Big Blue Búvár Blog

Igazi roncsvadászat részesei lehetnek azok, akik hajlandóak húszezer dollárt szánni egy kis víz alatti kutatásra.

Több nemzetközi csoport foglalkozik a tenger felszíne alatt nyugvó hajómaradványok keresésével. Van, akit anyagi érdekek motiválnak és kincsre vágynak, és olyan is van, akinek szenvedélye ez, minden felfedezésről értesítik a helyi hatóságokat, és beérik a dicsőséggel.

Ian Koblick is ilyen ember. Számtalan tengermélyi expedíciót szervezett már, és övé az Egyesült Államok egyetlen víz alatti hotelje, a Jules' Undersea Lodge, ami a floridai Key Largóban található. Több roncsfelfedezése közül kiemelhető a Málta közelében megtalált brit tengeralattjáró, az 1942-ben elsüllyedt HMS Olympus, és több tucat más hajóra is rábukkant már. A négy évtizede ezzel foglalkozó Koblick nemrég Európában tíznél is több ókori hajó maradványára bukkant rá nagy mélységben.

Ezt a munkát egy barátjával alapított szervezet, az Aurora Trust Foundation keretein belül végzik már egy ideje. Most ez az alapítvány két partnerrel kiegészülve (SubSea Explorers illetve U-Boat Worx) egészen egyedi lehetőséget kínál az érdeklődőknek: egy csúcstechnikájú minitengeralattjáró legénységének tagjai lehetnek, ami Szicília közelében végez majd merüléseket. Több száz méterre ereszkedve keresik fel az izgalmas ókori lelőhelyeket, megfigyeléseket végeznek és tárgyakat is felszínre hoznak. Mindezt teljesen legálisan, a hatóságok jóváhagyásával, a merüléseket víz alatti régész irányítja majd, tehát a szakmai rész is rendben van.

A különleges kialakítású, nagy kilátást biztosító tengeralattjáróban ülve a roncsturisták olyan hajók maradványait nézhetik meg, amit emberi szem ilyen közelről évezredek óta nem látott. Nem akármilyen élmény lehet, de klausztrofóbiásoknak és ijedősöknek nem ajánlott ez a fajta merülés.

Már csak a pénzt kell összekaparni az idén nyáron egy hetes turnusokban lebonyolított programon való részvételre. Ha valaki beéri egy szerényebb hotellel, akkor teljes ellátással alig húszezer dollárba kerül a kaland, de ki lehet bérelni a kutatók hajóját is- ezért talán kevesebben fognak kapkodni, mert 145 ezer dollárba kerül. Remélhetően nem csak a SubSea Explorers céget gazdagítja ez a summa, jut majd belőle további kutatásra is, és akkor egy olyan kivételes helyzet áll elő, hogy mindenki nyer vele: a helyi régészek ismeretei gazdagodnak, a roncskutatók további programokat tudnak finanszírozni, és élete élménye lesz a pénzt áldozó amatőr roncskereső jutalma.

A Földközi-tenger mélyén számos roncsot megtaláltak már, de még több van, ami felfedezésre vár. És még az sem feltétlenül elég, ha valaki rábukkan pár amforára a víz alatt- a módszeres, alapos feltárásra gyakran hosszú ideig nem kerül sor, mert nincs rá se pénz, se erőforrás.

Ez azért jelent problémát, mert előbb-utóbb híre megy különlegesebb lelőhelynek, és a tenger mélyén nehéz kerítést emelni. Bár láttam már ráccsal elzárt amforamezőt is, ezt a megoldást kevesen szeretik. Ha az amforák és más tárgyak nincsenek túl mélyen, meg fognak jelenni az amatőr búvárok szétnézni, szerencsés esetében semmihez nem érnek hozzá, csak kíváncsiskodnak.

De előfordulhat, hogy óvatlanul kárt tesznek valamiben, vagy nagyon is tudatosan cselekednek és elemelnek ezt-azt. Lehet, azt hiszik, amit magukkal visznek, az csak egy "jelentéktelen apróság", ám a régészek számára minden kis tárgy fontos lehet. Az érmék mesélnek az elsüllyedés koráról, a hajó származási helyéről, a kis használati tárgyak a korabeli tengerészek életéről árulnak el titkokat, míg a hajóból származó alkatrészekből lehet következtetni annak típusára, építési módjára.

