Big Blue Búvár Blog

Izraelben található Caesarea városa, aminek közelében találhatóak az ókori Caesarea romjai. A várost Nagy Heródes király építette, és később Júdea provincia székhelyévé is tették. A városhoz tartozó kikötő Sebastos volt, ami korának egyik legnagyobb ilyen jellegű építményének számított, komoly munka volt a megépítése. Nem meglepő, hogy még ma is rengeteg minden látható az akkori épületekből- nem csak a víz felett, hanem a felszín alatt is.

Caesarea Maritima ma Izrael egyik fontos régészeti emlékhelye, nemzeti parkként látogatható. És aki a tengerbe is bemerészkedik, az a víz alatt nézheti meg, mi maradt az egykor igen forgalmas és nagy jelentőségű kikötőből. Sebastos romjai ugyanis pár méteres mélységben vannak, a mólók és hullámtörők az évszázadok alatt összeomlottak és megsemmisültek. Ennek okait a kutatók vizsgálták, talán az építés során sem jártak el elég körültekintően, de az is gondot okozott, hogy egy törésvonal húzódik itt, és a földmozgások is komoly rombolást végeztek.

A nemzeti park gondozói sok feltárást végeztek itt, később pedig a felszíni romokhoz hasonló betekintést szerettek volna nyújtani a víz alatti maradványokhoz. Egy búvárközpont található a területen, és innen indulhatnak el merülni az amatőr búvárrégészek: összesen négy beúszható útvonalat jelöltek ki. Ezek közül az egyik olyan sekély, hogy a felszínen maszkkal és légzőcsővel úszók is láthatják a hatalmas kőtömböket, illetve egyéb régi leleteket. A többi útvonal sem túlságosan mély, a merülés nem támaszt nagy kihívást.

Természetesen a mélyben nehezebb áttekinteni egy olyan hatalmas kikötőt, mint ez volt egykoron, ezért a tájékozódást térképek és leírások segítik. És plusz élményként ott van az, hogy ez mégiscsak egy merülés, tehát a romok közt halak cikáznak, a kövek közt rákok, csigák bújnak még és így tovább. 

Nem sok ilyen "víz alatti múzeum" van az egész világon, ahol nem mesterségesen víz alá küldött hajóknál vagy szobroknál lehet búvárkodni, hanem igazi romokat csodálhatunk meg. Ráadásul minden információt megadnak ahhoz, hogy megértsük, nem csak egy halom algalepte kő között úszkálunk, hanem az ókor egyik fontos városának maradványait fedezhetjük fel.

Két roncsvadász búvár állítja, megtalálták a tó mélyén az egyik leghíresebb roncsot- de egy másik nagy lelet közelében is járhatnak.

A Le Griffon nevű hajó volt az első, ami valódi, komoly méretű hajóként járta a Nagy tavak vizeit: hét ágyúval felszerelt, 45 tonnás vitorlás volt. Ám 1679-ben, visszatérőben legelső útjából elsüllyedt, mégpedig a feljegyzések szerint Michigan-tó északi részén. Ahogy teltek az évek, egyre nőtt a hozzá kapcsolódó legenda. Manapság a 335 éve elsüllyedt Le Griffon az errefelé merülő roncsvadászok számára igazi "Szent Grál". Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy még nem találták meg- eddig.

Kevin Dykstra és Frederick Monroe hosszú évek óta búvárkodik és kutat együtt. Állítják, ők tudják, hol nyugszik a Griffon: még 2011-ben fedeztek fel érdekes maradványokat, de titkolták a pontos helyszínt. Először alaposabban megvizsgálták a mélységben nyugvó leleteket, majd szakértőkkel konzultáltak. Végül nyilvánosságra hozták, hogy megvan a legendás hajó, elmondták, merre találták meg és mutattak fotókat az orron található faragványról, ami a Griffon (Griffmadár) nevére utal. Mostantól az állam régészei is bekapcsolódnak a munkába, és eldőlhet a nagy kérdés.

Ehhez  képest meglepő, hogy a két amatőr roncsvadász ellentétben sok más búvárral nem a Griffont kereste a Michigan-tó mélyén! Egy vasúti vagont akartak és akarnak felkutatni, ami a Konföderáció akkor 2 millió dollárt érő aranyát rejtette- ez ma nagyjából 126 millió dollárt érhet! Igazi vagyont sejtenek tehát a tó mélyén. 

