Big Blue Búvár Blog

Egy klasszikus búváros tévésorozat jeleneteit adják elő újra korhű felszerelésekkel merülő búvárok az Egyesült Államokban.

Óriási hatással volt a tengerentúli búvárkodásra a Sea Hunt című sorozatnak. A Lloyd Bridges főszereplésével az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején készült epizódok sokak kedvét hozták meg a merüléshez, és azóta is komoly rajongótábora van. 

Mivel mostanság divatos a retró búvárkodás (mifelénk is vannak már ilyen találkozók, a legutóbbi a közelmúltban volt), sokaknak vannak régi, de kitűnő állapotú, működőképes légzőkészülékei. A sorozat forgatásának egyik helyszínén, a Silver Springsben jönnek össze azok a lelkes rajongók, akik a víz alá merülve bújnak egy kicsit bele a sorozat főhősének Mike Nelsonnak illetve társainak a bőrébe. 

Már nem először került sor a Sea Hunt Forever rendezvényre, most 25 búvár bukott le erre a közös élménymerülésre. Voltak akik a víz alatti birkózásokat adták elő, mások műanyag anakondával viaskodtak, páran a lopakodóképességüket mutatták be. Mivel a jól karbantartott felszerelésekkel éppen úgy lehet merülni, mint a mostaniakkal, ráadásul rutinos búvárokról is van szó, jó hangulatban zajlott le a móka. Olyan ez, mint egy víz alatti cosplay- mivel én is szeretem a sorozatot is, a retró búvárkodást is, egyszer magam is szívesen elugranék a buli kedvéért Floridába.

Ám addig itthon is ápoljuk a hagyományokat. Nálunk nem Mike Nelson volt az ikon, hanem Cousteau, és persze nem is üzleti alapon ment a búvárkodás, hanem az MHSZ kötelékében és klubokban, de így is van mire büszkének lenni. Rengeteg izgalmas cikket ástam elő mostanában a régi időkről, és egyébként is örülök neki, ha sokan kóstolnak bele, milyen volt a merülés az egykori felszerelésekkel. Érdekes és ugyanúgy nagyon jó élmény, mint bármilyen búvárkaland...

Egy búvárt beszippantott egy hűtővizet szállító cső az Egyesült Államokban, ám a nyomasztó öt perces sodródás után túlélte a kalandot. Most viszont természetesen perelni akar...

Christopher Le Cun nyilván örül annak, hogy egyáltalán élve megúszta a kéretlen utazást, amihez hasonló utoljára 1989-ben fordult elő. Gyakorlatilag akkor is hasonló játszódott le, mint ebben az esetben. Le Cun 2015 júliusában családjával és barátaival ment hajózni Floridában a Hutchinson Island közelében. Ahogy nézelődtek, egy nagy sárga bóját láttak lebegni a tenger felszínén, és a mélyben valami hatalmas építmény körvonalait vették ki. 

Le Cun és régi jóbarátja, Robert Blake úgy döntött, itt mennek el merülni, míg a családok a hajóban várják meg őket. Beszámolójuk szerint elképzelésük sem volt arról, hogy mi van odalenn, egyszerűen csak kíváncsiak voltak. A hajót a bójához kötötték, és a búvárok becsobbantak a vízbe. Elmondásuk szerint semmiféle figyelmeztetést nem láttak, míg a Florida Power & Light vállalat szerint a bójára van írva, hogy legalább 100 yard társaságot kell tartani a helytől.

A két búvár odalenn megnézte a szemmel láthatóan ember által épített monstrumokat, ám ahogy közelebb úsztak, Le Cun egyre erősödő áramlást érzett. Aztán váratlanul az egyik csővezeték beszippantotta őt, aki egyik pillanatról a másikra tűnt el társa elől. Blake pánikolva úszott a felszínre, és amikor kiabálva elmondta, hogy Le Cun eltűnt, utóbbi felesége azt hitte, viccel- ám arckifejezése láttán rájött, nagy a baj. Természetesen mindenki kétségbeesettt, kiabált, sírt, és meg voltak győződve róla, Le Cun nem kerül elő élve.

