Will Smith és az óceán

A sztár számára nagy kihívás volt szembenézni régi félelmével.

Will Smith saját bevallása szerint nem rajong az óceánért. Az idén ötvenedik éves színész viszont úgy döntött, ezúttal leküzdi régi félelmeti, túllép a kellemetlen élményeken, és tengerre száll, sőt, alá is merül.

Ausztráliába repült, és ott csatlakozott egy búvárcsapathoz, akikkel együtt kalandozott a Nagy korallzátonyon. Meglepő lehet, hogy a sztároknak is van bakancslistája- neki állítólag ez a hely is rajta volt. Így aztán megnézte a saját szemével. A kalandról saját oldalán osztott meg egy videót.

Noha a búvárkaland előtt még felmerült benne a kérdés, hogy orrba lehet-e verni a cápát, végül ilyesmire nem volt szükség. Az mindenesetre látszik, hogy az akciófilmekben legyőzhetetlennek látszó hírességek a valóságban azért pont olyan hús-vér emberek, mint mi vagyunk...

0 Tovább

Csontvázak a roncstelepen

A roncsfosztogatókat nem zavarja, hogy háborús sírhelyeket dúlnak fel.

Az utóbbi évek aggasztó tendenciája, hogy Ázsiában illegálisan emelik ki a még mindig jól eladható fémből épült védett háborús hajóroncsokat. A Guardian cikkének szerzője egy indonéziai roncstelepen járt, ahol a roncsdarabok kisebb részekre vágása közben a munkások gyakran találnak emberi maradványokat, no meg az elhunytak felszereléseit, személyes tárgyait.

A lángvágóval dolgozók néha csak arra figyelnek fel, hogy egészen furcsa szaggal égő dologhoz érnek. Ilyenkor egy pillanatra megállnak, és ha emberi csontot találnak, azt félreteszik, és a főnök gondjaira bízzák. Senkit nem lep meg, hogy emberek vesztették életüket a roncsokban: ezek a hajók háborúban vesztek oda.

Évtizedeken át nyugodtak háborítatlanul az 1942-ben elsüllyedt roncsok: holland, brit, ausztrál és amerikai hadihajók kerültek a tenger fenekére, miután összecsaptak a japán flottával. Az utóbbi években viszont a világ legnagyobb sírrablása történik, és tényleg tucatszámra emelik ki a roncsokat. Búvárok és roncsszakértők felmérése szerint legalább negyven hajó tűnt el részben vagy egészben a tengerből!

2016-ban derült erre fény, amikor egy holland expedíciót indítottak a 75 éve zajlott jáva-tengeri csata emlékére. Akkor derült ki, hogy a HNLMS De Ruyter és NHLMS Java nevű hajóknak, amikre emléktáblát kívántak rögzíteni, csak a hűlt helyét találták a búvárok. A brit roncsok közül a HMS Electra, a HMS Encounter rombolókból illetve a HMS Exeter cirkálóból alig maradt valami. 

Pedig akár 100 méter hosszú hajókról beszélünk, amik nem közvetlenül a tenger feneke alatt nyugodtak, hanem néha 70 méteres mélységben. Régen csak egyedi fosztogatás volt, búvárok vitték ami mozdítható, de most már sokkal jobban felszerelt tolvajok dolgoznak: hatalmas úszódarukat vetnek be, amik egészen mélyről is tonnaszámra hozzák fel a hajót, darabokban. És nem csak réz, a bronz számít értékesnek, hanem az egykori acél is, amit még az első atombomba felrobbanása előtt gyártottak. Ezekből érzékeny orvosi műszerek és tudományos berendezések készülnek- az alapanyagok legjobb forrásainak ezek a roncsok számítanak.