Úgy tudni, a vagont komppal szállították, ám az olyan heves viharba került, hogy a fel-alá mozgó vagont a vízbe dobták, és így tudták megakadályozni, hogy felborítsa a kompot. Frankfort környékén rendszeresen jártak ilyen rakománnyal a kompok, és nem volt példátlan a vagonok ledobása, Dykstra és Monroe már talált is egyet a víz mélyén.

Ez az információ elvileg nyomra vezethetne más búvárokat, akik a Griffont keresik, hiszen nagyjából elárulták a körzetet. De a két felfedező nem aggódik, úgy vélik, elég nagy területről és igencsak mély vízről van szó, a Griffon maradványai nincsenek veszélyben. Ám az a kérdés is felmerülhet, a hatalmas aranykincset nem féltik a riválisoktól a búvárok? Hiszen e tekintetben még pontosabb helyszínt írtak körül, ahol ők maguk is kutakodnak.

Nos, a törvényekben rejlik a válasz. Michiganben minden állami földben rejlő lelet (és a Nagy tavak feneke is annak számít) az államé. Innentől kezdve a búvárok nem gazdagodnának meg, ha megtalálnák a vagyont érő vagont. Az izgatja őket, hogy egy, az állam múltjához kapcsolódó kérdésre választ kapjanak: már egy évtizede merülnek eredménytelenül, legalábbis az aranykincs tekintetében. Ám a Griffon megtalálása már így is beírná a nevüket a Michigan-tó legsikeresebb kutatóinak nagykönyvébe, szóval akkor is boldogok lennének, ha eddig munkájukra alapozva a vagon kapcsán valaki más járna sikerrel. Feltéve, hogy tisztességes szándékú roncsvadászról van szó, aki nem lopni akarna, hanem hozzájuk hasonlóan bejelentené a leletet. Ez a verseny lelkes, becsületes roncsvadászok és a minden törvényre fittyet hányó kincsfosztogatók között folyamatos...

Egy új eljárás segítségével parádés képet kaphatunk a víz mélyén nyugvó roncsokról- még akkor is, ha a látótávolság gyatra.

A víz alatti régészet nem éppen a legegyszerűbb feladat. A merülés ideje korlátozott, nagyon óvatosan kell mozogni, és nehéz is átlátni a feltárt helyszínt. Jó esetben 20-30 méterre láthat el a szakember, rossz esetben csak 2-3 méternyire. A hajók sorsának a megismerése szempontjából viszont fontos lenne az egész helyszín megismerése, a maradványok pontos helyzetének rögzítése. Fotók és rajzok készülnek, ezekkel próbálják dokumentálni a feltárást- és ezek után emelnek a felszínre tárgyakat, hogy tovább vizsgálják azokat vagy múzeumba kerüljenek.

A lengyel búvárrégészek 2013 óta alkalmazzák azt az eljárást, ami rengeteg, a roncs különböző részeiről mindenféle szögből kép feldolgozásán alapul. Egy speciális szoftver segítségével illesztik egymáshoz a fotókat, és a végén egy rendkívül részletes, akár három dimenzióban forgatható kép lesz az eredmény. Mindezt így egyben a rossz látótávolságú Balti-tenger mélyén soha senki nem látható, és ráadásul a módszer alkalmazásával a lelőhelyet nem bolygatják meg egyáltalán. Először egy 19. században elsüllyedt hajóról készült ilyen kép, ami porcelánt szállított Angliából Lengyelországba.

Az alábbi videón jól érzékelhető, hogy a búvár mit lát a hajó maradványaiból:

Ez pedig a teljes roncs jól áttekinthető modellje:

Az eljárást pedig az eltelt időben is továbbfejlesztették. A következő projekt során egy követ szállító hajó maradványait térképezték fel ezzel a módszerrel, és összesen 6000 fotó felhasználásával készítették el a három dimenziós modellt. A látványos, részletgazdag kép még a laikusok számára is érdekes és értelmezhető.