Maga a búvár is ezt hitte. Teljes sötétségben sodródott az ismeretlen végcél felé. Próbálta maszkját és légzőautomatáját tartani, aztán keze ügyébe akadt a lámpája, de bármerre világított, semmit sem tudott kivenni. Mint kiderült, egy nagyjából öt méter átmérőjű, negyed mérföld hosszúságú csőben vitte magával a víz egyenesen egy atomerőműbe, ahol ezt a vizet a reaktor hűtésére használják. 

Mint Le Cun elmondta, a körülbelül öt perces rémálom során ezer dolog megfordult a fejében. Ahogy nem egy horrorfilmben látta már, arra számított, óriási turbinalapátok lesznek a cső túlsó végén, amelyek darabokra szaggatják a testét. Még arra is gondolt, inkább kiveszi a szájából a légzőautomatát, mert még az is jobb halál, mint az, ha elevenen ledarálják. Természetesen eszébe jutott családja, mi lesz velük nélküle.

Aztán egyszer csak felderengett a fény az alagút végén, és egyre nagyobb lett, majd váratlanul egy kristálytiszta vízű medencében kötött ki, halak úszkáltak körülötte, rásütött a nap fénye- már azt képzelte a menyországban van. Ám nagyon is életben volt- egy létrán kimászott a vízből, és az egyik arra járó alkalmazottnak kiabált segítségért, aki természetesen megdöbbent, hogy került oda. Le Cun gyorsan elmondta, és egyből telefont kért, mert a családját akarta egyből értesíteni. Ám felesége akkor még épp a mentőknek próbálta elmagyarázni, mi történt, így nem foglalkozott az ismeretlen számról érkező hívással. Amikor harmadjára is hosszan csörgették meg onnan, mégis felvette, és óriási megkönnyebbülésére férjét hallotta a vonal túlsó oldaláról.

Le Cun most bíróságra vinné az ügyet az elszenvedett élmények miatt. és természetesen azért,  hogy más ne kerüljön ilyen helyzetbe. A válallat viszont elutasítja a vádakat. Egyrészt szerintük a bóján világosan jelölve van, hogy távolságot kell tartani. Másrészt pedig nem olyan egyszerű a beömlő nyíláshoz kerülni, mert a búvárnak szándékosan ki kellett kerülni azokat az alkatrészeket, amelyek a véletlen beszippantást gátolják- pont azért, hogy ne kerüljön a csőbe bárki gyanútlanul. 

Majd a bíróság eldönti kinek van igaza, de azért egy józanul gondolkodó búvár tisztában van vele, ipari létesítmények, katonai objektumok környékén merülgetni nem annyira jó ötlet. Nem is tudom, mire gondol az, aki egy atomerőmű tövében indul el egy kellemes kis hobbimerülésre...

Tegnap nagyon érdekes rendezvényen próbálgathattunk több évtizede gyártott, de még mindig működőképes búvárfelszereléseket. Sőt, rázfejűek is felbukkantak a víz alatt.

Egész komoly szervezés előzte meg a rendezvényt: egy délutánra miénk volt a Csillaghegyi strand medencéje, búváriskolák és -oktatók hoztak el régi felszereléseket, gyűjtők szedték össze a féltve őrzött "kincseiket", képviseltették magukat a katonabúvárok, és ott voltak a búvárszövetségtől is.

Felsorolni is nehéz, mennyi cucc került elő. Voltak ott az eredeti Cousteau-Gagnan típusú reduktorok utódai, egy egész sorozat, ahol látni lehetett, hogy fejlődtek ezek a légzőautomaták. Emellett sok más neves gyártó klasszikus termékeit is ki lehetett próbálni.

A szovjet felszerelések is ott voltak természetesen: a rendszerváltás előtt például az MHSZ kötelékében búvárkodók használták ezeket. Meglepő módon még mindig kiválóan működnek!

Aztán voltak még ott például újralégzők, különleges katonai felszerelések, és ráadásként egy kézi pumpás rézsisakos búvárrendszert is kipróbálhattak a legmerészebbek. Hát, nagyon más élmény volt, mint a mai felszerelések- de a célnak megfeleltek. Ezzel merültek, dolgoztak sok-sok éven át a régi búvárok.

A hangulatból szeretnék ízelítőt adni ezzel a videóval, illetve a helyszínen készült fotókkal. Persze így nehéz megmutatni, miért akkora élmény egy mai búvárnak, hogy olyan cuccal mehet a víz alá, ami korábban készült, mint ahogy ő született- pedig bizsergető, kalandos érzés.

