Big Blue Búvár Blog

Újabb német tengeralattjáró roncs került elő, ezúttal a NOAA szakemberei fedeztek fel egyet az Egyesült Államok közelében.

Bár arról sokan tudnak, hogy a második világháború idején az Atlanti csatában részt vett német tengeralattjárók rengeteg hajót süllyesztettek el, és az is közismert, hogy a tengeralattjárók többsége odaveszett, azzal kevesebben vannak tisztában, hogy egészen az Egyesült Államok keleti partjáig eljutottak. Erről nyilván tudomása volt az amerikaiaknak, hiszen a németek hajókat süllyesztettek karnyújtásnyira a kontinenstől, és így mindent bevetettek ellenük.

1942. július 15-én a német U-576 hadianyagot és utánpótlást szállító konvojt támadott meg. A hajók Virginából tartottak Floridába, amikor Észak-Karolina közelében lecsapott rájuk a tengeralattjáró. A támadás sikerrel járt, mert elsüllyesztette a Bluefields nevű tankert és megrongált két másik hajót, ám nagy árat fizettek ezért a németek, ugyanis az amerikai haditengerészet Kingfisher repülőgépe a tenger fenekére küldte az agresszort.

Az U-576 kapitánya, Hans-Dieter Heinicke annak ellenére támadta meg a konvojt, hogy hajójával épp Németországba készült visszatérni javításra, mert a korábbi hetek sikertelen portyázásai során megsérült. Már az első torpedók kilövése előtt észrevették a tengeralattjárót, mélységi bombákat dobtak le rá, de Heinicke ennek ellenére támadott, elsüllyesztette a Bluefieldset és eltalált két másik hajót. A repülők bombái viszont megpecsételték az U-576 sorsát.

A tengeralattjárókon szolgálni nem volt életbiztosítás, mert óriási volt a veszteség aránya. A bajba került, gyakran eleve a felszín alatt rejtőző hajók pillanatok alatt eltűntek a mélyben, és gyakorlatilag esély nem volt a menekülésre. A tengeralattjárók jelentős része magával rántotta a legénység egy részét vagy egészét a hullámsírba, és ez így történt az U-576 esetében is. A 45 német tengerész még ma is ott nyugszik a roncsban, így azt természetesen nem is akarják bolygatni.

Az általuk kilőtt Bluefields maradványai kevesebb, mint száz méterre vannak a tengeralattjáró- és hogy mennyivel több esély volt a felszínen hajózóknak a túlélésre, arra jó példa az, hogy ez utóbbi elsüllyedésének egyetlen áldozata sem volt. Persze azért ez sem volt garantált, az U-576 korábban több más hajót is kilőtt az Egyesült Államok közelében, és az Empire Spring teljes legénysége odaveszett. Ezt a hajót Nova Scotia mellett lőtték ki, de Virginia és Massachusetts vizeiben is nyugszik a tengeralattjáró által eltalált hajó roncsa. Megjegyzendő, számos más tengeralattjáró roncsának helyzete is ismert, mert a nagy számban odaveszett náci búvárhajók jórészt egyben maradva süllyedtek el, így aránylag könnyen felismerhetők a radarképeken.

A NOAA rendszeresen végez felméréseket a tenger fenekén. Az eszközök fejlődésével egyre sikeresebbé válik a roncsok utáni kutatás, aminek történelmi jelentősége is van, de a hajózási útvonalak vagy a halászat szempontjából sem mindegy, hol nyugszik egy-egy roncs. Manapság már kiváló felvételek készíthetők a távirányítású eszközökkel, a maradványok pontos helyzetét műszerek rögzítik, és a roncsról három dimenziós képet adnak az érzékelők.

A mostani felfedezés igazi különlegessége az, hogy egyszerre találták meg a támadó náci hajót és annak utolsó áldozatát. Több, mint hét évtized után tárultak fel ennek a régi csatának az emlékei, ami számos fiatal életét követelte. Mostantól többet tudnak az ő sorsukról is.

Észak-Karolina egyébként számos ilyen tragédia színhelye volt, a környéket Atlanti temető néven emlegetik a sok itt elsüllyedt roncs miatt. A búvárok körében emiatt igen népszerű, ráadásul a roncsokon fantasztikusan gazdag az élővilág- szerencsére manapság már cápák járőröznek ezek körül a hajók körül, nem tengeralattjárók.

