Big Blue Búvár Blog

Ugyan ki utazna New Yorkba azért, hogy búvárkodjon? A lüktető, izgalmas város magával ragadja a látogatót, és még annak se jut eszébe a merülés, aki egyébként máshol szívesen megy a víz alá.

Ám ahol tenger van, ott merülés is van, és ez alól New York sem kivétel. Az Atlanti-óceán északi részén a víz nem túl meleg, és egy ilyen nagyváros közelében a látótávolság sem kifogástalan- ám a magyar tavakhoz szokott búvárt a pár méteres látás és a zöldes víz nem riasztja el, inkább otthonosan éreznénk magunkat.

Az Egyesült Államok területére betelepülő európaiak már a kezdet kezdetétől sokat hajóztak a mai New Jersey állam partszakaszán, és nyilván nem kelt meglepetést az a kijelentést sem, hogy New York kikötőinek hatalmas volt mindig is a hajóforgalma. Így aztán az is érthető, a sok erre járó hajó egy része ezért-azért a tenger fenekén kötött ki, ma pedig a lelkes helyi roncsbúvárok számára jelentenek vonzó merülési lehetőséget. Sokaknak gyűjteménye is van az itt talált tárgyakból, mert bizonyos roncsokról következmény nélkül lehet felhozni ezt-azt. 

Aki nem szuvenírokra vadászok, az sem unatkozik, hiszen valóságos hajótemető van New York közvetlen közelében. A USS San Diego például Fire Island közelében süllyedt el még 1918-ban. A 154 méter hosszú cirkáló 34 méteres mélységben nyugszik, merüléséhez nem szükséges különleges képzettség és felszerelés, így az Egyesült Államok leggyakrabban merült roncsai közé tartozik. Elvesztésének okát nem sikerült pontosan tisztázni, a leghihetőbb elmélet szerint egy német tengeralattjáró által fektetett aknára futott. A hajótestet benépesítette az élővilág, és mivel erősen megrongálódott már a mélyben töltött évszázad alatt, több helyen be lehet pillantani a belső részekbe.

A GA Venturo nevű vontatóhajót 1996-ban süllyesztették el mesterséges zátonyként, viszonylag kis mélysége miatt népszerű gyakorlóhelynek számít.

Az eredetileg közel 158 méter hosszú Oregon még 1886-ban, tehát száz évvel korábban került a tenger fenekére, ennek megfelelően már sokkal kevésbé felismerhető a hajótest. Az a hajótest, amit az építők, spórolva a költségeken, nem a legkorszerűbb acélból készítettek, és így az Oregon egy magánál sokkal kisebb fa hajóval történt összeütközés után olyan súlyosan megsérült, hogy a partra vontatás előtt elsüllyedt. Ma ez is gyakran merült roncsnak számít.

A USS Algol nevű hajót szintén mesterséges zátonyként küldték a víz fenekére még 1991-ben. A 140 méter hosszú hajó egyike a világ legnagyobb mesterséges zátonyainak, a hatalmas roncson még ma is minden felismerhető. Persze a 40 méteres legmélyebb pont miatt észnél kell lenni, és a rossz látótávolság miatt el is tévedhet a búvár, ám aki felkészülten, tervezetten merüli, érdekes élményekkel gazdagodhat.

A Stolt Dagali nevű norvég tanker roncsa azért nagyon kedvelt, mert viszonylag sekélyen van a legfelső része. 1964-ben a sűrű ködben ütközött össze egy másik hajóval, ami gyakorlatilag kettévágta a testét, és ezután süllyedt el. Az orrot kiemelték, jelenleg csak a tat merülhető.

A Lizzie D nevű roncs 1927-ben süllyedt el, teljes legénységével együtt. Akkor azt állították, hogy a kicsi teherhajó semmilyen árut nem szállított, ám amikor fél évszázad múlva ráakadtak, kiderült, tele volt a szesztilalom idején tiltottnak számító alkoholos italokkal. Sok palackot kiemeltek, de még jópár évvel később is akadtak rá itt-ott kallódó üvegekre, amelyek whyskyt rejtettek.

Azt hiszem, nem kell több példát mutatnom rá hogy egyértelmű legyen, a New York környékén élő búvároknak sem kell unatkoznia. Természetesen itt merülni kicsit másabb, mint az amerikai búvárok által annyira szeretett Karib-tengerben, de a bevállalós búvárok közül bizonyára sokan szereztek ezen a környéken is szép élményeket. Mi pedig a tavainkkal még ezeket a lehetőségeket is bőségesen irigylésre méltónak láthatjuk...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

Nem csak a foci-vb szolgálhat izgalmakkal, hanem a tengerkutatás is. Pár nap alatt izgalmas hírek érkeztek mély és sekély vízből, hozzánk közeli és távol eső tengerekből. Nincs mese, a víz alatti világ még mindig annyit titkot rejt, hogy a felfedezésre vágyó ember búvárként találhat leginkább újdonságot a bolygónkon.

