Big Blue Búvár Blog

Egy asztronauta által rajzolt térkép vezetett nagy felfedezéshez.

Néhány hete izgalmas roncsról készített filmet mutatott be a Discovery Channel. A Cooper's Treasure arról szól, hogy egy Darrell Miklos nevű roncsvadász hogy próbálja felkutatni a Karib-tenger mélyén nyugvó hajókat. Az egyik epizódban egy feltehetően Kolumbusz Kristóf korából származó horgonyra bukkantak- de hogy miért pont ott kutakodtak, annak különös oka volt.

Az amerikai űrkutatás hőskorának jól ismert arca volt Gordon Cooper, aki a havanas években 122 órás űrrepülésével rekordot állított fel. Már akkor sem csak a tudomány motiválta az expedíciókat: vélhetően titkos nukleáris bázisokra próbált bukkanni a megfigyelések során. (Az ötlet egyébként bevált, csak manapság már műholdak készítik a nagy felbontású felvételeket a Föld minden pontjáról.)

Coopert viszont nem csak a katonai célpontok érdekelték. Végigfotózta küldetése közben a Karib-tenger déli részét, mert kíváncsi volt rá, az égből esetleg felfedezhetőek-e még nem ismert roncslelőhelyek. A képek alapján pedig egy olyan "kincstérképet" rajzolt, amin az általa esélyesnek gondolt pontokat bejelölte. Ezt a térképet osztotta meg az űrhajós 2004-es halála előtt barátjával, Darrell Miklossal. 

Utóbbi pedig neki is vágott a helyszíni kutatásnak. A logikája egyszerű: ha valahol van egy horgony, ott lennie kell egy roncsnak, és ahol roncs van, ott lehet kincs is. De nem csak kincsvadász van az expedícióban, régészt is felkértek a munkára. Szükség is van a szakértelemre, hiszen ők tudják megállapítani, tulajdonképpen mit is találtak.

Egy két tonnás horgony lett a "zsákmány" Turks és Caicos közelében, ami kialakítása alapján egy 300 tonnás spanyol hajóé lehetett. Ez már mindenképpen jó jel volt, emellett pedig találtak olyan edényeket is, amik abból a korszakból származtak. A helyszín megegyezik azzal, amit egy spanyol feldező, Vicente Pinzon írt le hajótörésük történetében.

Pinzon jelentős alakja a korai spanyol expedícióknak. Ő volt a Nina kapitánya, azé a hajóé, ami Kolumbusz flottájának részeként 1492-ben eljutott Amerikába. Később Pinzon újból visszatért az Újvilágba, ezúttal a mai Brazília környékére, illetve az Amazonashoz jutott el. 1500 tavaszán Haitin találkozott az akkor éppen expedíción levő Kolumbusszal és mesélt neki felfedezéseiről. Utána indult volna Pinzon vissza Spanyolországba, ám júliusban egy hurrikánban két hajója odaveszett Turks és Caicos mellett.

Miklos és társai hisznek benne, ezek nyomára bukkantak Gordon Cooper térképének köszönhetően- és természetesen folytatják a merüléseket azokon a pontokon, amit még bejelölt. 

Vajon tényleg a cápavédelem a fontos üzenete annak, hogy egy alulöltözött modell úszkál a ragadozók közt?

Irina Britanova a Maldív-szigeteknél merült alá a dajkacápák közé, és először ruhában, aztán pedig meztelenül pózolt velük. A cél elvileg nemes: ezzel is igazolja, hogy ezek az állatok nem félelmetes emberevők, hiszen lám, a védtelen nőhöz sem érnek hozzá.

Az egy másik kérdés, hogy a modellnek is sikerült némi hírt vernie a produkcióval. Szóval az éremnek másik oldala is van. Ezzel együtt is tény és való, semmi baja nem esett, tehát a "kísérlet" sikeres volt, másrészt pedig készült egy látványos fotósorozat. Végül mindenki jól járt... (A teljes sorozat például itt tekinthető meg.)