A roncsok viszont egyben sírhelyek is, hiszen számos tengerészt rántottak magukkal a hullámsírba. Az emberi nemtörődömség és kapzsiság, a jogalkotók tehetetlensége, no meg a kulturális különbségek is közre játszanak abban, hogy nem nagyon törődnek azzal a helyiek, mit dúlnak fel. Ahogy az egyik melós fogalmaz, ő csak hajókat vág fel, erre koncentrál, a csontokkal nem foglalkozik. A hajótestet nagyjából egyméteres lemezekre vágják fel, és azzal nem törődnek, hogy maradványok rejtőznek a roncsokban. Odaadják ezeket a főnöknek, és nem kérdezik, ő mit csinál velük.

Némi utánajárás után ki lehet deríteni, van egy helyi ember, aki elföldelte a maradványokat pár dollárért pár percnyire a kikötőtől, ahol a roncsok darabolása zajlik. A kutatók, a helyi hatóságok illetve a holland illetékesek most együtt keresik fel ezeket a tömegsírokat, hogy tájékozódjanak. Néhány maradványt ki is emelnek, és törvényszéki vizsgálatnak vetnek alá. A temető egyik idős sírásója szerint zsákokban hozták a csontokat, és elásták azokat valahova. De úgy hírlik, amikor az ezzel megbízott embernek nem volt kedve ásni, a szeméttelepre kerültek a zsákok. 

A hollandok és a britek természetesen lépéseket sürgetnek. Nem hiszik el ugyanis hogy a hatalmas úszódaruk munkája senkinek nem tűnik fel, ugyanis a roncsok helyzete is ismert- ha valamelyik felett áll egy ilyen, könnyű kitalálni, mit keresnek ott. Egy angol parlamenti képviselő kijelentette, nem hagyhatják, hogy a hősi halált halt tengerészek maradványait így kezeljék, jelöletlen tömegsírba kaparják el őket. Több száz áldozatról van szó, a csatában a britek nagyjából 200, a hollandok 900 embert vesztettek. És mégis meg lehet mindezt tenni, ugyanis a víz alatti háborús temetőket nem lehet látni- ha valaki egy bulldózerrel menne át egy katonai temetőn a szárazföldön, egyből kitörne a botrány.

A kísérteties roncsok darabolásán dolgozók időnként nem csak csontokat találnak, hanem kisebb tárgyakat is, amiket szuvenírként elviszen. Lőszerek, apró fémdarabok, azonosító lemezek kerülnek a zsebekbe, és van, aki ezekkel díszíti a motorját, hogy egyedibb legyen. De ember és hadtörténész legyen a talpán, aki ezekből az apróbb dolgokból beazonosíthatná, hogy melyik hajó roncsát darabolták fel.

A munkások azt sem tudják, tényleg hadihajók maradványain dolgoznak-e, vagy máson, mert folyamatosan hozzák a nagy roncsdarabokat a telepre. A tengereken dolgozó fémvadászak eredményesen dolgoznak- és persze egyetlen kérdésre sem válaszolnak. Amit szétszedtek és eladtak, annak már nem akad nyomára senki, mint ahogy azok a csontok is őrzik a titkukat, amik kis falusi temetőkben nyugszanak. Talán egyszer legalább arra sor kerül, hogy a katonák maradványai megkapják a végtisztességet, ha már nyughelyüket feldúlták, eltüntették.

0 Tovább

Először és utoljára

Nádai Anikó példája illusztrálja, nem kell mindenkinek búvárnak lennie.

Van egy Komfortzóna című sorozat, hírességek feszegetik a határaikat. Mivel a mélybe merülés sokak számára olyan kihívás, aminek a gondalatától is kiveri őket a víz, jó ötletnek tűnhetett búvárkodásra rávenni egy celebet.