Tegnap folytatódtak a Zenobiás búvárkalandok - de még hogy! Megnéztük a kapitány benn maradt kocsiját, egy Hungarocamion teherautót, és a merülés végén felbukkant egy különleges állat is. 

Kezdve az elején a sztorit, először nem a nagy roncshoz mentünk, hanem egy mellette nyugvó jóval kisebbhez. Az Alexandria máshol biztos jó merülésnek számítana, Cipruson inkább csak egy kis változatosság a Zenobia mellett. Nem volt rossz itt búvárkodni, de összevetni a nagy ronccsal teljesen felesleges. Megnéztük, tetszett, de tudtuk jól, ide nem akarunk visszajönni. 

A nap második felére tartogattuk az újabb látogatást a Zenobia kamionokkal teli rakterébe. A középső szinten semmiféle külső fény nincs, csak úszunk a hangárszerűen hatalmas belső térben. Itt még egy kicsit komolyabban vesszük a biztonsági szabályokat, ennyire zárt térben nem lehet viccelni. Az oldalára fordult hajótestben más értelmet kap a fenn és a lenn: ami most falnak tűnik, az régen tető és padló volt. A kamionok egymásra zuhantak, lámpáink fényében hol egy abroncs, hol egy kormány tűnik elő. 

Aztán váratlanul megüti a szemem egy ismerős felirat: Hungarocamion Budapest! Tényleg igaz, hogy a hajó magyar kamiont is vitt. Vajon beszámoltak a hazai lapok akkor a süllyedésről? Utána kellene nézni. És azon is eltöprenghetek, milyen jó munkát végeztek annak idején a festéskor, ha a tengervíz se tette olvashatatlanná a feliratot ennyi idő alatt ... 

A következő fontos megálló egy személyautó, a kapitány saját Ladája is a hullámsírban végezte. Ránézésre egész tűrhető állapotban van, pedig három és fél évtizede van a mélyben. 

A hatalmas raktérből szűk nyíláson át kúsztunk ki. Nagy élmény volt már így is a merülés, de még nem volt vége... Váratlanul nagyon mutogatni kezdett a többi búvár, sprintelni kezdtünk feléjük, és egy hatalmas tengeri teknőssel találtuk magunkat szembe. Gyorsan fotózni, videózni kezdtünk, tartottunk tőle, hogy villámgyorsan faképnél hagy minket. De nem így történt, egészen addig a közelben maradt, amíg a víz alatt voltunk. 

A hajón persze mind elégedetten tárgyaltuk ki a látottakat. Őt merülés, és még mindig nem láttunk mindent a Zenobia roncsából, végül olyan meglepetésben volt részünk, amire egyáltalán nem számítottunk. Továbbra is úgy fest, el vagyunk itt kényeztetve... 

A Zenobia roncsa jóval több lehetőséget kínál az egyszerű körbeúszásnál. Azért is világszínvonalú helynek számít, mert remek beúszási lehetőségek vannak a hajótestbe - csak éppen észnél kell lenni. 

Egy ekkora roncsban ugyanis rendesen el lehet tévedni. A tenger mélyén az pedig nem túl szerencsés dolog, mert az ilyen hibáért nagy árat lehet fizetni. A Zenobia már több búvár életét követelte, akik talán hibáztak odabent, talán túlbecsülték képességeiket, és a tenger nem volt megbocsátó. 

Szóval észnél kell lenni és oda kell figyelni, mit vállalunk be. A hajónak vannak tágas részei ahol sok a fény, ott a búvárok jelentős része elboldogul. Az igazán zárt részek viszont már másfélék. Jártunk a horgonylánc kamrájában, ahova szűk volt a bejárat, de akkora tér volt, mint kisebb hajók egész kabinban. Aztán volt egy merülésünk a raktér felső szintjén, ahol akkora volt a tér mint egy hangárban. Az oldalára dőlt roncsban szállított kamionok egymás hegyén-hátán hevertek, kísértetiesen festettek lámpáink fényében. 