Mindig voltak úttörők: Clare Boothe Luce politikában, irodalomban is betört a férfiak által uralt világba, ráadásként pedig az egyik első női híresség volt, aki beleszeretett a búvárkodásba.

Az 1903-ban született Clare Boothe fiatalon kitűnt intelligenciájával, talpraesettségével és szépségével egyaránt. Tele volt ambícióval, 1936-ban színpadra állított The Women című darabja óriási Broadway-siker lett. Második férje, a híres sajtómágnás, Henry Luce volt, aki a Time és a Life kiadójaként ismert- Clare is írt ezekbe, de dolgozott a Vogue és a Vanity Fair számára is.

1942-ben a még mindig fiatal és lenyűgöző, kiváló szónoknak számító, száraz humorú asszony tagja lett a kongresszusnak. Messze nem ő volt az első nő a képviselők közt, ám abban úttörőnek számított, hogy határozottságával komoly tekintélyt harcolt ki magának. Pedig a második világháború éveiről beszélünk!

A harcos antikommunista Clare Boothe Luce a republikánus elnökjelöltek mellett kampányolva használta ki népszerűségét. 1952-ben Dwight Eisenhowert támogatta, rengeteg rendezvényen beszélt, rádióban, tévében is megszólalt. Miután Eisenhowert beiktatták, ő munkája elismeréseként az Egyesült Államok olaszországi nagykövetévé nevezte ki Clare-t. Soha ilyen fontos diplomáciai posztot nem nyert el előtte amerikai nő. Az először szkeptikusan fogadott új követ végül elnyerte az olaszok szimpátiáját, és eredményes éveket töltött el nagykövetként.

Nyilván felmerül a kérdés, egy búvárkodásról szóló blogon miért írok hosszan róla? Nos, Clare Boothe Luce minden újdonság iránt érdeklődő emberként felfigyelt arra, hogy milyen népszerűvé vált hazájában a sportbúvárkodás. A mi számunkra felfoghatatlan, de 1957-re a kedvtelési könnyűbúvárkodás már 30 millió dolláros üzlet volt a tengerentúlon! Ám elsősorban férfias kedvtelésnek számított. Néhány bátor és ügyes lány is volt az első búvárok között, de a nagyközönség körében ismert nők nem nagyon merültek.

Az íróként, újságíróként, közszereplőként is nevet szerzett Clare Boothe éppen ezért számított úttörőnek, amikor 1957-ben a Bermudákon belevágott a búvárkodásba. Állítólag az hozta meg a kedvét, hogy nagyon beleszeretett a Cousteau-filmekbe. Ne feledjük, az ötvenes éveiben járt, amiről akkoriban sokan úgy hitték, hogy talán már túl idős a merüléshez. Nem volt az, sőt, az első búvártúra után is rendszeresen folytatta a kalandozást a víz alatti világban. Cikkeket írt ezekről az élményekről, mondhatni a búvárkodás nagykövetévé is vált.

Itt az öreg kontinensen mi nem nagyon ismerjük a tengerentúli búvárüzletág legendáit, de odaát már bő fél évszázada is tudatosan építették a piacot. Ennek nyilván része volt, hogy kihasználták a hírességek népszerűségét, például készültek promófotók búvárcuccban pózoló színészekről. De Clare Boothe nem volt abban a helyzetben, hogy szüksége lett volna erre a fajta a publicitásra, hiszen köztiszteletben álló, sikeres és gazdag nő volt. Egyszerűen csak beleszeretett a búvárkodásba, és szívesen mesélt róla... Nem rossz azért, amikor 55 évesen kerül valaki a Sports Illustrated címlapjára!

Szóval az ő példája ettől izgalmas még ma is. Nem társadalmi helyzet vagy életkor függvénye, ki szeretheti meg a merülést. A mélység nagyon demokratikus: bárkit befogad, aki tiszteli és betartja a szabályokat.

Egy mozgássérült búvárnak olyan élményben lehetett része, amiről milliónyi más ember csak álmodhat: delfinek úszkáltak körülötte a nyílt tengerben.