Természetesen a jórészt elkorhadt fa hajótest híján mi elsősorban a kövekre koncentrálunk, de egy szakértő számára rengeteg információt hordoz egy ilyen felvétel. Egyrészt következtethet az elsüllyedés okára, másrészt a korabeli hajózásról tudhat meg többet, hiszen jellegzetes a rakomány, annak elhelyezkedése, illetve arra is jó egy ilyen kép, hogy időről időre újra lehessen alkotni, és nyomon követhetőek a változások. A tenger ugyanis rombolja a maradványokat, és időnként fosztogató búvárok is kárt tesznek a roncsokban.

A felvételeket gyakorlatilag filmszerűen meg lehet nézni, így még mi, itt a felszínen is "körbejárhatjuk" a több száz éve elsüllyedt hajók maradványait. Ez pedig azért nagy szó, mert erre a búvárrégészeken kívül igen kevés esélye van bárkinek is.

A Haida törzs őskori településeit a víz mélyén keresik a régészek Kanadában, és már számos izgalmas felfedezést tettek. Mindez akár 12-13 ezer évre visszamenőleg nyújt betekintést Észak-Amerika múltjába.

Európai szemszögből nézve az amerikai kontinens múltjának kezdeteit hajlamosak vagyunk Kolombusz első útjától számítani, esetleg még az aztékok, inkák, maják kultúrájáról vannak ismeretek, pedig sok más népcsoport is több ezer éve ott él. A mai Kanada területén például a fejlett kultúrájú Haida törzsek telepedtek meg.

Egy máig fennmaradt Haida legenda szerint egy nagy vízözön szórta szét a korábban egy területen élő törzs különböző csoportjait. Meglepő módon van némi alapja ennek a történetnek. Noha a misztikus történet szerint ez egy gyorsan lezajló áradás volt, a valóságban a jégkorszak után bekövetkező jelentős tengerszint emelkedés kényszerítette arra az embereket, hogy elhagyják otthonaikat. Manapság ezeken a helyeken már csak a tenger felszínét lehet látni.

Ezeknek az ősi településeknek a nyomait próbálják hosszú évek óta felkutatni a kanadai szakemberek, ám időnként igen nagy mélységben kell vizsgálódniuk távirányítású eszközökkel. Egy most felfedezett, 13,800 évesre becsült korú település például 120 méteres mélységben van British Columbia vizeiben, a Gwai Hanaas nemzeti park területén.

Természetesen ennyi idő távlatából semmit nem lehet abszolút biztonsággal kijelenteni, de az eddig kapott képek alapján nagyon ismerős építmények vannak a mélyben. Az őslakosok ehhez hasonló mesterséges csatornákat használtak a part közelében, amivel bőséges halfogásra tehettek szert. A Haida kultúra kapcsán ismeretes, hogy fejlett halgazdálkodást folytattak, gyakorlatilag a víz elkerített részein halastavat alakítottak ki. Nagyon izgalmas lenne, ha bebizonyosodna, már egészen az ősi időkben is ilyen módszereket alkalmaztak.

A halban és vadban gazdag vidék olyan jólétet biztosított az ezen a területen élők számára, hogy társadalmi berendezkedésük már több ezer éve túlmutatott a hagyományos törzsekén. Ismerték a magántulajdon fogalmát, különböző társadalmi osztályok voltak, izgalmas művészeti alkotásokat hoztak létre. Talán a nagy mélység ellenére sikerül olyan feltárásokat végezni a víz alá került települések közelében, amelyeknek köszönhetően tárgyi leletek is előkerülnek, és még többet tanulhatunk az őskori Haida emberek hétköznapjairól.

A tengerben rejtőző maradványokat tárnak fel a legendás görög sziget, Délosz partjai mentén. A leletek jelentősége miatt mini Pompejit emlegetnek, de azért nem kell egy komplett, kiterjedt városra gondolni.

Inkább csak a görög média túlzása a hasonlítás, ami már csak azért sem szerencsés, mert Pompejitől nem messze vannak víz alatt rejtőző romok is a Nápolyi-öbölben. Szóval inkább Baiae nevét lehetne emlegetni- persze arra jóval kevesebben kapják fel a fejüket, mint Pompejire. Az Égei-tenger déli részén, Mikonosz szomszédságában található alig 3,5 négyzetkilométeres sziget ráadásul elég messze is esik Rómától.

