Big Blue Búvár Blog

Jól illusztrálja a tenger ostromának erejét egy Vörös-tengeren megfeneklett hajó története.

Azok, akik az egyiptomi Sharm el-Sheik nyaralóhelyre utaznak, akár a partról is láthatják a Louilla nevű hajó roncsát. A Gordon Reefen megakadt hajótest gyakorlatilag acélzátonnyá vált, mozdítatlanul hever az igazi korallzátony tetején. A búvárok körében jól ismert a Gordon Reef, ami a felszín alatt pompás élővilágáról ismert, míg odafenn a rozsdásodó maradvány fémjelzi.

Természetesen az egykori teherhajó története nem úgy indult, hogy sok évnyi hűséges szolgálat után egy zátony tetején köt ki. 1952-ben bocsátották vízre Svédországban, Antonina néven. A korszerűnek számító, 107 méteres hajó 14,5 fél csomós sebességre volt képes. 1965-ben adták el, onnantól keletnémet zászló alatt hajózott és át is nevezték. Új gazdái a romantikusan hangzó Zschopau nevet választották neki.

Ám milyen a hajósors, 1978-ben újból gazdát cserélt, és a Blue Mediterranean Shipping Company emberei a Louilla nevet pingálták rá. Ám több névváltozásra már nem volt módja, mert 1981. szeptember 29-én a Tiran-szorosban zátonyra futott. Aqabából tartott Szuezbe, amikor a baleset bekövetkezett, és a legénység minden erőfeszítése ellenére sem sikerült levontatni a Gordon Reefről. 

Akkor még szinte teljesen épnek tűnt a hajótest, de a látszat csalt, mozdíthatatlan és menthetetlen volt a Louilla. Talán a zátony védelme miatt nem darabolták fel a helyszínen, így szépen lassan elkezdett megkopni a festése, ahogy a tenger hullámai ostromolták.

Aztán fokozatosan megindult a korrodálás. Először a vízben levő részek rozsdásodtak, egyre nagyobb lyukak tátongtak a hajó testén, majd darabok szakadtak le. 

Hamarosan elkezdett megrogyni a hajótest, és ugyan pár része felismerhető még három évtized elteltével is a Louillának, tapasztalatlan szem már nem tudja megállapítani, hogyan festett ez a hajó fénykorában.

A Vörös-tengernek ezen a részén búvárkodók persze egészen közelről megnézhetnék a roncsot, de valljuk be, többnyire a felszín alatt nyugvó maradványok érdekelnek, ahol merülni is lehet. Ez inkább csak a mementója annak, hogyan pusztul el a tengeren egy büszke acélhajó, amiből fokozatosan lesz rozsdazátony, amíg végképp el nem tűnik a hullámok mélyén.

Az idén erre járva jött egyik barátunk ötlete, ugyan adjunk esélyt ennek a hajónak, hátha jó fotótéma lehet. Hiába van jelentős része a felszínen, a víz alatt is vannak még részei, tehát a búvárfotósok vízhatlan tokba zárták kameráikat, és a sekély vízben sétálva próbálták megörökíteni a roncsot. 

Tökölyi Csaba barátomat kértem meg, hogy küldjön át pár képet azok közül, amiket ezen a napon készített. A Louilla talán még drámaibban fest ezeken a képeken, ahol látszik, hogy fekszík a zátonyon, és bizony még a víz alatt is ott rozsdásodnak bizonyos részei. Meglepő, de a masszív lánc, hiába van a tenger mélyén három évtizede, még kiválóan látszik, miközben a hajó oldalfalai lassan teljesen eltűnnek. Nagy kérdés, hogy az erősen megdőlt felépítmény és a híd meddig marad meg így. Szerintem egy-két éven belül beleborulhat a vízbe- egyenesen a korallzátonyra.

Nem tudom, mikor fog végleg összeomlani a Louilla, nem vagyok a téma szakértője. Noha egy ideig biztosan láthatják még az erre járók, de előbb-utóbb úgyis az eltűnés lesz a sorsa. A tenger türelmesen végzi munkáját, és semmi nem sietteti: úgyis a víz az erősebb, bármennyire masszívra épít valamit az ember.

A víz alatti sorozat további fotóihoz klikk: Tökölyi Csaba (http://outlet.csabatokolyi.com/)

Második világháborúban eltűnt katonák végső nyughelyét találhatták meg egy lezuhant repülőgép roncsában.

A brit Alfred Columbine őrmester rendes kétkezi szakmunkás volt a háború előtt, de besorozták, és navigátorként szolgált Halifax bombázókon. 1942 áprilisában gépükkel Hitler egyik rettegett hadihajóját, a 42,900 tonnás Tirpitzet támadták Norvégiában, amikor légvédelmi ágyúval eltalálták a szárnyat. A pilóta a fjord vizére ereszkedett a géppel, de Columbine nem jutott ki a Halifax bombázóból, ami vele együtt süllyedt a mélybe. Szintén ott vesztette életét Arthur Evans őrmester, a fedélzeti rádiós is. Ám a repülő pontos helyzetét eddig senki nem ismerte.

