Big Blue Búvár Blog

A brit akciósztár is szembenéz egy rémisztő óriáscápával- persze csak a vásznon.

Az ember már nem is tudja, ki kitől kap ihletet. Régen a víziszörnyes filmek az élvonalba is betörtek, mint a Spielberg-féle Cápa. Aztán a B-filmek világát uralták a vérszomjas ragadozók, majd a Zs-kategóriás marhaságokban tűntek fel óriási megalodonok, levegőből támadó cápák, gigapolipok.

De azért mindig akadt egy-két próbálkozás, amikor ismertebb arcok rettegtek majd hősieskedtek egy kicsit a cápák társaságában. Halle Berry is belekóstolt egy ilyen kalandba, most pedig Jason Statham harcol meg egy megalodonnal.

A film a remekül hangzó The Meg címet kapta és augusztusban mutatják be. A sztori szerint egy mélytengeri búvárnak kell a víz alól megmenteni egy csapatot akikre a kihaltnak hitt óriáscápa vadászik- s persze a csavar az, hogy a hőst pont azért rúgták ki a seregből, mert arról mesélt, hogy megalodon végzett embereivel, csak senki nem hitt neki.

Mivel Statham otthonosan mozog a vízben (műugró válogatott volt, búvártapasztalata is van), Fijin igazi cápákkal is merült, nyilván csak a hitelesebb alakítás kedvéért. Persze itt csak három méteres ragadozók voltak körülötte, míg a filmben a pixelcápa látszólag vagy 30 méteres lehet tippem szerint- de azért a cápa az cápa. 

Statham arról mesélt, hogy az idegesség számára elmúlik, amikor a víz alá csobban. Egyszerűen megváltozik minden, egy új, nyugodt közegbe kerül, a feszültség megszűnik- különleges érzés tölti el. S a félelem helyébe más lép, valami nagyszerű. Azaz az egyik legjobb élmény, amint át lehet élni- legalábbis az számára. Így ha bármerre jár a világban, amint lehetősége nyílik rá, elmegy búvárkodni is.

A filmet rendező Jon Turteltaub tisztában van vele, ebben a filmben a színészek sose fognak szembenézni a ragadozókkal, hiszen minden mese ellenére, megalodont még soha senki nem látott élve. És ha lenne is, nyilván nem dobnák be elé búvárcuccban a leghíresebb sztárokat. Így aztán Statham cápás tapasztalatszerzése igenis hasznos lehet, mert sokkal jobban tud reagálni a CGI-cápa elképzelt mozdulataira, támadására. 

De azért hitelességet így se várjon senki majd a The Meg című akciófilmet. Búvárkörökben mindig vitát generál, mennyire hiteles egy-egy víz alatt játszódó mozi, és van példa ilyenre is, olyanra is. Akad teljesen jó, nagyon ócska (mint a 47 méter mélyen), meg olyan, ami annyira rossz, hogy már jó. Meglátjuk, a The Meg melyik kategóriába esik majd...

Kereken száz éve vettek részt angol búvárok szupertitkos küldetésekben.

Az első világháborúban a német tengeralattjáró-flotta óriási veszteséget okozott a briteknek. Rengeteg hadi- és teherhajót küldött a tenger fenekére a mélyben lopakodó ellenség. Kulcsfontosságú vált az ellenük szembeni védekezés, és a háború végére a búvárhajók dolga jelentősen megnehezült.

Ám az első világégés nem csak ebből a szempontból hozott újdonságot. Igazi stratégiai jelentősége lett a hírszerzésnek, az ellenfél kódolt üzeneteinek lehallgatása és megfejtése bármelyik felet óriási előnybe juttathatta. Éppen ezért mindig titkosan kezelték az ilyen műveleteket- például a második világháborúban az Enigma kódjának feltörése volt olyan akció, amiről évtizedekig nem hallhatott senki. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy a Bletchley Park kódfejtőinek előfutárai a víz alól kaptak segítséget a munkájukhoz.

1918-ban a brit tengerészeti hírszerzés élén álló William Reginald "Blinker" Hall ellentengernagy érezte a rá nehezedő nyomást: egyre fontosabbá vált a németek üzeneteinek megfejtése. Komoly kémhálózat dolgozott a háttérben azért, hogy ezt meg tudják oldani: ha jól dolgoztak, tudták például, merre mozognak a tengeralattjárók. Az ő emberei csípték el és fejtették meg a Zimmerman-táviratot is, amiben a németek szövetséget ajánlottak Mexikónak az Egyesült Államok ellen, és utóbbi emiatt lépett be a háborúba.

1918-ig a legjobb információforrás egy, a német tengerészeti minisztériumban dolgozó hírszerző volt. Ám miután nyomtalanul eltűnt, új forrást kellett találni a legújabb kódok megszerzéséhez. Az ellentengernagynak ekkor támadt egy szokatlan, új ötlete.