Két nap után került elő élve egy barlangban eltűnt búvár.

Az 54 esztendős spanyol barlangi búvár, Xisco Gracia komoly rutinnal bír a zárt téri merülések területén, de ezúttal csak hajszálon múlt az élete. 

A Baleár-szigetek elsősorban nyaralóhelyként ismertek, és ha búvárkodik is valaki, szinte kizárólag a tengeri merülőhelyekre jut el. Jóval kevesebben tudják, hogy rendkívül látványos, tiszta vízű barlanglabirintus is rejtőzik a szigetek alatt, ahova csak kutatók juthatnak el.

Xisco Gracia Mallorca szigetén merült alá, ahol már igen sokszor járt. A több kilométernyi hosszú járatban könnyen el lehet tévedni, ha valaki nem kellően felkészült. Gracia nem egyedül indult el, és ez volt a szerencséje: amikor a felszerelés hibája már nem volt elegendő levegője a visszatéréséhez, társa, Guillem Mascaro volt az, aki hírt vitt a történekről. 

Mascaro pontosan meghatározta azt a helyet, ahol Gracia megpróbált életben maradni egy levegős részen. A kis teremben a búvárnak nem volt élelme, és gyakorlatilag teljes sötétségben várakozott arra, hogy valaki a segítségére jöjjön. Ám nem tudhatta, mi zajlik odakinn.

A mentőcsapatok ugyanis egyből megkezdték a keresést, de még a pontos hely ismeretében sem volt egyszerű megtalálni Graciát, aki a barlang távoli pontján várakozott. Több, mint hatvan ember dolgozott megfeszítve, hogy sikerüljön élve kihozni őt, de egy ponton fel kellett adni a keresést, annyire lecsökkent a látótávolság a barlangban.

Gracia 48 órán át várakozott a vaksötétben, ám mivel teljesen elvesztette időérzékét, azt hitte, már öt napja van a barlang mélyén. Gyakorlatilag biztos volt benne, hogy társának nem sikerült kijutni, így nem is értesíthetett senkit, tehát nem is keresik őt. 

Ám a többi búvár nem adta fel a reményt, rátaláltak és szerencsésen ki is hozták. Gracia most a kórházban lábadozik, és természetesen nagyon hálás azoknak az embereknek, akik annyi energiát öltek a kimenekítésébe. Reméli, ha felépül, ismét kalandozhat a víz alatti barlangok különleges világában.

Meg kell jegyezni a történet végén, hogy hasonló csodaszámba menő menekülésre nálunk is sor került: 2002-ben az Esztramos barlangban eltűnt búvárt találták meg élve, és megfeszített munkával őt is sikerült kihozni.

Egy kincskereső búvár nagy meglepetésére emberi hamvakat talált egy folyóban.

Sokféle céllal merülnek emberek: kikapcsolódás, munka netán valaminek a keresése. A régészek munkája megbecsültnek számít, de akadnak kincsvadászok is, no meg olyanok, akik egyszerűen csak vízbe pottyant értékeket keresgélnek. 

Olyasmi ez, mint a guberálás: időigényes, fárasztó, és csak ritkán kerül elő valami igazán értékes vagy használható. És néha meg olyanra akad az ember, amit egyáltalán nem akart találni. Megjegyzendő, ahogy a felszínen sem úgy keresgél az ember ahogy akar, a víz alatt is országtól függő szabályok vannak arra, ki, hol, mit és hogyan kereshet.

Ez a búvár a fejére rögzített kamerával vette fel, ahogy kotorászik a folyó fenekén. Rátalált egy kis fémdobozra, és még odalenn kíváncsian nyitotta ki, hátha van benne valami érdekes. Egy zacskó port talált- aztán megfordítva emberi név volt rajta, azaz feltehetően valakinek a hamvairól volt szó.

