A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Állítólag Kolumbusz Kristóf hajójának maradványaira bukkantak Haiti vizeiben, és ennek örömére az egyik helyi illetékes már ki is jelentette, ki akarják használni ennek vonzerejét a turizmusban. Szóval egy érdekesnek tűnő roncs már van, éppen csak minden más hiányzik...
Nem fog az olyan gyorsan menni, hogy Haiti felkerüljön a globális búvárturizmus térképére. Lássuk, mi is kell ahhoz! Először is jó merülőhelyek. A Santa Maria roncsának kapcsán ne legyenek illúzióink, 500 év után ott szinte semmi felismerhető nem maradt a hajótestből, a fa egy részét esetleg máshol használták fel, a többi szétkorhadt. Talán van ott egy vagy két ágyú, de ezeket megnézi az ember 3 perc alatt és kész. A roncsbúvárok számára igazán vonzó helyeken nagy, jelentős részben egyben levő roncsokból van több is, amiket érdemes kívülről megnézni, és felkészültek számára izgalmas a beúszás is. Egyetlen hajó alig felismerhető maradványa édeskevés még akkor is, ha történelmi jelentőségű a lelet.
Szóval nem ártana még pár szép zátony, korallokkal, dús élővilággal. Sajnos Haiti nem éppen arról híres, hogy a helyi hatóságok eredményesen védik a természeti értékeket, a mindenféle eszközök, akár dinamit bevetésével dolgozó halászok amit csak lehet, kifognak. A Reef Check már 2011-ben azt jelezte, az egész világot érintő felmérések szerint Haiti "büszkélkedhet" a leginkább lerabolt korallzátonyokkal, jellemzően csak a zátonyok 10 százalékán található egészséges korall, a nagyobb halak mind eltűntek. Ezekkel nehéz lesz búvárokat vonzani, akik a Karib-térségben számtalan izgalmas úti célt találhatnak maguknak.
Szükség lenne infrastruktúrára is. A végtelenül szegény, a térség valamennyi országa mögött kullogó Haitin aligha vannak színvonalas búvárbázisok, gyors hajók, normális kikötési lehetőségek, felkészült orvosok a búvárbalesetet szenvedők ellátására, és így tovább. Ezek híján csak egy maroknyi kalandvágyó vállalná az utazás kockázatát. Lehet, hogy egy merülésért nem kérnének sokat, de ha ócska kompresszorral nem tiszta levegőt töltenének ezer éves palackokba, baj esetén nagy árat kell fizetni a búvárkodásért...
Ott van még a biztonság illetve az általános egészségügyi helyzet kérdése. Alig pár éve volt egy nagyon súlyos földrengés, ami totális káoszt okozott, egyszerűen a helyi szervek képtelenek voltak hatékonyan cselekedni. Szintén akkortájt tört ki egy nagyon súlyos kolerajárvány, ami rengeteg embert betegített meg. Gyanítom, a városokban sem életbiztosítás tenni egy sétát a romantikus hangulatú külvárosokban. A tengerpartokon nem luxusszállodák, hanem bódékban nyomorgó családok vannak. A földrengés után kapott komoly külföldi támogatások jó része nem a földönfutóvá vált emberek megsegítésére jutott, hanem a korrupt politikusok zsebében tűnt el, alig látszik a dollármilliók elköltésének eredménye. Őszintén, el tudjuk képzelni a középosztálybeli amerikai családokat, akik ilyen helyre fizetnek be egy nyaralásra?
Márpedig az Egyesült Államok közelsége miatt elsősorban az onnan érkező turistákra kellene alapozni az idegenforgalmat. Ne legyenek illúzióink, ők nem fognak érkezni. A térségben is rengeteg más célpont van, ahol az amerikai búvárok kívánságait lesik, és képesek is magas színvonalon kiszolgálni őket, de a tengerentúli úti célokat figyelembe véve Haiti vonzereje végképp csekélynek látszik.
Ha már a kormányzat fantáziát lát ebben a lehetőségben, először minden mást rendbe kell tennie, és utána jöhet a Santa Maria roncsának népszerűsítése. Ám gyanítom, ez még nagyon sokára valósulhat meg, szóval jó ideig várhatnak arra a búvárok, hogy válogathassanak a jobbnál jobb Haitit célba vevő túrák közül.
Mivel lassan itt a horvátországi búvárszezon, néhány bejegyzéssel szeretnék bemutatni jól ismert, kedvelt merülőhelyeket az Adriai-tenger mélyén.
Északról indulva az Isztriával kezdjük a kis virtuális túrát. Mivel ez van a legközelebb az olasz, német, osztrák búvárokhoz, ezért már egészen régóta népszerűnek számít. Ráadásul a horvát tengerpart leghíresebb roncsai is itt vannak, szóval az Isztria népszerűsége töretlen.
Az egyik leghíresebb merülőhely a Baron Gautsch nevű hajó roncsa. Az Österreichischer Lloyd nevű társaság 1908-tól használta személyszállításra Dalmácia és az Észak-Adria között a nagyjából 85 méter hosszú hajót. 1914-ben, a háború kitörése után a monarchia haditengerészete ezt a hajót is bevonultatta, Montenegróba, Kotorba (Cattaro) szállított ellátmányt, és a visszaúton onnan hozott evakuált civileket.