A szerencsés kiválasztott Nádai Anikó lett, aki -elnézést a spoilerezésért- szemmel láthatóan már előre is meg volt rémülve, és a félelmeit nem tudta leküzdeni. (Az, hogy kb. 6 másodpercre lerángatták a búvárcuccba öltöztetett, pánikoló hölgyet nagyjából 20 centivel a felszín alá, nem merülés, hanem csak "merülés". És ez nem az oktató hibája, mert nincs olyan lelkiismeretes profi, aki bárkiből akarata ellenére akar tűzzel-vassal búvárt faragna. Ami itt történt, az csak a film kedvéért történt, normál esetben ennyire ijedt ember merülését teljesen felesleges erőltetni.)

De még mielőtt bárki félreértené: egyetlen másodpercig sem bántom Anikót. A felvezetésben elhangzik, hogy a vizet sem szereti, úszni is alig tud. Nem mondom, hogy ilyen hendikeppel ne lehetne valakiből búvár, de ahhoz kell két dolog: türelmes, alapos oktatás és annak a bizony embernek a saját elszántsága, akarata.

A sztori pedig innentől kezdve elég egyszerű: aki nem akar búvár lenni, abból ne akarjunk búvárt faragni. Tudom hogy ez nem egy olyan hihetetlenül nagy tanulság, de mégis észben tartandó. Aki rendszeresen merül, annak semmi "komfortzóna" meg hasonló érzése nincs egy búvártúrán. Nem megyünk különösebben mélyre, nem akarunk valami hihetetlen nagy dolgot végrehajtani, simán csak élvezzük a nézelődést a tengerben.

Ha komfortzónáról beszélünk, amikor egy méteres vízbe kellene bemászni csak úgy, akkor a búvárkodás legyen nagyon-nagyon távoli terv. A filmecske persze nem érhet ott véget, amikor valaki már a medence láttán is ijedten elszalad, nem is kell túl komolyan venni. Amikor viszont a valóságban történik ez, akkor fel kell tenni a kérdést: tényleg akar az érintett búvárkodni, vagy sem?

Ha igen, akkor lépésről lépésre kell haladni, például meg kell tanulni elfogadhatóan úszni, mert vízbiztonság nélkül nincs búvárkodás. Aztán jöhet az úszkálás maszkkal, majd a légzőkészülék- és ez nyilván egy hosszabb folyamat.

Amennyiben viszont igazán nem is akar merülni valaki, akkor nem szabad erőltetni. Annyi szép kedvtelés van a világon, nem kell mindenkinek búvárnak lennie. Szóval nagy baj nincs a fenti videóval, mert ha másra nem, erre a fontos dologra bárkit ráébreszthet.

0 Tovább

A búvárnosztalgia napja

Idén is összejöttek egy nagy közös merülésre a régi búvárfelszerelések iránt érdeklődők.

Most már hagyománya van annak, hogy régi cuccokat próbálnak ki biztonságos környezetben, medencében az érdeklődő búvárok.

A nosztalgia is érdekes, amikor beszélgetünk arról, mi mindenről merültek a hőskorban- na de amikor ki is lehet próbálni ezeket a régi duplatömlős reduktorokat, szovjet légzőkészülékeket, mégiscsak más kaland.

Én azért szeretem ezt a rendezvényt annyira, mert oly kevés manapság a kötetlen búvár közösségi esemény, ahol így össze lehetne gyűlni. Köszönet a szervezőknek, amiért már harmadjára hozták tető alá a Csillaghegyi strandon ezt a rendezvényt, ahol az érdeklődő búvárok mellett sok kiállító is elhozta féltre őrzött veterán felszereléseit, amelyek nem egyszer idősebbek voltak nálunk...

Ilyenkor fotósok is jönnek szép számmal, hiszen ritka, amikor medencében ennyi jó téma akad: izgalmas veterán cuccok, és persze az azokat használó, szívesen modellkedő búvárok.

Ezzel a kis képcsokorral én is szeretném bemutatni, mi minden került elő a polcokról. Igazi kincsek rejtőznek a búvároknál, s nem csak az idősebbeknél: az ifjabb generáció néhány tagja is gyűjti ezeket a relíkviákat.