Megjegyzendő, Délosz olyan jelentőséggel bír az ókor történelmében, hogy egyébként sem kellene semmi máshoz mérni. Délosz fénykora az időszámítás előtti 8. és 1. század közé esik. Egyrészt kultikus szigetnek számított, a legenda szerint itt született a napisten, Apolló. Különleges, megszentelt helyként tekintettek rá: valamennyi holttestet kihantoltak és máshova vittek, és próbálták elérni, hogy a szigeten se születésre, se halálra ne kerüljön sor. Délosz viszont igazság szerint egyáltalán nem volt barátságos hely, terményeivel nem tudott volna lakókat eltartani, a vízforrás is korlátozott, így szinte mindent úgy kellett bevinni a szigetre. A rómaiak fontos kereskedelmi kikötőként használták a szigetet, amelyen egy időben húszezer ember élt. Az ókori rabszolgakereskedelem egyik legfontosabb pontja volt Délosz, ám hamarosan leáldozott a csillaga.

Időszámításunk előtt 88-ban ugyanis pontuszi martalócok rohanták le a szigetet, akik szinte minden embert megöltek. Két évtized múlva pedig kalózok dúlták fel Déloszt. Nem sokkal később a kereskedelmi hajózás útvonala is máshová tevődött, így aztán a helyben élőket eltartani nem képes kis sziget elnéptelenedett, ma is csak tucatnyi ember él rajta hivatalosan.

A régészek viszont már a 19. század második felében megjelentek, és elkezdték feltárni a kultikus helyeket. 1990 óta pedig az UNESCO Világörökség része Délosz a különösen kiterjedt és gazdag ókori lelőhelyei miatt. Több izgalmas épületet, városrészt is feltártak: templomok, piacterek, megszentelt pontok határozzák meg a sziget látképét. 

Mostantól pedig egy víz alatti lelőhelyen is vizsgálódhatnak a szakemberek. Nem kell túl mélyre merülni, alig két méternyi víz fedi a maradványokat, így aztán a munka nem túl bonyolult búvárszempontból. A sekélysége ellenére bőven van mit feltárni- korábban kikötő maradványait sejtették itt, most viszont úgy tartják, ezek épületek kövei, többek között egy fazekasműhely áll ezen a helyen. 16 terrakotta edényt találtak a tenger fenekén, és emiatt emlegetik Pompejit, ahol szintén hasonlókat tártak fel annak idején.

Hogy mikor és miért dőltek össze az egykor a tenger partján álló épületek, nehéz megmondani. Ám a falak vonala nagyjából felvázolható, ahogy követték az egykori tengerpartot. Új részletekkel gazdagítja tehát tudásunkat az egyik leggazdagabb görög régészeti lelőhelyről. Talán ezek a maradványok azért vészelték át viszonylag zavartalanul az évezredeket, mert a víz alá kerültek, ugyanis a felszínen lévő romokból meglehetősen sok követ a környékbeli szigetek építkezéseihez használtak fel Délosz elnéptelenedése után. Meglehet, a sziget környéki vizekben még sok feltáratlan lelet, épületek vagy akár hajók rejtőznek, csak talán két méternél mélyebben kell szétnézni.

Egy ókori roncsban talált tárgyak árulkodnak az egykori tengerészek életéről, mindennapjairól.

A búvárrégészek munkája nem annyi, hogy megtalálnak egy maradványt, aztán a felszínre hoznak, amit lehet- így maximum a lelőhelyeket fosztogatók "dolgoznak", akiket a szuvenírgyűjtés vagy az illegális értékesítés motivál. A szakemberek a lelőhelyek dokumentálásával rengeteg dolgot meg tudnak állapítani, hiszen egy roncs olyan, mint egy időkapszula.