Izgalmas volt a búvárkodás, de megvan a maga feszültsége. Az ember nézelődik, de azért fél szemmel figyeli a helyet ismerő profi vezetőt, nehogy eltűnjön egy járatban. Próbáljuk észben tartani, merre vannak a kijáratok, de egyáltalán nem biztos, hogy látszik valamerre derengő napfény. Klausztrofóbiásoknak nagyon kellemetlen lehet egy ilyen élmény. Mázli, hogy beúszni nem kötelező! Én is hagytam már ki, ha úgy éreztem, ez most nem tetszik valamiért. Sose bántam meg utólag. Akkor így kellett lennie, nézelődtem kívül és kész. 

Itt viszont most jó volt a Zenobia belsejében is szétnézni. Durva szembesülni az óriási méretekkel, a hajóval együtt hullámsírba süllyedt rengeteg értékkel. Elgondolkodtató ez a merülés, és persze jó is. Nem véletlenül a roncsbúvárok egyik Mekkája Ciprus. 

Megvan annak a maga romantikája, amikor merülünk kettőt a 23-24 fokos vízben, este még pólóban és strandpapucsban sétálunk a tengerparti sétányon- mindezt októberben és nem is túl drágán. 

Tegnapelőtt érkeztünk Ciprusra, tegnap pedig az első utunk a Zenobia roncsához vezetett. Persze, hova máshova mentünk volna? Aki a szigetre jön biztos nem hagyja ki a különös sorsú óriáskompot. 

178 méteres hajótest, a vele együtt elsüllyedt kamionok kinn és benn, jó látás, kellemes vízhőfok, ráadásul közel a parthoz- ezt nevezzük mi ideális merülőhelynek. Még csak kettőt merültünk, tehát egyelőre csak próbálják a roncsot áttekinteni azok, akik még nem ismerték. Nincs könnyű dolguk! Hatalmas méretekről beszélünk, de ennek megfelelően mindig találni valami újdonságot, érdekességet. Én negyedjére vagyok a szigeten, és még mindig nem unom a hajót... 

Ez az őszi időszak a mediterrán térségben a legtöbb helyen már utószezon. Itt is, csak ez még errefelé kellemes vizet jelent és nyáriasan jó időt a felszínen. Ha olcsón megcsípünk egy fapados repjegyet, korrekt áron szállást találni Larnacában már nem olyan nehéz, és onnantól miénk a tenger! 

Tegnap megnéztük a Zenobiát kívülről, nekem már ismerősek voltak a kamionok a fedélzeten. Ma pedig kicsit be is nézünk a hatalmas raktérbe- új kaland, új izgalom vár. A jelek szerint az időjárás továbbra is barátságos arcát mutatja, és akkor semmi sem állhat pár remek merülés útjába...

Évtizedeken át titkolták a családtagok elől, miért süllyedt el az angol tengeralattjáró. Nem csoda, miért nem akarták elmondani az igazat a haditengerészet illetékesei: tévedésből egy másik brit hajó küldte a tenger fenekére.

Amikor közel egy évszázaddal az 1918 októberében történt tragédia után lemerültek a búvárok egy roncshoz, azt hitték, egy teherhajó maradványait úszhatják körbe. Ám odalenn egy nagy tengeralattjárót találtak. A búvárok egyike ráadásul angol feliratot vett észre a tornyon, tehát ebből tudhatták, nem német hajóval van dolguk. Ám arról senki nem tudott, hogy ezen a területen angol tengeralattjáró nyugszik. És az is meglepte őket, hogy milyen hosszú. A J-osztályú tengeralattjárók 80 métere tekintélyes méretnek számított az első világháború idején.

A felfedezők gyorsan azonosították, milyen típusú hajót találtak, ám ezek után már tudni szerették volna, mi is történt a tengeralattjáróval. Mint kiderült számukra, a J6-ra bukkantak rá, aminek tragikus története sokáig titkos volt. A végzetes napon egy angol járőrhajó szúrta ki a tengeralattjárót Beadnell közelében, és egyből akcióba is lépett. A Cymric egyike volt a teherhajóknak álcázott tengeralattjáróvadászoknak, amelyeken elrejtették a fegyverzetet, csapdába csalva az ellenséges tengeralattjárókat.

A hajóról természetesen megpróbálták azonosítani az ellenfelet, de a toronyról lógott valami, ami a J betűt U betűvé alakította, így a Cymricen meg voltak győződve arról, hogy német hajót látnak. Tüzet nyitottak, a tengeralattjáró pedig hamarosan irányíthatatlanná vált, és hiába próbált menekülni, a tenger fenekén kötött ki. A 34 fős legénységből 15 ember élte túl a katasztrófát, és a kimentésük után már a másik hajó fedélzetén is tudták, hogy nagy hibát követtek el.