Magához rendelte Guybon Chesney Castell Damantot, egy 36 esztendős tisztet, azon kevesek egyikét, akik búvárként szolgáltak a haditengerészeben. 1917-ben Damant volt az, akik a HMS Laurentis nevű hajóval együtt Írország közelében elsüllyedt több tonnányi aranyrudat a felszínre hozta- mai értéken 1,7 milliárd dollár értékű kincsről van szó. Tudták róla, hogy gyakorlata van a szűk terekben való mozgásban a víz alatt, így aztán alkalmas lett a Hall által kitűzött feladatra.

Damant azt a megbízást kapta, hogy alakítson egy titkos, öt fős búvárcsapatot, akik a tenger alól szerezték volna meg a kódokat. A korábban oly sikeres tengeralattjárókat ugyanis 1917 végétől jelentős számban süllyesztették el a britek és szövetségeseik. Ám a Belgiumból bevetésre induló hajókon ott kellett lenniük a kódoknak is, amivel kommunikáltak a központtal- épp csak valahogy a felszínre kellett volna azokat hozni a roncsokból. Damant búvárainak ezt kellett megoldania valahogy.

Ne feledjük, kereken egy évszázada nem voltak könnyűbúvár-felszerelések. Rézsisakos, ólomcipős, a felszínről a levegőt tömlőn át kapó búvárok mozgása igencsak nehézkes volt. Persze először olyan roncsot kellett találni, amivel érdemes volt foglalkozni: az 1918. áprilisában kezdődő munka során volt, hogy régi tengeralattjárót vagy másféle hajót találtak csak. Május 20-án találtak rá az UB-33-ra, ami nagyjából 25 méteres mélységben nyugodva sok titkos információ forrása lehetett.

Szóval ott volt a roncs, a nehézbúvárok, illetve apró nehézségként az, hogy jellemzően aknamezőkben vesztek oda a tengeralattjárók, amik a búvárok munkáját is kockázatosabbá tették. Nyilvánvaló módon egy akna robbanása azonnal végzett volna a víz alatt levő emberekkel. Igencsak óvatosan kellett tehát manőverezni a hajóknak és a búvároknak is.

Az első búvár, aki megpróbálkozott bejutni az UB-33-ba, nem járt sikerrel, mert a szűk búvónyílások erre alkalmatlanok voltak. Damant eltöprengett, mi lehetne a megoldás, végül azt találták ki, hogy robbantással nyitják fel a hajók oldalát, aztán úgy jutnak be. Persze fordult elő olyan, hogy a tengeralattjáróban levő robbanóanyagokat is felrobbantotta a búvárok által elhelyezett detonátor, így aztán nem csoda, hogy meglehetősen komoly bónuszokat dobtak fel a kockázatos akció résztvevőinek.

Miután a robbanások zaja elhalt, a felkavart üledék miatti rossz látótávolság pedig ismét jobb lett, a búvárok leszálltak és megpróbáltak behatolni a roncsba. Volt ugyan egy nagyobb nyílás a tengeralattjárókon, de ettől még odabenn rengeteg beakadási lehetőség maradt, elgörbült vasdarabok, alkatrészek veszélyeztették a tömlővel nehezen mozgó búvárokat. Felrobbantak az akkumulátorok, törmeléken kellett átgázolni, mindenféle elektromos vezeték volt körben. 

Ám nem ez volt a legrosszabb: a tengeralattjárókkal együtt odaveszett áldozatok is benn voltak a hajótestekben. A holttesteket például már a tengeri lények zsongták körül. Mivel viszonylag frissen elsüllyedt hajókról volt szó, a holtak arcán láthatták a félelmet, az iszonyt. Több alkalommal láttak olyan embereket, akik magukkal végeztek, talán azért, hogy lerövidítsék a fulladást kínjait- s olyanokat is, akikkel valaki más végezhetett. Damant csak találgathatta, miért lőtték le társaikat: talán egy utolsó alkalom volt arra, hogy valamiért elégtételt vegyenek.

De az érzelmeket félre kellett tenni, mert a munka sürgetett. Szisztematikusan kutatták át napokon keresztül a roncsokat, kézzel túrtak bele a törmelékbe, hogy bármit, ami értékes információforrás lehetett, fel tudjanak hozni. Kódok, titkos fegyverek, az aknamezők térképei, és sok minden más került Hall hivatalába Londonba a búvárcsapattól. A háború 1918. november 11-én ért véget, addig, legalább 15 tengeralattjárót kutatták át Damant csapatának búvárai, s az értékes információk óriási segítséget nyújtottak a hírszerzőknek. 

A legnagyobb csodának az számít, hogy a búvárok egyike sem veszett oda vagy sérült meg súlyosan. Ám arról nem beszélhettek, milyen akcióban vettek részt, minden részletet titkosítottak évtizedekre. Damant egységét "Konzervnyitókként" emlegették, de ő maga utálta azt a becenevet, csakis a háború idején is viselt Special Section of the Royal Navy nevet használta. Kereken egy évszázaddal később pedig itt az ideje, hogy megismerje mindenki az egykori brit búvárok bátorságát, akik titkos művelet résztvevőiként segítettek legyőzni az ellenséget.

Fiatal és lelkes az első női búvárrégész az országban.