A család számára súlyos csapás volt Columbine tragikus halála. Felesége, Elsie, napokkal korábban írta meg neki, hogy második gyermekükkel terhes, ám a levél felbontatlanul érkezett vissza- Columbine nem tudhatta meg az örömhírt. A gyerekek apa nélkül nőttek fel, és mindenki számára terhet jelentett az, hogy pontosan nem tudhatták, hol nyugszik szerettük. 1999-ben a testvérek elutaztak a fjord partjához, nagyjából ahhoz a ponthoz, ahol a szemtanúk szerint a Halifax eltűnt a felszín alatt, hogy leróják kegyeletüket. A szertartásra a másik áldozat, Evans családja, egyenesen Új-Zélandból utazott át.

Az évek során több kísérletet tettek a bombázó megtalálására, de senki nem járt sikerrel. Ám norvég egyetemisták csoportjának sikerült rábukkanni a roncsra. A fenéken csővezetéket fektető cég jelezte, hogy valami van egy bizonyos ponton, és ekkor léptek akcióba a diákok. Hatan érkeztek a helyszínre, egy távirányítású eszközt kamerával szereltek fel, és leküldték a mélybe- a roncs ugyanis 180 méterre van a felszíntől. 

A felvételeken egyértelműen azonosítható volt a repülőgép, amin alig látszott sérülés. Tisztában voltak vele, hogy háborús sírhelyről lehet szó, ezért nagyon ügyeltek rá, hogy kellő óvatossággal járjanak el. Körbefilmezték a gépet, láthatták, hogy a farokrész és az egyik szárny rongálódott meg, de ezen túl csak a korrózió nyomai láthatók. Azonosítót nem láttak, de a gép típusából és helyzetéből egyértelműnek számít, a RAF 35. századának bombázóját, a W7656 jelű Halifaxet találták meg.

Az ilyen jellegű, sírhelynek számító roncsok vizsgálatához külön engedély szükséges, és most arról kell döntést hozni, kiemeljék-e a gépet, vagy csak az abban nyugvó embereket. Bár költséges lenne, akár a teljes gép felszínre hozása megoldható feladatnak számít manapság. A britek hozzájárulása is szükséges lenne, mielőtt bármi további történik. Columbine gyermekei még élnek, és ma 72 éves fia támogatná, hogy katonai tiszteletadással helyezzék őket végső nyugalomra olyan helyen, ahol a családtagok is meglátogathatják sírjukat. Lánya szerint az igazi sírhely ott van a fjord mélyén- a döntést később hozzák meg. Amennyiben a két repülős maradványai még a gépben vannak, mindenképpen búvároknak kellene a felszínre őket hozni abból a nagy mélységből.

A Tirpitz ezt a brit támadást pedig megúszta ugyan, de két év múlva a szövetségesek Lancester gépei elsüllyesztették a norvégiai Tromsö közelében. A csatahajó süllyedése is tragikus következményekkel járt, közel ezer tengerész veszett oda a hideg Északi-tengerben. Számtalan ilyen szomorú történetet mementója nyugszik még a tengerek mélyén, amelyek figyelmeztetnek arra, mivel jár a háború.

Kinek kellenek a drága trükkfelvételek, ha igazi súlytalanságban lebegve forgathat akciójeleneteket? Nem kell drága kamerákra, utómunkára költeni, elég, ha sokáig bírják a színészek egy levegővel a víz alatt...

Egy szabadtüdős búvárokból álló csapat igazán látványos filmet forgatott egy roncsnál. Hogy miért is csap össze a két búvár, nem tudjuk, de nem is fontos igazán. A rövidfilm maga az érdekes, amiben nem csak az emberek kapnak főszerepet, hanem a helyszínként szolgáló roncs, illetve az azt körülvevő élővilág, többek között egy csapatnyi cápával.

Szerintem nem kell túlmagyarázzam, mekkora kihívást jelent az, hogy légzőkészülék nélkül dolgozó búvárok ilyen projektbe vágjanak. Le a kalappal a teljesítményük előtt- minden snittet gondosan meg kellett tervezni, ha nem akartak egy-egy hiányzó jelenet miatt tucatnyi alkalommal visszamenni a roncshoz. 

A Water Born projekt keretén belül a szabadtüdős csapat azt a célt tűzte ki, hogy kicsit újféle szemszögből mutatja be a felszín alatti világot. Azzal szeretnének kitűnni a szokásos búvárfilmek seregéből, hogy más atmoszférát teremtenek, olyat, ami lenyűgöz és inspirál. A webes sorozatnak az első epizódja ez a Mátrixot idéző "akciófilm", ami valóban egészen más, mint egy hétköznapi roncsmerülés- és így is nagyon érdekes. 