A búvár víz alatti sikoltozása jelzi, ez nem pont olyasmi, amit keresett. Mivel alapvetően szabálytisztelő emberekről van szó, a rendőrségnek is bejelentették mit találtak, hiszen ez esetben ők tudhatják, mi a teendő. No meg gyaníthatóan nem is lett volna nagy kereslet a bolhapiacon egy zacskónyi vízben ázott emberi hamura...

(Mivel a felvétel április elsején került fel, megvádolták a készítőket tréfálással is. Persze, lehetne az, de azért elhiheti mindenki, az ilyen nagyobb városok közelében levő folyók mélyén elképesztő dolgok nyugszanak, fegyverektől emberi maradványokon át ékszerekig...)

Nagyszerű eseményt szerveztek a hét végén Budapesten.

Pár éve kezdtek el mozgolódni a veterán búvárfelszerelések iránt érdeklődők nálunk is. Külföldön kicsivel több ennek a hagyománya, de mivel izgalmas búvártörténelme van hazánknak is, kézenfekvő volt, hogy idehaza is van értelme retrózni.

A Csillaghegyi Uszoda idén már másodjára biztosított nagyszerű helyszínt a Retró búvárfelszerelések napjának. Ahogy tavaly, idén is volt minden: rézsisakos merültetés, több évtizedes, de máig prímán működő légzőautomaták, katonai újralégzők, egykori szovjet búvár készülékek. Egyvalami viszont biztos változott: jóval többen voltunk mint tavaly, hála a szervezők nagyon ügyes hírverésének.

Meglepő, de egy ilyen rendezvényen meglepően vegyes összetételű a közönség: vannak olyanok, akik egykor maguk is élesben használták ezeket a cuccokat, vannak egészen fiatalok akiket érdekel mivel merültek a veteránok, és minden korosztályból jönnek bevállalós hölgyek is, azaz ez nem valami szupermacsós buli. 

Köszönet illető a szervezőket, akik tető alá hozták az egészet, illetve a felajánlókat, akik kihozták féltve őrzött búvárrégiségeiket, amiket még használni is engedtek. Nagyon sokat szerezhettek remek, új élményeket, köszönhetően ezeknek. Jövőre újból találkozunk!

Egy ausztrál búvár kiváló kapcsolatba került egy ragadozóval.

Új-Dél-Wales Nobbys Beach nevű partszakaszán szokott merülgetni Rick Anderson. Már jól ismeri a helyet és annak lakóit- s azok között vannak olyan állatok, akik őt fogadják nagy örömmel. Egy hat láb hosszú nőstény Port Jackson cápa rendszeresen úszik oda hozzá egy kis simogatásért, Anderson már könnyen felismeri jellegzetességeiről.

Állítólag hét éve találkozott először a cápával, aki már eleinte is jól tűrte a búvár közelségét, aztán kifejezetten kereste a társaságát egy idő után. Anderson azt mondja, nem eteti az állatot, az egyszerűen csak jön és érdeklődik. Azok a búvárok, akik először látják, megdöbbennek a barátságos cápán, és a sok éve búvárkodó Anderson reméli, az ilyen találkozások sokakat győznek meg arról, hogy a cápák nem vérszomjas fenevadak.

Az egy másik kérdés búvárszemmel nézve, hogy a kezdőknek azt tanítják, a víz alatt semmihez ne érjenek hozzá. Én ehhez tartom magam mindmáig, nem fogdosok, nem simogatok víz alatti élőlényeket. És a rutinos búvárok példája ragadós lehet, ami nem jó. Szóval ilyenkor mindig érdemes elmondani: az, hogy valaki ilyesmit csinál, egyedi dolog, de azért senki ne csinálja utána. Ha közel jön egy állat, örüljünk neki, fotózzuk le, és hagyjuk békén. Így nem lesz baja se neki, se nekünk...

Fura lista jelent meg a Cracked oldalán, ahol néhány durva melót szedtek össze, és párnak közülük van köze a búvárkodáshoz. Tényleg olyan kemény atomerőműben vagy golfpályák tavaiban merülni?