Az Adriáról először azt a hírt kaptuk, hogy egy titokzatos képződményt találtak a tenger fenekén, amiről sokan azt gondolják, a természet alkotása, mások viszont máris Atlantiszt vizionálnak. Ezt még nem tudhatjuk biztosan, ám pár nap múlva jött a hír, hogy Zadar közelében sekély vízben település nyomaira bukkantak, amit most lelkesen vizsgálnak a régészek. Ott van egy zsúfolt város előtt, és ki tudja miatt nyugszik a mélyben háborítatlanul- nos, ennyit arról, a búvár rálelhet-e valamilyen váratlan dologra merülés közben.

Mindig felmerül a kérdés, miért nem találják meg ezeket a maradványokat sokkal korábban, hiszen annyian merülnek minden évben például az Adrián? Nos, a tenger a mélyére került romokat, hajókat befogadja, és szép lassan teljesen át is alakítja. A fából készült hajók anyaga elrothad, eltűnik, az amforák széttöredeznek és belepi őket az aljzat homokja, a magára hagyott építményeknek általában az értékesebb köveit elviszik, és ami ott marad, azt a tenger hullámzása erodálja. Sokszor csak légifelvételek vagy műholdképek vezetik nyomára a régészeket.

Szerencse és szakértő szem kell tehát ahhoz, hogy valamiben meglássuk, mi lehetett eredetileg! Így is előfordul, hogy valami túl szabályosnak tűnik, aztán közelről megnézve csak különleges alakú szikákat találunk, tehát az ember igyekszik nem belelkesedni minden kis apróságtól, amibe fantasztikus roncsfelfedezést képzel bele.

A változások illusztrálására itt van két kép. 2006-ban, 8 éve merültem Alanyában egy újonnan elsüllyesztett roncs közelében, ahol a látványosság kedvéért néhány amforát helyeztek el. Kerestem róluk egy idén készült felvételt, és most ide teszem a kettőt egymás alá, hogy látható legyen, ilyen rövid idő alatt mennyire megváltoztak.

Itt pedig az akkor még teljesen épségben levő, frissen elsüllyesztett roncs orra, illetve az, ahogy ma kinéz.

Nyolc évről beszélünk, ez kevesebb, mint egy évtized! Képzeljük el, mi történik száz vagy netán ezer év alatt- és egy ókori roncsnál bizony ilyen időtávról van szó. Szóval merüljünk nyitott szemmel, mert biztos, hogy még rengeteg felfedezetlen hajó van a mélyben, de fogadjuk el, nagy mázli vagy nagyon tudatos, alapos, sok merüléses munka van egy felfedezés mögött. De reménykedni lehet, hiszen gondoljunk csak bele, mióta hajóznak az emberek a Földközi-tenger térségében. Elsüllyedhettek hajók mellett kis csónakok, viharban vagy más okból vízbe eshettek használati tárgyak, ékszerek akár.

Ám tegyük hozzá: a megtaláló nem válik tulajdonossá, ha valaki olyan mázlista, hogy valamire ráakad, azonnal tegyen bejelentést a hatóságnál. Nagyon kellemetlen fordulat, ha esetleg börtönbe kerül az ember mert haza akarja vinni a víz alatt talált leletet. Az ilyesminek múzeumban, szakértőknél van a helye.

A tenger másféle meglepetéseket is tartogat. Noha sokan és sok helyen kutatják, még mindig előfordul, hogy olyan jelenségekkel találkozunk, aminek okát a tudósok sem értik. Kaliforniában például július elején felbukkant a part közvetlen közelében egy hatalmas szardellaraj, ami szinten egybefüggő tintafoltként lebegett a felszín alatt. A videó lenyűgöző, magyarázat még nincs.

Végül pedig ott van a tengerek mélye! A kedvtelési búvárok 40 méteres mélységig ereszkednek, különleges felszereléssel a 100-150 méter is elérhető, de hol van ez a Mariana-árok tízezer méterétől! A maroknyi nagy mélységbe lejutó tengeralattjáró és távirányítású eszköz csak egészen apró részét fedezheti fel a mélységben rejtőző élőlényeknek, roncsoknak. Többek között engem ezért sem lepett meg, hogy az eltűnt maláj gépet sem találták meg.