Pláne, ha a hajó elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy senki ne bolygathassa. Szicília közelében 130 méteres mélységben nyugvó hajót fedeztek fel, amit két évezrede nem láthatott emberi szem. Távirányítású eszközökkel mérték fel a helyszínt, majd különleges felszerelésű búvárok is merültek a helyszínen, és a tárgyak között olyan terrakotta edényre is bukkantak, amit füstölő égetésére használtak. A hullámmotívumokkal díszített tárgyat a hajó részben épen maradt orrában találták, és minden bizonnyal szertartásokhoz használták fel.

A korabeli feljegyzések szerint a babonás tengerészek többféle szertartást végeztek, például kihajózáskor, a kikötőbe érés után, vagy ha elhaladtak valamiért nagy jelentőségűnek tartott pontok közelében. Ennek a bizonyítékát találták most meg a nagy mélységben dolgozó búvárok. Ám emellett természetesen a rakomány is előkerült, amforák hevertek a tenger fenekén, de abból már több ezret találtak a Földközi-tengerben nyugvó roncsokban, míg ilyen füstölőtartóból csak elvétve került eddig elő. A többi szertartás, például az állatáldozatok a hajó megszentelt pontjain zajlottak, de ezeknek a nyomait nem nagyon lehetne megtalálni egy roncs maradványaiban.

Mindenesetre az, hogy ez a hajó a tenger fenekén kötött ki, azt jelzi, ezúttal nem volt sikeres a tengerészek rituális szertartása, az istenek valamiért nem voltak kegyesek velük. Hogy pontosan mi történt velük, azt soha nem deríthetik ki a régészek, ám így is sokat megtudhatnak az ókori tengerészek kihívásokkal teli sorsáról.

Tobago szigete közelében fedeztek fel egy holland hajót, ami egy fontos csata során került a tenger mélyére.

Valljuk be, a Karib-tenger szigeteinek történelméről vajmi keveset tudunk. Információink egy jelentős része kétes hitelességű kalózos filmekből vagy számítógépes játékokból származik. Ám ezekből is jórészt csak annyit szűrtünk le, hogy a spanyolok megjelenése után a többi nemzet képviselői is részt akartak maguknak az Újvilág javaiból, és gyakran összecsaptak. Sokszor cseréltek gazdát a szigetek, amelyek mai kultúrájában is tetten érhető, éppen melyik európai ország birtokolta őket a leghosszabb időn át.

A helyiek számára pedig az olyan ütközetek is fontos pillanatnak számítanak a történelmükben, amikről mi egyáltalán nem hallottunk. Tobago a 17. század második felében néhány éven át holland kézben volt, de a korábban itt megtelepedő franciák nagyon szerették volna újból megkaparintani a szigetet, így hajóhadat küldtek a meghódítására. Noha a világtörténelem sok más tengeri csatája mellett kevés szó esik róla, akkoriban ez komoly összecsapás volt, jópár hajó veszett oda az ütközetben.

A most megtalált hajó, a Huis de Kreuningen is ekkor süllyedt el: egészen pontosan 1677. március 3-án. Mindenképpen jelentős felfedezésnek számít, ezért gondos feltárás következik majd. A munkát az University of Connecticut professzora, Kroum Batchvarov vezette, aki a 17. századi hajóépítés területén komoly szaktekintélynek számít. Szükség is van a hozzáértésre, hiszen több évszázad távlatából már nem számíthatnak egyben maradt fa hajótestre, a kisebb alkatrészekből, az előkerült tárgyakból kell arra következtetni, mire bukkantak.

A régi hajóépítők tervrajzai már nincsenek meg, így aztán a tenger mélyén felfedezett roncsok maguk azok, amikből tanulni lehet a korszak hajóiról. Azt lehet tudni, hogy a mai szemmel meglepően kicsi hajókon igencsak nagy számú legénység szolgált. A Huis de Kreuningen a holland flotta nagynak számító hajója volt. Valamivel rövidebb volt 40 méternél, ám 129 embert szállított a fedélzetén. A franciák legnagyobb hajója, a Glorieux több ágyúval rendelkezett és kétszer annyi tengerész szolgált rajta, ám a holland kapitány bátran harcolt a végsőkig, és végül maga pusztította el hajóját, hogy az ne kerüljön az ellenség kezére. Hamarosan a franciák zászlóshajója is követte a hullámsírba. Noha a hollandok komoly veszteségeket szenvedtek, mégis sikeresen verték vissza a franciák partraszállási kísérletét.