Szóval nincs felesleges vagy nélkülözhető lelet egy víz alatt nyugvó roncs esetén. És ezért lenne jó, ha a feltárásokat még azelőtt be tudnák fejezni, hogy megjelennének a szuvenírvadászok. Cipruson már évtizedekkel előtt rábukkantak egy maradványra, amit csak felületesen néztek meg a szakemberek, miután 1992-ben bejelentést kaptak róla. 2004-ben egy magáncég kutakodott itt német partnerek bevonásával.

Feltételezhetően ottomán időszakból származó hajó roncsai ezek, és ebből a korból más maradványokat nem ismernek Ciprus közelében, tehát a felfedezés fontosnak számít. Alig 28 méter mélyen van Paralimni előtt a hajó, sok búvár megfordulhatott itt, és a visszatérő régészek ennek egyértelmű jeleit is látták. Nem lehetett tehát késlekedni a feltárással, ezért az év elején két héten át dolgoztak a búvárrégészek.

A munka eredményes volt, még bőven találtak érdekes tárgyakat a maradványokban, és alaposabban meg tudták nézni a hajótestből maradt részeket. Lövedékek, kerámiatárgyak, üvegek kerültek elő, és még egy kis ágyút is a felszínre hoztak. A homok által betemetett faanyag nem korhad, így az árkokat újból betemették a kutatások első szakasza után.

A Nissia Shipwreck Project keretén belül még folyatják a feltárást, egyrészt a hajótest darabjainak kiemelését is tervezik, másrészt meg szeretnék oldani azt is, hogy ami a víz alatt maradt, azt se tudják bolygatni a búvárok. A lehetőséget viszont meg kellene teremteni a történelem iránt érdkelődő búvárok számára, hogy szétnézhessenek a maradványoknál, mert nem csak a modern, acéltestű hajóknak van vonzereje. Sőt, a búvárok jelentős része megérti, miért van jelentősége annak, hogy szakemberek vizsgálhassák meg a leleteket, így amikor a régészek megtaláltak pár búvárt, akik korábban sokat merültek a helyszínen, még az általuk elvitt tárgyakat is vissza tudták szerezni.

A víz alatti kulturális örökség védelmének tehát csak az egyik része a búvárok által végzett munka, a másik feladat az, hogy a közösséget is meggyőzzék arról, ez fontos. Meglehet, merülni jóval könnyebb, mint tájékoztatni, de hosszú távon mind a kettő ugyanolyan jelentőségű.

Egy hajó tragédiája még nemzetek kapcsolatának szorosabbá válásával is járhat, mint azt az Ertugrul története igazolja.

A 19. század második felében Japán és Törökország (vagyis az Oszmán Birodalom) közötti diplomáciai kapcsolatokat delegációk alapozták meg. A két ország képviselői kölcsönösen látogatást tettek egymásnál, a japánok magas kitüntetést vittek a szultánnak 1887-ben. Erre válaszként a törökök Ertegrul nevű fregattja hajózott el egészen Japánig: 1889 júliusában indult és 1890 júniusában érkezett Jokohamába.

Az Ertugrul 79 méter hosszú vitorlás volt, aminek fedélzetén több, mint 600 tengerész szolgált. A hajó három hónapig tartózkodott Japánban, szeptemberben indult el a hosszú hazafelé tartó útra. Ám alig egy nap után heves tengeri viharba került, és hiába küzdöttek a hajósok az elemekkel, úgy döntöttek, egy biztonságos kikötőben próbálják átvészelni az ítéletidőt. Ám a hajótest megsérült, és a szinte irányíthatatlanul sodródó Ertugrul a part közvetlen közelében, Kusimoto város előtt elsüllyedt. A tragédiában 533 ember vesztette életét, köztük a parancsnok, Ali Oszmán pasa is. Csak 69 tengerészt tudtak kimenteni a vízből.

Az Etregrul szomorú sorsa ráirányította a figyelmet Törökországra Japánban. Az áldozatoknak síremléket állítottak, majd később egy múzeumot is alapítottak. Az eseményre mindmáig emlékeznek mind a két országban, amikor 2008-ban a török elnök Japánban járt, Kusimotóba is ellátogatott. Úgy tartják, a két nép barátságában fontos szerepe van az Ertegrul történetének.