Szinte minden komolyabb expedíció arról adhat hírt, hogy valami izgalmasat fedeztek fel. Új mélytengeri élőlényekről készült felvételeket láthatunk, amitől nem csak a laikusoknak esik le az álla, hanem a szakértőknek is. Érdemes hallgatni a felvételt kommentáló kutatót, ahogy azt mondja, nem hiszi el, hogy ez egy élőlény! Vagyis pontosabban nem egy, hanem sok élőlény, akik gyakorlatilag egy kolóniát alkotva élnek a mélyben.

Szóval aki új és nagy dolgokra vágyik, bátran kezdjen el a tenger kutatása iránt érdeklődni. Ma már a fiatalok külföldön is tanulhatnak, ahol sokkal jobb lehetőségek várják a víz alatti világ felfedezésére vágyókat. Persze aki ilyen karrierről álmodik, annak sokat kell érte tennie, de azt hiszem, a nagy kaland esélye miatt megéri sokat tanulni, dolgozni.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is! 

A Giglio szigete mellett elsüllyedt luxus óceánjáró hajó belsejébe behatoló búvárok készítettek felvételeket arról, mit láttak.

Természetesen egy ilyen óriási hajótestbe beúszni mindig veszélyes, hiszen bármi elszabadulhat, a búvár elakadhat, és el is tévedhet, ha nem használ vezetőkötelet. Az a videóból jól látszik, hogy a Costa Concordia elsőrangú roncsmerülőhely lehetett volna, ha ott hagyják a vízben- rengeteg érdekességet kínál a gyorsan kiürített hajó belső tere. Ám egy ekkora roncs azért elég sok gondot okoz ráadásul a benne lévő anyag is értékesíthető, tehát olyan nagyon nem lep meg, hogy a kiemelés mellett döntöttek. Ráadásul megjelentek a fosztogatók is, ez is a kiemelés mellett szól.

Így aztán csak ezeken a videókon keresztül "merülhetünk" a balsorsú hajó maradványainál, bepillantást nyerhetünk abba, miként lesznek az utasok kényelmét szolgáló terekből kísérteties, vízzel telt helyiségek. Furcsa látni a szinte még kanapékat, a bárpulton maradt virágcsokrot, a lépcsőket, ahol már soha senki nem fog járni...

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Egy hihetetlen megmenekülés történetét csak több évtizeddel később igazolták a búvárok, miután megtaláltak egy rég elveszett második világháborús roncsot.

Kefalonia a Jón-tenger egyik nagyobb szigete Korfutól délre, Magyarországtól nagyjából másfél órányi repülőútra. A szép öbleiről is ismert szigeten természetesen merülésre is van lehetőség, akad pár kisebb hajómaradvány, beúszható, tágas barlang, amforamező.

Az igazi érdekesség azonban a HMS Perseus brit tengeralattjáró roncsa. A 79 méter hosszú hajó legmélyebb pontja 52 méteren van, de a merülhető rész 34 méteren kezdődik és jellemzően 40 méteres mélységben ússzák körbe a tapasztaltabb búvárok. Mivel Görögországot inkább turisták keresik fel, akik maximum intrómerülésig jutnak, kevesen ismerhetik ezt a roncsot, pedig a teljesen egyben lévő hajó még rutinos roncsbúvárok számára is érdekes lehet.

Még izgalmasabbá válik a merülés, ha megismerkedünk az egyetlen túlélő hihetetlen történetével is. Az akkor 31 esztendős John Capes nem a HMS Perseus 60 fős legénységének tagja volt, hanem utasként csatlakozott. A hajó 1941. december 6. éjszakáján a Jón-tengeren hajózott amikor váratlanul nagy erejű robbanás rázta meg a hajótestet. Vélhetően aknára futott a Perseus, ami után azonnal több tonnányi víz tört be és kiáltozás töltötte be a tengeralattjárót. A Perseus pillanatok alatt elsüllyedt, de meglepő módon a hátsó rész ahol Capes volt nem telt meg vízzel.

Minden sötétségbe borult, az életben maradt férfi viszont szerencséjére megtalálta a mindig kéznél levő zseblámpáját. Elindult és egy ajtóig jutott, amit a víz nyomása tartott zárva, ennek köszönhette életben maradását- a hajóorrban levő emberek ekkor már mind halottak voltak. A hátsó félben rekedtek közül is sokan vesztették életüket, összesen három sérült túlélőt talált Capes. A jéghideg vízben elgémberedtek, Capes megosztotta velük rumosüvegjének tartalmát, és aztán elindult a hátsó menekülőnyílás felé, hogy kiutat keressen. Ahhoz, hogy ezt az ajtót kinyithassa, ki kellett egyenlítenie a nyomást a hajó és az azt körülvevő tenger között.