A Cymric kapitányát bíróság elé állították, de végül felmentették a vádak alól. Az elhunyt tengerészek családtagjainak nem mondták el a valóságot, azt mondták nekik, ütközés következtében süllyedt el a J6. Azt sem közölték, az elhunytak a hajótestben maradva hol nyugszanak. Így aztán sok-sok év után csak a közelmúltban volt rá lehetőség, hogy a leszármazottak koszorúval emlékezzenek a tragédia helyszínén az elhunytakra.

Elgondolkodtat, ha egy roncsot kiemelnek a vízből, mert én ezt búvárszemmel is nézem, nem csak a történelem iránt érdeklődő emberként. A sztorinak ugyanis több oldala van.

A napokban emeltek ki Lengyelországban nagy titokban egy második világháborús harci gépet. A kétmotoros Douglas A-20 bombázó nagy számban vett részt a hadműveletekben minden fronton, ez a példány valószínűleg a szovjeteknek átadott repülőgépek közé tartozik. A fegyverszállítási segély keretén belül az amerikaiak rengeteg harci gépet szállítottak a szovjeteknek, köztük A-20B verziójú könnyű bombázókat- többet használtak belőlük, mint az amerikaiak. 

A 15 méteres mélységben nyugvó roncsot először tavaly próbálták a felszínre hozni, de akkor még nem jártak sikerrel, a művelet túl bonyolult volt, és éles bombák is voltak a repülő maradványaiban. Ám annyira jó állapotban volt a gyakorlatilag teljesen egyben levő géptest, amiről csak a farok hiányzik, hogy tovább tervezgették a kiemelést. A roncsot Gdynia kikötőjébe szállították, és minden bizonnyal hamarosan műzeumban állítják majd ki.

Búvárként persze az ember egy dologra gondol: miért nem maradhat egy ilyen roncs a víz mélyén, ahol merülni lehetne mellette. Lássuk be, egy roncs történetéhez hozzátartozik az is, ahogy elveszett, a tenger fenekére került. Egyszerűen így kerek egy repülő vagy egy hajó sorsa, ott nézhetjük meg, ahol a pályafutásuk véget ért. Az ember láthatja, pontosan milyen helyzetben nyugszik, közelről lehet megvizsgálni a sérüléseket. A szó szoros értelmében karnyújtásnyira van tőlünk a történelem.

Ám vannak érvek a kiemelés mellett is. Egyrészt a tenger folyamatos romboló munkája előbb-utóbb minden roncsot megsemmisít, és hiába izgalmasak a maradványok, évtizedek vagy évszázadok alatt teljesen szétesik, eltűnik minden, ami a tenger fenekére kerül. Az is tény, a felszínen nyilván sok részletet jobban meg lehetne nézni, mint odalenn, ahol korlátozott a levegő mennyisége. Ráadásul sokkal kevesebb ember búvárkodik, mint ahányan múzeumokba járnak: megannyi látogató, köztük gyerekek láthatják az izgalmas roncsot, ami a történelemről mesél.

Szóval van létjogosultsága annak is, hogy kiemeljék a nagyon jó állapotban fennmaradt roncsokat. És az is tény, hogy rengeteg olyan roncs van a tengerekben, ahol ez a lehetőség fel sem merült, tehát izgalmas búvárhelyekben nincs hiány. Sokkal nagyobb gond az, hogy gyakorlatilag esély sincs minden látványos vagy érdekes roncshoz eljutni. Így aztán, amikor egy kicsit sajnálom, hogy kiemelték ezt a roncsot, és esetleg kiemelik a Stukát az Adriából, pontosan tisztában vagyok vele, rengeteg helyre elmehetek még merülni történelmi jelentőségű maradványokhoz.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A kamikaze, azaz isteni szél kifejezést sokan ismerik, a második világháborúban öngyilkos bevetéseket végrehajtó japán pilóták támadásait nevezték így. Ám maga a szó sokkal korábbi eredetű: a történet a 13. század végére nyúlik vissza. Régészek pedig talán pont ennek az eseménynek az emlékeire bukkantak a tenger mélyén.