Rövidke ideje teljesített katonai küldetéseket, amikor 1914. augusztus 13-án az osztrák-magyar haditengerészet által telepített aknára futott. Noha az utasítások világosak voltak, amik arról szóltak, hogy el kell kerülni bizonyos részeket, a hajót kapitánya túl közel navigálta a parthoz. A Basilisk nevű hajóról figyelmeztető jelzést is leadtak, de erre sem reagáltak. Amikor megpróbáltak irányt változtatni, már késő volt, a Baron Gautsch pár perc alatt elsüllyedt. A katasztrófa 147 ember életét követelte, mindenki kétségbeesetten menekült, ahogy tudott, de a fejetlenségben sokan odavesztek. A kapitányt és az első tisztet bíróság elé állították, de úgy tudom, mivel háborús időszak volt, a tárgyaláson történteket titkosították, és pár év múlva már újból hajón szolgáltak.
Jelenleg a Baron Gautsch az Adria egyik leggyakrabban merült roncsa, az Isztriára járó búvárok elsőszámú célpontja. Vannak, akik az Adria Titanicja néven emlegetik, talán amiatt, hogy olyan sokan vesztették életüket, akiknek tragikus halálát súlyos emberi hibák okozták.
A roncs jó állapotban, egyenesen állva nyugszik, legmélyebb pontja 40 méteren van, de sekélyebb részei is 30 méter körül úszhatók körül. Ez azt jelenti, hogy bármennyire hívogató merülőhely, csak rutinosabb, felkészült búvároknak ajánlható. A fából készült részek már rég elkorhadtak, így a roncs felső részén könnyen végigúszhatnak a látogatók. Sok rész felismerhető mindmáig, ám sajnos a szuvenírvadászok az apróbb tárgyak közül már rengeteget elloptak.
Búvárszemszögből még érdemes kitérni arra, hogy a nyári hónapokban az Isztrián a víz alatt időnként erősen lecsökken a látótávolság, ami egy roncs merülésénél egyrészt veszélyes, másrészt sokkal kevésbé láthatóak egyben a nagyobb részek, a méretek, nem ad olyan élményt a búvárkodás. Ha rossz az idő, akkor esetleg nem is lehet merülni a roncsot, érdemes előre tájékozódni, milyen más helyeken lehet merülni.
Az sem mindegy, hogy a horvát Adriának ezen a népszerű részén a búvárbázisok alaposan megkérik az árát a merülésnek, ráadásul még a felár is feláras, hiszen a parttól másfél órányi hajóútra esik a roncs, külön díja van a Baron Gautschnak, és így tovább. Persze az élmény még így is megérheti, de jó előre tájékozódni az árakról és a lehetőségekről, és ezeket kalkulálva tervezni az isztriai túrát. Szerencsére sok a búvárbázis a környéken, meg lehet találni azt, ami korrekt áron korrekt szolgáltatást nyújt- és bármennyibe is kerül, a környék leghíresebb roncsáról beszélünk, az ilyen ikonikus helyek pedig mindig drágábbak szoktak lenni.
Meglehet, hogy az idén nehezíteni fogja a dolgunkat az elsüllyedés századik évfordulója, amire nyilván különleges rendezvényekkel készülnek a horvátok. Ám ősszel, az utószezonban elég csábító úti cél lehet az Isztria, amikor már elvonult a turisták áradata.
A győzelem napját ünneplik a világ sok részén: a második világháború európai szakaszának a végét kötik a német fegyverletétel dátumához. Nyugat-Európában ez május 8-at, Oroszországban május 9-et jelent.
A háború éveiben rengeteg hajó, repülő és más harci eszköz került a tenger fenekére. Nagyon sokan életüket is vesztették ezekben a harcokban, így a mélyben levő roncsok olyanok, mintha óriási acél sírboltok lennének.
Ebben a kis összeállításban néhány fontos hajót illetve fontos helyszínt mutatok be, amelyek a tenger mélyén adnak betekintési lehetőséget a háború csatáiba.
Először a Bismarckról ejtek szót. A hatalmas és akkor nagyon korszerűnek számító német csatahajót 1941-ben óriási tengeri ütközetbe kezdett, aminek során elsüllyesztette az angol flotta büszkeségét, a HMS Hoodot, de a Bismarck is megsérült. A feldühödött britek több tucat hajó bevetésével indultak a németek üldözésére, végül a HMS Ark Royalról felszálló repülők mozgásképtelenné tették. Legénysége maga süllyesztette el a Bismarckot, de rengetegen odavesztek: a 2200 emberből csak 114-et mentettek ki.
A maradványokat 1989-ben Robert Ballard, a híres roncskutató fedezte fel 4791 méteres mélységben. Ez természetesen azt jelenti, hogy búvárkodni itt nem lehet, de a roncsról készült videó feltétlenül érdekes, hiszen a hajó még mindig nagyon látványos.
Az SS Thistlegorm egy felfegyverzett szállítóhajó volt, amit a németek 1941 októberében süllyesztettek el egyiptomi vizeken, a Sínai-félsziget közelében. A 128 méter hosszú hajó fontos utánpótlást szállított, de nem fontossága miatt vált legendássá. Először Cousteau búvárcsapata fedezte fel az ötvenes években, majd évtizedekkel később akadtak rá újra. Jelenleg az Egyiptomba járó roncsbúvárok kedvence a hajó, ahol számtalan hal él, a rakterében pedig máig ott van a szállítmány, autókkal, motorokkal.