Capes talált néhány Davis mentőkészüléket, ezeket társaira adta és maga is felvett egyet. A terv szerint a beáramló tengervíz kiegyenlítette volna a nyomást, ekkor oda tudtak volna úszni a menekülőnyíláshoz és el tudtak volna jutni a felszínig. A létfontosságú szelep azonban megsérült, más módot kellett hát keresnia víz beeresztésére. Egy víz alatti ágyú szelepének megnyitása lett a megoldás.

Ezek után már képes volt kinyitni a menekülőnyílás ajtaját, ami alól a maradék levegő így el is szökött. Capes visszaúszott a többi tengerészért, a menekülőnyílás felé irányította őket, aztán maga is elindult a felszín felé. A műszerek 82 méteres mélységet mutattak, de senki nem tudta, nem tudhatta, valóban ebben a mélységben vannak-e. Több, mint kétségesnek tűnt a siker, hiszen a Davis készülék tiszta oxigénnel működött, minden egyes lélegzetvétel fájdalmas volt a túlélő férfi számára. Ám nem volt választási lehetőség, vagy így próbálják meg, vagy valamennyien a már halott társaik sorsára jutnak.

A többiektől elszakadt Capes kétségbeesetten küszködve próbálta meg az emelkedést lassítani, kevés sikerrel, aztán egy aknát látott maga mellett, szerencséjére az sem lépett működésbe. Úgy érezte ezek után, hogy az égiek szerint is életben kell maradnia, és váratlanul el is érte a felszínt. Az éjszakai ég volt felette, tüdejében nagy fájdalmat érzett és szédült, és senkit nem látott maga körül az erősen hullámzó, hideg tengerben. Rájött, hogy minden bizonnyal ő az egyetlen túlélő.

Szétnézve próbált tájékozódási pontot keresni, végül észrevette egy nem túl távoli parton a hófehér sziklákat. Több órányi úszás után, kínlódva, teljesen kimerülten érte el Kefalonia szigetét, amit akkoriban az olaszok tartottak megszállva. Szerencséjére nem ők, hanem a helyi görögök találták meg, és náluk bújkált 18 hónapon át. John Capes túlélte a háborút, 1985-ben hunyt el.

Sokan kételkedtek abban, hogy Capes valóban úgy menekült meg ahogy mesélte. A HMS Perseus roncsának nyughelye nem volt ismert egészen a kilencvenes évekig, amikor egy görög búvár, Kostas Thoctarides rá nem talált a halászoktól származó információ alapján. A roncs legmélyebb pontja 52 méteres mélységben volt, a hajó hossza és alakja pedig megegyezett a Perseuséval.

A roncs ma is egyben van, az orrészén látható az akna által ütött hatalmas lyuk, más sérülés viszont nem fedezhető fel. Ami igazán meglepte a búvárokat, az az volt, hogy a hátsó menekülőnyílás ajtaját nyitva találták, és itt mindent úgy találtak ahogy azt Capes elmondta. Megvolt az üveg, a Davis-készülékek, a cipők.

Most már a tenger élőlényei népesítik be a háborús sírhelyként tisztelt Perseust, ahonnan a búvárok semmit nem hoztak el, csak filmeket és képeket készítettek róla. Azok akik napjainkban merülnek a roncshoz egy tragikus sorsú hajót úszhatnak körbe, miközben felidézhetik magukban egy ember hihetetlen megmenekülésének történetét.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Az Adriai-tenger egyik leghíresebb roncsa, a Baron Gautsch kereken száz éve süllyedt el (történetéről itt írtam), ehhez kapcsolódóan eseménysorozatot hívtak életre a horvátok. A napokban például néhány képet tett közzé Danijel Frka, amin Tomo Vrdoljak modellkedik a roncsnál, aki palack nélkül tett látogatást a híres hajó maradványainál.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

Nem csak a trópusi tengerek lehetnek látványosak a víz alatt, egészen másféle élőhelyeken is találunk színes, formagazdak élővilágot. Akár még az Északi-tenger mélye is rejthet változatos csodákat!

Fél évszázada süllyedt el egy lengyel halászhajó Dániától északnyugatra. A katasztrófában a legénység hat tagja vesztette életét, a Macurek roncsa pedig jelenleg 36 méteres mélységben nyugszik. 

Az eltelt évtizedek alatt a tenger teljesen meghódította a hajó maradványát. Önmagában a roncs nem lenne igazán izgalmas, egy kis halászbárka ugyanis messze nem olyan lenyűgöző, mint egy hadihajó. De nincs igazán nagy mélységben, ráadásul be is lehet pillantani a belső terekbe, tehát jó alaposan szét lehet nézni.