Egy szó mint száz: remélem, hogy jövőre is lesz ilyen találkozó, s ismét alkalmunk lesz részt venni egy nagy közös búvárbulin. Mert a merülés mindig csak egy szelete a programnak: a felszíni beszélgetések a régi barátokkal ugyanolyan fontosak. És szerencsére erre  most is jutott idő!

0 Tovább

Az év búvárfotói

Fantasztikus képeket neveztek az Underwater Photographer of the Year 2018 versenyre.

Mit is mondhatnék? Inspiráló, hogy itt tart ma a búvárfotózás élvonala! Az ember mindig tud ötletet meríteni egy ilyen galériát átböngészve...

0 Tovább

Montenegro víz alatti kalózai

Sok roncsot kifosztanak az Adria mélyén.

Az osztrák-magyar flotta Zenta nevű cirkálója még az első világháború elején veszett oda. 1914. augusztus 16-án süllyesztették el brit és francia hajók- majd zavartalanul nyugodott a montenegrói Petrovac közelében évtizedeken át. Ám 2001-ben rátaláltak a roncsra, és hamarosan megjelentek a kincsvadászokis.

Dragan Gacevic egy jól ismert búvár Herceg Noviból, aki könyvet írt Montenegro víz alatti világáról, és filmeket is készített. Rengeteget merült ezekben a vizekben, és saját szemével látta a fosztogatók munkájának nyomát. Noha a Zenta 73 méteres mélységben nyugszik, különleges felszerelés és gázkeverék kell a merüléshez, a tolvajok számára ez nem akadály. Egyértelmű jele volt annak, hogy a kapitányi hídról el akarták vinni a tájolót, de végül nem jártak sikerrel.

Gacevic nem jelentette, mit tapasztalt, mert a tájolót nem tudták kiszedni. Ám a tapasztalatok azt mutatják, nem elszigetelt esetről van szó. Sajnos Montenegro víz alatti értékeinek felmérése nem teljes, ráadásul azok gyakorlatilag teljesen védtelenek. A törvény ugyan kiterjed ezekre, ám annyira kis számú ember védi a roncsokat, hogy gyakorlatilag büntelenül fosztogathatják őket.

Először is természetesen tisztában kellene vele lenni, mi van a víz alatt, és mi az, ami különösen érdemes a védelemre, mert kiemelt fontosságú eleme a kulturális örökségnek. Erre viszont nem nagyon költ a kormányzat, és forrás hiányában a hivatalos szervek nem tudnak víz alatti kutatásokat folytatni. 

A tolvajok nem válogatósak, és sajnos széles a választék is: a víz alatti ókori görög és római roncsok vannak, amelyek amforákat szállítottak, középkori hajók maradványaira is lehet bukkani, és persze ott vannak a jóval modernebb hadihajók. Igazán a kilencvenes évek végétől gyorsult fel a kincsvadászat, amikor elérhetőbbé váltak a korszerű búvárfelszerelések, amikkel nem jelentett akadályt a nagyobb mélység.

Régen persze inkább csak szuvenírokat gyűjtöttek a búvárok: maroknyi ember merült, ők kisebb dolgokat őrizgettek otthon emlékként a roncsokról. De ez ma már szervezett bűnözői körök biznisze, ami nagyüzemben zajlik. Ők nem maguknak hoznak fel értékes régi leleteket, hanem jó áron eladják a feketepiacon, mert egy eredeti amforára vagy egy híres hajó valamelyik jellegzetes alkatrészére mindig van fizetőképes kereslet.

Gacevic saját szemével látja, ahogy pusztulnak a roncsok. A Risan-öböl mélyén több évezredes roncs is nyugszik. Vélhetően ideiglenes horgonyzóhely volt az ókorban a viszonylag védett öböl, ahol sokszor szabadultak meg felesleges dolgoktól. Így aztán a tenger fenekén amforák, egyéb tárgyak tucatjai hevertek, ám egyre kevesebb van belőlük. Hiába számít védett lelőhelynek, még mindig hirdetnek ide búvártúrákat, és gyakran horgonyoznak szuperjachtok is errefelé.