Természetesen a maradványok víz alatti feltárására is sor került. Már egy évtizede dolgoznak búvárrégészek a roncsnál, török és japán szakemberek közösen merülnek itt. Noha a parttól csak pár percre nyugszik az Ertegrul és nem is kell túl mélyre menni, a víz viszonylag hideg, és az erős áramlások csak az év bizonyos időszakában teszik lehetővé a munkát.

A szakemberek eddig 7500 tárgyat emeltek ki a tenger mélyéről, de még mindig bőven vannak leletek a mélyben. Mivel a hajó sorsát elég jól dokumentálták, olyan személyes tárgyak után kutatnak, amelyek mesélnek a korabeli török tengerészek életéről. Gondoljunk bele, egy ilyen utazás oda és vissza több, mint két évig tartott, sokan a távollét idején vesztek oda, mások levelekkel próbálták tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Az is látható, a tisztek kényelmesebb míg a legénységi állomány szerényebb körülmények között éltek a fedélzeten. Az edények, személyes használati tárgyak mind árulkodóak, és további felfedezésekben is reménykednek a búvárrégészek.

A szomorú sorsú fregatt tehát mindmáig köteléket jelent a japán és török emberek között. Ennek megfelelően a maradványokat is becsben tartják, bár még nem kapta meg a legmagasabb szintű védelmet az Ertegrul. A víz alatti kulturális örökség védelme nem egyszerű, hiszen a felszín alatt nyugvó dolgok nem olyan látványosak, mint a mindenki által látogatható romok, de a régészek abban bíznak, egyszer a török fregatt is jelentős emlékhelynek számít majd.

Az Egyesült Államokban tényleg mindenkit beperelnek. Innen nézve különös, hogy bíróság elé citálnak olyan feleket, akiknek adott esethez semmi köze nincs, és iszonyú összegű kárterítéseket követelnek mindenért.

A közelmúltban újabb efféle történetről olvastam. A kiindulópont természetesen nagyon szomorú: egy férfi életét vesztette még 2008-ban. Az Andrea Doria roncsánál merültek, ami körülbelül 70 méteren nyugszik, tehát magasan képzett technikai búvárok számára ajánlható a legendás hajó felkeresése. Az 1956-ban elsüllyedt luxus óceánjáró nem csak mint roncs érdekes, a kihívás miatt is szeretnek merülni az Atlanti-óceán hideg vizében.

A 38 éves Terry Sean DeWolf már 20 éve búvárkodott, száznál is több mélymerülést hajtott végre, tehát megvolt a kellő tapasztalata ehhez az expedícióhoz. A túrát Richie Kohler, egy rutinos roncsbúvár vezette, aki a televízióban is sugárzott ismeretterjesztő sorozatok egyikében is feltűnt. Kohler bérelt egy hajót, és összeállt a csapat, aminek minden tagja aláírta a szervezőt mentesítő felelősséglemondó nyilatkozatot.

Az első napon mindenki sikeresen végrehajtotta a merülést, de másnap DeWolf eltűnt. A búvárt órákkal később találták meg a mélyben az Andrea Doria közelében, életét már nem lehetett megmenteni. A halottkém jelentése szerint olyan szívelégtelensége volt, ami a végzetes napon szívrohamot okozott, ezért balesetnek minősítette halálát.

DeWolf házas volt, feleségével közösen három gyermeket nevelt. A gyászoló asszony a baleset után két évvel fogadott fel egy rámenős ügyvédet, hogy perelje be az összes szóba jöhető felet: nem csak a túra szervezőjét és az utolsó merülésén használt felszerelés gyártóját, de még a hajó tulajdonosát, a techinikai búvár tanfolyamot kínáló szervezetet, sőt, egy tévétársaságot is.

A bíróság először arról döntött, egyáltalán ki perelhető. A búvártanfolyamot kínáló oktatási rendszert azonnal kihagyta az eljárásból, mint ahogy a hajó tulajdonosát is, ugyanis ő akkorra már elhunyt. A televíziós társaság bűne az volt a felperes szerint, hogy az ő műsorukban láthatta a túraszervező Richie Kohlert az áldozat, és az a kép alakulhatott ki benne, hogy Kohler magasan képzett búvár- ezt az indoklást a bíróság nem fogadta el, így aztán a tévéseknek sem kellett bíróságra járkálniuk.

Az ügyvéd a felszerelés gyártóját és a túra szervezőjét változatos érvekkel próbálta bűnösnek beállítani. A gyártó kijelentette, különösnek tartják, hogy az eset után két évvel sem történt meg a felszerelések vizsgálata, noha azokról a feleségnek volt joga dönteni. Feltételezésük szerint arra vártak, hogy az elemek lemerülnek, az adatok elvesznek, és akkor nem marad bizonyíték a védekező gyártó kezében. 