Tudom, hogy sokat okoskodok arról, miért is jó merülni. Ennyi év alatt egy búvárkodással foglalkozó oldalon kitér az ember búvártechnikára, búvártörténelemre, szóba kerülnek a balesetek, néha elkalandozok a bulvárhírek területére is. Ám alapvetően én mégiscsak merülni szeretek, és igyekszek sok olyan bejegyzést írni, amiben vagy saját élményeket osztok meg, vagy olyat, ami mással esett meg.

A mozgássérültek búvárkodása nem új találmány. Sokan közülük élvezik a víz alatti létet, a szabad lebegést, az új közeget. Amerikában például súlyosan sérült veterán katonáknak külön búvár terápiás programok is vannak. Természetesen a tanfolyam minden embernél más, hiszen más és más kihívást jelent minden eltérő egészségi állapot. A túrákon is fel kell készülni arra, hogy ilyen búvár van a csapatban- szervezéssel, tervezéssel mindez könnyen megoldható.

Van is bőven videó, ahol látható, mennyire élvezik sérültek és egészségesek a közös merülést. Ám ezen a felvételen, ami a Vörös-tenger mélyén készült, az embereket egy csapatnyi delfin lepi meg- és nem csak elrobognak mint egy vonat, hanem a kíváncsi állatok egészen közelről nézik meg a víz alatti látogatókat. Így bő másfél évtized után tudom, mekkora kaland ez- nem sokszor volt benne részem nekem sem. És a segítők által vontatott búvár ott van karnyújtásnyira ezektől a csodálatos tengeri emlősöktől, megélheti ezt a hihetetlen pillanatot!

Sok más ember, akiknek semmilyen egészségügyi gondja nincs, meg is engedhetnék maguknak, és esetleg még szeretik is a természetfilmeket, valamiért nem ennyire bátor és lelkes, mint ez a sérült férfi, aki a nehézségek ellenére belevágott a búvárkodásba. És ott volt abban a pár percben, amikor személyesen élte meg azt, amiről mások csak álmodnak egy életen át. Teljesen mindegy, hogy a mindennapokban mennyi gondja, baja van, ezért az élményért mindenki irigyelheti.

Hát ezért búvárkodunk! Ezekért a nagy találkozásokért, a szabadságért, a kalandért, a szépségért. Elmesélni nem nagyon lehet, ám talán egy ilyen videó pont eleget mond. Mennyi hasonlót éltem már meg! És remélem, még nagyon sokat fogok, mert hiszek benne, a tenger megajándékozza azokat, akik annyira szeretik őt, hogy képesek minden bátorságukat összeszedve, minden nehézséget leküzdve a felszíne alá bukni.

Greg Pickeringet kétszer is harapta meg már cápa, ám ennek ellenére folytatja a búvármunkát.

Az 58 esztendős ausztrál búvár egész életében a víz alatt dolgozott. Általában kagylókat gyűjt a tenger fenekén, ám az elmúlt évtizedek alatt több veszélyes helyzetbe keveredett.

2013 októberében egy nagy fehér cápa támadt rá, és 10 órás műtét során próbálták az arcán és mellkasán elszenvedett sérüléseit kezelni. Ám már 2004-ben is megharapta egy kisebb cápa Perth-től északra, amikor egy barátjának próbált segíteni.

Pickering a kórházban lábadozva arra gondolt, többet inkább nem merül, ám sajnos nem nagyon van esélye más munkát találni, így aztán visszatért a tengerre. Egész életében nem csinált semmi mást, mint a víz alatt gyűjtött be eladható zsákmányt, ehhez ért igazán. Noha nem második, hanem harmadik esélyt is kapott az élettől, kételyei ellenére lemerül, mert a számlákat azoknak is ki kell fizetni, akik cápatámadást szenvedtek el.

Ráadűsul szereti is az óceánt. Akár hét órát is a felszín alatt tölt egy nap során, miközben kagylókat gyűjt, ám fel van szerelve elektronikus cápariasztóval, és van védőketrece is. Azt mondja, eszébe jutnak időnként merülés közben a cápák, ám nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta az aggodalmaskodás. Mert cápák azok gyakran bukkannak fel- 36 év alatt nagyjából hússzor találkozott a legveszélyesebbnek tartott nagy fehérekkel. A 2013-as baleset óta például már ötször bukkant fel körülötte ez a méretes ragadozó.