A Kubiláj kán vezette mongol csapatok két alkalommal is kísérletet tettek Japán meghódítására, 1274-ben illetve 1281-ben. A második alkalommal állítólag döbbenetes nagyságú flottával keltek útra a mongolok, több, mint négyezer hajóval szállították a partra szálló hadsereget Kjúsú szigetre. Ha hinni lehet a korabeli feljegyzéseknek, a történelemben kevés ehhez hasonlítható invázió volt.

Ám a mongol flottát mind a két alkalommal óriási erejű tengeri vihar, tájfun semmisítettte meg, és ezt nevezték el a japánok isteni szélnek- azaz kamikazénak. A történészek szerint nem csak a viharok tehetők felelőssé a hódító hadjárat sikertelenségéért, de az biztos, hogy a természet erői is szerepet játszottak a japán történelem egyik legfontosabb epizódjának végső kimenetelében.

A régészek október elején jelentették be, hogy Takasima sziget közelében jó eséllyel a mongol flotta egyik hajójának maradványát fedezték fel, ami hét évszázada a mélyben nyugszik. A lelőhelyről már több tárgyat a felszínre hoztak, ami alátámasztja a sejtésüket. A roncsot szonárral találták meg, és mivel alig 14 méteres mélységben található, a búvárok is le tudtak hozzá merülni. A térségben már találtak mongol hajómaradványt, bő másfél kilométerre, ez is azt valószínűsíti, hogy a flotta másik tagjára bukkantak.

A hajótestből nagyobb darabok is egyben maradtak, akadt 11 méteres deszka is a mélyben. Fém alkatrészeket is találtak, és olyan ballasztköveket is, aminek elhelyezkedése alapján próbálnak a hajótest további részeinek helyzetére következtetni. A roncs állapota jobb, mint a korábban felfedezetté, de egészen biztosan még nem állíthatják, hogy mongol hajóról van szó, amíg alaposabban fel nem tárják a lelőhelyet, és nem találnak például olyan korabeli kínai porcelánt, mint a másik hajó roncsánál.

Mindenestre a régészek bizakodnak. A komoly szakemberek, akik nem kincsvadászatban utaznak, nem sietnek, nem kapkodnak, nem a lelőhely lerabolása a céljuk, hanem a minél alaposabb feltárás és ennek során mindent megvizsgálnak és dokumentálnak. Ne feledjük, hét évszázad távlatából kell megállapítani, pontosan mit fedeztek fel, ez azért igen komoly feladat. Még az is kiderülhet, tévedtek az első megállapításokkal, de akkor is lehet izgalmas a felfedezés, ha egy másik korból származó, igen régi roncsot találtak, és nem az isteni szél által elsüllyesztett hajót. A tenger fenekén, az üledék alatt még rengeteg izgalmas dolog rejtőzhet, amit egyesével kell kiásni a búvároknak, és teljesen váratlanul kerülhetnek a kezükbe- ez is az egyik szépsége ennek a hivatásnak.

Újabb merülőhely, amit a többségünk csak videóról fog megismerni: ez a német hadihajó több, mint 80 méteres mélységben nyugszik.

A Graf Zeppelin fontos hajó lehetett volna a náci Németország haditengerészetében, ugyanis ez volt az egyetlen repülőgéphordozójuk. Pontosabban csak lett volna, mert hiába kezdték el 1936-ban az építését, hiába bocsátották két év múlva vízre, soha nem készült el teljesen és így be sem vethették. Pedig tekintélyes erőt képviselhetett volna a 260 méter hosszú hadihajó, ami a tervek szerint 42 repülőt szállíthatott volna a fedélzetén. Me-109 típusú vadászgépeket és Ju-87 zuhanóbombázókat tettek volna alkalmassá a hajófedélzeti használatra, többek között felhajtható szárnyakkal.

Ám a náci hadvezetés mindig más dolgokra fordította az erőforrásokat, és folyamatosan késett a Graf Zeppelin befejezése. Végül Hitler a Kriegsmarine sikertelensége miatt úgy döntött, jórészt feladja a tengeri hadviselést, és 1943-ben elrendelte valamennyi nagyobb hajó feldarabolását. Ez végül nem történt meg, de a Graf Zeppelinen már csak alig dolgoztak, aztán egy kikötőbe vontatták és felhagytak a további munkálatokkal.