Kohlert is teljesen összefüggéstelen érveléssel próbálta zavarba hozni az ügyvéd. Rámutatott, hogy Kohlernek nem volt meg bizonyos oktatói képesítése, ami azért volt értelmezhetetlen, mert Kohler nem is akart tanfolyamot tartani DeWolfnak, sőt, utóbbi ugyanolyan szintű képzettséggel rendelkezett, mint a túraszervező. Az ügyvéd egy szót sem szólt arról, hogy a halottkém szívrohamról írt, pusztán feltételezésekkel állt elő, amelyek mind arról szóltak, miért felelős a túrát vezető búvár.

Az esküdtszék a tárgyalás végén rövid megbeszélés után minden vád alól felmentette Kohlert és a felszerelés gyártóját. Nem fogadták el a feleség érvelését, mert nem tudták bizonyítani állításaikat. Az asszony természetesen fellebbezett, de itt is elbukott a per. Bár mindenki együttérzett a családdal a veszteség miatt, az egész ügyből érződött, hogy egy nagy összegű kártérítés jelentette a legfőbb motivációt a pereskedésre. És persze a feleség és ügyvédje még mindig nem adta fel: újabb bírói fórumhoz fordultak az ügyben, noha a baleset óta már hét év telt el... Talán ezúttal nem akarnak még párakat bevonni a perbe, például a búvárkodás feltalálóit, vagy az Andrea Doria elsüllyedéséért felelős embereket.

Vannak különleges, csak maroknyi ember által merült roncsok a tengerek mélyén. Ám ezek története is érdekes, és ha a róluk készült képek, filmek megtekintése után utánaolvasunk nekik, tanulhatunk belőle.

A második világháború idején a hadviselő feleknek előbb-utóbb minden használható eszközt fel kellett használni. A felszíni szállításhoz szükség volt a lovaskocsikra is, a tengereken pedig régi halászhajókat soroztak be. Ez alól a németek sem voltak kivételek, ők a bálnavadászok hajóit is hadi szolgálatba állították például.

Ezek a kicsi, faépítésű hajók természetesen nem hadi célokra készültek, tehát fel kellett szerelni őket fegyverzettel. Általában a part közelében teljesítettek szolgálatot, ahol járőröztek vagy szállítóhajókat kísértek. Ennek megfelelően például légvédelmi ágyúk vagy tengeralattjárók ellen használható mélységi bombák kerültek rájuk. Bár nem voltak korszerűelk és alkalmatlanok voltak komoly hadihajók elleni harcra, bevált, jó konstrukciók voltak, hiszen hosszú éveken át dolgoztak velük korábban az Északi- és Balti-tengeren.

A németek Vorpostenboot néven emlegették ezeket a hajókat. A 44 méter hosszú Oscar Neynaber nevű halászhajó is egyike volt ezeknek, a haditengerészetben a V-308 jelet kapta. A Balti-tengeren járőröztek vele, többek között Finnország közelében. Így ennek a hajónak nem a britekkel, hanem a szovjetekkel kellett szembenéznie a tengeren.

1941. szeptemberében egy szovjet konvojt támadott más hajókkal, amikor a szovjetek TKA-12 jelű motorcsónakjáról kilőtt torpedó elsüllyesztette. Ezek a kicsi, fürge motorcsónakok képesek voltak váratlanul lecsapni, és meglepően nagy hajókat megrongálni torpedóikkal (az első világháborúban például az osztrák-magyar flotta büszkeségét, a Szent Istvánt is egy ilyen hozzá képest apró csónak torpedója süllyesztette el). A többi német viszont hamarosan a támadót lőtte ki, így egymás közelében nyugszik a két roncs. 

A V-308 merüléséhez a finn védelmi minisztérium különleges engedélyére van szükség. A fedélzeten levő hadianyagokat ugyanis nem emelték ki- a sok, mindmáig a Balti-tenger mélyén nyugvó éles lőszer egy kis része ott van a fedélzeten. A légvédelmi ágyúk mellett tehát a fedélzeten rögzített mélységi bombákat is közelről megnézhették a búvárok, mint ahogy a régies kormánykereket is. Technikailag nem akkora kihívás a merülés, 45 méteren nyugszik ugyanis a roncs, és összesen másfél órát töltöttek a mélyben a búvárok a filmet készítő Richard Eller szerint.