Egy másik jellegzetes példa Gacevic szerint a Rumija jacht sorsa, ami Montenegro utolsó királyának, I. Nikolának volt a hajója. Ezt az ottomán szultán ajándékozta a királynak 1905-ben, később hadianyagokat szállítottak vele. 1915-ben süllyedt el Bar közelében, és a roncs nagyjából egy évszázadig védtelen volt. Mivel csak pár méterre van a felszíntől és senki nem törődött a roncs sorsával, rombolták a közelben megálló hajók horgonyai, és a szuvenírvadászok minden mozdíthatót magukkal vittek. A hajó harangja tisztázatlan körülmények között került például egy újvidéki magángyűjteményben.

A Zentához hasonlóan magyar vonatkozású Árpád, ami az osztrák-magyar flotta gőzhajója volt, hasonló módon nem úszta meg a búvárok illegális tevékenységét. Az 1916-ban aknára futott hajó csak megrongálódott, nem süllyedt el, de egyik hajócsavarja a mélybe süllyedt. 48 méteren nyugodott, részben a homokba beágyazódva, de három esztendeje nyoma veszett- valaki zavartalanul kiemelte és elszállította, esélyesen továbbértékesítve orgazdáknak vagy gyűjtőknek. Gacevic szerint egy ekkora hajócsavar kiemelése nem egyszerű feladat. Amikor 2014 szeptemberében észlelte az eltűnést, nyilván meg is lepődött, hogy milyen erőket kellett felvonultatni ehhez a munkához- ám senki nem látott semmit.

Szinte tipikus történet azé a 16. századi vitorlásé, ami Kabala előtt süllyedt el. Az ágyúkkal felszerelt hajóval sok értékes lelet süllyedt el, amik elvileg védelem alatt állnak. Gacevic 2014. szeptemberében jelentette be, hogy eltűnt a roncs horgonya, a minisztérium pedig átadta az ügyet a rendőrségnek. Eközben a horgony bárki által látható módon volt kiállítva egy cég bejáratánál Herceg Noviban. Csak 2017. decemberében rendelték el, hogy szolgáltassák azt vissza a jogos tulajdonosának, a montenegreói államnak.

Az érintett cég képviselője azt állította, nem tudja kitől vásárolta a horgonyt, amit éppen meg akart őrizni épségben, hogy ne ócskavastelepre kerüljön. Ám máig nem tartóztattak le senkit az ügy kapcsán, pedig a nyomozás évek óta folyik. Állításuk szerint a hatóságok megteszik a megfelelő lépéseket, de egyelőre nem tűnik túl hatékonynak a munkájuk. Nem csoda Gacevic szerint, hogy folyamatosan tűnnek el a víz alól az értékek.

Jelenleg négy törvényileg védett hely van Montenegróban, részben a fent említettek. Emelett 27 egyéb víz alatti régészeti lelőhelyet is számon tartanak. Ezek között vannak 19-20. századi roncsok is. Elvileg ami védett, ott tilos lenne bármilyen tevékenység a kutatáson kívül. Máshol nem ilyen szigorú a védelem, de onnan is tilos lenne bármit felhozni, tehát aki itt vadászik kincsre, lopást követ el.

A hatóság szerint "összetett kérdés" a víz alatti kulturális örökség védelme. Meg kellene erősíteni a szerveket, hiszen jelenleg csak 1-2 ember dolgozni ezen a területen. A kedvtelési búvárok tevékenységét is szabályozni szeretnék, erre új törvény születik, és ebben várhatóan koncesszióhoz kötik, melyik búvárbázis hol merültethet. A lelőhelyek pontos pozícióját pedig titkosan kezelik. 