Előrebocsátom, ezeknek a dolgoknak a többségéről én is csak hallottam, sose űztem ilyesmit. De azért kicsivel jobb a rálátásom, ezért engedem meg magamnak az okoskodást.

A golflabdák keresése például elég sajátos búvármunka. Hihetetlen, de a bénázó játékosoknak köszönhetően ez tényleg jó üzlet, szép pénzeket is lehet vele keresni, ha egy népszerű pálya tavában dolgozik valaki. Az viszont tény, a környezet nem ideális: a látótávolság általában gyatra, a jellemzően egyedül dolgozó búvárok elakadhatnak, rosszullét esetén sem segít rajtuk senki. És például Floridában "apró" kellemetlenségnek számít az, hogy alligátorok költöznek be némelyik tóba- nem lehet vidám élmény, amikor váratlanul egy ijesztő fogsor vicsorog a búvárra. Azt kell mondjam, a golflabdakeresés tényleg elég veszélyes meló, nem egyszer olvastam már végzetes balesetről.

A barlangi búvárokat is említi a felsorolás. Nos itt azért már érdemes megállni: sok barlangban merülő ember nem dolgozik, hanem kifejezetten a különleges élményért búvárkodik. Közülük is vannak, akik egészen hosszú barlangrendszerekben hajtanak végre különleges merüléseket, de ez azért akkor sem olyan meló, mint az útkaparás- ők finanszíroznak maguknak mindent. Hogy veszélyes-e? A barlangi búvárkodásnak mára azért elég jól kialakított szabályrendszere van, remek felszerelésekkel.

A balesetek egy jelentős részében egyszerűen arról van szó, hogy a merülésre felkészületlen búvárok tévednek el, máskor egészségügyi ok áll a háttérben. Aki már annyira profi, hogy hivatásként űzi a zárt téri búvárkodást, mert merülést vezet vagy fosszíliákat gyűjt, az bőven birtokában van a szükséges tudásnak- nem is ők vannak nagy veszélyben, hanem a képzetlen, de vakmerő búvárok. Ők viszont nem csak barlangban, hanem bárhol máshol bajba kerülhetnek...

A cápás akváriumokat takarító búvárok munkáját a veszélyesek közé sorolják. Hát, megvallom őszintén, ilyen helyen bekövetkezett balesetekről sokkal ritkábban hallottam. Amikor előfordult, akkor például valamiért befogni szándékozott cápa sebesített meg valakit (nem halálosan). Az, hogy csak úgy odamenjen a búvárhoz egy ragadozó a vendégek szeme láttára és elkezdje harapni, talán még soha nem fordult elő... Pláne hogy az akváriumokban csak pár cápafaj tartható, ezek pedig jellemzően nem veszélyesek.

Az atomerőművek medencéiben merülés kétségkívül durván hangzik. De azért ne feledjük, ezek iszonyúan ellenőrzött körülmények között zajló búvármunkák, ezer szabállyal, profi búvárokkal. A kockázatok, például a sugárzásveszély nyilvánvalóak egy atomerőműben, de sokak számára így is vonzóbb itt melózni, mint a nyílt tengeri olajfúró-tornyokon, meglehetősen zord körülmények közt, és még jól is fizet.

Ha már a durva búvármunkák is bekerültek a válogatásba, a szaturációs merüléseket simán odatenném. Azok a roppant jól kereső búvárok, akik ilyesmit bevállalnak, heteken át élnek nagy nyomás alatt egy kis kamrában, és eközben mennek ki dolgozni a víz alá akár száz méternél is nagyobb mélységben. Ha valakivel valami történik, nem nagyon van gyors segítség. Természetesen bírni kell a hosszú időn át történő be- és összezártságot is. 

Aztán említhetnénk még a rázós merülések között az aknakereső búvárok feladatait, meg úgy egyáltalán a katonai búvárkodást magát, ami komoly kihívást támaszt mindenki elé. Az olyan munkákhoz is nagy lelkierő kell, amikor vízbe veszett embereket kell megkeresni a búvárnak, időnként például télen, jég alatt.