A sötét vízben igazán kísérteties hangulata van a roncsnak, ami meglehetősen jó állapotban vészelte át az eltelt évtizedeket. Így Richard Eller kiváló minőségű felvételeinek köszönhetően mi is megismerkedhetünk a ronccsal, ami messze nem olyan híres, mint az óriási csatahajók vagy repülőgéphordozók, de ugyanúgy bátor haditengerészek szolgáltak rajtuk veszélyes körülmények közt, mint legendás társaikon.

Egy repülő roncsa teremtett kapcsolatot egymást korábban nem ismerő emberek között.

Dennis Burns és Ruth Yu hosszú évek óta merül San Diego térségében. Szívesen kalandoznak új, általuk meg nem ismert helyeken, és nagyjából egy évvel ezelőtt egy repülőgép roncsára bukkantak a víz alatt Mission Beach közelében. Perceken át csak hulladékot, konzervdobozokat és hasonlókat láttak, amikor váratlanul felbukkant egy még nagyobb darab ócskavas. Egyből látták, hogy ez egy régi repülő, ráadásul nem is volt túl mélyen, 20 méteres mélységben nyugodott. Izgatottan emelkedtek a felszínre, hiszen tudták, a kaland még folytatódik: ki akarták deríteni, ők fedezték-e fel a gépet, és ha igen, milyen típusú és mikor zuhant le.

Némi nyomozással kiderült, a gép helyzetét korábban nem ismerték, tehát övék a dicsőség. Egy Douglas A-1 Skyraider harci repülőt találtak, ami az egyik legerősebb légcsavaros gép volt. A robosztus, egymotoros harci gép főszerepet játszott Koreában, és még a vietnami háború idején is rendszerben állt néhány repülőgéphordozón. Nem meglepő, hogy tenger felett bukkantak fel a gépek, hiszen a tengerészgyalogság és a haditengerészet kötelékében vetették be őket. Ez a példány 1953-ban zuhant le, és a roncsot még senki nem rongálta meg, ott volt a négy gépágyú a szárnyakban és sok más, a gépből származó tárgy is.

Azt is kiderítették, hogy Charles Kelly hadnagy volt a gép pilótája. Ő a második világháború idején éles bevetéseken is részt vett, majd a koreai háború idején ismét behívták. A lezuhanás után orvosi vizsgálaton esett át, de mivel semmilyen sérülést nem szenvedett, aznap délután már szolgálatra jelentkezett. Minden légi kalandját túlélte, és 1999-ben hunyt el.

A búvárok pedig folytatták a kutatást, mert rá szerettek volna bukkanni Kelly családjára. Ez ügyben is sikerrel jártak: felvették a kapcsolatot a hadnagy lányával, akivel Kelly felesége a gép lezuhanásakor nyolcadik hónapos terhes volt. A rokonok Alabama államban élnek, és sok képet küldtek a roncs felfedezőinek, köztük egy olyat is, ahol a pilóta egy törülközőbe csavarva próbál megszáradni kimentése után. Burns és Yu az új ismerősöket közös merülésre invitálta, hogy ők is testközelből nézhessék meg a családi történetében fontos szerepet játszó repülőgép roncsát.

Ám azt viszont nem szeretnék, ha illetéktelenek is nézelődnének a helyszínen, esetleg szuvenírokat gyűjtve a gép maradványaiból. Együtt dolgoznak a helyi repüléstörténeti múzeummal, hogy valamiféle megoldást találjanak. Közben a búvárok azon is eltűnődhettek, hogy a világ sok pontján merültek mindenféle kincset, kalandot keresve, közben a "hátsó udvarban", hazai vizeikben fedeztek fel valami igazán különlegeset.

Két roncsvadász búvár állítja, megtalálták a tó mélyén az egyik leghíresebb roncsot- de egy másik nagy lelet közelében is járhatnak.

A Le Griffon nevű hajó volt az első, ami valódi, komoly méretű hajóként járta a Nagy tavak vizeit: hét ágyúval felszerelt, 45 tonnás vitorlás volt. Ám 1679-ben, visszatérőben legelső útjából elsüllyedt, mégpedig a feljegyzések szerint Michigan-tó északi részén. Ahogy teltek az évek, egyre nőtt a hozzá kapcsolódó legenda. Manapság a 335 éve elsüllyedt Le Griffon az errefelé merülő roncsvadászok számára igazi "Szent Grál". Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy még nem találták meg- eddig.