Az első világháború során az angolok legyőzték a németeket a tengeren, ám a skóciai Scapa Flow mélyére a foglyul ejtett német hajókat a saját legénységük küldte. Ezt az epizódot szeretném felidézni a British Pathé néhány remek archív felvételének segítségével.

Az Orkney-szigetek között levő Scapa Flow jól védett, természetes kikötőhelynek számító nagy tengeröböl, ezért a Királyi Haditengerészet (Royal Navy) életében fontos szerepet kapott. Ám ahogy említettem, jelen pillanatban leginkább nem az itt nyugvó angol hajók roncsairól ismert, hanem az első világháború egyik különös eseményének vált örök mementójává.

1918 végén elhallgattak a fegyverek Európában. A központi hatalmak veresége egyértelművé vált, és a hadakozást megszakító fegyverszünet ideje alatt szakadatlanul folytak a tárgyalások. A nagy háborút földön, levegőben és vízen is vívták az ellenséges országok, és ki-ki saját taktikai elgondolásainak megfelelően fejlesztette a fegyvernemeket. A németek célja a háború előtt az volt, hogy a Royal Navy erejéhez mérhető flottát építsen, és valóban erős hajóhaddal rendelkezett a háború évei alatt. Mégis, a nyílt tengeri flotta (Hochseeflotte) igazán nem tudott nagy sikereket aratni, így 1918 végén már tétlenségre volt kárhoztatva. Az angolok gyakorlatilag "túszul ejtették" az egész hajóhadat, és arra kötelezték a németeket, hogy csökkentett legénységgel hajózzák át a hatástalanított fegyverzetű flottát Scapa Flow öblébe. Itt várakoztak a németek Ludwig von Reuter ellentengernagy parancsnoksága alatt hónapokon át.

Nem akármilyen erőt képviselt volna teljesen felszerelve ez a csoport: 11 csatacirkáló, 5 csatahajó, 8 cirkáló és 50 romboló tartozott hozzá! Összesen 74 hajó, formálisan egy német tiszt parancsnoksága alatt, de a britek fogságában, gyakorlatilag elzárva a kommunikációs lehetőségektől. Von Reuter egy régebbi újságból értesült arról, hogy néhány nap múlva lejár a fegyverszünet, ám arról állítása szerint nem volt tudomása, hogy azt az utolsó pillanatban meghosszabbították. A parancsnok dilemmája az volt, hogy ha a fegyverszünet lejár, akkor az angolok nyilván egyből megszállják a hajókat, ám ő nem akarta így veszni hagyni a német flottát. Végül sorsdöntő elhatározásra jutott.

1919. június 21-én reggel a brit hajóhad elhagyta Scapa Flow-t, csak két romboló maradt hátra őrszolgálatban. Délelőtt 10 órakor Von Reuter megjelent díszegyenruhában az Emden cirkáló fedélzetén, és a hajóról leadták a jelzést: minden német hajót el kellett süllyesszen a legénysége. A nemzetközi zászlójeleket használva ment körbe az értesítés, hajóról hajóra, amíg vissza nem ért az Emdenig a nyugtázás. A hatalmas hajók pedig egymás után kezdtek süllyedni, ezzel a Scapa Flow a világtörténelemben a legnagyobb flottasüllyesztés helyszíne lett. A britek, amikor észrevették mi történik, azonnal leadták a riasztást, pár hajó fedélzetére fel is szálltak és néhány német tengerészt le is lőttek, aki ellenszegült nekik. Ők lettek hivatalosan az első világháború utolsó áldozatai.

Néhány hajót sikerült még a teljes süllyedés előtt kivontatni a partig, de a többség (összesen 52 hajó) hullámsírba került. A német tengerészeket kimentették ugyan az angolok, de nem bántak velük kesztyűs kézzel. Természetesen elsősorban Von Reuterre irányult a haragjuk, akit később kétszer is bíróság elé próbáltak állítani, de nem mentek vele sokra, mert a hajóhad jog szerint a németeké volt, így azt tehettek vele, amit akartak. A német közvélemény a háború utolsó hőstetteként emlékezett meg a süllyesztésről, ami után roncsokkal telt meg Scapa Flow.

Eleinte a hajókat nem bolygatták. A háború után bőven volt ócskavas, nem tűnt hát jó üzletnek a kiemelés, ráadásul úgy gondolták, a normális hajóforgalmat nem fogja akadályozni a sok roncs. Utóbbiban tévedtek, és amikor újból értékes lett a fémhulladék, a húszas évektől megindult a roncsmentés. A búvárok az első időkben minden mozdíthatót kihoztak a vízből, legyenek azok akár csak a mélyben nyugvó hangszerek- talán valamelyik unatkozó német tengerész használta ezeket annak idején.