A Vörös-tenger szudáni részén másik sokszor merült, híres máspdik világháborús roncs is akad. Az Umbria olasz hajó volt, aminek kapitány 1940-ben meghallva azt, hogy országa hadat üzent az angoloknak, maga döntött a süllyesztésről, ne kerüljön az értékes rakomány az ellenség kezébe. A hajó ugyanis döbbenetes mennyiségű lőszert és bombát vitt magával, a búvárok ma is ezek mellett úsznak a mélyben! Vigyázni kell, mihez ér az ember...
Az U-352 jelű német tengeralattjáró érdekessége az, hogy ez egyike volt azoknak a búvárhajóknak, amelyeket az Egyesült Államok keleti partjára küldtek portyázni. Ám 1942 májusában mélységi bombákkal súlyosan megrongálták Morehead City közelében, és elsüllyedt, a legénység 15 tagja veszett oda. Jelenleg Észak-Karolina egyik ismert merülőhelye, 35 méteres mélységével sok búvár számára elérhető.
A B17 jelű "Repülő erődök" feltűnhettek egész Európa egén óriási kötelékekben, ami általában nagyon rosszat jelentett a célba vett városok számára. A hatalmas bombázók nagyon jól védettek voltak a sok géppuskájukkal, de azért jópárat így is lelőttek a német vadászgépek és a légvédelem. Az egyik remek állapotban megmaradt B17 Korzika közelében merülhető.
A sort még nagyon-nagyon hosszan lehetne folytatni. Zárásként egy olyan helyszínre kalauzolom a roncsok szerelmeseit, ahol számtalan maradványnál lehet búvárkodni. A Chuuk-lagúna (avagy régi nevén Truk-lagúna) a II. világháborúban a japán császári flotta egyik fontos bázisa volt. 1944-ban a háború egyik legfontosabb tengeri ütközetében az amerikaiak 13 hadihajót, 32 szállítóhajót és 275 repülőgépet pusztítottak el, így a lagúna a világ egyik legnagyobb hajótemetőjévé vált.
A búvárok még ma is a világ sok pontján nyerhetnek bepillantást a második világháború fontos ütközeteibe. A roncsoknál merülni izgalmas, de közben sosem felejthetjük el, ezekben a hajókban, repülőkben egykor fiatal emberek szolgáltak, és vesztették életüket.
Egyszer egy magyar híresség nyilván tréfából azt mondta, szeretne a Titanicnál búvárkodni. Ez aztán meg is jelent a bulvár (nem búvár) magazinokban, teljesen komoly tervként.
Noha a Titanic a világ egyik legismertebb roncsa, olyan mélyen van, hogy csak egy maroknyi tengeralattjáróval lehet oda lejutni, búvárként biztosan nem. A jéghegynek ütközött 269 méter hosszú utasszállító süllyedése másfélezer ember életét követelte, így az egyik legsúlyosabb katasztrófa a hajózás történetében. A napokban volt a baleset 102. évfordulója, az útközés 1912 április 14-én történt.
Egy időben úgy gondolták, hogy a hajó egy darabban süllyedt el, de a helyszínen a tenger mélysége több, mint 3700 méter, így a roncs felkutatása, vizsgálata, kiemelése fel sem merülhetett. 1985-ben fedezte fel a Robert Ballard által vezetett kutatóexpedíció a két darabban levő, de jó állapotú roncsot 3784 méteres mélységben.
Az expedíció érdekessége az volt, hogy az Egyesült Államok haditengerészete finanszírozta. Nem a Titanic érdekelte őket, hanem két eltűnt tengeralattjárójuk sorsáról akartak többet tudni. Ballard eszközei, tudása alkalmasnak látszottak a roncsok felkutatására, ő viszont azt kérte, hogy akkor "mellékesen" hadd kereshesse meg a Titanicot is. A legendás roncskutató minden feladatot sikeresen teljesített, így ő volt az első, aki felmérhette a TItanic maradványainak állapotát.
A nagy mélységben, egy évszázad után a roncs állaga rohamosan romlik. Ráadásul egyre többen szerveztek afféle tengeralattjárós "kirándulásokat" szép pénzért az érdeklődő turistáknak, és pár merülés során károkat is okoztak. Meglehetősen sok tárgyat is a felszínre hoztak az évek során. Sok látványos filmfelvétel is készült, és megtörténhet, pár évtized múlva már csak ezeken lehet egyben látni a hajótestet, mert az előbb-utóbb össze fog roskadni.
Szóval merülni egy szál palackkal biztosan nem fog a Titanicnál senki, és talán nem is baj, hogy nem mehet oda boldog-boldogtalan. Ahol ennyi áldozat volt, azt általában sírhelyként kezelik, ezért kellő tisztelettel illik viseltetni a roncs iránt. Nekik valamilyen szinten a filmek is emléket állítanak, de nyilván a maradványaik ott vannak a tenger fenekén, a roncs mellett. Ez is eszünkbe juthat, amikor a felvételeket nézzük...
A birodalom északkeleti határán épült nagy falat még időszámításunk előtt kezdték építeni, a jelenleg látható szakaszokat a Ming-dinasztia idején emelték. Természetesen az ország jól ismert látványosságát elsősorban a felszínen nézik meg a turisták, de a szakaszok állapota különböző. És van olyan is, ami ma már víz alatt van...
