Sok roncsot kifosztanak az Adria mélyén.

Az osztrák-magyar flotta Zenta nevű cirkálója még az első világháború elején veszett oda. 1914. augusztus 16-án süllyesztették el brit és francia hajók- majd zavartalanul nyugodott a montenegrói Petrovac közelében évtizedeken át. Ám 2001-ben rátaláltak a roncsra, és hamarosan megjelentek a kincsvadászokis.

Dragan Gacevic egy jól ismert búvár Herceg Noviból, aki könyvet írt Montenegro víz alatti világáról, és filmeket is készített. Rengeteget merült ezekben a vizekben, és saját szemével látta a fosztogatók munkájának nyomát. Noha a Zenta 73 méteres mélységben nyugszik, különleges felszerelés és gázkeverék kell a merüléshez, a tolvajok számára ez nem akadály. Egyértelmű jele volt annak, hogy a kapitányi hídról el akarták vinni a tájolót, de végül nem jártak sikerrel.

Gacevic nem jelentette, mit tapasztalt, mert a tájolót nem tudták kiszedni. Ám a tapasztalatok azt mutatják, nem elszigetelt esetről van szó. Sajnos Montenegro víz alatti értékeinek felmérése nem teljes, ráadásul azok gyakorlatilag teljesen védtelenek. A törvény ugyan kiterjed ezekre, ám annyira kis számú ember védi a roncsokat, hogy gyakorlatilag büntelenül fosztogathatják őket.

Először is természetesen tisztában kellene vele lenni, mi van a víz alatt, és mi az, ami különösen érdemes a védelemre, mert kiemelt fontosságú eleme a kulturális örökségnek. Erre viszont nem nagyon költ a kormányzat, és forrás hiányában a hivatalos szervek nem tudnak víz alatti kutatásokat folytatni. 

A tolvajok nem válogatósak, és sajnos széles a választék is: a víz alatti ókori görög és római roncsok vannak, amelyek amforákat szállítottak, középkori hajók maradványaira is lehet bukkani, és persze ott vannak a jóval modernebb hadihajók. Igazán a kilencvenes évek végétől gyorsult fel a kincsvadászat, amikor elérhetőbbé váltak a korszerű búvárfelszerelések, amikkel nem jelentett akadályt a nagyobb mélység.

Régen persze inkább csak szuvenírokat gyűjtöttek a búvárok: maroknyi ember merült, ők kisebb dolgokat őrizgettek otthon emlékként a roncsokról. De ez ma már szervezett bűnözői körök biznisze, ami nagyüzemben zajlik. Ők nem maguknak hoznak fel értékes régi leleteket, hanem jó áron eladják a feketepiacon, mert egy eredeti amforára vagy egy híres hajó valamelyik jellegzetes alkatrészére mindig van fizetőképes kereslet.

Gacevic saját szemével látja, ahogy pusztulnak a roncsok. A Risan-öböl mélyén több évezredes roncs is nyugszik. Vélhetően ideiglenes horgonyzóhely volt az ókorban a viszonylag védett öböl, ahol sokszor szabadultak meg felesleges dolgoktól. Így aztán a tenger fenekén amforák, egyéb tárgyak tucatjai hevertek, ám egyre kevesebb van belőlük. Hiába számít védett lelőhelynek, még mindig hirdetnek ide búvártúrákat, és gyakran horgonyoznak szuperjachtok is errefelé.

Egy másik jellegzetes példa Gacevic szerint a Rumija jacht sorsa, ami Montenegro utolsó királyának, I. Nikolának volt a hajója. Ezt az ottomán szultán ajándékozta a királynak 1905-ben, később hadianyagokat szállítottak vele. 1915-ben süllyedt el Bar közelében, és a roncs nagyjából egy évszázadig védtelen volt. Mivel csak pár méterre van a felszíntől és senki nem törődött a roncs sorsával, rombolták a közelben megálló hajók horgonyai, és a szuvenírvadászok minden mozdíthatót magukkal vittek. A hajó harangja tisztázatlan körülmények között került például egy újvidéki magángyűjteményben.

