. Nem volt annyira barátkozó, hogy le tudtam volna fotózni, de azért így is örültem neki, mert ez a faj a floridai vizek igazi látványosságának számít. S amikor éppen nem őt kerestem, ki-beúszkáltunk a hajóba, jó alaposan felfedeztük magunknak. Egy-egy ilyen merülést bármikor szívesen bevállalok!

A helyiek meséltek arról, hogy a roncs eredetileg teljesen szabályosan, egyenesen állt, de az Irma hurrikán még harminc méteres mélységben képes volt megbillenteni. Új élményt jelent azoknak, akik már merülték korábban, és egyébként is "roncsszerűbb" így, hiszen kicsit meg van dőlve. Így hát mostantól így "szolgál" az Okinawa, továbbra is a tengerhez kötődve, de egészen új szerepkörben.

Barátságos tengeri tehenekkel úszkálhattunk a Crystal Riverben.

Florida államban nem nehéz vízhez kötődő programot szervezni, de a turisták többsége nyilván délre, a Florida Keys-hez megy búvárkodni, vagy esetleg West Palm Beach, Fort Lauderdale környékére. Mi viszont rászántuk az időt az egész napos autózásra, ami Key Largótól várt ránk a Crystal Riverig.

Ez a Tampától északra eső folyó arról híres, hogy egész évben manátik élnek itt, akik szigorúan védettek, s nagyon jól alkalmazkodtak az emberi társasághoz. Szóval jó ötletnek tűnt eljönni ide, hogy szemtől szembe láthassuk őket, egészen addig, amíg ki nem derült, a kora reggeli manátis túra kezdetén még alig öt fok lesz. Ez elsőre nem jó hírnek hangzik, ám a helyzet az, hogy a manátik igazán nagy számban akkor úsznak fel a Crystal River egész évben meleg vizes forrásaihoz, amikor jön a tél. 

A manátik kedvenc helyéhez tartva a víz fölött pár gomolygott a hűvös reggelen. A folyó ugyanis jóval melegebb, mint a levegő, s bíztunk benne, az úszás sem lesz fogvacogtató élmény. Aztán ahogy közeledtünk a kis folyóághoz, feltűnt hajónk alatt egy manáti, majd egy újabb. Hogy ne essen baja az állatoknak, kapitányunk leállította  a motort, egyszerűen csak besodródtunk.

A manátikkal való úszásnak komoly szabályai vannak, a természetvédelmi őrök mindenre figyelnek. Egyszerre csak egy kézzel lehet az állatokhoz érni, nem szabad csapkodni, rájuk úszni, kiabálni se. A helyzet az, hogy ennek nem is lett volna semmi értelme: a hihetetlenül barátságos, érdeklődő manátik közül páran jöttek, hozzánk simultak, vakartatták a hasukat és hátukat.

Az élmény leírhatatlan. Furcsán hangzik, amikor egy fél tonnás emlősről azt mondom, hogy "cuki", de ezek az állatok tényleg azok. Az aktívabbak mellett több tucatnyian aludtak, pihentek a folyóban, őket nem szabad ilyenkor zavarni- szerencsére akadt épp olyan, ami barátkozni akart velünk.

Utólag derült ki, mekkora mázlink volt az időponttal: pont a lehűlés után érkeztünk, amikor rengeteg állat húzódott be a hideg elől a forrásokhoz, de még november 15. előtt, amikor lezárják a szakaszt a hajók előtt. Örök emlék marad a manátis úszás, amire errefelé komplett iparág épült: sok cég szervez túrákat és mindenhol manátis emléktárgyakat lehet venni.

Ám azzal együtt is, hogy igazi turistacsalogató látványosság, nagyon komolyan veszik a veszélyeztetett állatok védelmét, és az, hogy jók a szabályok, látszik abból hogy a manátik mennyire nem félnek az emberektől, pedig régen sok esett áldozatul a száguldozó motorcsónakoknak. Jó lenne mindenhol egy ilyen békés, mindenki számára előnyös együttélés...

A Florida Keys egyik legismertebb víz alatti látványossága sok búvárt vonz.