Pekingtől északkeletre, Hebei tartományban duzzasztottak fel egy folyót 1978-ban, és emiatt lehet akár merülni is a falnál, aminek nagy része nagyjából 20 méteres mélységben található. Édesvízről van szó, a látótávolság nem túl jó, és a víz hőmérséklete is gyorsan csökken mélyebben- alig 8-10 fokos még nyáron is. A falban kapuk és átjárók is vannak, amiken keresztül úszva izgalmassá válik a merülés, de még egy szobrot is rejt a mélység.
Se messzire, se mélyre nem kell menni időnként egy nagy felfedezésért.
Azt hihetnénk, a horvát Adriát már elég jól ismerik a kutatók: a sekély, maximum 50-60 méteres mélységben nyugvó roncsokat megtalálták, fel van térképezve minden, a rengeteg úszó, búvr, hajós, halász már kiszúrt mindent. Így aztán meglepő, nagy dolgokra teljesen felesleges számítani, gondolja még a rendszeresen tengerre járó ember is. De a szakértők tudják jól, hogy a képlet a valóságban egészen máshogy néz ki: a rutinos régészek minden esélyes helyet megvizsgálnak, ha kapnak egy jó tippet.
Zambratija az Isztriai-félsziget északi részén található, és 2008-ban halászok alig 600 méterre a parttól, két méteres mélységben egy csónak maradványait vették észre. Úgy tippelték, nem lehet a csónak olyan régi, de értesítették a hatóságokat. Olasz és horvát búvárrégészek kezdtek el vizsgálódni, akik kiderítették, nagyon is öreg az a hajómaradvány, a római idők előttről származik.
2011-ben visszatértek és mintát vettek a faanyagból a pontos szénizotópos kormeghatározáshoz. Kiderült, hogy rendkívüli lelet nyugodott a sekély vízben: időszámításunk előtt 12 évszázaddal készítették! Óriási jelentőségű felfedezésnek számít egy bronzkori csónak megtalálása, az egész világon páratlannak számít ez a hajó.
A 7 méter hosszú és 2,5 méter széles csónak ősi technikával készült. Az Adria térségében a rómaiak megjelenése előtt nem ismerték a fém rögzítőelemeket, tehát a hajótestet alkotó faanyagot gondosan egymáshoz illőre faragták, majd valamilyen kötéllel összekötözték. Nem csak a csónak kora volt meglepő, hanem az, hogy nagy, aránylag épségben levő darabokat is meg tudtak vizsgálni.
A tervek szerint a maradványok alapján háromdimenziós modell készül, és talán még a csónak másolata is megépíthető. A jövőben a maradványok kiemelését tervezik, amiket a pulai hajózási múzeumban helyeznének el.
Mi, búvárok, pedig arról ábrándozhatunk, hogy a következő merülésünkön akár mi is találhatunk valami izgalmasat...
Mesterséges szigetek, mesterséges partvonal- mesterséges korallzátony? Dubajban nem ismernek lehetetlent, ha a semmiből kellene felépíteni valami turistacsalogató látványosságot.
Persze nagy kérdés, mennyire érdekes valójában egy kitalált víz alatti mesevilág. Vannak példák vonzó mesterséges zátonyokra, például pár helyen jól sikerültek a hajósüllyesztési projektek, mert könnyen megközelíthetőek a helyszínek, érdekesek a roncsok, és az élet is megtelepedett rajtuk- ilyenek vannak például Máltán. Máshol a roncs annyira egyedi, hogy önmagában komoly beszédtéma, például az Oriskany repülőgéphordozó gigantikus méretei miatt csinált egy átlagos helyből búvárparadicsomot egy csapásra. A mexikói víz alatti szoborpark pedig olyan egyedi, és annyi néznivaló van itt, hogy tele voltak és vannak a képeivel a búvármagazinok.
Dubajban megirigyelték más helyek sikereit, és az eddig is erősen fejlesztett idegenforgalomban fontos szerepet szánnak a búvárturizmusnak. Ehhez viszont jó merülőhelyek kellenek, amiben nem igazán erős az ország. Pedig éves szintén több milliárd dollárra rúg az összeforgalma a búvárkodásnak az egész világot tekintve, és sokan szívesen hasítanának ki ebből egy szeletet.
A Reef Worlds nevű amerikai cég mesterséges zátonyok kialakítására specializálódott, de nem régi hajókat akarnak süllyeszteni a Közel-Keleten, hanem egy különleges "Elveszett várost" építenének ki a mélyben. Vélhetően úgy alakítanák ki a helyet, hogy a nagyobb mélységben nézelődő búvárok, és a csak a felszín közelében nézelődő sznorkelesek számára is jó program legyen egy kiruccanás ide. A cél egy fenntartható búvárturisztikai modell kialakítása, ami persze jól is jövedelmez.
Valószínűleg Dubajban egy nagy alapterületű, mindenféle építménnyel, szoborral gazdagított víz alatti "vidámparkot" hoznának létre, az ország eddigi fejlesztéseinek sorába legalábbis ez illik. És ha a projekt beváltja a hozzá fűzött reményeket, a Reef Worlds a világ több más pontján kialakítaná egyedi mesterséges zátonyait.