A számítógépes játékból és filmekből ismert kalandor és kincsvadász, Lara Croft említése inkább csak vicc, mert a valóságban a régészek munkája egészen másféle. Pornnatcha “Jo” Sankhaprasit tud erről mesélni, hiszen ez a hivatása, méghozzá a különlegesnek számít búvárrégészet.

A 30 esztendős hölgy az egyedüli nő a thai búvárrégészek között. Talán a komoly, több palackos felszerelés láttán kevesen gondolnák azt, hogy nem egy a sok férfi között- de Jo nem veszi le merülés előtt a fülbevalóját, s búvárkomputerét is rózsaszín szalag dísziti, ami árulkodó lehet. De ezen túl nincs különbség, ugyanúgy merül, mint a csapat férfi tagjai.

Jo nem tagadja, hogy fiatalon hatással voltak rá Lara Croft kalandjai, a kincsvadászos filmek és sorozatok, amikben titokzatos, misztikus romokat fedeztek fel a rettenthetetlen kalandorok. Ez vezette el a régészet felé, bár tinédzserként még azt hitte, valóban Lara Croft lesz belőle thai kiadásban.

A valóság persze más lett, de nem kevésbé izgalmas: mostanában egy 1350-1450 között, a khmer birodalom végnapjai idején elsüllyedt dzsunka roncsainál búvárkodik. A búvárrégészek bíznak benne, hogy az üledék alatt a hajó rakományát képező porcelánok, elefántcsont tárgyak is ott rejtőzhetnek még. Mivel nem kincsvadászokról van szó, a felszín alatt is roppant óvatossággal kutakodnak, mert ennyi évszázad után sok tárgy szét tud esni a legkisebb behatásra is.

Jo elmondása szerint a családja mindig támogatta a karrierjét. Bár eleinte talán nem igazán voltak vele tisztában, mivel fog foglalkozni: úgy hitték, művészettörténetre szakosodik, és mondjuk a thai táncművészet lesz a szakterülete. Ehhez képest a mélytengeri búvárrégészet egészen más műfaj. 

Ebben az összetartó közösségben, ha befogadnak valakit, akkor eltűnnek a különbségek. A férfiak nem viselkednek máshogy vele, mint a férfi kollégákkal, és nem igazán van helyen a túl sok udvariaskodásnak se. Egy nagy családhoz hasonlít a búvárrégészek csapata, hiszen ez egy különleges világ: kell hozzá alapos történelmi ismeret, fizikálisan is kihívást jelent, és bizony kell hozzá az a kalandvágy is, ami Lara Croftot jellemzi.

Noha Thaiföld nem kis ország, a törvény egyetlen egyetem meghatározott szakját fogadja el hivatásos régészeti képzettségként: mindannyian a Silpakorn Egyetemről kerültek ki, tehát ebből következően mindenki ismeri egymást. Az ország egyetlen hajót bocsátott a búvárrégészek rendelkezésére, amit lilára festettek. A tengerészek babonásak, szerintük ez nem szerencsés szín, de a régészek nem foglalkoznak a hiedelmekkel.

Sokkal inkább a felkészülés fontosságában hisznek, mert aki hibázik, az életével fizethet érte. Negyven méteres mélységben dolgoznak, különleges felszereléssel merülve, hogy ne csak perceket, hanem jóval hosszabb időt tudjanak a tenger fenekén tölteni. Egy nagy csőből kiáramló levegővel tisztítják meg a lelőhelyet, és igyekeznek felmérni a helyszínt, megtalálni a tárgyakat. Jo elmondása szerint nem úgy kell ezt elképzelni, mint a Titanic monumentális, jórészt egyben levő roncsát- maradványok, törmelék vannak csak ott, fejben kell elképzelni, milyen lehetett az a hajó, amikor még a habokat szelte.

A víz alatt nyugodtnak kell maradnia a búvárrégésznek, de van, amikor Jo is haragra gerjed. Thaiföldön még nem igazán érzik a helyiek a kulturális örökség megőrzésének fontosságát, így aztán gond nélkül pusztítják a lelőhelyeket a vonóhálóval dolgozó halászok. Ha netán beleakad valami a hálókba, azt sem jelentik, inkább némi pénzért eladják a feketepiacon az értékes leleteket. A búvárrégészeknek tehát sietni kell, ha meg akarják előzni őket.

Természetes, hogy a tengerrel körbevett ország vizeiben rengeteg roncs nyugszik- az egykori kínai dzsunkák mellett európai hajók vagy a helyi dzsunkák. A most feltárt hajóról úgy vélik, kínai mintára épült, de annál valamivel kisebb dzsunka lehetett egykoron. Csak a feltárás bővíti az ismereteket: egy átalgos kereskedőhajónak gondolt roncsban olyan aranyékszereket találtak, amelyek azt sugallják, esetleg a királyi család hajója volt. Máskor meglepő módon megőrződött szerves dolgokra bukkantak: elefántcsontra, tojásra, sőt, egy üvegben borsra is.