A baj az, hogy búvárszemmel nézve úgy látszik, ez leginkább a tisztességes búvárok dolgát nehezíti. Aki lopni akar, az nem vált ki koncessziót, s ha kell, megtudja, melyik lelőhelyen érdemes keresgélni értékek után. 

A minisztérium állítja, 2016 óta különböző szervek működnek együtt a lelőhelyek felmérésén, és szerintük nem volt tapasztalható lopás. A legfelsőbb szintekről nézve tehát nem nagyon érzékelik a problémát. 

Az első lépés persze az lenne, hogy tudják, mi az, ami védelemre érdemes a montenegrói partszakaszon. Tehát kellene egy olyan felmérés, ami választ ad az alapvető kérdésekre. Ezért indult egy hároméves projekt 2017-ben- nem kapkodták el a helyiek a munkát. Amit most felmérnek, az is fontos, de ugyebár amit korábban elloptak a lelőhelyekről, azoknak maximum a hűlt helyét rögzíthetnék az adatokban.

Ráadásul még erre a fontos feladatra is alig biztosítottak forrásokat. A 2018-ra előirányzott 1,1 millió eurós, amit a kulturális örökség védelmére szánnak, csak 14,000 euro jut a víz alatti régészeti feladatokra. Egy búvárrégész szerint nagy kár, hogy nem jött létre önálló víz alatti régészeti szervezet már jóval korábban. Ma is gyenge a felszereltsége a szakembereknek, nincsenek megfelelő eszközök a kutatáshoz, merülésekhez. A horvátok illetve az RPM Nautical Foundation adnak nekik segítséget. De hogy ez mire lesz elegendő a jövőben, nagy kérdés- és amit elloptak, az már minden későbbi kutatás ellenére sem fognak soha visszakerülni az országba.

(A Balkan Insight nyomán)

0 Tovább

Will Smith és a nagy hal

A sztár is csobbant egyet a Nagy korallzátonynál.

Ahogy arról már többször említést tettem, a búvárkodás rég nem számít már különleges képességű vasemberek kedvtelésének. Noha Will Smith nem kevés akciófilmben szerepelt, a valóságban a 49 éves színész azért vélhetően kevésbé kemény legény. 

A leírás szerint még a nagy hal is ijesztő volt a számára, amikor az épp Ausztráliában nyaraló sztár a víz alá merészkedett. Ezek e krumplisügérek egyébként tényleg igen nagyra meg tudnak nőni, ráadásul nem túl félősek, közel mennek a búvárokhoz.

Persze van még bőven mit nézni a korallzátonyon, tehát Will Smith nyilván nem unatkozott. Egyébként is jó programokat szervezett magával, városnézéssel, utazgatással és még az épp most zajló tenisztornára is kiugrott. Számomra azért az a legszimpatikusabb, hogy a búvárkodásra is szakított egy kis időt- mivel nekem Ausztrália még fehér folt, irigylem is érte.

0 Tovább

A merülés felszabadít

Búvárkodást oktat egy lábait elvesztett veterán katona.

Chris Middleton alig múlt 17 éves, amikor belépett a brit seregbe. Három év múlva Afganisztánban egy bomba robbanása súlyosan megsebesítette. Túlélte, de két lábát elvesztette. Nehezen birkózott meg azzal, ami rá várt, hiszen ettől a naptól kezdve élete alapvetően megváltozott. 

Komoly irodalma van ma már annak, hogy a harcteret megjárt, súlyos testi és lelki sérülésekkel hazatérő veteránok milyen traumákkal küzdenek. Sokan nyúlnak az italhoz- Chris sem volt kivétel. Sokáig nem akart szembenézni vele, hogy neki is problémája volt, nem akart beszélni róla, min ment keresztül.

A búvárkodás lett számára az a gyógymód, ami sokat segített felépülésében. A tenger szerelmese lett, imádja a nyugalmat, a szabadságot, s azt, hogy lábak nélkül is lebeghet, a többi búvárral együtt kalandozhat a víz alatt. Olyannyira beleszeretett a merülésbe, hogy maga is oktató akart lenni. 