És ez a lényeg: a hajón rengeteg színes szivacs és más élőlény telepedett meg, amik pár helyen szinte teljesen elfedik a felépítményt, nehezen kivehetővé teszik a formákat. Az üregekben, lukakban kis élőlények bújkálnak, néhol halak bukkannak fel a búvárok előtt. Ez a roncs így kelt új életre: noha acélból és fából épült, most úgy néz ki, mintha maga is élővé vált volna. Misztikus élménnyé vált a merülése, és az alábbi videók nyilván igazolják, a hideg, zöld tengervíz mélyén is érdemes lámpával merülni, hogy megcsodálhassuk a színeket.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Az antiküthérai szerkezethez hasonló izgalmas leletre számítanak a különleges eszközöket bevető régészek. Az ókorban elsüllyedt hajó lelőhelyét ugyanis görög szivacsbúvárok több, mint száz éve fedezték fel, és az ékszerek mellett egy megdöbbentően izgalmas tárgyat is felszínre hoztak. Vannak, akik szerint az anitküthérai szerkezet az első számítógép, összetettsége és bonyolultsága miatt sokak szerint a kor legmodernebb eszköze lehetett- a hajó időszámításunk előtt 50 körül kerülhetett a tenger fenekére. A hajósok a navigációhoz használhatták a csillagok és a hold mozgását tökéletesen modellező analóg komputert.

Most pedig egy hasonlóan újszerű eszközt használnak a további vizsgálódáshoz. Bár a hetvenes években Cousteau csapata merült már a sziget vizeiben, csak rövid időt töltöttek itt. Így aztán a roncs lelőhelye azóta is háborítatlan, és a régészek úgy gondolják, az üledék alá temetve még fantasztikus leletek várhatnak rájuk. 

A bökkenő csak az, hogy a roncs maradványai egy meredek falon szóródhattak szét, és az első merülések idején sokminden az árok aljára kerülhetett. A 120 méteres mélységben pedig nem egyszerű dolgozni, így aztán segítségül hívták a Nuytco Research újfajta búváröltözékét, az Exosuitot.

Amíg megérkezik az Exosuit, távirányítású eszközökkel igyekeznek feltérképezni a helyszínt, és így három dimenziós képet tudnak kaphatnak a roncsról. Addig az Exosuit még átesik az utolsó teszteken, ugyanis egészen új fejlesztésről van szó, amit még nem használtak élesben soha. Ez ugyanis valójában nem egy búvárruha, inkább egy egészen kis méretű, egyszemélyes tengeralattjáró, ami ehhez képest meglepően nagy mozgásszabadságot ad a használójának. Ha jól vizsgázik, jöhet a görög küldetés, aminek során átvizsgálhatják a tenger fenekét.

A régészek szerint ugyanis szinte a teljes rakomány ott rejtőzhet még a homok alatt, és a korábbi merülések során csak a lelőhely felszínét nézhették át. Hogy mi lehet odalenn? Arra vonatkozóan még csak sejtések vannak- no meg vágyak. A híres szerkezethez hasonló másik eszköz megtalálása például felérne a lottóötössel, de sok más érdekesség is előkerülhet, hála az Exosuit kifinomult mozgási lehetőségeinek, amivel alaposan át lehet kutatni mindent anélkül, hogy a maradványokat megrongálnák, és a merülést nem kellene a búvárkodásban megszokott dekompressziónak követnie, hiszen ez egy teljesen más elven működő felszerelés.

Ha tartani tudják az ütemtervet, kora ősszel kerülhet sor az első merülésekre Antiküthéra mellett. Kíváncsiak várjuk, sikerrel járnak-e a régészek és tényleg olyan fantasztikus dolgokat találnak, mint ahogy azt remélik.

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Néha egy hibáért nagyon komoly árat kell fizetni, ám van, aki a legnagyobb áldozatra is hajlandó: a Peltastis kapitánya együtt akart elsüllyedni a rábízott hajóval.

A roncs Krk sziget közvetlen közelében, Silo előtt található, maximális mélysége 32 méter, így nagyon népszerű a búvárok körében. Alig pár percnyi hajózásra van a parttól a nagyjából egyenesen álló, viszonylag épen maradt Peltastis, a merülés pedig nem túl bonyolult, bárki körbeúszhatja. A 60 méter hosszú hajó hídját és motorterét is megnézhetik a haladó búvárok, tehát mindenki találhat itt valami érdekeset.

Aki utánaolvas, az pedig még további történettel is gazdagodhat. Az 1952-ben vízrebocsátott hajót 1967-ben vette meg egy görög társaság, akkor kapta a Peltastis nevet. 1968-ban fát rakodott be, de a lecsapó heves bóra miatt biztonságosabb horgonyzóhelyet keresett Krk közelében. Ám a horgonyok nem tartották meg a hajót, ami a partnak csapódott, majd egészen gyorsan elsüllyedt. A kapitány a kormányhoz kötötte magát, ott is találták meg holttestét, amit a süllyedés után 9 hónappal hoztak a felszínre.