Jo a kimerítő merülés után is lelkesen mesél arról, mi mindent sikerült feltárni. Edények töredékeit, a hajótestből származó fát, evőeszközöket talált. Már rutinos búvárrégész, nem ez az első expedíciója, de mindig ugyanolyan boldog az új felfedezésektől. A Mun folyóban merült V. Rama király 19. századi hajójánál, majd francia hadihajóknál. 

A kívülállók nem mindig értik, miért hoz valakit lázba egy öreg porcelántöredék, ami a tenger fenekén hever. Jo viszont csak ezekért merül: mint elmondta, a korallzátonyok nem vonzzák, maga a búvárkodás kevésbé fontos, mint a történelem, a régészet. Ha lelőhely van a mélyben, akkor kérdés nélkül veszi a búvárcuccát.

Az sem fontos számára, hogy senki nem vállalja a búvárrégészek biztosítását. Némi pluszt jelent a fizetésében a veszélyességi pótlék, de a kormányzat alapvetően úgy van vele, mindenki a saját felelősségére merül. És néha ezért nagy árat fizetnek: a víz aaltti régészeti hivatalban található gyakorlómedencét egy búvárrégészről nevezték el, aki 2013-ban egy 70 méteres merülés során vesztette életét.

A kockázat nyilván nem függ a nemektől, ezért nem is lehet megkülönböztetés a búvárcsapatban. Néhány területen vannak különbségek: Jo például szívesebben rendszerezi, katalogizálja a leleteket, szívesen írja meg a merülési jelentéseket, mint férfi kollégái. Elfogadja, hogy a babonás tengerészek miatt az ő ruháit alacsonyabban kell kiteríteni. És van néhány kozmetikum is a kabinjában, hiszen a sós víz kikezdi a bőrét. Bár nem tesznek különbséget közte és férfi kollégái közt, azért valamennyire odafigyel ilyen dolgokra.

Pedig hosszú út vezetett idáig. Amikor elkezdte a búvárképzést, az oktató két palackos felszerelést adott rá, és azt mondta, ha nem tud egyedül felállni, nem vehet részt a tanfolyamon. Jo szerint olyan volt a képzés, mintha a haditengerészetben lettek volna: reggel 4-kor keltek, keményen tréningeztek. Megismerte a határait és igyekszik nem a férfiakhoz mérni magát: "Sose gondolom azt, hogy ha egy férfi meg tudja csinálni, akkor én is. Inkább azt mondom, megteszem amit legjobb tudásom szerint meg tudok tenni."

Noha tisztában van a búvárrégészet kihívásaival, Jo nem bánná, ha több nő is lenne a csapatban. Úgy véli, talán a búvárkodással kapcsolatos rossz élmények tartják vissza a régészeket, akik inkább a szárazföldi ásatásoknál maradnak. Van, akit valami felszerelésprobléma, vagy egy hullámos nap a tengeren is elriaszt. Természetesen az sem egyszerű, hogy fizikálisan is alkalmasnak kell lenni a merülésre. Jo szerint viszont egyszerűen csak alkalmazkodni kell, és akkor nincs lehetetlen. 

Így aztán Jo azt szeretné, ha történetével sokan megismerkednének, és inspirálhatna másokat is arra, hogy kövessék az útját- hiszen nem csak Lara Croft lehet példakép, hanem egy igazi búvárrégész is.

A sztár számára nagy kihívás volt szembenézni régi félelmével.

Will Smith saját bevallása szerint nem rajong az óceánért. Az idén ötvenedik éves színész viszont úgy döntött, ezúttal leküzdi régi félelmeti, túllép a kellemetlen élményeken, és tengerre száll, sőt, alá is merül.

Ausztráliába repült, és ott csatlakozott egy búvárcsapathoz, akikkel együtt kalandozott a Nagy korallzátonyon. Meglepő lehet, hogy a sztároknak is van bakancslistája- neki állítólag ez a hely is rajta volt. Így aztán megnézte a saját szemével. A kalandról saját oldalán osztott meg egy videót.

Noha a búvárkaland előtt még felmerült benne a kérdés, hogy orrba lehet-e verni a cápát, végül ilyesmire nem volt szükség. Az mindenesetre látszik, hogy az akciófilmekben legyőzhetetlennek látszó hírességek a valóságban azért pont olyan hús-vér emberek, mint mi vagyunk...

A roncsfosztogatókat nem zavarja, hogy háborús sírhelyeket dúlnak fel.

Az utóbbi évek aggasztó tendenciája, hogy Ázsiában illegálisan emelik ki a még mindig jól eladható fémből épült védett háborús hajóroncsokat. A Guardian cikkének szerzője egy indonéziai roncstelepen járt, ahol a roncsdarabok kisebb részekre vágása közben a munkások gyakran találnak emberi maradványokat, no meg az elhunytak felszereléseit, személyes tárgyait.

A lángvágóval dolgozók néha csak arra figyelnek fel, hogy egészen furcsa szaggal égő dologhoz érnek. Ilyenkor egy pillanatra megállnak, és ha emberi csontot találnak, azt félreteszik, és a főnök gondjaira bízzák. Senkit nem lep meg, hogy emberek vesztették életüket a roncsokban: ezek a hajók háborúban vesztek oda.