Szóval vannak veszélyes víz alatti munkahelyek, vannak kockázatos merülések. De sok más területen is leselkednek veszélyek az emberre- a búvárkodásban viszont ezzel általában jobban tisztában vannak a munkavégzők. Ahol nem, ott sajnos több a súlyos baleset: az ipari vagy egyéb munkabúvárkodást a fejlett országokban űzik profi, biztonságos felszereléssel, máshol erre nem költenek annyit. Persze arrafelé lazábban veszik a biztonsági szabályokat építkezéseken, hajózásban és más helyeken is, ezért egyébként is több a tragédia. 

Szóval általában a kockázatok ismertek, kezelhetőek. A veszélyt gyakran az emberi tényező jelenti: az oda nem figyelés, a felkészületlenség. Ezen túl is bekövetkezhet mindig valami váratlan, és nyilván a kockázatok (no meg a speciális szakértelem) miatt kell jobban megfizetni az ilyen munkát végzőket, ám felkészüléssel lényegesen javíthatóak az esélyek.

Történelmi jelentőségű roncsok tűntek el a tenger fenekéről Indonéziában.

1942-ben a Jáva-tengeren lezajlott csatában veszett oda három holland hadihajó. A február 27-én odaveszett A HMLMS De Ruyter és HMLMS Java cirkálók, illetve a HMLMS Kortenaar rombolókat 2002-ben fedezték fel, és mivel több száz holland és indonéz származású tenger veszett oda a hajókkal együtt, háborús sírhellyé nyilvánították a roncsokat. 

A történtek 75. évfordulója jövőre lesz, és a megemlékezésekre készülő holland kormányzat búvárokat bízott meg azzal, hogy felmérjék a roncsok állapotát. Ám a két cirkáló gyakorlatilag teljesen eltűnt, és a romboló is jelentős részben. Az illetékes holland miniszter szerint a roncsok olyan tragikus történelmi események emlékhelyei, amelyek az ország múltjának fontos részét képezik. 

Már többször is felmerült, hogy illegálisan dolgozó fémgyűjtők emelik ki a roncsokat, melyek értékes anyagát aztán eladják. Az indonéz vizekben nyugvó USS Houston esetén már két éve észrevették annak jeleit, hogy nagy darabok hiányoznak, hasonlóan gyanús dolgok történtek a britek HMS Prince of Wales és HMS Repulse nevű hajóival.

Az viszont, hogy a holland cirkálók gyakorlatilag nyom nélkül tűntek el, sokkolta a szakértőket. Egyelőre azt sem tudják pontosan, hogy történhetett. Egy elképzelés szerint a 60-70 méteres mélységben levő roncsokat egyben kiemelték és partra vontatták feldarabolni, de ehhez valószínűleg nem voltak már jó állapotban. Mások szerint a mélyben feldarabolták vagy kisebb robbantásokkal szaggatták kiemelhető részekké, de ez hosszú időt, nagy felvonulást venne igénybe. Az is szóba került, hogy heves viharban pusztultak el vagy kerültek máshova a maradványokat, de ilyen mélységben ekkora hajókkal még nem nagyon fordult elő ilyesmi. 

Akármi is történt, pótolhatatlan emlékek vesztek oda. A roncsoknak az a sorsa, hogy előbb-utóbb szétesnek, a tenger részeivé válnak, és néha hallunk, látunk olyat, hogy fontos roncsokról eltüntetnek dolgokat a szuvenírvadászok, de egy egész hajó ellopása azért más kávéház. Több mint valószínű, hogy a nagy kiterjedésű indonéziai partszakaszt ellenőrizni képtelen helyi hatóságok gyengesége miatt a hasonló esetekre számítani kell.

A Nagy Kékség című filmből ismert Enzo figuráját a tegnap elhunyt Enzo Maiorca ihlette.