Számtalan újítás és ügyes ötlet bevetésével sikerült kiemelni még az olyan hatalmas hajókat is, mint a 26,000 tonnás Hindenburg csatahajó. Ha belegondolunk abba, hogy Skócia északi részén milyen az uralkodó időjárás, hány fokos jellemzően a víz és milyen szinten állt annak idején a búvártechnika, csak elismeréssel adózhatunk a teljesítmény előtt. Komoly trükköket dobtak be, a süllyedés közben felfordult hajók fenekére például lyukat vágtak, oda csövet hegesztettek, így aztán a belül daraboló munkások tulajdonképpen szárazon ereszkedtek a hajótestbe. Na nem mintha így könnyű lett volna kiemelni a több ezer tonna vízkiszorítású hajókat.

A roncsmentést csak a harmincas években fejeztek be, jó egy évtizednyi megfeszített munkával. Az utolsó hajó kiemeléséről készült felvételen is látszik jól hogy a hajót megfordulva kell a partra vontatni.

Napjainkra mindazonáltal összesen hét nagyobb hajó roncsa maradt meg az öbölben, három közel 26,000 tonnás csatahajóé (König, Kronprinz Wilhelm és Markgraf) illetve négy cirkálóé (Brummer, Dresden, Köln és Karlsruhe). Remek három dimenziós képeket lehet találni a roncsokról a Scapa Flow Wrecks honlapján, ahol a nem merülők is bátran nézelődhetnek.

Manapság jó üzletnek számít a búvárok merültetése Scapa Flow térségében, így sokan megfordulnak erre. Jelentős részben a nagy német flotta utolsó hírmondói vonzzák az embereket, de a valóság az, hogy 30-40 méteres mélységben nyugvó csatahajók nem feltétlenül izgalmasak mindenki számára: a felépítmény nagy tömege miatt az összes átfordult süllyedés közben, tehát gyakorlatilag csak egy irdatlan nagy hajófenéknél zajlik jellemzően a merülés. A cirkálók az oldalukon nyugszanak, jobban látszik a felépítmény, de ezeknél sem számít egyszerűnek a búvárkodás. Az UB-116 tengeralattjáró roncsa nehezen felismerhető már manapság. A sekélyebben levő roncsok közül viszonylag népszerű és könnyebben merülhető az F 2 nevű, 1946-ban elsüllyedt német hadihajó és az 1915-ben aknára futott HMS Roedean maradványa.

A merülést Scapa Flow-nál meghatározza a változékony, alapvetően hűvös időjárás. A felszínen bármikor feltámadhat a szél, a víz pedig nyáron sem melegebb 15 foknál. Ezek a körülmények egyértelművé teszik, hogy komfortosan merülni kizárólag szárazruhában lehet errefelé. A látótávolság a nagy német roncsok körül 10-15 méteres lehet, de a május végi és szeptemberi planktonrajzás idején lényegesen rosszabbra kell számítani. Állítólag az év első hónapjaiban a leginkább tiszta a víz, de a téli Skócia még kellemetlenebb időjárása miatt ezt csak nagyon kevesen tapasztalták meg. Noha az időjárás meg tudja hiúsítani a napi merülési terveket, Scapa Flow fekvése miatt mindig akad egy alternatív merülési lehetőség valamelyik oldalon. Az viszont szinte minden helyre igaz, hogy a roncsokat benépesítette az élővilág, így ha a hajó nem túl érdekes, vagy esetleg nem is felismerhető, az állatok miatt izgalmassá válik a merülés.

A német roncsok nagyok, néhol nagy nyílásokat láthat a búvár, de a beúszás kizárólag tapasztalt, megfelelően felszerelt búvár számára lehet realitás, mert az eleve közepes látás a felkavarodó üledék miatt még rosszabb is lehet és a hatalmas hajótestekben könnyű eltévedni. Több ember életét követelte már az, hogy nem vették figyelembe ezeket a dolgokat. A nyugvóhelyeken a tenger 35-45 méter mély is lehet, tehát a merülések során gyakran csúszik dekóba a búvár. A víz hideg, a merülés fárasztó- tanácsos még a szokásosnál is konzervatívabb lenni, a második merüléseknél pedig a sekély, de még mindig érdekes roncsokat felkeresni. A látótávolság és a nagy mélység miatt a német roncsokat nehéz fotózni, a legjobb esélyeket a nyugati záróhajók kínálják a fotózásra. Összességében Scapa Flow nem a tapasztalatlan búvárok terepe, és azok sem fogják szeretni, akiket nem vonz a hideg vizes merülés. A tapasztalt roncsbúvárok viszont Európa egyik egyedülálló helyén merülhetnek, történelmi jelentőségű hajók maradványainál.

Amikor víz alatti roncsokat emleget egy cikk, akkor szinte mindig rákattintok a címre, hiszen ezek közül jó párnak van valami kapcsolata a búvárkodással. Aztán időnként furcsa dolgokra bukkanok...