Évtizedeken át nyugodtak háborítatlanul az 1942-ben elsüllyedt roncsok: holland, brit, ausztrál és amerikai hadihajók kerültek a tenger fenekére, miután összecsaptak a japán flottával. Az utóbbi években viszont a világ legnagyobb sírrablása történik, és tényleg tucatszámra emelik ki a roncsokat. Búvárok és roncsszakértők felmérése szerint legalább negyven hajó tűnt el részben vagy egészben a tengerből!

2016-ban derült erre fény, amikor egy holland expedíciót indítottak a 75 éve zajlott jáva-tengeri csata emlékére. Akkor derült ki, hogy a HNLMS De Ruyter és NHLMS Java nevű hajóknak, amikre emléktáblát kívántak rögzíteni, csak a hűlt helyét találták a búvárok. A brit roncsok közül a HMS Electra, a HMS Encounter rombolókból illetve a HMS Exeter cirkálóból alig maradt valami. 

Pedig akár 100 méter hosszú hajókról beszélünk, amik nem közvetlenül a tenger feneke alatt nyugodtak, hanem néha 70 méteres mélységben. Régen csak egyedi fosztogatás volt, búvárok vitték ami mozdítható, de most már sokkal jobban felszerelt tolvajok dolgoznak: hatalmas úszódarukat vetnek be, amik egészen mélyről is tonnaszámra hozzák fel a hajót, darabokban. És nem csak réz, a bronz számít értékesnek, hanem az egykori acél is, amit még az első atombomba felrobbanása előtt gyártottak. Ezekből érzékeny orvosi műszerek és tudományos berendezések készülnek- az alapanyagok legjobb forrásainak ezek a roncsok számítanak.

A roncsok viszont egyben sírhelyek is, hiszen számos tengerészt rántottak magukkal a hullámsírba. Az emberi nemtörődömség és kapzsiság, a jogalkotók tehetetlensége, no meg a kulturális különbségek is közre játszanak abban, hogy nem nagyon törődnek azzal a helyiek, mit dúlnak fel. Ahogy az egyik melós fogalmaz, ő csak hajókat vág fel, erre koncentrál, a csontokkal nem foglalkozik. A hajótestet nagyjából egyméteres lemezekre vágják fel, és azzal nem törődnek, hogy maradványok rejtőznek a roncsokban. Odaadják ezeket a főnöknek, és nem kérdezik, ő mit csinál velük.

Némi utánajárás után ki lehet deríteni, van egy helyi ember, aki elföldelte a maradványokat pár dollárért pár percnyire a kikötőtől, ahol a roncsok darabolása zajlik. A kutatók, a helyi hatóságok illetve a holland illetékesek most együtt keresik fel ezeket a tömegsírokat, hogy tájékozódjanak. Néhány maradványt ki is emelnek, és törvényszéki vizsgálatnak vetnek alá. A temető egyik idős sírásója szerint zsákokban hozták a csontokat, és elásták azokat valahova. De úgy hírlik, amikor az ezzel megbízott embernek nem volt kedve ásni, a szeméttelepre kerültek a zsákok. 

A hollandok és a britek természetesen lépéseket sürgetnek. Nem hiszik el ugyanis hogy a hatalmas úszódaruk munkája senkinek nem tűnik fel, ugyanis a roncsok helyzete is ismert- ha valamelyik felett áll egy ilyen, könnyű kitalálni, mit keresnek ott. Egy angol parlamenti képviselő kijelentette, nem hagyhatják, hogy a hősi halált halt tengerészek maradványait így kezeljék, jelöletlen tömegsírba kaparják el őket. Több száz áldozatról van szó, a csatában a britek nagyjából 200, a hollandok 900 embert vesztettek. És mégis meg lehet mindezt tenni, ugyanis a víz alatti háborús temetőket nem lehet látni- ha valaki egy bulldózerrel menne át egy katonai temetőn a szárazföldön, egyből kitörne a botrány.

A kísérteties roncsok darabolásán dolgozók időnként nem csak csontokat találnak, hanem kisebb tárgyakat is, amiket szuvenírként elviszen. Lőszerek, apró fémdarabok, azonosító lemezek kerülnek a zsebekbe, és van, aki ezekkel díszíti a motorját, hogy egyedibb legyen. De ember és hadtörténész legyen a talpán, aki ezekből az apróbb dolgokból beazonosíthatná, hogy melyik hajó roncsát darabolták fel.

A munkások azt sem tudják, tényleg hadihajók maradványain dolgoznak-e, vagy máson, mert folyamatosan hozzák a nagy roncsdarabokat a telepre. A tengereken dolgozó fémvadászak eredményesen dolgoznak- és persze egyetlen kérdésre sem válaszolnak. Amit szétszedtek és eladtak, annak már nem akad nyomára senki, mint ahogy azok a csontok is őrzik a titkukat, amik kis falusi temetőkben nyugszanak. Talán egyszer legalább arra sor kerül, hogy a katonák maradványai megkapják a végtisztességet, ha már nyughelyüket feldúlták, eltüntették.