A hollandok sikere viszont nem volt hosszú életű, a franciák pár hónap múlva megerősített flottával tértek vissza. A későbbiekben még többször gazdát cserélt a sziget, sőt, az egész Karib-térség egyik legviharosabb sorsú helye Tobago: az európaiak 1498-as megjelenése után több, mint 30 alkalommal cserélt gazdát! A hollandok és a franciák mellett a spanyolok is birtokolták, majd a leghosszabb időn át brit fennhatóság alatt állt, egészen az 1962-es függetlenségig, amikor létrejött a Trinidad és Tobago Köztársaság.

A zűrzavaros történelem ismeretében nem meglepő, hogy a búvárrégészek számára roppant vonzó helyszín a Karib-tenger, ahol ráadásul még a víz is kellemesen meleg. A helyi kormányzatok pedig szívesen dolgoznak együtt a külföldi szakértőkkel, így mindenki számára előnyös projekteket hozhatnak tető alá. A régészek fontos felfedezéseket tehetnek, míg a szigetek saját történelmük fontos mozzanatairól tudhatnak meg többet, és a kulturális örökségük védelméről, bemutatásáról is gondoskodhatnak, nem kincsvadászok marakodnak a leleteken. A mostani feltárásból származó tárgyakat is Tobagón állítják majd ki, és bőven lesz miből válogatni, mert a 17. századi holland eszközök mellett például több ágyú is előkerült.

Minden bizonnyal nem ez az utolsó felfedezett hajómaradvány a Karib-tengeren, és hála ezeknek, nem csak a szigeteken élők, hanem mi is tanulhatunk egy kicsit ennek a térségnek a zűrzavaros történelméről.

Újabb német tengeralattjáró roncs került elő, ezúttal a NOAA szakemberei fedeztek fel egyet az Egyesült Államok közelében.

Bár arról sokan tudnak, hogy a második világháború idején az Atlanti csatában részt vett német tengeralattjárók rengeteg hajót süllyesztettek el, és az is közismert, hogy a tengeralattjárók többsége odaveszett, azzal kevesebben vannak tisztában, hogy egészen az Egyesült Államok keleti partjáig eljutottak. Erről nyilván tudomása volt az amerikaiaknak, hiszen a németek hajókat süllyesztettek karnyújtásnyira a kontinenstől, és így mindent bevetettek ellenük.

1942. július 15-én a német U-576 hadianyagot és utánpótlást szállító konvojt támadott meg. A hajók Virginából tartottak Floridába, amikor Észak-Karolina közelében lecsapott rájuk a tengeralattjáró. A támadás sikerrel járt, mert elsüllyesztette a Bluefields nevű tankert és megrongált két másik hajót, ám nagy árat fizettek ezért a németek, ugyanis az amerikai haditengerészet Kingfisher repülőgépe a tenger fenekére küldte az agresszort.

Az U-576 kapitánya, Hans-Dieter Heinicke annak ellenére támadta meg a konvojt, hogy hajójával épp Németországba készült visszatérni javításra, mert a korábbi hetek sikertelen portyázásai során megsérült. Már az első torpedók kilövése előtt észrevették a tengeralattjárót, mélységi bombákat dobtak le rá, de Heinicke ennek ellenére támadott, elsüllyesztette a Bluefieldset és eltalált két másik hajót. A repülők bombái viszont megpecsételték az U-576 sorsát.

A tengeralattjárókon szolgálni nem volt életbiztosítás, mert óriási volt a veszteség aránya. A bajba került, gyakran eleve a felszín alatt rejtőző hajók pillanatok alatt eltűntek a mélyben, és gyakorlatilag esély nem volt a menekülésre. A tengeralattjárók jelentős része magával rántotta a legénység egy részét vagy egészét a hullámsírba, és ez így történt az U-576 esetében is. A 45 német tengerész még ma is ott nyugszik a roncsban, így azt természetesen nem is akarják bolygatni.