Az USA legdélebbi államának szerepe a kedvtelési búvárkodásban megkérdőjelezhetetlen. Key Largótól Key Westig pedig tucatszámra sorakoznak a remekül felszerelt búvárbázisok, a nagy búvárboltok, sőt, még egy remek búvármúzeum is van itt. Csak egy példa arra, mennyire pörög itt a búvárkodás: az általunk választott bázisnak van öt nagy hajója, mindegyik kifut minden nap délelőtt és délután is, két-két merülésre. Az ember a képzettségének, rutinjának, érdeklődésének megfelelően választhat a napi merülések közül. Mi természetesen meg akartuk nézni a leghíresebb itteni roncsot, a Spiegel Grove-ot.

A kifejezetten búvárok számára elsüllyesztett, meglehetősen nagy hadihajó egyike az egész világ legnagyobb mesterséges zátonyainak. Az 1956-ban szolgálatba állított, 160 méter hosszú hajót 2002-ben küldték a tenger fenekére, de mélysége, mérete miatt csak rutinosabb búvárok merülhetnek itt.

A meglehetősen hullámos kihajózás után élmény volt beugrani a kellemesen meleg, 28 fokos vízbe. A roncs tényleg hatalmas, és mivel csak egy merülés volt a programban, csak részleteket láthattunk belőle. Pár helyen be is lehetett úszni a vezetőnket követve, és az is látható volt, aki nem tudja, merre van a járás, pillanatok alatt el tudna tévedni odabenn. Tényleg óriási a hajótest, és sok érdekeset lehetne látni- csak éppen egy merülés ehhez nagyon kevés.

Az is gyorsan kiderült, hogy a többi bázis is szereti ezt a roncsot, mert a kötélen tucatszámra lógtunk dekózás közben. Hja kérem, ami népszerű, az népszerű- és ha arra gondolok, a kezdőket viszik a többi, sekély merülőhelyre, mások egyéb roncsoknál búvárkodnak, nagyjából el tudom képzelni, mekkora üzlet itt a merültetés.

Egyébként minden profi és olajozottan megy, a bázisok tényleg mindennel fel vannak szerelve, a hajókon van több vezető, korrekt az eligazítás és így tovább. Meglehetősen árulkodó látni, ahogy a délelőtti és délutáni merülések közt mekkora a pörgés, töltik és cserélik a palackokat a fedélzeten, pakolnak, mert késés az nem fér bele.

Az ott töltött idő alatt láttuk, mekkora csapás érte az Irma hurrikán idején Florida állam déli részét, a híres Keys-t. A bázison kérték, vigyük hírét annak, hogy nyugodtan lehet utazni, nyaralni, mert minden működik, minden nyitva van, és várják a turistákat, szükség van minden bevételre.

Mit is mondhatnék? Az út szélén még vannak takarításra váró törmelékhalmok, de szemmel láthatóan nem sokáig, szállítják őket folyamatosan. Van hol enni, megszállni, merülni, szóval tényleg bátran lehet Floridába nyaralást tervezni. Ha pedig személyes tanács kell, akkor azt mondanám, aki komolyabb búvárélményre vágyik, inkább a roncsokat válassza, mert a zátonyok, hiába védettek, azért messze nem olyan színesek és mozgalmasak, mint az általunk jól ismert egyiptomi merülőhelyek. A hajók maradványainál viszont nem nagyon lehet unatkozni.

A búvárkodásnak szentelt múzeumok egyik legjobbika Floridában van.

Lehet arról vitatkozni, hol is van a búvárvilág középpontja, de Florida mellett erős érvek szólnak. Valószínűleg a ma ismert, üzleti alapon működő merülés itt indult meg pár évtizede a kellemesen meleg vizekben. Most is számtalan búvárbázis található a Florida Keys térségében éppen úgy, mint északabbra.

A sok itt nyaraló búvár kedvéért rengeteg roncsot süllyesztettek, sorakoznak az óriási választékú és meglepően megfizethető búvárboltok, az önállóságra vágyók pedig saját hajóról is merülhetnek. A búváriskolák gyorsan búvárt faragnak a jól fizető turistákból, akik aztán évről évre visszatérnek az amerikaiak számára régi favoritnak számító Floridába.

A felszíni programok közül kiemelném az Islamorada városban lévő búvármúzeumot. A History of Diving Museum magánkézben van, nem túl nagy, de zsúfolva van klasszikus felszerelésekkel. Tablók mutatják be az ősi történeteket, a legelső felszereléseket, az ipari vagy kincskereső búvárkodást.