Nádai Anikó példája illusztrálja, nem kell mindenkinek búvárnak lennie.

Van egy Komfortzóna című sorozat, hírességek feszegetik a határaikat. Mivel a mélybe merülés sokak számára olyan kihívás, aminek a gondalatától is kiveri őket a víz, jó ötletnek tűnhetett búvárkodásra rávenni egy celebet.

A szerencsés kiválasztott Nádai Anikó lett, aki -elnézést a spoilerezésért- szemmel láthatóan már előre is meg volt rémülve, és a félelmeit nem tudta leküzdeni. (Az, hogy kb. 6 másodpercre lerángatták a búvárcuccba öltöztetett, pánikoló hölgyet nagyjából 20 centivel a felszín alá, nem merülés, hanem csak "merülés". És ez nem az oktató hibája, mert nincs olyan lelkiismeretes profi, aki bárkiből akarata ellenére akar tűzzel-vassal búvárt faragna. Ami itt történt, az csak a film kedvéért történt, normál esetben ennyire ijedt ember merülését teljesen felesleges erőltetni.)

De még mielőtt bárki félreértené: egyetlen másodpercig sem bántom Anikót. A felvezetésben elhangzik, hogy a vizet sem szereti, úszni is alig tud. Nem mondom, hogy ilyen hendikeppel ne lehetne valakiből búvár, de ahhoz kell két dolog: türelmes, alapos oktatás és annak a bizony embernek a saját elszántsága, akarata.

A sztori pedig innentől kezdve elég egyszerű: aki nem akar búvár lenni, abból ne akarjunk búvárt faragni. Tudom hogy ez nem egy olyan hihetetlenül nagy tanulság, de mégis észben tartandó. Aki rendszeresen merül, annak semmi "komfortzóna" meg hasonló érzése nincs egy búvártúrán. Nem megyünk különösebben mélyre, nem akarunk valami hihetetlen nagy dolgot végrehajtani, simán csak élvezzük a nézelődést a tengerben.

Ha komfortzónáról beszélünk, amikor egy méteres vízbe kellene bemászni csak úgy, akkor a búvárkodás legyen nagyon-nagyon távoli terv. A filmecske persze nem érhet ott véget, amikor valaki már a medence láttán is ijedten elszalad, nem is kell túl komolyan venni. Amikor viszont a valóságban történik ez, akkor fel kell tenni a kérdést: tényleg akar az érintett búvárkodni, vagy sem?

Ha igen, akkor lépésről lépésre kell haladni, például meg kell tanulni elfogadhatóan úszni, mert vízbiztonság nélkül nincs búvárkodás. Aztán jöhet az úszkálás maszkkal, majd a légzőkészülék- és ez nyilván egy hosszabb folyamat.

Amennyiben viszont igazán nem is akar merülni valaki, akkor nem szabad erőltetni. Annyi szép kedvtelés van a világon, nem kell mindenkinek búvárnak lennie. Szóval nagy baj nincs a fenti videóval, mert ha másra nem, erre a fontos dologra bárkit ráébreszthet.

Idén is összejöttek egy nagy közös merülésre a régi búvárfelszerelések iránt érdeklődők.

Most már hagyománya van annak, hogy régi cuccokat próbálnak ki biztonságos környezetben, medencében az érdeklődő búvárok.

A nosztalgia is érdekes, amikor beszélgetünk arról, mi mindenről merültek a hőskorban- na de amikor ki is lehet próbálni ezeket a régi duplatömlős reduktorokat, szovjet légzőkészülékeket, mégiscsak más kaland.

Én azért szeretem ezt a rendezvényt annyira, mert oly kevés manapság a kötetlen búvár közösségi esemény, ahol így össze lehetne gyűlni. Köszönet a szervezőknek, amiért már harmadjára hozták tető alá a Csillaghegyi strandon ezt a rendezvényt, ahol az érdeklődő búvárok mellett sok kiállító is elhozta féltre őrzött veterán felszereléseit, amelyek nem egyszer idősebbek voltak nálunk...

Ilyenkor fotósok is jönnek szép számmal, hiszen ritka, amikor medencében ennyi jó téma akad: izgalmas veterán cuccok, és persze az azokat használó, szívesen modellkedő búvárok.

Ezzel a kis képcsokorral én is szeretném bemutatni, mi minden került elő a polcokról. Igazi kincsek rejtőznek a búvároknál, s nem csak az idősebbeknél: az ifjabb generáció néhány tagja is gyűjti ezeket a relíkviákat.

Egy szó mint száz: remélem, hogy jövőre is lesz ilyen találkozó, s ismét alkalmunk lesz részt venni egy nagy közös búvárbulin. Mert a merülés mindig csak egy szelete a programnak: a felszíni beszélgetések a régi barátokkal ugyanolyan fontosak. És szerencsére erre  most is jutott idő!

Fantasztikus képeket neveztek az Underwater Photographer of the Year 2018 versenyre.