Egyszer például egy hatalmas, öt méteres példány körözött a ketrece körül, miközben ő a dekompressziós megállót töltötte. A felszínről is látták az állatot, ám a búvár ilyen helyzetben sem úszhat fel azonnal, ki kell várnia amíg letelik az előírt idő. Eszébe jutott a 2013-as támadás, amikor hallotta ahogy a csontjain ropognak a cápa fogai alatt. Ma sem tudja, hogy menekült meg, miért távozott a ragadozó.

A búvár arról is mesélt, hogy a támadás nem segítette a társkeresésben. Felesége már régebben elhagyta, és hiába próbál ismerkedni, amikor kiderül, mi a munkája és szóba kerülnek a cápák, akkor megijednek a hölgyek. Attól tartott, az arcán elszenvedett sérülések lesznek a problémásak, ám azt sikerült rendbe tenni az orvosoknak- a veszélyes munkája viszont megmaradt. A víz alatti vadászat és gyűjtögetés mindig is jobban vonzotta a cápákat, mint a hétköznapi kedvtelési merülés, ezért van kockázata az ilyen jellegű munkának.

Pickeringnek megvan a maga elmélete is a cápatámadásokról, szerinte a ketreces cápaetetések eleve az emberek közelébe vonzzák a ragadozókat. Van még egy teória, ami mostanában röppent fel. A cápatámadások sérültjei azt sürgetik, vizsgálják meg, nem az elektronikus jeladókkal felszerelt 200 nagy fehér valamelyike áll-e a balesetek mögött. Úgy vélik, ezek az eszközök zavarhatják az állatokat a vadászatban, akik kénytelenek könnyű prédát keresni- a vízbe merészkedő embereket.

A kétszer is megtámadott búvár szerint sem feltétlenül butaság ez az elmélet. A csontjába beletört fog DNS-vizsgálatát szeretné elvégeztetni, és azt összevetni a megjelölt cápák adatbázisával. Ám a kutatók szerint az elmélet nem állja meg a helyét, semmiféle kapcsolat nincs a támadások és a jeladók között, így ha Pickering bizonyítékot akar, magának kellene finanszírozni ezt a vizsgálatot.

Ahhoz viszont nem árt egy kis pénzt gyűjteni, így aztán Pickering folytatja a merülést, és bízik benne, harmadjára már csak nem ront rá egy cápa. Vagy ha igen, reménykedhet abban, hogy most is megússza.

A nagyszerű ökölvívó, Manny Pacquiao kikapcsolódásként néha búvárkodni megy, de még ezt a lehetőséget is kihasználja egy kis edzésre.

Pacquiao a Fülöp-szigetekről származik, abból az országból, aminek roppant hosszú tengerpartján számos jól ismert merülőhely van. Moalboal, Malapascua, Anilao, a Tubbataha-záhony és még sok-sok legendás pont van szerte a szigetvilágban, amik mind mást kínálnak a búvárok számára. 

Az nem szokatlan, hogy a helyi hírességekről kiderül, búvárkodnak is. A Fülöp-szigeteken például a korábbi elnök asszony, Gloria Arroyo is elment időnként merülgetni. Azt viszont nem tudtam, hogy a sokszoros világbajnok, súlycsoportoktól függetlenül legjobbak közé sorolt bokszoló, Pacquiao is búvárkodik. 

A felvételek alapján szeret merülni, bár azt hiszem, a ringben valamelyest ügyesebben mozog, mint a mélyben- ami nem meglepő, hiszen előbbiben jóval járatosabb lehet. De még ötvözni is tudja a két sportot, a móka kedvéért egy kis árnyékbokszot is bemutat odalenn. Noha a víz ellenállása lassítja a mozdulatokat, azért nem próbálnám ki, mekkora ereje van az ütésének. A tengernek viszont talán nem árt az, hogy megsorozta a bajnok.

Egy devoni nagypapa, a 80 esztendős Ray Ives lehet a legidősebb ipari búvár a világon.

A születésnapját a közelmúltban ünneplő Ray-t barátai, családtagjai, egykori munkatársai köszöntötték. Persze a veterán búvár néha csak a szerencsének köszönhette, hogy megúszott egy-egy kockázatos merülést, de az ő szakmájában előfordul az ilyen.