Mostanra pedig már ő segít poszttraumás stresszel küzdő embereknek, akiket megismertet a búvárkodással. A Depthterapy olyan civil szervezet, ami sebesült, problémákkal küzdő veteránok búvároktatásával foglalkozik, és itt dolgozik Chris. A videót nézve látható, milyen magabiztossággal, profizmussal oktat, s így tényleg saját maga lesz a példa a hozzá hasonlókon átment veteránok számára. 

0 Tovább

Csak egy kis cápacsípés

Még egy ártatlannak tűnő turistalátványosság sem feltétlenül veszélytelen.

A Karib-tengeren töltötte nászútját egy ifjú pár. Ilyenkor persze nem csak egymással foglalkoznak a fiatalok, hanem kicsit belekóstolnak a kalandokba is. Így aztán befizettek egy olyan helyre, ahol dajkacápákkal lehet úgy úszkálni, mint a delfináriumokban a (nem mindig) barátságos emlősökkel.

Hogy mennyire van értelme annak, hogy bezárják ezeket a ragadozókat egy helyre turistacsalogató látványosságként, az nagy-nagy kérdés. Persze, az élmény megvan, hiszen "vérszomjas" cápák körében lubickolhatnak az emberek, de valójában ez azért messze nem olyan, mint amikor valódi búvárkodás közben látjuk őket, élőhelyükön.

És ezúttal valamiért még be is kattant az egyik állat, így a velük úszkáló Sarah Illig már csak azt vette észre, hogy valami belekapott a kinyújtott karjába. Szerencsére az első ijedtség komolyabb volt, mint a sérülés, de azért nyilván nem lehetett kellemes élmény, amikor fájós kezéről lerázta a cápát, és attól tartott, a többi nem vadul-e be.

Sarah a videó alatti beszámolóban leszögezi, hogy nem provokálta az állatokat, nem rángatta az uszonyukat- ez jól látható is. Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Éppen csak egy ragadozó nem pont úgy viselkedett, ahogy azt tőle valaki elvárta. Hogy ez az állat hibája-e, az őt bezáró embereké, vagy a ragadozókkal együtt úszkálóké, mindenki eldöntheti maga.

0 Tovább

A nagypapa hajója

Egy évszázada a mélyben nyugvó roncsnál búvárkodni eleve nagy élmény, de ha még családi kötődés is van a hajóhoz, sokkal izgalmasabb a látogatás.

roncs

Alan Lees annak idején rádiósként szolgált a City of Winchester fedélzetén. A brit teherszállítót a németek süllyesztették el 1914-ben Omán közelében, és jelenleg angol búvárok felügyelik a roncsot. Steve Dover ugyanis nagyjából húsz éve jelképes egy fontos összegért vette meg a roncsot az ománi államtól, és azóta több kutatóexpedíciót szervezett oda. A Royal Geographic búvárai mellett a helyi régészek és klubtársai is merülhettek a 30 méteres mélységben nyugvó maradványoknál. Az egyik érdeklődő pedig nem más volt, mint Christopher Lees, Alan Lees unokája.

roncs

A 6608 tonnás City of Winchester teherszállító gőzös teával és egyebekkel megrakodva hajózott, amikor 1914. augusztus 6-án a német SMS Königsberg megállította, majd a tenger fenekére küldte. A hajó érdekessége az, hogy ez volt az első világháborúban elsőként odaveszett brit teherhajó. A brit tengerészek elhagyhatták a hajót, és a túlélők mesélhettek a háborús évekről az utódoknak.

roncs

Christopher Lees így aztán rengeteget faggathatta nagypapát, aki mesélt arról, milyen volt akkoriban a tengerészélet, és persze részletesen beszámolt a hajó foglyul ejtéséről is. Érzékletes beszámolói alapján Christopher úgy érezte, szinte maga is jól ismeri az odaveszett hajót. Persze az annak idején eszébe sem juthatott, hogy az olyan rég és olyan messze víz alatt nyugvó roncsot egyszer saját szemével is láthatja majd.