A kollekció csúcsa az a több tucatnyi klasszikus búvársisak, amik láttán leesett az állam. Meg lehet ismerkedni a legendás Mark V sisakkal, még arról is mesélnek, hogy lehet megismerni az olcsó másolatot. A könnyűbúvárkodásnak is jut egy kis rész, s aztán a nagy mélységekbe merülők különleges "pálcézata" is látható.

Egy szó mint száz, akit érdekel a búvárkodás és van szerencséje eljutni Florida déli csücskére, ezt a múzeumot ne hagyja ki. 

Túl csábító volt a jó idő ahhoz, hogy kihagyjunk egy roncstúrát.

Pár hete merültem először a Zirje melletti bombázóroncsnál, és a képeim, sztorijaim fellelkesítettek pár barátot, így aztán együtt vágtunk bele a tervezésbe. Felmerült, hogy várjunk esetleg jövő nyárig a túrával, de aztán kialakult egy rácsapásszerű minitúra koncepciója: péntektől vasárnapig voltunk Horvátországban, és merültünk kettőt.

Bizonyára van, aki szerint nem túl okos ötlet ennyit vezetni ilyen kevés búvárkodási lehetőségért, de néha alkalmazkodni kell. Igaz, hogy fajlagosan nem olcsó az út a két merülésre vetítve, de a másik fele a történetnek az, hogy nincs zsúfoltság, olcsók a szállások, és nem kellett más búvárokat sem kerülgetni. Ha pedig fotózni akarunk, kell az, hogy csak a "mienk" legyen a roncs.

Október közepén persze szerencse kérdése is, milyen időjárást fogunk ki, és most egyáltalán nem panaszkodhattunk: napközben 24-25 fok volt, a víz pedig kellemes 20 fokával bőven jó volt a merüléshez. Szerintem a hó végéig még simán be lehet vállalni rövid adriai kiruccanásokat a délebbi partszakaszokra.

Szóval megérte az út, nekem másodjára újból élmény volt megnézni a Ju87 Stuka roncsát, a cimboráim pedig lelkesen fotózgatták a roncsot minden szögből. Egyikük még jó kis videót is készített a merülésről.

Az egész kalandban az a különleges, hogy nem csak egyszerűen víz alatt vagyunk, fontos a jó fotózási lehetőség, no meg persze a történelmi jelentősége a roncsnak. Az ilyen maradványok esetén az ember mindig utánajár, utánaolvas a történetnek, és a legendás Stukáról bőven találni információt. Noha ma békésen nyugszik a repülő a víz alatt, annak idején bombái sok pusztításért voltak felelősek. Mindenkinek jobb lenne, ha az ilyen harci repülőket csak múzeumban vagy merülés közben lehetne látni...

Régi terv vált valóra, amikor végre testközelben láthattam az Adria mélyén nyugvó bombázót.

Pár éve röppent fel a hír, hogy egy hibátlan állapotú második világháborús harci repülőgépet fedeztek fel Zirje szigete mellett. Természetesen ez egyből megmozgatta minden roncsok iránt érdeklődő búvár fantáziáját, pláne amikor kiderült, hogy még csak nem is kell túl mélyre menni. Én is azóta készülök egy merülésre.

A harmincas évek közepén, a spanyol polgárháborúban bemutatkozó német zuhanóbombázó, a Junkers Ju 87 Stuka (Sturzkampfflugzeug) rettegett bombái, vijjogó szirénái pár év múlva a második világháborúban is rengeteg pusztítást okoztak. Aztán ahogy fejlődött a haditechnika, a Stukák lomhává, sebezhetővé váltak a gyorsabb vadászgépekkel szemben. Később csatarepülőgépként, tankok ellen vetették be őket, de a nagyjából 6500 legyártott gép túlnyomó része elpusztult a harcok során.

Nem csak a németek vetették be a Stukákat, a Magyar Királyi Légierőben is szolgáltak többek között. Az olasz Regia Aeronautica kötelékében repültek azzal a Ju 87 R2 változatú példánnyal, amit Zirje előtt találtak: 1941 áprilisában a jugoszláv erőket támadó Stuka találatot kapott, majd pilótája a tengerre szállt le vele. A hírek szerint a két fős legénység megmenekült, mert a közeli partra tudtak úszni. A gép pedig szép csendben egészben a tenger fenekére süllyedt, és feledésbe merült.