Az általuk kilőtt Bluefields maradványai kevesebb, mint száz méterre vannak a tengeralattjáró- és hogy mennyivel több esély volt a felszínen hajózóknak a túlélésre, arra jó példa az, hogy ez utóbbi elsüllyedésének egyetlen áldozata sem volt. Persze azért ez sem volt garantált, az U-576 korábban több más hajót is kilőtt az Egyesült Államok közelében, és az Empire Spring teljes legénysége odaveszett. Ezt a hajót Nova Scotia mellett lőtték ki, de Virginia és Massachusetts vizeiben is nyugszik a tengeralattjáró által eltalált hajó roncsa. Megjegyzendő, számos más tengeralattjáró roncsának helyzete is ismert, mert a nagy számban odaveszett náci búvárhajók jórészt egyben maradva süllyedtek el, így aránylag könnyen felismerhetők a radarképeken.

A NOAA rendszeresen végez felméréseket a tenger fenekén. Az eszközök fejlődésével egyre sikeresebbé válik a roncsok utáni kutatás, aminek történelmi jelentősége is van, de a hajózási útvonalak vagy a halászat szempontjából sem mindegy, hol nyugszik egy-egy roncs. Manapság már kiváló felvételek készíthetők a távirányítású eszközökkel, a maradványok pontos helyzetét műszerek rögzítik, és a roncsról három dimenziós képet adnak az érzékelők.

A mostani felfedezés igazi különlegessége az, hogy egyszerre találták meg a támadó náci hajót és annak utolsó áldozatát. Több, mint hét évtized után tárultak fel ennek a régi csatának az emlékei, ami számos fiatal életét követelte. Mostantól többet tudnak az ő sorsukról is.

Észak-Karolina egyébként számos ilyen tragédia színhelye volt, a környéket Atlanti temető néven emlegetik a sok itt elsüllyedt roncs miatt. A búvárok körében emiatt igen népszerű, ráadásul a roncsokon fantasztikusan gazdag az élővilág- szerencsére manapság már cápák járőröznek ezek körül a hajók körül, nem tengeralattjárók.

Elgondolkodtat, ha egy roncsot kiemelnek a vízből, mert én ezt búvárszemmel is nézem, nem csak a történelem iránt érdeklődő emberként. A sztorinak ugyanis több oldala van.

A napokban emeltek ki Lengyelországban nagy titokban egy második világháborús harci gépet. A kétmotoros Douglas A-20 bombázó nagy számban vett részt a hadműveletekben minden fronton, ez a példány valószínűleg a szovjeteknek átadott repülőgépek közé tartozik. A fegyverszállítási segély keretén belül az amerikaiak rengeteg harci gépet szállítottak a szovjeteknek, köztük A-20B verziójú könnyű bombázókat- többet használtak belőlük, mint az amerikaiak. 

A 15 méteres mélységben nyugvó roncsot először tavaly próbálták a felszínre hozni, de akkor még nem jártak sikerrel, a művelet túl bonyolult volt, és éles bombák is voltak a repülő maradványaiban. Ám annyira jó állapotban volt a gyakorlatilag teljesen egyben levő géptest, amiről csak a farok hiányzik, hogy tovább tervezgették a kiemelést. A roncsot Gdynia kikötőjébe szállították, és minden bizonnyal hamarosan műzeumban állítják majd ki.

Búvárként persze az ember egy dologra gondol: miért nem maradhat egy ilyen roncs a víz mélyén, ahol merülni lehetne mellette. Lássuk be, egy roncs történetéhez hozzátartozik az is, ahogy elveszett, a tenger fenekére került. Egyszerűen így kerek egy repülő vagy egy hajó sorsa, ott nézhetjük meg, ahol a pályafutásuk véget ért. Az ember láthatja, pontosan milyen helyzetben nyugszik, közelről lehet megvizsgálni a sérüléseket. A szó szoros értelmében karnyújtásnyira van tőlünk a történelem.

Ám vannak érvek a kiemelés mellett is. Egyrészt a tenger folyamatos romboló munkája előbb-utóbb minden roncsot megsemmisít, és hiába izgalmasak a maradványok, évtizedek vagy évszázadok alatt teljesen szétesik, eltűnik minden, ami a tenger fenekére kerül. Az is tény, a felszínen nyilván sok részletet jobban meg lehetne nézni, mint odalenn, ahol korlátozott a levegő mennyisége. Ráadásul sokkal kevesebb ember búvárkodik, mint ahányan múzeumokba járnak: megannyi látogató, köztük gyerekek láthatják az izgalmas roncsot, ami a történelemről mesél.