Hogy búvárként ennek örülnünk kellene-e? A válasz nem egyszerű. A víz alá tervezett mesterséges Atlantiszok könnyen giccsbe fordulhatnak, és bevallom őszintén, nem nagyon vonz a fröccsöntött, csicsás istenszobrok közötti úszkálás gondolata. Ám lehet, másnak pont ez jön be, és ne feledjük, az ilyen mesterséges építményekben okozott rongálás azért messze nem annyira káros, mint ha valaki óvatlanul élő korallokat rugdos le egy valódi zátonyon. Szóval ha ez kell az embereknek, és ki lehet alakítani anélkül, hogy a természetes élőhelyeket tönkretennék, hajrá. Legalább kevesebben leszünk igazi búvárok a tenger évezredes munkájával kialakított merülőhelyeken...
A roncsmerülések között külön csoportot képviselnek azok, amelyeknél nem hajók, hanem repülőgépek maradványainál lehet búvárkodni. Ezek nyilván jellemzően kisebbek, mint egy hajó, ezért önmagukban nem mindig annyira érdekesek. Gondoljunk bele, egy B17-es bombázó hossza bő 22 méter, szárnyfesztávolsága valamivel több mint 31 méter- az egész kisebb, mint egy úszómedence. Szóval elúszunk egyik irányba, vissza, körbe, ez mondjuk 15 perc és mindent megnéztünk. Feltéve, ha van mit nézni, nem esett szét apró darabokra a roncs, és így tovább. Láttam már repülőt, amiből alig maradt valami, csak a gépet ismerők tudták megállapítani, mi micsoda. Ha a gép kicsi, és nincs a környéken más érdekesség, akkor a búvároknak rövid lesz a merülése...
A történet másik fele viszont az, hogy repülőt sokkal ritkábban látunk a víz alatt. Vannak olyan alkatrészek, amit az ember szívesen megnéz közelről, hosszabb időn át, például a légcsavart, a pilótafülkét, a fegyverzetet mindenki jól megvizsgálja. És amikor utána lehet nézni egy-egy repülő történetének, a víz alatt lehet átgondolni egy-egy lezuhanás eseményeit, közvetlenül szembesülhetünk egy repülő elvesztésének történetével.
Ezért kedvcsinálóként néhány, európai vizekben található repülőroncsról szeretnék pár sort írni, mert nem kell Palauig elmenni egy ilyenért, van közelebb is bőven. Van a felsoroltnál több is, de némelyiket mesterséges zátonyként süllyesztettek el, nincs meg az a bizonyos történelmi érdekessége. Akadnak nagyon nehezen elérhető, nagyon mélyen levő roncsok szép számmal, ezeket mind felsorolni nehéz lenne. Szóval ez egy önkényes válogatás, remélhetően mind többhöz sikerül eljutnia a roncsok iránt érdeklődő búvár olvasóknak.
Bristol Blenheim - Málta
A II. világháborúban vetették be a britek ezeket a könnyű bombázókat. A kétmotoros gépek hossza 13, szárnyfesztávolsága 17 méter volt, tehát nem voltak túl nagyok. Ezt a gépet 1941 december 13-án lőtték le, három tagú legénysége túlélte a tengerbe csapódást. A roncs 42 méteres mélységben van, a merülés tehát rövid, a búvárok leereszkednek a maradványok, gyorsan körbeúsznak, nézelődnek, és utána már mehetnek is fel. A roncs ráadásul némileg megviselt állapotban van, nincs rajta igazán sok látnivaló.
Bristol Beaufighter - Naxos, Görögország
A kétmotoros nehéz vadászgép hossza 13 méter, szárnyfesztávolsága 18 méter volt. A britek nagy számban vetették be minden fronton a II. világháború idején. A gépet 1943 októberében lőtték le, a legénység mind a két tagja túlélte a támadást. A roncsot egy évnyi keresés után 2007-ben találták meg 34 méteres mélységben, és remek állapotban van mindmáig.
Bristol Beaufighter - Málta
A kétmotoros vadászgépnek ez a példánya 1943 márciusában műszaki hiba következtében került a tengerbe, a vízre szálltak le vele, legénysége túlélte a balesetet. A repülő süllyedés közben hátára fordult, jelenleg a szárny alsó része, a törzs egy darabja és a futóművek láthatóak belőle. A roncs 38 méteres mélységben, tehát aránylag mélyen található.
Arado Ar 196 - Herakleia, Görögország
A németek által alkalmazott hajófedélzeti felderítő hidroplán egy csillagmotorral rendelkező harci gép volt. A 12 méter hosszú, 15 méter fesztávolságú gépnek két fős személyzete volt. A repülőt 91 méteres mélységben találták meg, később emelték merülhető, 11 méteres mélységbe. A gép 1943. szeptember 17-én szállt fel, hogy hadihajókat oltalmazzon, de a konvojra támadó brit Beaufighter gépek súlyosan megrongálták. A legénységnek sikerült leszállnia az Ar 196-tal, hamarosan kimentették őket, a gép viszont a tenger fenekére merült.
Messerschmitt Bf 109 - Kréta, Görögország
A világháború leghíresebb német vadászgépe volt a Bf 109 (Me 109), több mint harmincezer épült belőle. Ám nem sok példány vészelte át a háborús éveket, és ezért különlegességnek számít egy roncs, akkor pedig különösen, ha víz alatt van. Az egyszemélyes gép kifejezetten kis méretű volt, hiszen se hossza, se fesztávolsága nem érte el a tíz métert. Így aztán a nagyjából 25 méteres mélységben nyugvó roncs körbeúszása nem nagy feladat. A lezuhant gép története nem ismert, a roncs körül csak kevéssé érdekes az aljzat élővilága, de így is megvan a vonzereje.