Mit is mondhatnék? Inspiráló, hogy itt tart ma a búvárfotózás élvonala! Az ember mindig tud ötletet meríteni egy ilyen galériát átböngészve...

Sok roncsot kifosztanak az Adria mélyén.

Az osztrák-magyar flotta Zenta nevű cirkálója még az első világháború elején veszett oda. 1914. augusztus 16-án süllyesztették el brit és francia hajók- majd zavartalanul nyugodott a montenegrói Petrovac közelében évtizedeken át. Ám 2001-ben rátaláltak a roncsra, és hamarosan megjelentek a kincsvadászokis.

Dragan Gacevic egy jól ismert búvár Herceg Noviból, aki könyvet írt Montenegro víz alatti világáról, és filmeket is készített. Rengeteget merült ezekben a vizekben, és saját szemével látta a fosztogatók munkájának nyomát. Noha a Zenta 73 méteres mélységben nyugszik, különleges felszerelés és gázkeverék kell a merüléshez, a tolvajok számára ez nem akadály. Egyértelmű jele volt annak, hogy a kapitányi hídról el akarták vinni a tájolót, de végül nem jártak sikerrel.

Gacevic nem jelentette, mit tapasztalt, mert a tájolót nem tudták kiszedni. Ám a tapasztalatok azt mutatják, nem elszigetelt esetről van szó. Sajnos Montenegro víz alatti értékeinek felmérése nem teljes, ráadásul azok gyakorlatilag teljesen védtelenek. A törvény ugyan kiterjed ezekre, ám annyira kis számú ember védi a roncsokat, hogy gyakorlatilag büntelenül fosztogathatják őket.

Először is természetesen tisztában kellene vele lenni, mi van a víz alatt, és mi az, ami különösen érdemes a védelemre, mert kiemelt fontosságú eleme a kulturális örökségnek. Erre viszont nem nagyon költ a kormányzat, és forrás hiányában a hivatalos szervek nem tudnak víz alatti kutatásokat folytatni. 

A tolvajok nem válogatósak, és sajnos széles a választék is: a víz alatti ókori görög és római roncsok vannak, amelyek amforákat szállítottak, középkori hajók maradványaira is lehet bukkani, és persze ott vannak a jóval modernebb hadihajók. Igazán a kilencvenes évek végétől gyorsult fel a kincsvadászat, amikor elérhetőbbé váltak a korszerű búvárfelszerelések, amikkel nem jelentett akadályt a nagyobb mélység.

Régen persze inkább csak szuvenírokat gyűjtöttek a búvárok: maroknyi ember merült, ők kisebb dolgokat őrizgettek otthon emlékként a roncsokról. De ez ma már szervezett bűnözői körök biznisze, ami nagyüzemben zajlik. Ők nem maguknak hoznak fel értékes régi leleteket, hanem jó áron eladják a feketepiacon, mert egy eredeti amforára vagy egy híres hajó valamelyik jellegzetes alkatrészére mindig van fizetőképes kereslet.

Gacevic saját szemével látja, ahogy pusztulnak a roncsok. A Risan-öböl mélyén több évezredes roncs is nyugszik. Vélhetően ideiglenes horgonyzóhely volt az ókorban a viszonylag védett öböl, ahol sokszor szabadultak meg felesleges dolgoktól. Így aztán a tenger fenekén amforák, egyéb tárgyak tucatjai hevertek, ám egyre kevesebb van belőlük. Hiába számít védett lelőhelynek, még mindig hirdetnek ide búvártúrákat, és gyakran horgonyoznak szuperjachtok is errefelé.

Egy másik jellegzetes példa Gacevic szerint a Rumija jacht sorsa, ami Montenegro utolsó királyának, I. Nikolának volt a hajója. Ezt az ottomán szultán ajándékozta a királynak 1905-ben, később hadianyagokat szállítottak vele. 1915-ben süllyedt el Bar közelében, és a roncs nagyjából egy évszázadig védtelen volt. Mivel csak pár méterre van a felszíntől és senki nem törődött a roncs sorsával, rombolták a közelben megálló hajók horgonyai, és a szuvenírvadászok minden mozdíthatót magukkal vittek. A hajó harangja tisztázatlan körülmények között került például egy újvidéki magángyűjteményben.

A Zentához hasonlóan magyar vonatkozású Árpád, ami az osztrák-magyar flotta gőzhajója volt, hasonló módon nem úszta meg a búvárok illegális tevékenységét. Az 1916-ban aknára futott hajó csak megrongálódott, nem süllyedt el, de egyik hajócsavarja a mélybe süllyedt. 48 méteren nyugodott, részben a homokba beágyazódva, de három esztendeje nyoma veszett- valaki zavartalanul kiemelte és elszállította, esélyesen továbbértékesítve orgazdáknak vagy gyűjtőknek. Gacevic szerint egy ekkora hajócsavar kiemelése nem egyszerű feladat. Amikor 2014 szeptemberében észlelte az eltűnést, nyilván meg is lepődött, hogy milyen erőket kellett felvonultatni ehhez a munkához- ám senki nem látott semmit.