Szóval ma már nincs ott emberi maradvány, de a tragédia szelleme nyilván megérinti azokat, akik hallanak a Peltastis történetéről. Ám jelenleg ez elsősorban egy búvárokat vonzó roncs, a Krk szigetre utazóknak feltétlenül érdemes itt beiktatni egy merülést. A látótávolság nem mindig kifogástalan, és még nyáron is készülni kell rá, hogy mélyebben a víz hűvös, tehát ennek megfelelő felszerelést kell ölteni.

Sokak kedvence ez az ikonikus merülőhely, szilveszterkor például a víz alatt bontanak pezsgőt a búvárok a Peltastis hídja előtt, sőt, még víz alatti fotókiállítást is rendeztek...

Érdekel mi történik a felszín alatt? Látványos, érdekes víz alatti és búváros képek, hírek, videók a Facebook-on is.

Alapfogalmak a roncsbúvárkodás iránt érdeklődőknek: sokféle roncs van a víz alatt, de több szempont szerint lehet őket csoportosítani.

Először is úgy lehet őket felosztani, hogy direkt küldték a hajót, repülőt a víz alá, vagy balesetben, harci cselekmények következtében került a tenger fenekére. Előbbi helyzetben például a süllyedésnek értelemszerűen nem voltak áldozatai, a roncs nem vált sírhellyé, és persze a mesterséges zátonyok kifejezetten a búvárok számára lettek kialakítva.

Míg a nem direkt elsüllyesztett roncsok gyakran széttörnek, felborulnak, a mesterséges zátonyokat igyekeznek álló pozícióban rögzíteni, merülésük szinte mindig egyszerűbb. Éppen ezért, hiába van sokkal kevesebb direkt elsüllyesztett roncs, mégis kifejezetten nagy részarányt képviselnek a merülések számában. Ezek a hajók inkább olyanok, mint egy víz alatti vidámpark a búvárok részére, akik élvezhetik a hajótest körüli úszkálást, a behatolást, megfigyelhetik, hogy telepednek meg az élőlények a roncson, és így tovább. Ám természetesen egy katasztrófa során elsüllyedt hajó merülése során rengeteg plusz benyomás éri a búvárt.

A mesterséges zátonyoknak mindenesetre megvan az a jelentősége, hogy az így elsüllyesztett hajók és repülők segítenek abban, hogy csökkenjen a valódi, természetes zátonyokra háruló nyomás, ezért több országban rendszeresen új roncsmerülőhelyeket alakítanak ki. Máltán, Cipruson például egyre több ilyet lehet találni.

Lehet csoportosítani a roncsokat típus, korszak szerint. Nyilván alapvető felosztás az, hogy hajóról van-e szó, netán repülőről, tankról, egyébről. Értelemszerűen hajóból van a legtöbb, egy repülőroncs mindig különlegesebbnek számít- ám ezzel együtt jóval kisebb is, mint egy átlagos hajóroncs. Szóval bármennyire izgalmas repülőnél merülni, a búvár gyakran rájön, körbeússza a maradványokat öt perc alatt, és aztán- annyi.

Az elsüllyedés idejét azért jó tudni, mert ebből már erősen lehet következtetni arra, milyen állapotban vannak a maradványok. Egy ókori görög hajó roncsából manapság már maximum amforák vagy azoknak is csak töredékei lehetnek egy helyen, a pár száz éves hajókból esetleg ágyúk, kisebb darabok. A száz éves roncsoknak a gerince, nagyobb darabjai láthatók, és ami van, azt is jellemzően benőtte az élővilág. A második világháborús roncsok egy része manapság már erősen megrongálódva nyugszik a mélyben, hiszen az acél is korrodál, a hullámok is megdolgozzák a maradványokat.

A nemrég víz alá került hajók még tiszták, egyben vannak, be lehet úszni a testükbe, körbeúszva kiválóan látszik a felépítésük. Nagyon izgalmas, amikor egymás közvetlen közelében két korszakból származó hajó van, ilyen például Egyiptomban a Carnatic és a Giannis D roncsa- míg az utóbbinak több remekül felismerhető része van, az előbbi már csak egy korallok által benőtt váz. A maga módján mind a kettő érdekes, de aki szeret beúszni, az a nagyon régi roncsoknál ezt aligha teheti meg- cserébe viszont igazi történelmi kalandot élhet át.