Ray Ives nevét akkor ismerték meg szélesebb körben, amikor egy filmes, Amanda Blugrass véletlenül felfedezte, hogy az öreg búvár saját múzeumot hozott létre. Nem csak a búvártechnika fejlődését bemutató régi felszerelések sora csodálható meg a kikötőben álló konténerekben, sok olyan tárgy is látható itt, amit a víz alatt töltött évek során szedett össze. Fegyverek, üvegek, ágyúgolyók- sok-sok lelet kötött ki ebben a furcsa "magánmúzeumban". Amanda készített egy nagy feltűnést keltő, hangulatos rövidfilmet (Ray: A Life Underwater), amit számos díjjal jutalmaztak, és sokan megnéztek.

Persze Ray életét ez különösebben nem változtatta meg. Nem lett belőle celeb, csinálta tovább amihez a legjobban értett: merült. Még 17 évesen lépett be a királyi haditengerészet kötelékébe, és a zöldsapkások kötelékében szolgált 12 éven át.

Leszerelés után jött az ipari búvárkodás. A víz alatti munkavégzés egészen sajátos formája a merülésnek, más eljárásokkal, más szabályokkal- és természetesen más célokkal. Különféle kiemelési munkákon dolgozott, a hetvenes évektől pedig az Északi-tengerben található olajfúró-tornyoknál vállalt munkát. Itt az első brit búvárok között volt, akik szaturációs merüléseket hajtottak végre. Ennek során gyakorlatilag heteket töltenek a felszíntől elzárva a búvárok, akik közel 200 méteres mélységben is tudnak így dolgozni.

Az egyik munka során Norvégiában életveszélyes helyzetbe került. Ray kinn volt a vízben, társa pedig a búvárharangból követte figyelemmel, minden rendben van-e. Ray azóta se tudja, mi történt, de váratlanul elvesztette az eszméletét. A felszínről a másik búvár azt az utasítást kapta, hogy ne próbálja kimenteni őt, mert túl veszélyes lenne- ám az nem törődött ezzel, kihúzta a vízből, majd jött a hosszú dekompresszió. Az orvos sem tudta, felépülhet-e a búvár, vagy agykárosodást szenved a baleset következtében. Ám Ray megúszta az esetet, és egy hónap múlva már újból a vízben volt.

Az öreg búvár tele van sztorikkal, hiszen a világ számos pontján merült, és rengeteg kalandja volt. Ám úgy érzi, nem nagyon tudja elmondani olyan embernek, aki még soha nem merült, milyen is a víz alatt lenni. Talán ahhoz lehet hasonló, mint a Holdon lenni, vagy az űrben, véli. A már nagypapa Ray Ives mindenesetre imádja a mélységet, és egyelőre úgy fest, nem is akarja feladni a búvárkodást.

Hat évtized után sem lehet biztosat tudni egy szovjet hajó körülszimatolására indult búvár haláláról, de a nyilvánosságra hozott titkos iratok sokat elmondanak arról, hogy terveztek meg egy ilyen bevetést.

Lionel "Buster" Crabb 1956. április 19-én veszélyes küldetésre indult. Crabb ismert, rutinos katonai búvár volt, és ezúttal az lett volna a feladata, hogy a Portsmouth kikötőjében horgonyzó, szovjet vezetőket szállító Ordzsonikidze nevű hadihajóhoz ússzon, és ott lehallgató berendezést helyezzen el.

A búvár nem tért vissza a tervezett időben, és később sem került elő. Csak bő egy év múlva sodort a partra a tenger egy megcsonkított, búvárruhás holttestet, aminek hiányzott a feje. Némi vizsgálódás után a halottkém úgy határozott, elegendő bizonyíték van arra, hogy Crabb az áldozat, így ezt az ügyet lezárták.

Ám azt még akkor sem lehetett tudni, pontosan miért is vesztette az életét a híres "békaember". Az őt ismerők szerint akkor már egyáltalán nem volt csúcsformában a rengeteget dohányzó, korántsem aszkéta életmódú Crabb. Tehát lehet, hogy egyszerűen a stresszes bevetés során kapott szívrohamot, netán más egészségügyi probléma vagy felszereléshiba okozta vesztét.