Szóval van létjogosultsága annak is, hogy kiemeljék a nagyon jó állapotban fennmaradt roncsokat. És az is tény, hogy rengeteg olyan roncs van a tengerekben, ahol ez a lehetőség fel sem merült, tehát izgalmas búvárhelyekben nincs hiány. Sokkal nagyobb gond az, hogy gyakorlatilag esély sincs minden látványos vagy érdekes roncshoz eljutni. Így aztán, amikor egy kicsit sajnálom, hogy kiemelték ezt a roncsot, és esetleg kiemelik a Stukát az Adriából, pontosan tisztában vagyok vele, rengeteg helyre elmehetek még merülni történelmi jelentőségű maradványokhoz.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kamikaze, azaz isteni szél kifejezést sokan ismerik, a második világháborúban öngyilkos bevetéseket végrehajtó japán pilóták támadásait nevezték így. Ám maga a szó sokkal korábbi eredetű: a történet a 13. század végére nyúlik vissza. Régészek pedig talán pont ennek az eseménynek az emlékeire bukkantak a tenger mélyén.

A Kubiláj kán vezette mongol csapatok két alkalommal is kísérletet tettek Japán meghódítására, 1274-ben illetve 1281-ben. A második alkalommal állítólag döbbenetes nagyságú flottával keltek útra a mongolok, több, mint négyezer hajóval szállították a partra szálló hadsereget Kjúsú szigetre. Ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, a történelemben kevés ehhez hasonlítható invázió volt.

Ám a mongol flottát mind a két alkalommal óriási erejű tengeri vihar, tájfun semmisítettte meg, és ezt nevezték el a japánok isteni szélnek- azaz kamikazénak. A történészek szerint nem csak a viharok tehetők felelőssé a hódító hadjárat sikertelenségéért, de az biztos, hogy a természet erői is szerepet játszottak a japán történelem egyik legfontosabb epizódjának végső kimenetelében.

A régészek október elején jelentették be, hogy Takasima sziget közelében jó eséllyel a mongol flotta egyik hajójának maradványát fedezték fel, ami hét évszázada a mélyben nyugszik. A lelőhelyről már több tárgyat a felszínre hoztak, ami alátámasztja a sejtésüket. A roncsot szonárral találták meg, és mivel alig 14 méteres mélységben található, a búvárok is le tudtak hozzá merülni. A térségben már találtak mongol hajómaradványt, bő másfél kilométerre, ez is azt valószínűsíti, hogy a flotta másik tagjára bukkantak.

A hajótestből nagyobb darabok is egyben maradtak, akadt 11 méteres deszka is a mélyben. Fém alkatrészeket is találtak, és olyan ballasztköveket is, aminek elhelyezkedése alapján próbálnak a hajótest további részeinek helyzetére következtetni. A roncs állapota jobb, mint a korábban felfedezetté, de egészen biztosan még nem állíthatják, hogy mongol hajóról van szó, amíg alaposabban fel nem tárják a lelőhelyet, és nem találnak például olyan korabeli kínai porcelánt, mint a másik hajó roncsánál.

Mindenestre a régészek bizakodnak. A komoly szakemberek, akik nem kincsvadászatban utaznak, nem sietnek, nem kapkodnak, nem a lelőhely lerabolása a céljuk, hanem a minél alaposabb feltárás és ennek során mindent megvizsgálnak és dokumentálnak. Ne feledjük, hét évszázad távlatából kell megállapítani, pontosan mit fedeztek fel, ez azért igen komoly feladat. Még az is kiderülhet, tévedtek az első megállapításokkal, de akkor is lehet izgalmas a felfedezés, ha egy másik korból származó, igen régi roncsot találtak, és nem az isteni szél által elsüllyesztett hajót. A tenger fenekén, az üledék alatt még rengeteg izgalmas dolog rejtőzhet, amit egyesével kell kiásni a búvároknak, és teljesen váratlanul kerülhetnek a kezükbe- ez is az egyik szépsége ennek a hivatásnak.