Kevin Dykstra és Frederick Monroe hosszú évek óta búvárkodik és kutat együtt. Állítják, ők tudják, hol nyugszik a Griffon: még 2011-ben fedeztek fel érdekes maradványokat, de titkolták a pontos helyszínt. Először alaposabban megvizsgálták a mélységben nyugvó leleteket, majd szakértőkkel konzultáltak. Végül nyilvánosságra hozták, hogy megvan a legendás hajó, elmondták, merre találták meg és mutattak fotókat az orron található faragványról, ami a Griffon (Griffmadár) nevére utal. Mostantól az állam régészei is bekapcsolódnak a munkába, és eldőlhet a nagy kérdés.

Ehhez  képest meglepő, hogy a két amatőr roncsvadász ellentétben sok más búvárral nem a Griffont kereste a Michigan-tó mélyén! Egy vasúti vagont akartak és akarnak felkutatni, ami a Konföderáció akkor 2 millió dollárt érő aranyát rejtette- ez ma nagyjából 126 millió dollárt érhet! Igazi vagyont sejtenek tehát a tó mélyén. 

Úgy tudni, a vagont komppal szállították, ám az olyan heves viharba került, hogy a fel-alá mozgó vagont a vízbe dobták, és így tudták megakadályozni, hogy felborítsa a kompot. Frankfort környékén rendszeresen jártak ilyen rakománnyal a kompok, és nem volt példátlan a vagonok ledobása, Dykstra és Monroe már talált is egyet a víz mélyén.

Ez az információ elvileg nyomra vezethetne más búvárokat, akik a Griffont keresik, hiszen nagyjából elárulták a körzetet. De a két felfedező nem aggódik, úgy vélik, elég nagy területről és igencsak mély vízről van szó, a Griffon maradványai nincsenek veszélyben. Ám az a kérdés is felmerülhet, a hatalmas aranykincset nem féltik a riválisoktól a búvárok? Hiszen e tekintetben még pontosabb helyszínt írtak körül, ahol ők maguk is kutakodnak.

Nos, a törvényekben rejlik a válasz. Michiganben minden állami földben rejlő lelet (és a Nagy tavak feneke is annak számít) az államé. Innentől kezdve a búvárok nem gazdagodnának meg, ha megtalálnák a vagyont érő vagont. Az izgatja őket, hogy egy, az állam múltjához kapcsolódó kérdésre választ kapjanak: már egy évtizede merülnek eredménytelenül, legalábbis az aranykincs tekintetében. Ám a Griffon megtalálása már így is beírná a nevüket a Michigan-tó legsikeresebb kutatóinak nagykönyvébe, szóval akkor is boldogok lennének, ha eddig munkájukra alapozva a vagon kapcsán valaki más járna sikerrel. Feltéve, hogy tisztességes szándékú roncsvadászról van szó, aki nem lopni akarna, hanem hozzájuk hasonlóan bejelentené a leletet. Ez a verseny lelkes, becsületes roncsvadászok és a minden törvényre fittyet hányó kincsfosztogatók között folyamatos...

Egy új eljárás segítségével parádés képet kaphatunk a víz mélyén nyugvó roncsokról- még akkor is, ha a látótávolság gyatra.

A víz alatti régészet nem éppen a legegyszerűbb feladat. A merülés ideje korlátozott, nagyon óvatosan kell mozogni, és nehéz is átlátni a feltárt helyszínt. Jó esetben 20-30 méterre láthat el a szakember, rossz esetben csak 2-3 méternyire. A hajók sorsának a megismerése szempontjából viszont fontos lenne az egész helyszín megismerése, a maradványok pontos helyzetének rögzítése. Fotók és rajzok készülnek, ezekkel próbálják dokumentálni a feltárást- és ezek után emelnek a felszínre tárgyakat, hogy tovább vizsgálják azokat vagy múzeumba kerüljenek.

A lengyel búvárrégészek 2013 óta alkalmazzák azt az eljárást, ami rengeteg, a roncs különböző részeiről mindenféle szögből kép feldolgozásán alapul. Egy speciális szoftver segítségével illesztik egymáshoz a fotókat, és a végén egy rendkívül részletes, akár három dimenzióban forgatható kép lesz az eredmény. Mindezt így egyben a rossz látótávolságú Balti-tenger mélyén soha senki nem látható, és ráadásul a módszer alkalmazásával a lelőhelyet nem bolygatják meg egyáltalán. Először egy 19. században elsüllyedt hajóról készült ilyen kép, ami porcelánt szállított Angliából Lengyelországba.