A Bermuda-háromszög igazán misztikus helynek számít, és a life.hu-n a napokban megjelent egy írás arról, mi lehet a hajók és repülőgépek eltűnésének hátterében. A téma izgalmas, viszont a képekről első pillanatra láttam, valami nem stimmel velük. Kis keresés után kiderült, a teljes kép- és videoanyag a világ másik felén készült: Ausztráliában, a Moreton sziget mellett található a Tangalooma Wrecks nevű pont, ahol egymás mögött sorakozik a sekély vízben megfeneklett tucatnyi roncs.

A szomorú helyzet az, hogy ebben az esetben semmiféle rejtélyről nincs szó. A szigeten megforduló kisebb hajók, vitorlások számára szerettek volna biztonságosabb kikötési lehetőséget kialakítani egy furcsa módszerrel: a hajókat tudatosan süllyesztették el oda, hogy hullámtörőként szolgáljanak. Ma pedig már a búvárok is szívesen merülnek az élővilág által benépesített roncsokon. Szóval aki ezt a helyszínt keresi az Atlanti-óceán északi részén, csalódni fog, máshova kell megváltani a repülőjegyet.

A Bermuda-háromszög viszont természetesn ettől függetlenül izgalmas helyszín, tele rejtélyes sztorikkal, legendákkal, baljóslatú eltűnésekkel. A helyzet viszont az, hogy ha csak a tényeket nézzük, akkor ez a háromszög manapság nem tartozik a legveszélyesebb hajózási útvonalak közé, és meglehet, a régi történeteknél sem azt kéne vizsgálni, milyen szörnyűség van a Bermuda-háromszögben, hanem inkább azt, mennyi igaz a legendákból.

A tengerre szállók ugyanis elég gyakran babonás emberek, régen pedig még inkább jellemző volt ez. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen lélekvesztőikön nagyon kiszolgáltatottak voltak a víz haragjának. Könnyen születtek hát a legendák, amik hallomásból ismert hajótörések alapján költöttek, az ismeretlen óceántól reggetők azonnal készpénznek vettek.

Ma már annyiban változott a világ, hogy sok korábban isteni sorscsapásként kezelt dolognak ismerjük a magyarázatát- de a természet váratlanul lecsapó erői ugyanúgy tudnak tragédiát okozni. No meg persze az emberi tévedések. Az előbbire jó példa az, hogy vannak olyan pontok az óceánban, ahol tényleg egészen váratlanul tudnak nagyon komoly viharok kialakulni. Az utóbbiak közé sorolható az, amikor valaki nem megfelelő hajóval vagy képzettséggel indul el kiszámíthatatlan áramlásiról ismert helyekre. A navigációs bakik is sok hajó vesztét okozták és okozzák: a Costa Concordia kapitánya is azt hitte, nem gond, ha kicsit közelebb megy Giglio szigetéhez. Tévedett... És persze voltak olyan nagy tengeri csaták, hadműveletek, amelyek után számos került a tenger fenekére.

Szóval akadnak valóban olyan helyek, amiket roncstemetőnek nevezhetünk. A skóciai Scapa Flow például arról híres, hogy az első világháború után a foglyul ejtett vesztes német flotta parancsnoka maga adott ki utasítást az összes hajó elsüllyesztéséről- amit nem emeltek ki, ma is ott nyugszik. A Vörös-tenget egyiptomi részén, a Szuezi-csatorna kijárata után van nem sokkal egy alattomos zátony, az Abu Nuhas. Pontosan a hajózási útvonalon van az alig észrevehető zátony, aminek számos hajó rohant neki az évtizedek alatt. Ezek közül négy is fennakadt a zátony sekély részén, és manapság rengeteg búvár merül ezeken a roncsokon.

Aztán ott van Florida, ahol nagyon sok hajó fordult meg az évezredek alatt. Amikor az amerikai kontinens kincseit Európába akarták vinni a hódítók, ezt kizárólag tengeren tehetették meg, és a jellemző hajóút itt vezetett. Ám sok sekély, nehezen hajózható csatorna és kisebb-nagyobb zátonyok nehezítették a navigációt, ráadásul a viharos évszak borzalmas erejű hurrikánjai is szép számú hajót küldtek a tenger fenekére. Nem csoda, hogy annyi roncsot találtak már floridai vizekben- és még jópár kinccsel rakott hajó nyugodhat itt-ott. 

A Bermuda-háromszögön túl tehát még bőven lehetne olyan pontokat emlegetni, amik igazi roncstemetők. Némelyik valóban rejtélyes, mások története viszont nagyon is jól dokumentált. Búvárszemmel mindegyik lehet izgalmas, mert szinte az összes roncsnak van valami sztorija, ami többletet ad a merüléshez: nem csak korhadó fákról vagy rozsdálló vasakról szól a víz alatt töltött idő, hanem a tengerről és emberi sorsokról.