A bankárként dolgozó unoka hobbiként kezdett bele a búvárkodásba a kilencvenes években, de akkor még nem sejtette, milyen időutazást köszönhet majd ennek. Egy újságban olvasott Dover expedícióiról, és megkereste a rutinos búvárt a családi történetekkel. Még Alan Lees naplóját is meg tudta mutatni neki. A City of Winchester történetéhez érdekes kiegészítést jelentettek ezek a családi históriák. Christopher Lees akkoriban még nem túl rutinos búvárként inkább csak reménykedett benne, hogy egyszer lemerülhet a roncshoz.

Aztán 84 évvel a hajó elsüllyedése után megtörtént a nagy pillanat. A hosszú szervezés után összehozott expedíció egyik tagjaként maga is megnézhette a City of Winchester maradványait. Láthatta az ablakokat, ahol annak idején nagyapja és tengerésztársai nézhették a tenger hullámait, a felbukkanó kikötőket. Megnézhette, hogy nyugszik a tenger fenekén a hajó, aminek víz alá küldését nagyapja fogságba esve nézhette végig annak idején.

A merülés történetét azért idézte fel Christopher Lees, mert a roncs sorsával törődő Steve Dover különleges díjat kapott munkájáért a brit búvárok szövetségétől. Az ő elkötelezettsége is kellett ahhoz, hogy a védett roncsnál zsákmányolók helyett kutatók búvárkodjanak, feltárják a leleteket, s enélkül nem jöhetett volna létre az unoka különleges merülése sem.

roncs

0 Tovább

Google hirdetés

Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Google hirdetés

Elérhetőség

elche@freemail.hu

Hirdetés

Címkefelhő

roncs (233),cápa (150),mutazás (145),video (133),búvár (126),sztori (103),baleset (68),fotó (67),felfedezés (59),környezetvédelem (58),alapok (56),híresség (52),film (43),élmény (43),adria (43),egyiptom (37),utazás (35),szabadtüdős (34),barlang (34),retró (27),felszerelés (27),delfin (27),egzotikus (26),történelem (26),régész (26),magyar (22),bálna (21),sellő (20),munka (19),teknős (19),édesvíz (17),usa (17),tanfolyam (15),videó (15),karib (14),Cápa (12),kutatás (12),üzlet (12),bánya (12),mélytenger (11),polip (10),fóka (10),doku (9),kincs (9),manta (9),ausztrália (9),támadás (9),medence (8),szemét (7),szafari2014 (7),tengeralattjáró (7),ciprus (7),sport (7),szobor (7),rekord (6),verseny (6),rák (6),tél (6),Bali (6),málta (6),szafari18 (6),cousteau (6),humor (6),rája (5),jordánia (5),ázsia (5),tudomány (5),ausztria (5),csikóhal (5),florida (5),repülő (4),szafari2016 (4),hidegvíz (4),múzeum (4),mexikó (4),olaszország (4),tintahal (4),Egyiptom (3),víz alatti (3),orosz (3),találkozás (3),skandinávia (3),könyezetvédelem (3),karácsony (3),bali (3),görög (2),medúza (2), (2),magyarország (2),krokodil (2),európa (2),csiga (2),éjszaka (2),muréna (2),spanyolország (2),hal (2),feketetenger (1),bulgária (1),celeb (1),búvárfilm (1),repülőgép (1),korall (1),bomba (1),dubaj (1),izland (1),balti (1),könyv (1),tenger (1),írország (1),technológia (1),Búvár (1),egyesült királyság (1),görögország (1),szörny (1),uk (1),hollandia (1),thaifold (1),románia (1),horvátország (1),norvégia (1),Florida (1)

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Reblog