A víz alatti kutatást lehetővé tevő, könnyen elérhető és egyszerű használatú légzőkészülékek elterjedésének köszönhetően óriási fejlődésen ment át a tengerbiológia. A tudósok a tenger mélyén dolgozhatnak, és így rengeteg új ismerettel gazdagodtunk.

Érdekesség, hogy ellentétben sok korai búváros dokumentumfilm által sugallt képpel, a hölgyek már az elejétől fogva részt vettek a víz alatti munkákban. A minap futottam bele egy igen régi híradós beszámolóba, ami az ötvenes évek végi állapotokról ad jó helyzetképet, és feltűnik egy búvárkodó hölgy is. A ruha kissé ormótlan, és azt hiszem, a hűvös brit vizek sem számítanak mindenki számára vonzó merülőhelynek, de ő lelkesen merül alá a tudomány nevében.

El is gondolkodtam, mennyi olyan bátor és vagány hölgy van, aki akár a példaképül is szolgálhat a pályaválasztás előtt álló lányoknak. Nyilván egy ilyen országban mint a mienk, ahol nincs tengerpart, a tengerbiológiusi karrier korántsem tűnik magától értetődőnek, de amióta egyre több diák tart külföldre, nem is elérhetetlen álom.

Azok közül, akik kikövezték ennek az útját, említhető például Eugenie Clark, a cápakutatás nagyasszonya, aki egyik előfutára volt a búvármunka elterjesztésének a tengerbiológiában. Akkoriban még alig tudtunk valamit a cápákról, akiket csak legendák és híresztelések vettek körül, míg ma már megannyi információnk van azoknak köszönhetően, akik vállalva a veszélyt, karnyújtásnyira közelítették meg ezeket a ragadozókat. Clark több, mint fél évszázada kezdte el a szisztematikus merüléseket, olyan időszakban, amikor a megfigyelési módszereket és eljárásokat is ki kellett találni- bizonyára nem minden korai ötlet vált be. Ám az idő őket igazolta, manapság rengeteg tengerbiológus merül és dolgozik a mélyben.

De még milyen mélyen! Sylvia Earle még rekordot is felállított egy különleges búváröltözékben. Nem csak a kutatás területén aktív, az egyik legismertebb környezetvédőnek számít a tengerbiológusok közt, több kampány arca. Vicces látni, amikor a törékeny kutatónővel büszkén pózolnak olyan sztárok, mint Leonardo diCaprio...

A tengerbiológia meglepő módon komoly médiakarrierhez is hozzásegített párakat. Noha úgy tűnhet egy-egy film vagy beszámoló alapján, hogy a csinos kutatók csak merülgetnek a trópusi tengerekben, ennél azért jóval többről van szó a valóságban. Hosszú évek szisztematikus munkája áll az eredmények mögött, és ne feledjük, folyamatosan búvárkodnak, ami bármennyire biztonságos, mégiscsak megvannak a maga veszélyei. Ráadásul nagy testű állatokkal, mélyen, nyílt tengeren, különleges körülmények közt merülnek a kutatók, gyakran egyedül, hiszen ez nem hobbimerülés, hanem munka. És aztán ha jön egy váratlan, nagy eredmény, mint például a mantákkal dolgozó Andrea Marshall eredmény, az igazolja a sok erőfeszítést, ám nem mindenki felfedezése ilyen látványos.

Ingrid Visser jó példa rá, hogy kell ám a kitartás a tengerbiológusi munkához. Ő kardszárnyú delfinekkel foglalkozik, és egyrészt ahhoz is kell bátorság, hogy a félelmetes ragadozónak ismert állatokkal úszkáljon valaki, másrészt ezek inkább hideg vízben élnek. Visser ismert arccá vált, és a szakemberek számára ismert eredményei mellett sokat tett a közvélekedés formálásáért is: otthonában, Új-Zélandon elérte, hogy elismerjék hivatalosan is a kardszárnyú delfinek veszélyeztetettségét. 

Egy szó mint száz: nem a férfiak kiváltsága a tengerbiológia, sőt. Az ezen a területen dolgozóknak régen is keményen meg kellett dolgoznia az elismerésért, és ez ma sincs másként. De az álom elérhető, sok kitartással, munkával. Ha látja, mennyi élményt, eredményt, örömöt a kutatás, akkor azt kell mondjam, mindez meg is éri...