A történelmi jelentőség önmagában is befolyásolhatja egy-egy roncs vonzerejét. A búvárok egy része számára fontos az, hogy olyan hajónál merülhet, aminek sorsa izgalmas, amiről lehet olvasni, tanulni. Ők azok, akiket az sem zavar, ha a maradványok már erősen szétestek, mert nem azt a bizonyos "vidámpark-élményt" keresik, hanem az izgatja őket, amikor testközelben lehetnek fontos események élettelen tanúihoz.

Jó példa erre a HMS Maori roncs Máltán- a sziget körül rengeteg sokkal jobb állapotú mesterséges zátony van, de a Maori egészen más tészta, hiszen egyike volt a Bismarck üldözésében részt vett hajóknak. Aki számára ez jelentőséggel bír, az élvezni fogja a merülést, a többiek viszont csak málladozó vasdarabokat látnak benne. Az Adria legismertebb roncsa, a Baron Gautsch például azért vonz rengeteg búvárt, mert viszonylag jó állapotú, ám emelett a története is érdekes.

Érdekes kérdés az is, a hajót a tenger ereje süllyesztette el, vagy egy háború során érte utol a végzete, netán emberi hiba volt a tragédia oka. Ezeknek a jelei gyakran felfedezhetők, és persze el is gondolkodhatunk arról, mi vezethet egy katasztrófához.

Azt azért ne feledjük, hogy a roncsokat gyakran helyi törvények védik. Az nem úgy megy, hogy fogjuk a cuccot és már már merülünk is- erősen behatárolja a lehetőségeinket, mit engednek meg a szabályok és mit nem. Több okből lehet védett a roncs, például ha sok áldozata volt a süllyedésnek, így sírhellyé nyilvánították, netán történelmi jelentőségű, esetleg értékes rakományt szállítottak. Akármi is az ok, amennyiben időnként megnyílik a lehetőség egy-egy ilyen szigorúan védett roncs merülésére, mindig sok az érdeklődő. Akadnak olyanok, ahol csak korlátozzák a merülők számát, máshol fizetős engedélyhez kötött a búvárkodás- sose feledjünk el tájékozódni, ha önállóan megyünk merülni, bár az ilyesmi az amatőr búvár életében igencsak ritka.

A roncs méretének abból a szempontból van jelentősége, hogy ebből gyakran kikövetkeztethető, hány merülést ér meg majd a hely. Cipruson például egymás mellett nyugszik az irdatlan méretű Zenobia teherhajó illetve egy Alexandria nevű halászhajó roncsa. Míg az előbbin nyugodtan végre lehet hajtani 3-4 merülést, az utóbbi megér egy csobbanást, de a másodikat már senki nem fogja ott erőltetni. Ha van 1-2 izgalmas roncs, akkor komplett túrát lehet tervezni rájuk, nem kell minden egyes merülés során új helyre menni.

Végül az is értelemszerű, hogy nagyon nem mindegy, a roncsok bárki által elérhető, maximum 40 méteres mélységben vagy még sekélyebben vannak, netán csak különleges képzettségű és felszerelésű búvárok érhetik el őket. Ugyan le lehet menni alapfelszereléssel is 50 méterre, de egyrészt az már erősen kockázatos, másrészt csak pár percet tölthet odalenn a búvár, erről mindenkit lebeszélnék. Van bőven elég roncs sekélyebben, nem kell az ilyen bevállalós mélymerüléseket erőltetni. A behatolás szintén azoknak való, akik rendelkeznek ehhez megfelelő tudással, a többiek kívülről körbeúszva is sok érdekeset láthatnak.

A fentiekből aztán nagyjából le is szűrhető, a roncsmerülések Mekkájának azok a helyek számítanak, ahol elérhető mélységben jó állapotban levő, történelmi jelentőségű roncsból van több, amelyeket nem zárnak le a búvárok előtt. Csak a példa kedvéért, ilyen mondjuk a Chuuk-lagúna vagy Palau. A magyar roncsbúvárok tulajdonképpen szerencsések, mert a kedvenc úti célok közül több is kifejezetten jó lehetőséget kínálnak: Máltán, az Isztriai-félsziget vizeiben vagy az egyiptomi Vörös-tenger északi részén bőven akad vonzó roncsmerülőhely.