Talán különösen hangzik, de az 1931-ben a szicíliai Siracusában született Enzo eleinte kicsit félt a tengertől. Aztán maga is merülés szerelmese lett, és amikor barátaival hallottak Raimondo Bucher mélységi rekordjáról, maguk is elkezdtek egyre mélyebbre törni. (Érdekesség, hogy az első szabadtüdős búvárrekorderként ismert Bucher Gödöllőn született, de nem magyar nemzetiségű volt.)

1960-ban állította fel első mélységi világrekordját 45 méterrel. A rivalizáló búvárok folyamatosan tolták ki a határokat az apnea (azaz egy levegővel merülés) versenyszámaiban, Enzo csúcsát hamar megdöntötték, erre ő igyekezett visszaszerezni a rekorder címet. Hamar kiderült, hogy az ember jóval többre képes, mint hitték, jelentősen növekedett az elért mélység.

A hatvanas-hetvenes években a szabadtüdős versenyzés világa elsősorban Enzo Maiorca és francia riválisa, Jacques Mayol rekordjairól szólt. Enzo 1969-ban már 72 méterre jutott, Mayol 75 méterét az olasz búvár 77 majd 80 méterre javította, aztán elérték a 90 métert is- 1974-ben pedig Jacques Mayol pedig először az apnea történetében áttörte az álomhatárt: 101 méteres mélységbe ereszkedett egyetlen levegővel.

Az olasz versenyző sikereire a média is felfigyelt, és 1974-ben a RAI televízió élőben szerette volna közvetíteni egy csúcsjavítását. Ám a rekord nem jött össze, mert egy rossz helyen feltűnő búvár stábtag miatt Enzónak félbe kellett szakítani a merülést. A tévé előtt izguló nézők pedig élőben hallgathatták végig az általa megeresztett cifra káromkodásokat- vélhetően egy darabig nem akartak búvárokat képernyőre engedni Olaszországban.

Enzo 1976-ban hagyott fel a versenyzéssel, de természetesen a merülés továbbra is szenvedélye maradt, sőt, lányai is élvonalbeli búvárok lettek.

A Nagy kékség az olasz és a francia búvár rekordhajhászását a valóságot átformálva mutatja be- a valóságban Mayol volt az idősebb, és szerencsére egyikük sem vesztette életét a mélymerülések során. (Igaz, Besson az amerikai piacra készített változatban Mayolt "megmentette", mert annak végén a delfinek a felszínre rántják a búvárt.) Enzo a nyolcvanas években még bevállalt pár izgalmas merülést, talán azért, hogy magának bizonyítson, és ő maga ekkor érte el a száz méteres mélységet.

Mint oly sok szabadtüdős búvár, Enzo Maiorca is éveken át vadászott szigonnyal, aztán egyszer egy kilőtt hal küzdelme az életéért olyan hatással volt rá, hogy sutba dobta a puskát, és vegetáriánus lett. Később a politikába is belekóstolt, aktív maradt a búvárközéletben is.

A búvárkodás hőskorának legendás alakja 85 esztendős korában, 2016. november 13-án hunyt el. Noha világszerte ismerték, elsősorban hazájában övezte nagy tisztelet, haláláról számtalan lapban, weboldalon megemlékeztek. 

2011-ben mondott szavaival valószínűleg a világ sok-sok búvára tud azonosulni: "Ha merülök, mindig ugyanazt az örömöt, ugyanazt a tiszteletet, ugyanazt a kíváncsiságot érzem."

Négy évtizede bizonyította hősiességét egy búvárúszó sportoló Örményországban.

Az 1953-ban született Savars Karapetjan az egykori Szovjetúnióban, örmény nemzetiségűként született. Apja belőle és testvéreiből is jó sportolót szeretett volna nevelni, először tornára járt, ám nagy volt a lemaradása azokhoz képest, akik gyerekkorukban elkezdtek tornázni, így kimaradt. 15 éves volt, amikor huligánokkal keveredett bunyóba, akik megverték, egy követ kötöttek a nyakába és bedobták egy tóba. Karapetjan minden erejét megfeszítve megszabadult a kötelektől és a kőtől, majd a felszínre rúgta magát. Utólag elmondta, ha a kő kicsit nehezebb lett volna, nem élő túl az esetet.