Messerschmitt Bf 109 G - Marseille, Franciaország
1944. márciusában támadta meg egy német kötelék a Franciaország irányába közeledő amerikai bombázókat, de a harc során ez a Messerschmitt gép komolyan megsérült. Pilótája a tengerre szállt a géppel, majd sikerült elhagynia a süllyedő repülőt, sőt, a háborút is túlélte. A gép megfordulva nyugszik a tenger fenekén, szinte teljes épségben, ám 45 méteres mélységben van, tehát csak rutinos búvároknak ajánlható.
B-24 Liberator - Vis, Horvátország
A Liberator nevű négymotoros amerikai nehézbombázók egész Európa légterén feltűntek a második világháború második felében. A 21 méter hosszú, 33,5 méteres fesztávolságú gépeket számtalan szőnyegbombázás során vetették be, ám sok el is veszett közülük. Ezt a konkrét gépet Tulsa városának lakosai adományozták a hadseregnek, ezért kapta a Tulsamerican nevet. 1944 decemberében veszett oda, amikor bevetés során megsérült, majd pilótájának nem sikerült a Vis szigetén kialakított vészhelyzeti reptéren leszállni vele. A gép lezuhant, a legénység tagjai közül hárman vesztek oda. A roncsot csak pár éve találták meg a búvárok, legnagyobb darabja nagyjából 40 méteres mélységben van, bizonyos alkatrészei viszont jóval mélyebben.
B-17 Flying Fortress - Korzika, Franciaország
A "repülő erődnek" hívott B-17-es gépeket szintén óriási számban vetették be Európa felett, a négymotoros bombázók rengeteg város felett szórtak le bombaterhüket. A sokat kibíró, 23 méter hosszú és 32 méteres fesztávolságú gépek komoly önvédelmi fegyverzettel rendelkeztek, ám ezzel együtt is gyakran estek áldozatul a német vadászoknak. Ez a kiváló állapotban megmaradt példány 25-28 méteres mélységben nyugszik Korzika partjainál, Calvi közelében. 1943 októberében került a tenger fenekére, miután súlyosan megrongálódva nem sikerült leszállnia.
Junkers Ju 52 - Hartikvannet, Norvégia
Tegyünk egy kitérőt Skandináviába! A norvég vizekben sok roncs nyugszik, nagyon élénk hadi tevékenység folyt itt a második világháború idején. Az ország különleges adottságai miatt telente olyan vastag jégréteg alakult ki a tavakon, hogy repülőtérként használhatták azokat. A Narvik közelében levő Hartikvannet is ilyen leszállóhely volt 1940-ben, de több gép alatt beszakadt a jég. Az egyik Junkers Ju 52 szállítógép ma is itt nyugszik, alig 4-8 méteres mélységben. A legtöbb búvár távolabb kezdi a merülést, és egy folyóban sodródva éri el a tavat, ahol megnézhetik az eredetileg 19 méter hosszú és 29,5 méter fesztávolságú repülőgép roncsát.
Dornier Do 26 - Narvik, Norvégia
Maradjunk még az északi országban! A norvég vizekben található többi repülőgéproncs közül a Dornier Do 26 típusú német négymotoros hidroplánét választottam, mert szép állapotban maradt meg és könnyen elérhető, ráadásul kifejezetten érdekes típus: két toló és két vonó légcsavarja volt. A 24,5 méter hosszú, 30 méter fesztávolságú "repülő csónak" 1940-ben a narviki csata során került a víz fenekére. A maradvány egészen közel van a városhoz, a partról megközelíthető, 15-26 méteres mélységben nyugszik és viszonylag egyben is van, szóval kifejezetten jól merülhetőnek számít.
Grumman F6F Hellcat - Lavandou, Franciaország
Végül jöjjön egy gép, ami mélyebben van annál, mint ahová a kedvtelési búvárok merülni szoktak. Azért válogattam be, mert szóba kerül néha, miért érdemes mélyebbre merülni, sokba kerülő technikai búvár tanfolyamokat végezni, plusz felszereléseket venni- nos, a cél az lehet, hogy biztonságosan merülhesse a búvár az ilyen roncsokat is, jó hely tehát bőven van. Mindenki maga dönti el, hogy vonzzák-e ezek annyira, hogy belevágjon a kevertgázos mélymerülésbe. Az amerikai F6F Hellcat egyszemélyes, nagy példányszámban bevetett haditengerészeti vadászgép volt. Hossza 10, fesztávja 13 méteres volt, robosztus felépítéséről könnyű felismerni. A roncs 57 méteres mélységben nyugszik, és szinte teljesen egyben van a repülőgép. Noha a második világháborúban számtalan példánya veszett oda, ez jó egy évtizeddel később, 1956-ban zuhant le, amikor már gyakorlógépként állt szolgálatban.
Lemerülünk, megtaláljuk a kincses roncsot, és mienk a világ! Ha ilyen egyszerűen menne...
A víz alatti kincskeresés egyike a tipikus búváros témáknak, gyakran dolgozzák fel könyvekben, dokumentum- és kalandfilmekben is. Ennek hátterében egyrészt van egy teljesen érthető dolog: a merülés során minden egy kicsit új, kicsit váratlan, bármikor láthatunk valami különöset, szokatlant, miért ne lehetne ez éppen egy rég elsüllyedt hajó maradványa? Ilyen gondolatok sokunk fejében megfordulnak, amikor víz alá megyünk, az ember közelebb megy, ha lát egy furcsa alakú sziklát, megnéz minden rozsdás szöget, de aztán úszunk tovább.