Minden bizonnyal nem volt szerencsés döntés lemondani a repülőgéphordozókról, amik a háború több színterén főszerepet kaptak az amerikaiak, angolok és japánok kezében, de nyilván egyetlen ilyen hajó nem is tudott volna csodát tenni. Ráadásul összehasonlítva a többi, repülőgéphordozókat alkalmazó haditengerészet hajóival, a Graf Zeppelin nagyobb, nehézkesebb és lassabb lett volna, miközben a hasonló méretű amerikai Yorktown-osztályú hajók 90 gépet szállíthattak. Lehet, ezt is felismerték a németek, amikor az ünnepélyes vízrebocsátás után csak ímmel-ámmal dolgoztak tovább a hajón.

A félkész hajó nem is érdekelt senkit a háború végéig. Ám amikor a szovjet csapatok közeledtek 1945 elején, a német hadvezetés úgy döntött, nem engedi át nekik a repülőgéphordozót. Ezért áprilisban sekély vízben elsüllyesztették, és minden fontos részét felrobbantották, hogy ne lehessen használatba venni. 

A szovjetek látták, hogy a hajó kijavítása nem lehetséges, de úgy döntöttek, a roncsot kiemelik, odébb szállítják és mély vízben süllyesztik el. Ám azt titkolták, pontosan hol és hogyan hajtották ezt végre, gyakorlatilag évtizedekig nem tudta senki, mi lett a Graf Zeppelin sorsa. Később derült ki, hogy 1947 augusztusában gyakorlatilag lőgyakorlatot tartottak rajta, kipróbálták a különböző tömegű bombák rombolóhatását, és miután így sem süllyedt el, torpedókat lőttek ki rá. Végül a német repülőgéphordozó örökre eltűnt a mélyben.

A roncsot viszont csak 2006-ban fedezték fel, amikor a lengyel olajtársaság kutatóhajója Wladyslawowo várostól 55 kilométerre északra egy hatalmas roncsra bukkant a mélyben. Hamarosan azonosították is a Graf Zeppelint, először távirányítású eszközökkel vizsgálták, majd pedig búvárok is merültek a roncsnál. Ám a búvárkodás ezen a helyen nehéz feladat, hiszen több, mint 80 méteres mélységbe kell leszállni, így csak komoly képzettséggel és felszereléssel rendelkező technikai búvárok vállalkozhatnak rá. Szerencsére többen visznek kamerát is, az ő felvételeik közül válogattam.

Számukra bizonyára nagy élmény volt ez a merülés, hiszen igazán egyedi hajóról van szó. A nagy mélység miatt szinte teljes sötétség uralkodik a Balti-tenger fenekén, aligha tekinthető át a hatalmas hajótest, és igencsak óvatosnak kell lenni azzal, hová ússzon be a búvár. A filmeket nézve picit mi is átélhetjük a kalandot, és persze tanulhatunk egy kicsit a második világháború egyik érdekes epizódjáról.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Így feketéznek a búvárok: a hét évtizede elsüllyedt hajóban talált kávét is megfőzik.

Természetesen nem azért merül senki, hogy a régi cuccok felszínre hozásával spóroljon pár fillért, de amikor ott van valami a régi időkből, akkor olyan nehéz megállni, hogy az ember alaposabban megvizsgálja a leletet. Akár úgy is, hogy felbont egy régi kávésdobozt...

Andrej Nyekraszov mesélt a roncsról, amit még a második világháború idején, egészen pontosan 1942-ben küldtek a tenger fenekére. A román Sulina egy konvoj részeként szállított mindenféle rakományt a harctérre, amikor egy szovjet tengeralattjáró torpedója elsüllyesztette. Odesszától nagyjából 10 kilométerre nyugszik most a hajó maradványa, ami több tengerészt is magával rántott a hullámsírba.

Több feltevés született, hogyan veszett oda a hajó, viszonylag közel a biztonságosnak számító partszakaszhoz. Sokak szerint a legénység ébersége csökkent, ezért kerülhetett észrevétlenül közel a tengeralattjáró, ami kilőtte a torpedót. Vannak, akik szerint nem is találta el a torpedó a Sulinát, hanem a kapitány az utolsó pillanatban vad kitérő manőverbe kezdett, és ekkor aknára futott.