Ám ezek után úgy vélte, talán hasznos lenne rendesen megtanulnia úszni. Elég ritka, hogy valaki az ő korában kezdve felzárkózzon az élmezőnyhöz, ám tehetsége révén 17 évesen már örmény bajnok volt. A szovjet válogatottba viszont nem kerülhetett be, a riválisok edzői furták meg a szereplését. Persze az is lehet, hogy túl későn kezdett el úszással foglalkozni, technikáját már nem tudták kellően csiszolni.

A lelkes fiatal úszó viszont nem esett kétségbe, és másik sportágra váltott: uszonyos- és búvárúszóként kezdett edzetni. Fél év múlva már az egész Szovjetúnióban ismerték az eredményeit, hamarosan szovjet bajnok lett, bő egy évvel később nyerte első Európa-bajnoki címét, világcsúccsal. Jerevánban nagyon komolyan vették a búvársportot, iszonyú kemény edzésekben volt része a fiataloknak. Rendszeresen futottak 15-20 kilométeres távokat, esetenként homokkal teli hátizsákkal. Megszokott helyük az egyik helyi tó környéke volt a futásra. A kitűnő fizikumú versenyzők közül is kitűnt az őstehetségével Savars Karapetjan.

Egy kijevi versenyen egy féltékeny versenytárs a palackjából titokban kiengedte a levegőt, hogy ezzel kényszerítse a feladásra. Karapetjan ilyen aróságokkal mit sem törődve, 75 méteren át lélegzetét visszatartva folytatta az úszást, majd a célba érés után egyből elájult- a kórházban tudta meg, hogy győzött. És nem csak itt állhatott a dobogó tetejére: 13 alkalommal Európa-bajnok, 17 alkalommal világbajnok lett, tucatnyi alkalommal javított világrekordot.

És a mindennapokban is megvolt a lelkiereje. 1974-ben egy busz utasaként utazott, ám a sofőr elvesztette uralmát egy hegyi szakaszon a jármű felett. Karapetjan odaugrott, betörte a vezetőfülke üvegét, sikerült megragadnia és elrántania a kormányt, majd megálltak a szakadék szélétől fél méterre. Harminc ember életét mentette meg- többek között a sajátját is.

A nagyszerű sportoló viszont 1976-ban ennél is komolyabb tettet hajtott végre. Szeptember 16-án épp a szokásos futóedzése végefelé járt, amikor egy Jereván környéki tóba zuhant egy trolibusz 92 utassal. Karapetjan egy pillanatig sem gondolkodott, odarohant a vízhez, és belevetette magát. 

A tó hűvös volt és ezen a ponton tíz méter mély. A trolibusz nagy tömege miatt felkavarodott az iszapos aljzat, gyakorlatilag semmit sem lehetett látni. Savars Karpetjan öccse, Kamo is ott volt, mert együtt edzettek, eleinte mindketten lebuktak. Kamót testvére arra kérte, a felszínen várjon rá és ott segítsen azoknak, akiket ő kihúz a troliból. A rutinos búvárúszó hozzászokott ahhoz, hogy a víz alatt kell merésznek lennie: mivel nem talált nyitott ajtót, addig rúgta a hátsó ablakot amíg az be nem tört. Utána pedig egyesével próbálta kimeneteni a trolibuszban rekedt embereket. Húszan köszönhették neki az életüket- több embert húzott a felszínre, de sajnos nem sikerült mindenkit újraéleszteni. (Karapetjan és testvére szerint valószínűleg húsznál több kimentett élhette túl az esetet, de a baleset helyszínén akkor már nagy tömeg volt, és akadt, aki egyszerűen hazament, mert nem volt szüksége orvosi segítségre...)