A hivatásos kincskeresők viszont nem adják fel ilyen könnyen. Nekik is jó okuk van erre: a tények. Egy dolog ugyanis biztos, mégpedig az, hogy óriási vagyonokat érő kincsek vannak a tenger fenekén még ma is. Az emberek több ezer éve hajóznak a világ tengerein, sőt, a folyókon is, és tudhatjuk jól, a hajók mindenféle okokból (vihar, lázadás, csata, tűz, stb.) el is süllyedtek időnként. A világ számtalan pontján merülhető roncsok mindannyiunkat emlékeztethetnek rá, a tenger mennyi ember és hajó végső nyughelye.
A kérdés már csak az, hol vannak a vagyont érő kincsek. Egyrészt a megtalált roncsok jelentős részének csak eszmei értéke van: a legénység által használt edények, cipők a felszínre hozhatók, de maximum gyűjtők számára érhetnek valamit. Az igazi búvárok nem is nyúlnak ezekhez, nem bolygatják sehol a maradványokat. Láttam már felhozott, aztán valahol a kamra sarkában porosodó tárgyat, aminek sokkal jobb helye lenne a mélyben.
Maradnak tehát célpontként a vagyont érő rakománnyal elsüllyedt hajók. Ami biztos: vaktában szinte soha semmire nem lehet rábukkanni. Egyszerűen olyan óriási területről beszélünk még a csak maximum negyven méteres mélységet tekintve is, hogy esztelenség összevissza úszkálva aranyat, ezüstöt keresni búvárkodás közben. A roncsok kutatása a felszínen kezdődik! Legyen szó akár kincses, akár történelmi jelentőségű hajókról, az első lépés a levéltárak bújásaa, mert ott derül ki, melyik hajónak lehetett értékes rakománya, mi volt az útvonaluk, hol süllyedtek el a kinccsel megrakott hajók.
Ha tudjuk, mi rejt vagyonokat, tudjuk a helyzetet, akkor már nyert ügyünk van, gondolhatnánk- elő a búvárcuccot, irány a tenger, és hamarosan meg is gazdagodunk! Nos, a történet még mindig nem olyan egyszerű. Sajnos GPS-t nem használnak olyan túlságosan régóta, egy több száz éves feljegyzés pontossága a hajó elsüllyedéséről több, mint kétes. Egyáltalán, kitől származik az információ? Ha viharba kerül a hajó, a szelek által felkorbácsolt tengeren hánykolódik, ugyan honnan tudná egy esetlegesen túlélő matróz, hogy egészen pontosan mi volt az utolsó pozíciója? Nagyjából olyan jó a hely meghatározása, mint ha azt mondanánk, kincs van elásva "valahol Győrnél". Északre, keletre, délre, nyugatra? A város szívében, attól 1 kilométerre, vagy 10 kilométerre?
Pechünkre ráadásul a partvonal is sokat változott. Ami a régi feljegyzésekben homokpadként szerepel, talán már rég eltűnt az óceán munkájának köszönhetően. Ahol parti hivatkozási pontként nagy erdőt említenek, ott talán ma már egy nagyváros áll. Ahol bizonyos vízmélységet írnak, az lehet több is, kevesebb is, amennyiben az óceán hoz vagy visz hordalékot. Kis távolság eltéréssel a tenger mélysége lehet 30 vagy 300 méter is- ha a túlélő, vagy a süllyedésről csak hallomásból tudó informátor téved a helyzetet illetően, az búvárszemszögből nagyon nem mindegy.
Szóval van egy hozzávetőleges helyzetünk, jó eséllyel rengeteget kell merülni amíg valamit találunk. Szeretünk búvárkodni, hol itt a hiba? Hát ott, hogy ez egy költséges mulatság. Hétvégente egy merüléssel csak a szóba jöhető terület töredékét vizsgálhatjuk át, hiszen itt nem lehet gyorsan úszni, szisztematikusan dolgozva kell például egy fémkeresővel felszerelve kutatkodni a homokos vagy sziklás aljzaton. Minden nap merülni kell többször, gyakran borzasztó unalmas körülmények közt, bízva a csodában. A tengerfeneket feltérképező szonárt egy több száz éves fahajó roncsánál nem nagyon lehet használni, hiszen a felépítményből ennyi idő után nem sok marad, a fa elkorhad, a tenger darabokra szedi, és gyakran befedi a maradványokat a homok.
Ha a búvár nagyon mázlista, találhat valami valóban régi dolgot. Lehet ez egy hatalmas aranyszobor is, de jellemzőbb, hogy csak egy kis érmére bukkan. Elvileg megtörténhet, hogy a roncs nyomában járunk, és az első apró lelet közelebb visz a nyughelyhez, alaposabban folytatva a terület feltúrását, a homok szivattyúzásával, meglehet a nagy kincs is. De mi van, ha csak egy matróz ejtett bele egy pénzérmét a vízbe pont ott? Telnek az évek, aztán az egyetlen nyamvadt pénzérmét nem követi több, miközben a költségek az egekben vannak. A roncskutató megpróbál túladni azon az aprócska leleten, és aztán kiderül, annyi pénzt kaphat érte, mint a fizetése lett volna két napra egy gyorsbüfében. Megérte?