Egy ókori roncsban talált tárgyak árulkodnak az egykori tengerészek életéről, mindennapjairól.

A búvárrégészek munkája nem annyi, hogy megtalálnak egy maradványt, aztán a felszínre hoznak, amit lehet- így maximum a lelőhelyeket fosztogatók "dolgoznak", akiket a szuvenírgyűjtés vagy az illegális értékesítés motivál. A szakemberek a lelőhelyek dokumentálásával rengeteg dolgot meg tudnak állapítani, hiszen egy roncs olyan, mint egy időkapszula.

Pláne, ha a hajó elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy senki ne bolygathassa. Szicília közelében 130 méteres mélységben nyugvó hajót fedeztek fel, amit két évezrede nem láthatott emberi szem. Távirányítású eszközökkel mérték fel a helyszínt, majd különleges felszerelésű búvárok is merültek a helyszínen, és a tárgyak között olyan terrakotta edényre is bukkantak, amit füstölő égetésére használtak. A hullámmotívumokkal díszített tárgyat a hajó részben épen maradt orrában találták, és minden bizonnyal szertartásokhoz használták fel.

A korabeli feljegyzések szerint a babonás tengerészek többféle szertartást végeztek, például kihajózáskor, a kikötőbe érés után, vagy ha elhaladtak valamiért nagy jelentőségűnek tartott pontok közelében. Ennek a bizonyítékát találták most meg a nagy mélységben dolgozó búvárok. Ám emellett természetesen a rakomány is előkerült, amforák hevertek a tenger fenekén, de abból már több ezret találtak a Földközi-tengerben nyugvó roncsokban, míg ilyen füstölőtartóból csak elvétve került eddig elő. A többi szertartás, például az állatáldozatok a hajó megszentelt pontjain zajlottak, de ezeknek a nyomait nem nagyon lehetne megtalálni egy roncs maradványaiban.

Mindenesetre az, hogy ez a hajó a tenger fenekén kötött ki, azt jelzi, ezúttal nem volt sikeres a tengerészek rituális szertartása, az istenek valamiért nem voltak kegyesek velük. Hogy pontosan mi történt velük, azt soha nem deríthetik ki a régészek, ám így is sokat megtudhatnak az ókori tengerészek kihívásokkal teli sorsáról.

Floridában két F-101 Voodoo típusú harci repülőgépet süllyesztettek el mesterséges zátonynak idén nyáron.

A McDonnell által gyártott kísérő vadászgépet 1957-ben állították szolgálatba, de nem sokáig számított elsővonalbeli típusnak az elért sebességi rekordok ellenére. Ám a taktikai felderítőgépként RF-101 jelet kapott változat jóval tovább volt hadrendbe állítva, a kubai rakétaválság és a vietnami háború idején is sok bevetést teljesítettek velük.

A Voodoo aránylag nagyméretű vadászgépnek számított, több mint 20 méter hosszú és 12 méter fesztávolságú a sárkánya. Éppen ezért a mesterséges zátonyként víz alá küldött két gép is elég nagy ahhoz, hogy több búvár is nyugodtan elnézelődjön a roncsoknál egymást nem zavarva. Nyilván pont ezért nem csak egyet küldtek a tenger fenekére idén júniusban Panama City közelében.

Mivel a mélység csak 23 méter a roncsoknál, gyakorlatilag bárki merülhet rajtuk. Az már egy másik kérdés, hogy csak az egyik áll abban a pozícióban, ahogy tervezték, a másik a süllyedés közben megfordult, és fejjel lefelé érkezett a homokba. Ám az élővilágot nem zavarja ez az apróság, villámgyorsan megjelentek a Voodoo-k közelében a kisebb-nagyobb halak.

A Seattle nevű német hajó roncsa norvég vizekben nyugszik- sorsát az pecsételte meg, hogy a két ellenséges fél egyaránt lőni kezdte.

Természetesen a történet a második világháború idejére nyúlik vissza. A 145 méter hosszú, tehát elég tekintélyes méretű M/S Seattle rakterébe már a háborús készülődés jegyében kerültek az áruk, de szállított 30000 rekesz narancsot is.

1940-ben járunk, Európában már kitört a háború, az amerikai kontinensen levő hajó semleges kikötőbe tartott- mire odaért a Holland Antillákra, addira már szó sem volt semlegességről. Lehmann kapitány sikeresen elmenekült Curacao kikötőjéből, és úgy döntött, megpróbál visszatérni Németországba, de egy északi útvonalat választott, mert el akarta kerülni az ellenséges hajókat. Norvégiába a lehető legrosszabb időpontban érkezett, április elején, pont akkor, amikor a németek megindították a skandináv ország elleni hadműveleteket.

