Új-Zéland vizeiben élt egy legendás hírű delfin bő évszázada, aki rendszeresen átvezette az arra járó hajókat egy veszélyes tengerszoroson.

Az állat először 1888-ban bukkant fel a Cook-szorosban a Brindle nevű szkúner előtt. Akkortájt még egyáltalán nem tartották akkora becsben a delfineket (jellemzően halnak gondolta a legtöbb ember ezeket az emlősöket), és a legénység néhány tagja le akarta lőni. A kapitány felesége győzte meg őket, hogy ne bántsák a barátságos delfint, aki a hajó orra előtt úszva gyakorlatilag mutatta a biztonságos utat.

Onnantól kezdve a Pelorus Jack nevű "önkéntes révkalauz" gyakran szegődött az arra járó hajókhoz, és előttük úszott, kikerülve a veszélyes sziklákat. A legenda szerint a rossz hírű szorosban egyetlen hajó sem futott zátonyra, amikor Jack jelen volt és segítette a navigációt. 

Noha Pelorus Jack afféle helyi híresség lett, mégis rálőttek egy Penguin nevű hajóról 1904-ben. Az állat megsérült, és az eseteknek érdekes következménye lett: a helyi parlament törvényt hozott arról, hogy a delfin védelem alatt áll. Úgy vélik, ő volt az első olyan egyedi állat, akinek megóvása érdekében törvényt hoztak. Ő pedig a lövés ellenére tovább folytatta a hajók kalauzolását- a legenda szerint a Penguint viszont elkerülte, és az 1909-ben a Cook-szorosban balesetet szenvedett.

A maorik is tisztelték az állatot, ami nemzetközi hírnévre is szert tett. Lapok címlapjára került, Mark Twain pedig állítólag csak azért utazott el Új-Zélandra, hogy láthassa. Mindenféle legendák szövődtek köré, vannak, akik szerint soha nem fogadott el ételt a hajóról, mások szerint azért megette amit dobtak neki.

A korabeli képek alapján be lehetett azonosítani, hogy egy Risso-delfinről van szó, ami azon a környéken meglehetősen ritka faj. Mindig egyedül látták, bizonyos hajók addig be se mentek a szorosba, amíg a vidáman ugrándozó delfin fel nem bukkant. A hajó előtt bukfencezett, átúszott alatta párszor, aztán a hajó orra előtt úszva pár méterrel mutatta az utat. Mindig közel maradt a felszínhez, így jól láthatták világos testét.

Nem lehet tudni, pontosan mikor hunyt el Pelorus Jack. 1912 után megritkultak a beszámolók, és az első világháború viharos éveiben nem is foglalkoztak annyit a jószándékú delfinnel. A tengerészemlékezet viszont megőrizte a legendáját, ami érdekes (és nem egyedi) példája a tengeri emlősök és az emberek néha különleges kapcsolatának.