Szinte tipikus történet azé a 16. századi vitorlásé, ami Kabala előtt süllyedt el. Az ágyúkkal felszerelt hajóval sok értékes lelet süllyedt el, amik elvileg védelem alatt állnak. Gacevic 2014. szeptemberében jelentette be, hogy eltűnt a roncs horgonya, a minisztérium pedig átadta az ügyet a rendőrségnek. Eközben a horgony bárki által látható módon volt kiállítva egy cég bejáratánál Herceg Noviban. Csak 2017. decemberében rendelték el, hogy szolgáltassák azt vissza a jogos tulajdonosának, a montenegreói államnak.

Az érintett cég képviselője azt állította, nem tudja kitől vásárolta a horgonyt, amit éppen meg akart őrizni épségben, hogy ne ócskavastelepre kerüljön. Ám máig nem tartóztattak le senkit az ügy kapcsán, pedig a nyomozás évek óta folyik. Állításuk szerint a hatóságok megteszik a megfelelő lépéseket, de egyelőre nem tűnik túl hatékonynak a munkájuk. Nem csoda Gacevic szerint, hogy folyamatosan tűnnek el a víz alól az értékek.

Jelenleg négy törvényileg védett hely van Montenegróban, részben a fent említettek. Emelett 27 egyéb víz alatti régészeti lelőhelyet is számon tartanak. Ezek között vannak 19-20. századi roncsok is. Elvileg ami védett, ott tilos lenne bármilyen tevékenység a kutatáson kívül. Máshol nem ilyen szigorú a védelem, de onnan is tilos lenne bármit felhozni, tehát aki itt vadászik kincsre, lopást követ el.

A hatóság szerint "összetett kérdés" a víz alatti kulturális örökség védelme. Meg kellene erősíteni a szerveket, hiszen jelenleg csak 1-2 ember dolgozni ezen a területen. A kedvtelési búvárok tevékenységét is szabályozni szeretnék, erre új törvény születik, és ebben várhatóan koncesszióhoz kötik, melyik búvárbázis hol merültethet. A lelőhelyek pontos pozícióját pedig titkosan kezelik. 

A baj az, hogy búvárszemmel nézve úgy látszik, ez leginkább a tisztességes búvárok dolgát nehezíti. Aki lopni akar, az nem vált ki koncessziót, s ha kell, megtudja, melyik lelőhelyen érdemes keresgélni értékek után. 

A minisztérium állítja, 2016 óta különböző szervek működnek együtt a lelőhelyek felmérésén, és szerintük nem volt tapasztalható lopás. A legfelsőbb szintekről nézve tehát nem nagyon érzékelik a problémát. 

Az első lépés persze az lenne, hogy tudják, mi az, ami védelemre érdemes a montenegrói partszakaszon. Tehát kellene egy olyan felmérés, ami választ ad az alapvető kérdésekre. Ezért indult egy hároméves projekt 2017-ben- nem kapkodták el a helyiek a munkát. Amit most felmérnek, az is fontos, de ugyebár amit korábban elloptak a lelőhelyekről, azoknak maximum a hűlt helyét rögzíthetnék az adatokban.

Ráadásul még erre a fontos feladatra is alig biztosítottak forrásokat. A 2018-ra előirányzott 1,1 millió eurós, amit a kulturális örökség védelmére szánnak, csak 14,000 euro jut a víz alatti régészeti feladatokra. Egy búvárrégész szerint nagy kár, hogy nem jött létre önálló víz alatti régészeti szervezet már jóval korábban. Ma is gyenge a felszereltsége a szakembereknek, nincsenek megfelelő eszközök a kutatáshoz, merülésekhez. A horvátok illetve az RPM Nautical Foundation adnak nekik segítséget. De hogy ez mire lesz elegendő a jövőben, nagy kérdés- és amit elloptak, az már minden későbbi kutatás ellenére sem fognak soha visszakerülni az országba.

(A Balkan Insight nyomán)

A sztár is csobbant egyet a Nagy korallzátonynál.

Ahogy arról már többször említést tettem, a búvárkodás rég nem számít már különleges képességű vasemberek kedvtelésének. Noha Will Smith nem kevés akciófilmben szerepelt, a valóságban a 49 éves színész azért vélhetően kevésbé kemény legény. 

A leírás szerint még a nagy hal is ijesztő volt a számára, amikor az épp Ausztráliában nyaraló sztár a víz alá merészkedett. Ezek e krumplisügérek egyébként tényleg igen nagyra meg tudnak nőni, ráadásul nem túl félősek, közel mennek a búvárokhoz.

Persze van még bőven mit nézni a korallzátonyon, tehát Will Smith nyilván nem unatkozott. Egyébként is jó programokat szervezett magával, városnézéssel, utazgatással és még az épp most zajló tenisztornára is kiugrott. Számomra azért az a legszimpatikusabb, hogy a búvárkodásra is szakított egy kis időt- mivel nekem Ausztrália még fehér folt, irigylem is érte.