Kereken száz éve vettek részt angol búvárok szupertitkos küldetésekben.

Az első világháborúban a német tengeralattjáró-flotta óriási veszteséget okozott a briteknek. Rengeteg hadi- és teherhajót küldött a tenger fenekére a mélyben lopakodó ellenség. Kulcsfontosságú vált az ellenük szembeni védekezés, és a háború végére a búvárhajók dolga jelentősen megnehezült.

Ám az első világégés nem csak ebből a szempontból hozott újdonságot. Igazi stratégiai jelentősége lett a hírszerzésnek, az ellenfél kódolt üzeneteinek lehallgatása és megfejtése bármelyik felet óriási előnybe juttathatta. Éppen ezért mindig titkosan kezelték az ilyen műveleteket- például a második világháborúban az Enigma kódjának feltörése volt olyan akció, amiről évtizedekig nem hallhatott senki. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy a Bletchley Park kódfejtőinek előfutárai a víz alól kaptak segítséget a munkájukhoz.

1918-ban a brit tengerészeti hírszerzés élén álló William Reginald "Blinker" Hall ellentengernagy érezte a rá nehezedő nyomást: egyre fontosabbá vált a németek üzeneteinek megfejtése. Komoly kémhálózat dolgozott a háttérben azért, hogy ezt meg tudják oldani: ha jól dolgoztak, tudták például, merre mozognak a tengeralattjárók. Az ő emberei csípték el és fejtették meg a Zimmerman-táviratot is, amiben a németek szövetséget ajánlottak Mexikónak az Egyesült Államok ellen, és utóbbi emiatt lépett be a háborúba.

1918-ig a legjobb információforrás egy, a német tengerészeti minisztériumban dolgozó hírszerző volt. Ám miután nyomtalanul eltűnt, új forrást kellett találni a legújabb kódok megszerzéséhez. Az ellentengernagynak ekkor támadt egy szokatlan, új ötlete.

Magához rendelte Guybon Chesney Castell Damantot, egy 36 esztendős tisztet, azon kevesek egyikét, akik búvárként szolgáltak a haditengerészeben. 1917-ben Damant volt az, akik a HMS Laurentis nevű hajóval együtt Írország közelében elsüllyedt több tonnányi aranyrudat a felszínre hozta- mai értéken 1,7 milliárd dollár értékű kincsről van szó. Tudták róla, hogy gyakorlata van a szűk terekben való mozgásban a víz alatt, így aztán alkalmas lett a Hall által kitűzött feladatra.

Damant azt a megbízást kapta, hogy alakítson egy titkos, öt fős búvárcsapatot, akik a tenger alól szerezték volna meg a kódokat. A korábban oly sikeres tengeralattjárókat ugyanis 1917 végétől jelentős számban süllyesztették el a britek és szövetségeseik. Ám a Belgiumból bevetésre induló hajókon ott kellett lenniük a kódoknak is, amivel kommunikáltak a központtal- épp csak valahogy a felszínre kellett volna azokat hozni a roncsokból. Damant búvárainak ezt kellett megoldania valahogy.

Ne feledjük, kereken egy évszázada nem voltak könnyűbúvár-felszerelések. Rézsisakos, ólomcipős, a felszínről a levegőt tömlőn át kapó búvárok mozgása igencsak nehézkes volt. Persze először olyan roncsot kellett találni, amivel érdemes volt foglalkozni: az 1918. áprilisában kezdődő munka során volt, hogy régi tengeralattjárót vagy másféle hajót találtak csak. Május 20-án találtak rá az UB-33-ra, ami nagyjából 25 méteres mélységben nyugodva sok titkos információ forrása lehetett.

Szóval ott volt a roncs, a nehézbúvárok, illetve apró nehézségként az, hogy jellemzően aknamezőkben vesztek oda a tengeralattjárók, amik a búvárok munkáját is kockázatosabbá tették. Nyilvánvaló módon egy akna robbanása azonnal végzett volna a víz alatt levő emberekkel. Igencsak óvatosan kellett tehát manőverezni a hajóknak és a búvároknak is.

Az első búvár, aki megpróbálkozott bejutni az UB-33-ba, nem járt sikerrel, mert a szűk búvónyílások erre alkalmatlanok voltak. Damant eltöprengett, mi lehetne a megoldás, végül azt találták ki, hogy robbantással nyitják fel a hajók oldalát, aztán úgy jutnak be. Persze fordult elő olyan, hogy a tengeralattjáróban levő robbanóanyagokat is felrobbantotta a búvárok által elhelyezett detonátor, így aztán nem csoda, hogy meglehetősen komoly bónuszokat dobtak fel a kockázatos akció résztvevőinek.

Miután a robbanások zaja elhalt, a felkavart üledék miatti rossz látótávolság pedig ismét jobb lett, a búvárok leszálltak és megpróbáltak behatolni a roncsba. Volt ugyan egy nagyobb nyílás a tengeralattjárókon, de ettől még odabenn rengeteg beakadási lehetőség maradt, elgörbült vasdarabok, alkatrészek veszélyeztették a tömlővel nehezen mozgó búvárokat. Felrobbantak az akkumulátorok, törmeléken kellett átgázolni, mindenféle elektromos vezeték volt körben. 

Ám nem ez volt a legrosszabb: a tengeralattjárókkal együtt odaveszett áldozatok is benn voltak a hajótestekben. A holttesteket például már a tengeri lények zsongták körül. Mivel viszonylag frissen elsüllyedt hajókról volt szó, a holtak arcán láthatták a félelmet, az iszonyt. Több alkalommal láttak olyan embereket, akik magukkal végeztek, talán azért, hogy lerövidítsék a fulladást kínjait- s olyanokat is, akikkel valaki más végezhetett. Damant csak találgathatta, miért lőtték le társaikat: talán egy utolsó alkalom volt arra, hogy valamiért elégtételt vegyenek.

De az érzelmeket félre kellett tenni, mert a munka sürgetett. Szisztematikusan kutatták át napokon keresztül a roncsokat, kézzel túrtak bele a törmelékbe, hogy bármit, ami értékes információforrás lehetett, fel tudjanak hozni. Kódok, titkos fegyverek, az aknamezők térképei, és sok minden más került Hall hivatalába Londonba a búvárcsapattól. A háború 1918. november 11-én ért véget, addig, legalább 15 tengeralattjárót kutatták át Damant csapatának búvárai, s az értékes információk óriási segítséget nyújtottak a hírszerzőknek. 

A legnagyobb csodának az számít, hogy a búvárok egyike sem veszett oda vagy sérült meg súlyosan. Ám arról nem beszélhettek, milyen akcióban vettek részt, minden részletet titkosítottak évtizedekre. Damant egységét "Konzervnyitókként" emlegették, de ő maga utálta azt a becenevet, csakis a háború idején is viselt Special Section of the Royal Navy nevet használta. Kereken egy évszázaddal később pedig itt az ideje, hogy megismerje mindenki az egykori brit búvárok bátorságát, akik titkos művelet résztvevőiként segítettek legyőzni az ellenséget.