Amikor megtalálták, mindenkit meglepett, hogy a pilótafülkében ott vannak a műszerek, ép a gép törzse, a szárnyak. Csak a legnagyobb tömegű alkatrész, a motor szakadt ki, ez kicsivel odébb nyugodott, de már közelebb vitték a repülőhöz. Noha a repülő csak 11 méter hosszú és 14 méter széles, rengeteg rajta az érdekesség és kitűnő fotótéma.

Ráadásul több helyről megközelíthető, nem csak Zirje szigetéről jönnek ide búvárok: Murteren, Biogradban, Vodicében működő bázisok hajóval is elérhető. Mélysége ideális a tapasztalt búvárok számára, 24-27 méter, és a védett helyen áramlásra kell számítani. Személyes megítélésem szerint az egész Adria egyik legjobb roncsmerülőhelye történelmi érdekessége, látványossága és merülhetősége miatt.

Naná, hogy én is meg akartam nézni. Főleg azért, mert az a hír járja, hogy hamarosan ki akarják emelni a horvátok. Ennek az az oka, hogy egyben ki lehetne venni, nem is akkora teljesítmény ilyen mélységből, és ki lehetne állítani. Jelenleg múzeumban csak Chicagóban és Londonban látható Stuka, a többi víz alatti példány pedig inkább csak roncshalmaz. Szóval ebből a szempontból érthető.

A murteri búvárbázison arról is meséltek, hogy sajnos lopkodnak is a roncsból, egy osztrák búvárt állítólag a határon csíptek el Stuka-műszerrel. Ha szétszedik a felelőtlen emberek, akkor tényleg múzeumban van a jobb helye- de amíg ez nem történik meg, akit kicsit is érdekel egy ilyen roncsmerülés, ne hagyja ki a búvárkodást.

Nekem személy szerint óriási élmény volt a merülés és a fotózás, és ennek képeit közre is adom. Már az fantasztikus volt, ahogy a tiszta vízben kivehetővé vált az alattunk nyugvó repülőgép formája, amit aprólékosan körbe lehet vizsgálni, be lehet nézni a pilótafülkébe, megnézhetjük a vezérsíkokat, a szárnyakba épített fegyvereket, a különálló motort. 

Azt hiszem, az ilyen élmények miatt csaptam fel búvárnak, s az efféle "csemegék" miatt lehet nagyon jókat merülni a világ sok pontján, így a horvát Adrián is. Ha eddig még nem jártál erre, tervezd be addig, amíg megteheted!

Pag szintén jártam a hétvégén, és nagyon élveztem a merüléseket.

Sokan szeretik az utószezont Horvátországban: visszafogott árak, nincs tömeg és ha kis szerencséje van az embernek, nagyon kellemes időjárást foghat ki. Mi pont így jártunk, napos, szuper idő volt, a tenger pedig még nem hűlt ki, mélyebben is 20 fok körül volt.

Stara Novalján búvárkodtam már több alkalommal, most a Dive Stationnál voltunk. Noha a faluban már kevés a turista, búvárból még akad bőven, hiszen nem csak én vagyok vele tisztában, miért érdemes kora ősszel célba venni az Adriát.

A színek a mélyben akkor jönnek elő, ha világítunk valamivel: a vörösek, sárgák, narancsok illenek az évszakhoz- de azért jó tudni, az adriai felszín alatt mindig ez a látvány vár, csak ősszel valahogy fogékonyabbak vagyunk rá.

Ahogy az megszokott, kicsi és nagyobbacska élőlények kerültek a szemünk elé, az apró csigák és halak mellett szép szivacsokat, hatalmas sonkakagylót is tudtam fotózni. No meg persze volt pár csikóhal is, akik a szokásosnál is szégyenlősebbek voltak. Fotózni nem is fotóztam őket, "csak" megnéztem a saját szememmel- és azért ez sem rossz program.

Mindenesetre ismét bebizonyosodott, a szeptember jó, nagyon is jó időszak búvárszemszögből az Adrián. Maximum az jelenthet problémát, hogy az éttermek egy része ilyenkor már nincs nyitva, de azért valamit mindig lehet találni. Ha mást nem, vacsorázunk valami könnyűt a tenger partján, és gyönyörködünk a naplementével egy pohár itallal a kezünkben. Ez sem rossz alternatíva...