Akit tehát érdekelnek a roncsok, az kifejezetten úgy is tervezheti a nyaralását, hogy minél többet felkereshessen. A kulcs ez esetben is az előzetes informálódás. Aki több roncsnál is szeretne merülni, felár nélkül, annak Málta vagy egy északi egyiptomi roncsszafari a legjobb választás. Akit a Magyarországhoz közeli víz alatti történelmi emlékek érdekelnek, azok az Isztrián sok jó célpontot találhatnak, ám általában felárral. Akik egy roncsot akarnak megismerni, de behatóan, annak remek lehetőség a ciprusi Zenobia, vagy távolabb a floridai Oriskany repülőgéphordozó. Akit nem riaszt a hideg víz, Scapa Flow-t is felkeresheti. Akinek nem számít a pénz, ott a Chuuk-lagúna... Viszont hiába van jó eséllyel az egyik legnagyobb roncstemető a görög vizekben, a merülési lehetőségek nem ott a legkedvezőbbek. Aki tájékozódik jóelőre, azt kevésbé érheti csalódás.

Ám a roncsozásnak egyébként is része egy kis kutatás. Ebben a fajta búvárkodásban ugyanis az a legjobb, hogy a merülés nem ér véget a felszínen, lehet még utánaolvasni, a látottakat elemezni- és aztán visszatérni újból, hogy megkeressük a leírásokban említett részeket, sérüléseket. Megfigyelhetjük pár év távlatából azt is, hogy népesíti be a tenger állatvilága az új élőhelyet. Valószínűleg ezek az okok, ami miatt a roncsozás annyira kedvelt ága a búvárkodásnak.

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!

A napokban olvastam egy hírt búvárokról, akik egy menekültekkel elsüllyedt hajó roncsánál merülve szörnyű dolgokat láttak. Azon gondolkodtam, lefordítom, szólok pár szót arról, milyen nehéz is az ő munkájuk, de aztán letettem róla, még leírva is szörnyű dolgok ezek, hát még átélni...

A tenger mélyén nyugvó roncsok szinte mindegyike egy tragédia helyszíne. Bár mi már jellemzően nem merülünk olyan helyeken, ahol még emberek nyugszanak (van azért kivétel, az egyiptomi Salem Express például), de épp elég a tudat, hogy valamikor ott emberek az életükért küzdöttek. A tenger szép, a tenger izgalmas- de a tenger tud könyörtelen is lenni. 

Bár bizonyára vannak, akik valamiféle személyiséggel ruházzák fel a tengereket és az óceánokat, ilyesféle okból tiszteltek már a régiek is tengeristeneket. Áldozatokat mutattak be, könyörögtek hozzá, de azt hiszem, ezek hatásosságát nehéz lenne igazolni. A tenger tiszteletét viszont azoknak is meg kell tanulni, akik nem a spiritualitás oldaláról közelítik meg ezt a kérdést. A víz haragjával szemben nem nagyon tudunk mit tenni, és ezt csak az értheti meg, aki rossz időben volt a vízen.

A roncsok a tenger erejének bizonyítékai. Számtalan hajót pusztulását okozták a viharok, a felerősödő hullámok. De a háborúk során elsüllyesztett, vagy az emberi hiba miatt bajba került hajóknál is igaz az, hogy a rajtuk levők sorsa amiatt vált kétségbeejtővé, hogy kinn voltak a vízen. Ha nem jött a segítség időben, akkor hiába élték túl a hajót süllyedését, mégis a tengerbe vesztek.

Szóval a roncsoknál merülve időnként ez is eszünkbe juthat. Legyünk hálásak azért, amiért mi épségben térünk vissza a partra egy búvártúra urán, azért meg főleg, mert a víz mélyén töltött idő után a felszínre emelkedünk. A víz nem különösebben barátságos közeg, lélegzetünket visszatartva percekig lehetünk a felszín alatt, vagy vinnünk kell magunkban a palackban a levegőt. Szerencsések vagyunk, mert a mélyben kalandozhatunk, de a szabályokat sosem felejthetjük el.

Azért az a furcsa, kettős érzés megmarad, hogy minket ugyanaz a tenger ajándékoz meg rengeteg élménnyel, ami számtalan embernek a sírja lett. Nem mondom, hogy állandóan ez jár a fejemben, de néha eszembe jut. És talán más búvárnak is... Persze nem vagyunk ugyanolyanok, talán mások eltérő módon gondolkodnak erről. Ezzel nincs is semmi baj, a búvárkodás annyira sokrétű világba vezet be, ami mindenkinek mást adhat.

És néha amit látunk, az nem szép egyáltalán. Az a le nem fordított cikk is ilyesmiről szól. Kicsit túl sok volt már nekem is, ezért nem osztottam meg. De ami eszembe jutott az ember és a tenger kapcsolatáról, amiben annyi van a csodálattól a félelmen át a következményekre fittyet hányó kihasználásig, annak egy részét leírtam. Ám ha mindenre ki akarnék térni, nagyon hosszan tudnám folytatni..

Búvárkodásról, a víz alatti világról szóló hírek, búvárfotók és víz alatti videók a Facebookon is!