A norvégok fel akarták tartóztatni Kristiansandnál a Seattle-t, Lehmann pedig a hajnali ködben megpróbálta elhagyni a kikötőt. Ekkor váratlanul néhány hadihajót vettek észre. Próbálták jelezni, hogy a Seattle német hajó, de nem kaptak választ. Azt gyanítva, hogy a britek jönnek, a part felé indultak, hogy elkerüljék a fogságba esést.

A norvégok viszont látták, hogy német flotta közeleg, és úgy vélték, a Seattle ennek az ellátását szállítja, tehát a parti erődből lőni kezdték a teherhajót. A norvégok támadására válaszul a németek is ágyúzni kezdtek a part irányába, és így a Seattle két tűz közé került. Nem volt esély a menekülésre: a bombák hamar lángra gyújtották a szállított faanyagot, és a legénység a sorsára hagyta a hajót.

Pár nap után süllyedt el a sodródó hajó. A fjord meredek sziklafalán a darabokra szakadt maradványokat kívül és belül egyaránt merülik manapság a búvárok. A sekélyebb részhez még nem szükséges különleges felszerelés, de mélyebbre már csak többféle gázkeveréket magukkal vivő technikai búvárok juthatnak el. Bár sokak számára meglepő, a hideg északi vizekben egyáltalán nem rossz a látótávolság, inkább az a feltűnő, hogy itt minden zöld, nem pedig kék. 70 méteren pedig már szinte teljes sötétség uralkodik.

Maga a roncs érdekes, a történettel kiegészítve pedig kifejezetten kerek élményt adhat az itteni búvárkodás. A Seattle egyike azoknak a hajóknak, amik azért kerültek a tenger fenekére, mert rossz időben voltak rossz helyen- katonai jelentősége messze nem indokolta volna, hogy mind a két fél tüzet nyisson a balsorsú teherhajóra.

Tobago szigete közelében fedeztek fel egy holland hajót, ami egy fontos csata során került a tenger mélyére.

Valljuk be, a Karib-tenger szigeteinek történelméről vajmi keveset tudunk. Információink egy jelentős része kétes hitelességű kalózos filmekből vagy számítógépes játékokból származik. Ám ezekből is jórészt csak annyit szűrtünk le, hogy a spanyolok megjelenése után a többi nemzet képviselői is részt akartak maguknak az Újvilág javaiból, és gyakran összecsaptak. Sokszor cseréltek gazdát a szigetek, amelyek mai kultúrájában is tetten érhető, éppen melyik európai ország birtokolta őket a leghosszabb időn át.

A helyiek számára pedig az olyan ütközetek is fontos pillanatnak számítanak a történelmükben, amikről mi egyáltalán nem hallottunk. Tobago a 17. század második felében néhány éven át holland kézben volt, de a korábban itt megtelepedő franciák nagyon szerették volna újból megkaparintani a szigetet, így hajóhadat küldtek a meghódítására. Noha a világtörténelem sok más tengeri csatája mellett kevés szó esik róla, akkoriban ez komoly összecsapás volt, jópár hajó veszett oda az ütközetben.

A most megtalált hajó, a Huis de Kreuningen is ekkor süllyedt el: egészen pontosan 1677. március 3-án. Mindenképpen jelentős felfedezésnek számít, ezért gondos feltárás következik majd. A munkát az University of Connecticut professzora, Kroum Batchvarov vezette, aki a 17. századi hajóépítés területén komoly szaktekintélynek számít. Szükség is van a hozzáértésre, hiszen több évszázad távlatából már nem számíthatnak egyben maradt fa hajótestre, a kisebb alkatrészekből, az előkerült tárgyakból kell arra következtetni, mire bukkantak.

A régi hajóépítők tervrajzai már nincsenek meg, így aztán a tenger mélyén felfedezett roncsok maguk azok, amikből tanulni lehet a korszak hajóiról. Azt lehet tudni, hogy a mai szemmel meglepően kicsi hajókon igencsak nagy számú legénység szolgált. A Huis de Kreuningen a holland flotta nagynak számító hajója volt. Valamivel rövidebb volt 40 méternél, ám 129 embert szállított a fedélzetén. A franciák legnagyobb hajója, a Glorieux több ágyúval rendelkezett és kétszer annyi tengerész szolgált rajta, ám a holland kapitány bátran harcolt a végsőkig, és végül maga pusztította el hajóját, hogy az ne kerüljön az ellenség kezére. Hamarosan a franciák zászlóshajója is követte a hullámsírba. Noha a hollandok komoly veszteségeket szenvedtek, mégis sikeresen verték vissza a franciák partraszállási kísérletét.