A Zentához hasonlóan magyar vonatkozású Árpád, ami az osztrák-magyar flotta gőzhajója volt, hasonló módon nem úszta meg a búvárok illegális tevékenységét. Az 1916-ban aknára futott hajó csak megrongálódott, nem süllyedt el, de egyik hajócsavarja a mélybe süllyedt. 48 méteren nyugodott, részben a homokba beágyazódva, de három esztendeje nyoma veszett- valaki zavartalanul kiemelte és elszállította, esélyesen továbbértékesítve orgazdáknak vagy gyűjtőknek. Gacevic szerint egy ekkora hajócsavar kiemelése nem egyszerű feladat. Amikor 2014 szeptemberében észlelte az eltűnést, nyilván meg is lepődött, hogy milyen erőket kellett felvonultatni ehhez a munkához- ám senki nem látott semmit.

Szinte tipikus történet azé a 16. századi vitorlásé, ami Kabala előtt süllyedt el. Az ágyúkkal felszerelt hajóval sok értékes lelet süllyedt el, amik elvileg védelem alatt állnak. Gacevic 2014. szeptemberében jelentette be, hogy eltűnt a roncs horgonya, a minisztérium pedig átadta az ügyet a rendőrségnek. Eközben a horgony bárki által látható módon volt kiállítva egy cég bejáratánál Herceg Noviban. Csak 2017. decemberében rendelték el, hogy szolgáltassák azt vissza a jogos tulajdonosának, a montenegreói államnak.

Az érintett cég képviselője azt állította, nem tudja kitől vásárolta a horgonyt, amit éppen meg akart őrizni épségben, hogy ne ócskavastelepre kerüljön. Ám máig nem tartóztattak le senkit az ügy kapcsán, pedig a nyomozás évek óta folyik. Állításuk szerint a hatóságok megteszik a megfelelő lépéseket, de egyelőre nem tűnik túl hatékonynak a munkájuk. Nem csoda Gacevic szerint, hogy folyamatosan tűnnek el a víz alól az értékek.

Jelenleg négy törvényileg védett hely van Montenegróban, részben a fent említettek. Emelett 27 egyéb víz alatti régészeti lelőhelyet is számon tartanak. Ezek között vannak 19-20. századi roncsok is. Elvileg ami védett, ott tilos lenne bármilyen tevékenység a kutatáson kívül. Máshol nem ilyen szigorú a védelem, de onnan is tilos lenne bármit felhozni, tehát aki itt vadászik kincsre, lopást követ el.

A hatóság szerint "összetett kérdés" a víz alatti kulturális örökség védelme. Meg kellene erősíteni a szerveket, hiszen jelenleg csak 1-2 ember dolgozni ezen a területen. A kedvtelési búvárok tevékenységét is szabályozni szeretnék, erre új törvény születik, és ebben várhatóan koncesszióhoz kötik, melyik búvárbázis hol merültethet. A lelőhelyek pontos pozícióját pedig titkosan kezelik. 

A baj az, hogy búvárszemmel nézve úgy látszik, ez leginkább a tisztességes búvárok dolgát nehezíti. Aki lopni akar, az nem vált ki koncessziót, s ha kell, megtudja, melyik lelőhelyen érdemes keresgélni értékek után. 

A minisztérium állítja, 2016 óta különböző szervek működnek együtt a lelőhelyek felmérésén, és szerintük nem volt tapasztalható lopás. A legfelsőbb szintekről nézve tehát nem nagyon érzékelik a problémát. 

Az első lépés persze az lenne, hogy tudják, mi az, ami védelemre érdemes a montenegrói partszakaszon. Tehát kellene egy olyan felmérés, ami választ ad az alapvető kérdésekre. Ezért indult egy hároméves projekt 2017-ben- nem kapkodták el a helyiek a munkát. Amit most felmérnek, az is fontos, de ugyebár amit korábban elloptak a lelőhelyekről, azoknak maximum a hűlt helyét rögzíthetnék az adatokban.

Ráadásul még erre a fontos feladatra is alig biztosítottak forrásokat. A 2018-ra előirányzott 1,1 millió eurós, amit a kulturális örökség védelmére szánnak, csak 14,000 euro jut a víz alatti régészeti feladatokra. Egy búvárrégész szerint nagy kár, hogy nem jött létre önálló víz alatti régészeti szervezet már jóval korábban. Ma is gyenge a felszereltsége a szakembereknek, nincsenek megfelelő eszközök a kutatáshoz, merülésekhez. A horvátok illetve az RPM Nautical Foundation adnak nekik segítséget. De hogy ez mire lesz elegendő a jövőben, nagy kérdés- és amit elloptak, az már minden későbbi kutatás ellenére sem fognak soha visszakerülni az országba.

(A Balkan Insight nyomán)