Voltak, akik szerint maga a brit titkosszolgálat végzett a búvárral, akiről úgy vélték, kapcsolatban állhat a szovjetekkel. Ennek azért elég csekély a valószínűsége, ám az inkább megtörténhetett, hogy a kikémlelt hajóról vették észre Crabbet. 2007-ben egy idős orosz férfi, Eduard Kolcov nyilatkozott arról, hogy annak idején katonai búvárként szolgált az Ordzsonikidzén, és a víz alatt vette észre a kémkedő brit búvárt- szembeszállt vele, és megölte. Egy másik állítás szerint a hajó fedélzetéről látták meg a mélyben úszó búvárt, és egyszerűen lelőtték. Azt sem zárták ki, hogy elfogták és a hajó fedélzetére vitték Crabbet, aki kihallgatás közben vesztette életét, és testét a vízbe dobták.

A brit titkosszolgálatoknál mindenesetre kitört a pánik Crabb eltűnése után. Nagyon megijedtek attól, hogy tényleg élve fogták el őt a szovjetek, akik aztán utána nyilvánosságra hozhatták volna, mint akartak kémkedni ellenük a britek. Igyekeztek titokban tartani az egész ügyet, de olyan rosszul szervezett volt az akció, hogy Crabb és kapcsolattartója a saját nevükön jelentkeztek be egy helyi hotelbe is- egy rendőr kitépte a lapokat, ezzel csak még gyanúsabb lett minden. Sántított az összetákolt fedősztori is, ez sem segített az ügy elkendőzésében. Crabb ráadásul népszerű ember, jól ismert búvár volt, nem csak egy névtelen titkosügynök.

Az igazi problémát az okozta, hogy az MI6 nem rendelkezett semmiféle felhatalmazással a kormányzattól. A miniszterelnök, Anthony Eden kategorikusan megtiltott mindenféle hasonló kalandorakciót, és állítólag a titkosszolgálatok tévedésből hitték, hogy ezt a búváros kémkedést jóváhagyta a külügyminisztérium. Utólag a legmagasabb szinten okozott megdöbbenést, hogy ilyen csapnivalóan tervezett akcióval kísérleteztek a titkosszolgák. Évtizedek múlva az is kiderült, hogy több, az MI6-nél dolgozó vezető kettős ügynökként a szovjeteknek kémkedett, így azok számíthattak Lionel Crabb megjelenésére- a búvárnak nem sok esélye volt a küldetés sikeres végrehajtására.

Ennyi baklövés után nem csoda, hogy a háborús hősnek számító búvár rejtélyes eltűnése sok találgatásra adott okott, és megszülettek a fenti teóriák. A sztori Ian Fleminget is inspirálta, akinek ez adta a Thunderball (Tűzgolyó) című James Bond-történet alapötletét. De nem csak ő merített ihletet a búváros kémkedésből! A britek a nyolcvanas években készítettek egy ügynökös sorozatot, a C.A.T.S. Eyes egyik epizódjában pedig egy brit búvárt csíp el a víz alatt egy csapatnyi orosz békaember...

Akár ehhez hasonló is történhetett a mélyben Crabbel- ki tudja, talán valaha pontosan kiderül-e, mi lett a végzete. Nincs mese, a kémkedés veszélyes mesterség, úgy meg pláne, ha esztelenül tervezik meg a bevetéseket...

98 esztendős korában elhunyt Bruce Mozert, aki különleges hangulatú víz alatti képeivel stílust teremtett, és ismertté tette a floridai Silver Springs nevét.

Mozert még a múlt század harmincas éveiben egy Tarzan film forgatásakor készített képeket a víz alatt. Mint akkoriban sokan mások, ő is maga fabrikálta a vízhatlan tokokat- nem volt egyszerű ezekkel a primitív szerkezetekkel minőségi felvételeket készíteni.

A későbbiekben aztán az lett a védjegye, hogy a Silver Springs kristálytiszta vizében afféle életképet rendezett meg. A mélyben levő modellek napoztak, tévéztek, gátfutottak és így tovább. Manapság megint divatos az ilyesféle víz alatti modellfotózás, de Mozert ezt több, mint hat évtizede kezdte, a műfaj igazi úttörőjének számított. Tehetségét igazolja, hogy legjobb képei ma is annyira hatásosak, mint annak idején voltak.