A hollandok sikere viszont nem volt hosszú életű, a franciák pár hónap múlva megerősített flottával tértek vissza. A későbbiekben még többször gazdát cserélt a sziget, sőt, az egész Karib-térség egyik legviharosabb sorsú helye Tobago: az európaiak 1498-as megjelenése után több, mint 30 alkalommal cserélt gazdát! A hollandok és a franciák mellett a spanyolok is birtokolták, majd a leghosszabb időn át brit fennhatóság alatt állt, egészen az 1962-es függetlenségig, amikor létrejött a Trinidad és Tobago Köztársaság.

A zűrzavaros történelem ismeretében nem meglepő, hogy a búvárrégészek számára roppant vonzó helyszín a Karib-tenger, ahol ráadásul még a víz is kellemesen meleg. A helyi kormányzatok pedig szívesen dolgoznak együtt a külföldi szakértőkkel, így mindenki számára előnyös projekteket hozhatnak tető alá. A régészek fontos felfedezéseket tehetnek, míg a szigetek saját történelmük fontos mozzanatairól tudhatnak meg többet, és a kulturális örökségük védelméről, bemutatásáról is gondoskodhatnak, nem kincsvadászok marakodnak a leleteken. A mostani feltárásból származó tárgyakat is Tobagón állítják majd ki, és bőven lesz miből válogatni, mert a 17. századi holland eszközök mellett például több ágyú is előkerült.

Minden bizonnyal nem ez az utolsó felfedezett hajómaradvány a Karib-tengeren, és hála ezeknek, nem csak a szigeteken élők, hanem mi is tanulhatunk egy kicsit ennek a térségnek a zűrzavaros történelméről.

Meglepő, de még a Vörös-tenger egyiptomi szakaszán is akadnak könnyen elérhető, mégis alig ismert roncsok. Egyszerűen vannak tipikus útvonalak tipikus merülőhelyekkel, és amik ezekbe nem férnek bele, mintha nem is léteznének.

Jó példa erre az SS Turkia nevű hajó maradványa. A hajót 1910-ben bocsátották vízre Angliában, és Livorno néven állították szolgálatba. A 91 méter hosszú teherszállító többek között az Adrián is gyakori vendég volt, Trieszt kikötőjében megfordult, így aztán mondhatjuk, a magyar búvárokat ebből a szempontból is érdekelhetné, hiszen gyakran járt a "szomszédban". Később aztán gazdát cserélt, görögök birtokába került, ekkor kapta a Turkia nevet.

1941 májusában New Yorkból indult el utolsó útjára, Pireusz felé. Ám a kormányzat által megrendelt robbanóanyagok, gumiabroncsok, járművek és fegyverek soha nem értek el Görögországba. Felmerülhet a kérdés, mit keresett a Vörös-tengeren a hajó, hiszen a legrövidebb út a Földközi-tengeren át vezetett volna- nos, a háború már javában dúlt Európában, és a Gibraltári-szoros lezárása miatt Afrika megkerülésével a Szuezi-csatornán át kellett volna eljutnia úti céljáig.

Az elsüllyedéséhez viszont a háborúnak nem volt köze: a beszámolók szerint május közepén tűz ütött ki a raktérben, és a legénység a sorsára hagyta a Turkiát. A szállított robbanószerek pedig a tenger fenekére juttatták a hajót, ami sekély vízben, gyakorlatilag egyben maradva nyugodott háborítatlanul évtizedekig.

Egy angol búvár, Peter Collings volt az, aki ráakadt a roncsra 2006-ban. Ő azt tűzte ki célként, hogy az egyiptomi vizekben nyugvó, de még meg nem talált hajók maradványaiból mind többet felkutasson, és amikor olvasott a Turkia sorsáról, egyből nekilátott az informálódásnak. A Szuezi-öböl északi részére még véletlenül sem kalandoznak el a búvárhajók, így igényelt némi szervezést az expedíció. A helyben dolgozó halászok, akik általában számon tartják, hol akad el a mélyben a hálójuk, tippet tudtak adni, merre érdemes keresni, és a búvárok sikerrel is jártak.

A hajó merülése egyszerű, mert a legmélyebb pontja is csak 24 méteres mélységben van, de már 10 méteren elérhető a felső része. Hatalmas halrajok élnek körülötte, sok lágykorall nő rajta, a raktérben máig ott vannak a szállított dolgok, be lehet úszni a nagy terekbe, és az áramlás sem jellemző- szóval szinte minden együtt van ahhoz, hogy népszerű merülőhely legyen. Bár a látótávolság a Szuezi-öbölben gyengébb, mint délebbre, azért még ez is elfogadható lenne.

A probléma az, hogy ez a pont már tényleg kiesik a szafarihajók útvonalából. Ráadásul igen forgalmas hajózási útvonal van a közelben, nem sokan vállalják azokat a nehézségeket és a hosszú hajóutat, ami az eléréséhez szükséges. Így aztán valószínűleg a jövőben is csak az Egyiptomban merülő búvárok töredéke nézheti meg saját szemével a Turkia maradványait. A többieknek maradnak a képek és a videók...