Ha pedig megvan a nagy kincs, akkor sem olyan sima ügyről beszélünk. Az nem úgy van, hogy találunk egy kisebb vagyont odalenn, és aztán azt szépen felhozzuk és meggazdagszunk. A mélyben levő kincsekre igényt tarthat az ország, amelynek vizeiben találták, vagy az az ország, aminek zászlaja alatt hajózott a hajó. Törvények, előírások, nemzetközi egyezmények vonatkoznak ezekre a roncskutatásokra, a felkészült kincsvadásznak ezekkel mind tisztában kell lennie, mert ha illegálisan dolgozik, gyorsan egy fogdában találhatja magát.
Ezek után nyilván nem meglepő, ha elárulom, maroknyi ember tudott a kincsvadászatból meggazdagodni. Az eredményes csapatok csúcstechnikát felvonultatva akár több ezer méteres mélységben is megtalálhatnak roncsokat, az Odyssey Marine például többször akadt nagy zsákmányra- más kérdés, hogy volt, amit a hajó vitatott tulajdonjoga miatt el tudtak tőlük perelni. De ahhoz rengeteg pénz kell, hogy valaki ilyen hónapokon át tartó expedíciókat finanszírozhassson, több tucat embert megfizessen, távirányítású eszközöket vegyen.
Az amatőrként kincset kereső búvárok például Floridában köthetnek szerződést, ahol egy-egy területre vonatkozóan kaphatnak jogot a kutatásra. Florida igazi mekkája a kincsvadászoknak, mert az arannyal, ezüsttel megrakott spanyol hajók útvonala erre vezetett, és sokban óriási vagyonok nyugszanak odalenn. Vannak kis családi vállalkozások, akik hétvégente kifutnak a kis hajóikkal, valaki merül míg a másik a felszínen figyel, aztán cserélnek, és bíznak a mázlijukban. Időnként szerencséjük is van, és találnak valami értékeset, de nagyobb volumenű feltárásra nem tudnak vállalkozni. A többségüknek be kell érnie az élménnyel, mert soha semmire nem bukkannak rá.
Szóval kell a sikerhez szakértelem, hogy az ember a levéltárakban felkutassa a szóba jöhető roncsokat. Kell jogi háttérismeret, hogy a kincsvadászat ne a börtönben végződjön. Kell drága felszerelés, hajó, fémkereső, búvárcucc. Kell búvár, aki merül. Kell sok idő. Kell annyi pénz, hogy az ember bele tudja ölni a több hónapos vagy több éves munka finanszírozásába. És végül nem árt még egy kis szerencse. Arról nem is szólva, hogy a hivatásos régészek nem igazán kedvelik a lelőhelyeket felforgató, aranyra sóvárgó kincsvadászokat.
Igen, ez ennyire bonyolult ügy. Ezért van az, hogy legendává váltak az igazán nagy vagyonra bukkanó roncskutatók. A leghíresebb történet talán egy spanyol galleon, a Nuestra Senora de Atocha megtalálásához fűződik. Az 1622-ben elsüllyedt hajót Mel Fisher és csapata fedezte fel 1985-ben, a kiemelt kincsek (40 tonna arany és ezüst, smaragd, pénzérmék, ékszerek, stb.) értéke megközelítette a fél milliárd dollárt! Fisher és családja több, mint másfél évtizeden át kutatott a hajó után, az évek során olyan tragédiákkal kellett szembenéznie, mint fiának és menyének halála, aki az expedíció egyik elsüllyedt hajójában vesztették életüket.
Rengeteg küzdelem, kudarc, kínlódás jutalma lett a hatalmas felfedezés. És még komoly jogi csatározás is várt Fisherre, mert az állam igényt tartott a lelet egy részére, végül ennek negyedét kellett átengednie a kincsvadászoknak. Összességében elmondható, Fisher története happy enddel zárult, és az eltelt három évtized során is folyton az ő neve, no meg az Atocha-sztori kerül elő, ha a víz alatti kincsvadászatról folyik a beszélgetés. Ám az ő esete nem tipikus, hanem sokkal inkább nagyon-nagyon egyedi.
Ha valaki pár merüléssel a háta mögött úgy döntene, hogy erre teszi fel az életét, én inkább azt javaslom, ne álmodozzon gyors meggazdagodásról. Az átlagbúvár jobban jár, ha a víz alatt másféle értékekre hajt: merüljön történelmi jelentőségű roncsoknál, örüljön, ha egy különleges élőlényt lát, fotózzon, és akkor szinte minden egyes merülés örömforrás lesz. Aki viszont a homokot túrja álmodozva, annak a merülések túlnyomó többsége keserű csalódással zárul- sőt, talán az összes.
Van, akinek nem kell palack a merüléshez, elég a tenger meg egy szép roncs...
A Kajmán-szigetek híres roncsát, a Kittiwake-et kereste fel tavaly decemberben egy csapat vidám szabadtüdős búvár. Egy kellemes napot terveztek, sok merüléssel, amit fotós és videós örökített meg. A tenger szerelmeseinek jutalma ezúttal egy sasrájával való találkozás volt, de minden bizonnyal enélkül is nagyon élvezték a napot. Mennyivel egyszerűbb a dolguk, mint azoknak, akik sok felszerelést magukra aggatva, sok előkészület után mennek a mélybe!...
Csatlakozz a búvárok közösségéhez!