A most 22 méteres mélységben nyugvó, 166 méteres roncs nagyon jó állapotban maradt meg. A sekélyebben levő hajókat a hullámok ereje sokkal jobban megviselte, miközben a Sulina még mindig könnyen elérhető mélységben van. Így aztán a búvárok jó alaposan meg tudták vizsgálni a maradványokat, beúszva sok értékes tárgyi leletre bukkantak. Borosüvegek kerültek elő, elsősorban töredékként, mert a süllyedés következtében összetörtek, de amiben volt bor, az is inkább ecetté savanyodott. Ezek után jött a kávé. Ha már borozni nem tudtak, kézenfekvő volt hogy legalább a kávét megkóstolják, és meglepően jó is lett a fekete.

A búvárok szerint egyébként több más dolog van, ami jó reklámja lehetne a gyártó cégeknek, a tartósságuk miatt. Például szereltek ki villanykörtét, amit megtisztítottak, majd áramra kötöttek és kiderült, még mindig világítanak. Nem rossz teljesítmény ahhoz képest, hogy 72 évet töltött a sós vízben, 20 méteres mélységben!

Mivel Odesszához annyira közel, nem túl mélyen van a roncs, amint a kedvtelési búvárkodás szélesebb körben elterjedt Ukrajnában, igazi zarándokhellyé vált a Sulina. Nagyon sokan merültek itt, így ez az egész környék egyik leghíresebb merülőhelye. Ennek köszönhetően lehetett sok rejtett titkot megfejteni. Persze a búvárok többsége csak merülni szeretne egy jót a Fekete-tengerben, és erre kiváló helyszín ennek a hajónak a maradványa.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Újabb fantasztikus felfedezés a horvát tengerparton: ezúttal a huszadik századból származó roncsra bukkantak, egy lezuhant zuhanóbombázó maradványait találták meg.

A náci Németország egyik leghíresebb repülőgépe volt a Junkers Ju 87 Stuka, amiből több, mint hatezer darab épült a háború idején. A kétüléses harci repülőgép a háború elején nagyon sikeres volt, ám ahogy teltek az évek, a korszerű vadászgépekhez képest lomhának bizonyuló zuhanóbombázókat egyre gyakrabban lőtték ki, és a taktikájukat is kiismerték. A háború végén inkább már más szerepkörben támadtak földi célpontokat, elsősorban harckocsikat.

Mindenesetre az állandóan frontvonalban levő Stukák közül alig pár élte túl a világégést. Ma összesen két darab van kiállítva belőlük, egy Londonban és egy Chicagóban. A víz alatt megtalált maroknyi példány pedig meglehetősen rossz állapotban maradt fenn.

Ehhez képest most az Adriai-tengerben előkerült egy fantasztikusan épnek tűnő Ju 87-es. Egészen pontosan egy Ju 87 R2 modellről van szó, ami 11,1 méter hosszú, 13,8 méter fesztávolságú, és a teljes gép egyben van. A gép az olasz légierő állományába tartozott, 1941. áprilisában támadott egy jugoszláv tengerészeti bázist Sibenik közelében egy kötelék tagjaként, ám a harcban a gép megsérült, és személyzetével a tengerre szállt le. A landolás elég jól sikerülhetett, ennek köszönhetően maradt egyben a repülő, ám a Jumo 211D típusú motor tömegénél fogva így is kiszakadt, de azt is megtalálták kicsit távolabb.

Azt, hogy pontosan hol van a repülő, természetesen nem árulják el. Annyit lehet tudni, pár hete bukkantak rá Zirje sziget mellettm a halászoktól kapott információk alapján néztek szét a helyszínen. A sziget a támadott bázistól nem messze, Sibenikkel szemben van, a repülő erre próbált menekülni miután eltalálták. A remek állapotban levő roncs állapotát felmérték a szakemberek, felvételeket készítettek, és csak a napokban hozták nyilvánosságra a felfedezés hírét. Bíznak benne, hogy szuvenírvadászok és roncsfosztogatók nem bukkannak rá a maradványokra, és talán valamikor a felszínre is emelhetik majd, hogy ki lehessen állítani ezt a történelmi jelentőségű repülőgépet.

Mit is mondhatnék? Az Adria tényleg szinte karnyújtásnyira van, ezrek búvárkodnak arra, és még mindig sok dolgot rejt. Várjuk a híreket a további nagy felfedezésekről, és reménykedek, egyszer valamikor én lelek rá valamilyen ilyen izgalmas roncsra merülés közben.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!