Az alábbi videón jól érzékelhető, hogy a búvár mit lát a hajó maradványaiból:

Ez pedig a teljes roncs jól áttekinthető modellje:

Az eljárást pedig az eltelt időben is továbbfejlesztették. A következő projekt során egy követ szállító hajó maradványait térképezték fel ezzel a módszerrel, és összesen 6000 fotó felhasználásával készítették el a három dimenziós modellt. A látványos, részletgazdag kép még a laikusok számára is érdekes és értelmezhető.

Természetesen a jórészt elkorhadt fa hajótest híján mi elsősorban a kövekre koncentrálunk, de egy szakértő számára rengeteg információt hordoz egy ilyen felvétel. Egyrészt következtethet az elsüllyedés okára, másrészt a korabeli hajózásról tudhat meg többet, hiszen jellegzetes a rakomány, annak elhelyezkedése, illetve arra is jó egy ilyen kép, hogy időről időre újra lehessen alkotni, és nyomon követhetőek a változások. A tenger ugyanis rombolja a maradványokat, és időnként fosztogató búvárok is kárt tesznek a roncsokban.

A felvételeket gyakorlatilag filmszerűen meg lehet nézni, így még mi, itt a felszínen is "körbejárhatjuk" a több száz éve elsüllyedt hajók maradványait. Ez pedig azért nagy szó, mert erre a búvárrégészeken kívül igen kevés esélye van bárkinek is.

1915-ben egy búvár Chicagóban egy híd lábánál egy hajóra bukkant. Miután kiemelték a tengeralattjárót, egy ember és egy kutya koponyáját találták benne- de hogy ki építette ezt a hajót, mikor süllyedt el és kik voltak az utasai, mindmáig rejtély.

A történet szerint William Deneau, a kor egyik legismertebb búvára volt a felfedező. Akkoriban még rézsisakos felszereléses merültek a veszélyt vállalók, és Deneau egyike volt a legmerészebbeknek. 1915-ben történt az egyik legsúlyosabb hajókatasztrófa a történelemben, amikor az S.S. Eastland nevű hajó kirándulásra vitt volna közel 2500 embert a Michigan-tavon, de még a Chicago folyót sem tudta elhagyni azon a végzetes napon. Dülöngélni kezdett, aztán váratlanul felfordult és elsüllyedt. Senki nem tudott időben cselekedni, és a pár méteres mélység ellenére 844 ember veszett oda a zavaros vízben. Deneau az egyik búvár volt, aki a hajó maradványainál dolgozott- állítólag egymaga 250 ember földi maradványait hozta a felszínre.

Pár hónappal később szintén a Chicago folyóban merült, mert kábelfektetetéssel bízták meg. A Madison Streetnél levő híd alatt dolgozott, amikor egy hosszabbra nyúlt merülés után izgatottan jött fel: valami hatalmas fémtárgyat tapogatott ki odalenn, amiről úgy vélte, egy hajó lehetett.

Akkoriban az ilyen leleteket még nem kulturális örökségvédelmi hivatalok tárták fel: Deneau engedélyt kért arra, hogy kiemelhesse a hajót, és a hatóságok rá is bólintottak a tervre. A korabeli képeken látható, ahogy a felszínre húzzák a nagyjából 10-12 méter hosszú hajótestet, de mivel Deneau nem volt régész, nem is érdekelte igazán a roncs alapos vizsgálata. Csak egyetlen dolgot emlegetett, de az annál nagyobb meglepetést keltett: két koponyát talált a roncsban, egy emberét és egy kutyáét, de a csontvázak nem voltak sehol.

A búvár igazi életművész volt, nem tudományos céllal emelte ki a tengeralattjárót: a Fool Killer néven emlegetett hajót kiálították a közelben, és fejenként 10 centért mutogatták a szenzációra kíváncsi embereknek (hétvégén gyerekeknek féláron, természetesen). Maga William Deneau beszélt a bravúros merülésről, a legbátrabbak be is nézhettek a hajótestbe, és talán még a koponyákat is kiállították. Aztán amikor lecsengett a szenzáció, egy utazó cirkusz furcsaságai között mutogatták a Fool Killert: a szakállas nő meg a világ legkisebb majma mellett viszont szerény volt a vonzereje. 1916-ban még állítólag visszakerült Chicagóba, de további sorsa ismeretlen: valószínűleg szétdarabolták ócskavasnak.