A kiérkező búvárok palackjai üresek voltak, így nem tudtak a mentésben segíteni, több, mint negyvenen vesztek oda. Hamarosan megérkezett egy daru, Karapetjan rögzítette a köteleket, amivel kivontatták a trolit. Ezek után rettentően kimerülve került haza, majd másnapra annyira rosszul lett, hogy orvost kellett hozzá hívni. Kétoldali tüdőgyulladással kellett kezelni, emellett az üveg számos sérülést okozott neki, amik a szennyezett vízben elfertőzödtek. Az orvosok nem tudták, egyáltalán felépül-e valaha.

Hosszú ideig volt kórházba, majd rengeteget javult az állapota, ám a sportkarrier folytatása nem ment könnyen. Egyszerűen nem ment az edzés, köhögött a víz alatt. Magának az úszásnak, a víznek is hátat akart fordítani, mert korábban nem ismert érzéseket élt meg a felszín alatt. Elmondása szerint sokáig kísértette, hogy az egyik merülés során a zavaros vízben nem egy embert, hanem egy ülést ragadott meg- ha akkor embert hoz a felszínre, még egy életet menthetett volna meg. Óriási akaraterővel még egyszer utoljára világcsúcsot döntött búvárúszásban, de testvérének kellett kisegítenie a medencéből. A következő évben Magyarországon járt, ahol az Európa-bajnokságon szerzett érmeket- ám senki nem tudta, micsoda hőstettet hajtott végre, és honnan állt talpra.

Ma már szinte hihetetlen, de a búvárúszó hősiességéről nem cikkeztek akkortájt a szovjet és nemzetközi sajtóban. Vélhetően a szovjet hatóságok nem akarták hogy cikkek jelenjenek meg arról, hogy balesetet szenvedhet egy szovjet troli, sok áldozatot követelve. Savars és testvére helyi szinten részesült elismerésben, 38 rubelt kaptak- ezt az apjuk küldte vissza helyettük, kijelentve, nem a pénzért tették. 

Csak évekkel később, 1982-ben közöltek egy cikket "A bajnok víz alatti küzdelme" címmel. A sportoló neve ismertté vált, és persze újból fel kellett idéznie a történteket- érdekesség, hogy a megmentettek közül volt, aki csak ebből a cikkből tudta meg, kinek köszönheti az életét! Karapetjan szerint a végzet kiszámíthatatlan: a baleset napjában Hannoverben kellett volna versenyeznie, ám nem kapott vízumot a kiutazáshoz. Csalódottságában ment inkább edzeni a tó partjára, és így lehetett tanúja a balesetnek.

Talán tényleg a végzet üldözte a remek sportembert, mert 1985 februárjában épp egy sportcsarnok közelében volt, amikor az kigyulladt. Többen bennrekedtek, Karapetjan pedig habozás nélkül berohant a lángok közé, hogy kimentsen akit csak tud. Ő maga is súlyosan megsérült, füstmérgezést szenvedett, eszméletét vesztette. Azt hitték, meghalt, ám egy taxisofőr gyenge pulzust érzékelt és kórházba rohant vele. Most is sokáig tartott a felépülés, de Karapetjan azóta is éli a maga szerény életét Moszkvában. Még abban a dicsőségben is része volt, hogy kétszer is futhatott az olimpiai lánggal 2014-ben- ahogy ő fogalmazott, Oroszországért és Örményországért. Persze ekkor is történt vele valami különleges: elaludt a fáklyában a láng, és ő egy arra járó biztonsági embertől kért tüzet.

Így vált valóságos szuperhőssé a búvárúszó, aki versenyzőként is nagyot alkotott. Nem a kitüntetésekért, elismerésért kockáztatta saját életét, áldozta fel sportkarrierjét: egyszerűen ezt diktálta a lelkiismerete. Úgy fogalmazott egy interjúban, számára nem volt kérdés, hogy beugorjon a vízbe és segítsen, mert azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy a világ leggyorsabb búvárúszója ilyen helyzetben a parton maradjon. Talán a nagyvilág, az emberiség mondott volna felette ítéletet, ha tétlenül nézi a tragédiát. Vagy valaki odafenn...