Amilyen misztikus az eltűnése, ugyanolyan rejtélyes az eredete is a hajónak. Voltak Fool Killer néven épített hajók, de azok nem tengeralattjárók voltak. Ám ilyenekkel a 19. század második felében többen is kíséreteztek, tehát több név is felmerült, akinek hasonló tervei voltak. Deneau ugyan nem mért, de a hajó alakja jól látható a képeken. Míg a többség kerekebb vagy halhoz hasonló formájú tengeralattjárókban gondolkodott, ez a szivarszerű kialakítás egy Lodner Phillips nevű ember rajzain látható szerkezetekre emlékeztet. Ám arra nincs bizonyíték, hogy bármi köze lenne a hajóhoz. Voltak, akik megijedtek, hogy egy német tengeralattjáróról van szó (ne feledjük, már zajlott az első világháború!), de ez teljesen komolytalan feltételezésnek bizonyult. Az Egyesült Államok még be sem lépett a háborúba, és a jóval nagyobb, korszerűbb német tengeralattjárókhoz képest primitív hajóról volt szó, ami szemmel láthatóan nem csak pár hónapot volt a víz alatt.

A másik nagy rejtély az volt, kinek a koponyáit találta meg a búvár és hol voltak a testek. Nos, erre sokkal hihetőbb teória van: Deneau valószínűleg a szenzáció kedvéért maga helyezte el azokat a maradványokban. Maradjunk annyiban, hogy egy évszázada kicsit rugalmasabban kezelték ezeket a dolgokat. A búvárok nem gazdagodtak meg a munkájukból, úgy kerestek pénzt, ahogy éppen lehetett: a misztikus, ismeretlen víz alatti világba merülő emberekre merész kalandorként tekintettek, akik kihasználva az átlagember csodálatát, meredek sztorikkal hívták fel magukra a figyelmet. Ebbe pedig remekül beleillett az, hogy nem csak egy tengeralattjárót talált, hanem még rejtélyes csontokat is. Így aztán talán azért volt ott kutya koponyája is, mert Deneau épp azt tudott szerezni...

Az Adriai-tenger mélyén nyugszik egy olasz hadihajó, ami az első világháború után pár nappal veszett oda, mégis több ember életét követelte a tragédiája, mint a hadicselekmények során kilőtt hajók süllyedése.

A 85 méter hosszú Cesare Rossarol könnyűcirkálót 1914-ben bocsátották vízre, egy év múlva pedig már az Adrián teljesített szolgálatot. Az Adriai-tengeren járőrözött, eközben aknákat telepített, ellenséges hajókkal és repülőgépekkel keveredett csetepatéba, de szerencsésen megérte a háborút lezáró tűzszünetet.

Az osztrák-magyar (K.u.k.) hadiflotta a harcok idején nagyon sok aknát telepített az Adriába, és a vereség után nem siettek azzal, hogy az ellenfeleiket informálják ezek helyzetéről. Ennek köszönhetően süllyedt el több hajó a háború végét követően, és a Cesare Rossarol egy volt ezek közül. Az isztriai Pula kikötője előtt állomásozott, amikor kapitánya, Ludovico De Filippi parancsot kapott egy szerb tiszt felvételére Fiume (Rijeka) kikötőjéből. A Cesare Rossarol útközben, nagyjából délben futott aknára 1918. november 16-án. 

A cirkáló gyakorlatilag azonnal kettészakadt a robbanás ereje miatt. A hajóorr pillanatokon belül elsüllyedt, a tat kicsivel később követte a mélybe. A parttól két tengeri mérföldnyire odaveszett hajó legénységéből 93 ember veszett oda, köztük a kapitány- ez volt az olasz haditengerészet egyik legsúlyosabb vesztesége.

Jelenleg a roncs két darabban nyugszik az Adria mélyén. A hajóorr megfordult, az itt szállított lövedékek még ma is láthatók, míg a Cesare Rossarol hátsó része normál pozícióban van. Mivel 45 és 55 méter között merülhető a roncs, csak rutinos búvárok nézhetik meg a maradványokat, illetve az azokat benépesítő élővilágot.