Big Blue Búvár Blog

Paul Allen újabb mélytengeri roncsexpedíciója járt sikerrel.

A Microsoft-alapító amerikai milliárdos, Paul Allen mostanában azzal hallat magáról, hogy szuperjachtja fedélzetén roncskutató expedíciókat szervez. Pár hónapja bejárta a hír a világot, hogy megtalálták a híres japán csatahajó, a Musashi roncsait, most pedig egy már feldezett roncs maradványainál tettek izgalmas merülést a távirányítású eszközei.

Az Octopus nevű hajóról indított robottal képesek voltak a közel háromezer méteres mélységbe lejutni, és így meg tudták kísérelni a régebben megtalált hajóharang felszínre hozatalát. Mivel ezúttal sikeres volt a művelet, a Hood egyik fontos tárgyi emléke újból napvilágra került. Természetesen Paul Allen nem tartja azt meg, a harang múzeumba kerül, hogy emléket állítson a sok emberéletet követelő tengeri csatának.

A hatalmas, 262 méter hosszú Hood az angol flotta egyik büszkesége volt. 1941. május 24-én süllyedt el, amikor a németek két hajója, a Bismarck és a Prinz Eugen pontos találatainak következtében olyan súlyosan megsérült, hogy három perc alatt eltűnt a tenger mélyén. Valószínűleg az egyik lőszerraktárt érte találat, ami felrobbant, és ez szétszaggatta a hajót. A Hood 1418 főnyi legénységéből csak hárman élték túl a katasztrófát. 

A németek hiába arattak gyors győzelmet, a végzet később utolérte a Bismarckot is: május 27-én süllyesztették el a német csatahajót. Ekkor több, mint kétezer tengerész vesztette életét. A háború teljes erőbedobással dúlt, aratott a halál, és hol volt még a vége...

A Hood hajóharangja sok fiatal tengerésznek állít emléket, akik hősi halált haltak azon a végzetes napon. A múzeumban méltó helyet kaphat az Allenék áltak felszínre hozott lelet, és így a fiatalabb generációba tartozók is személyesen nézhetnek meg egy nagy jelentőségű tárgyi emléket.

Kanadában egy kikötőben végeztek rutinfelmérést, amikor hatalmas, ismeretlen hajó maradványára bukkantak.

A Pictou Harbour fenekéről készült szonárképen egy roncs rajzolódott ki. A felmérést végző szakemberek teljesen meglepődtek, mert nem volt információjuk itt elsüllyedt hajóról, pedig a jelek alapján derekas méretű roncsra bukkantak.

Természetesen a helyi roncsmániás búvárok egyike azonnal expedíciót szervezett a helyszínre. Rob MacKay csak néhány ismerőst hívott: ők abban a kiváltságos helyzetben voltak, hogy elsőként merülhettek egy korábban még nem ismert roncsnál, részt vehettek a legelső feltárásban. Nem kellett túl messzire hajózni a búvároknak, mert a parthoz egészen közel, sekélyben (alig 14 méteren) nyugvó maradványokról van szó. 

A munkát nehezítette a Pictou Harbour mélyének zavaros vize, a rossz látótávolság. Ám le tudták mérni a roncsot, nagyjából 60 méteresre becsülték a hajó hosszát. Kiderült, hogy a hajótest fából épült, ami jórészt elkorhadt, tehát a süllyedés elég régen lehetett- de annak időpontját behatárolta az is, hogy megtalálták a hajócsavarokat, azaz gőzhajóról volt szó. Néhány olyan fa alkatrészt is találtak, amin égésnyomokat láttak, amik tűzre utalnak. A hajó felépítése alapján egyértelműen teherszállítónak tűnt.

Ennyi információ alapján már sokkal egyszerűbb volt a kutatás. Rövid idő alatt sikerült is azonosítani a hajót: a Dieuze 1919-ben Montrealban épült, és 1925-ben, tehát kereken kilencven éve süllyedt el a Pictou Harbour mélyén. Minden arra utal, hogy ezt a hajót találták meg, mert két hajócsavaros gőzösről van szó, ami egy tűz következtében semmisült. 

Meglepő lehet, hogy akkoriban még épültek fából gőzösök, ám az első világháború végén ez nem volt szokatlan. Kevés volt az acél, és ami rendelkezésre állt, azt a hadiiparban használták fel, tehát a hajóépítőknek vissza kellett térni a hagyományos anyagokhoz. 

Amikor a Dieuze kigyulladt, csak a kapitány volt a fedélzeten, ő pedig el tudott menekülni. Így azán nem volt áldozata a hajó elsüllyedésének, viszont akkora volt a tűz, hogy a helyi lapok az első oldalon számoltak be róla. Állítólag hasonlót még nem láttak Pictou Harbour-ban odáig.

Furcsa, hogy csak egy bő emberöltő telt el a nagy feltűnést keltő esemény óta, és már senki nem emlékezett arra, hogy ott van egy elsüllyedt hajó karnyújtásnyira a kikötőtől. Az új felfedezésnek leginkább a helyi búvárok örülhetnek, akik egy könnyen merülhető ronccsal gazdagodtak. 

Egy angol búvár beismerte, hogy egy 17. századi roncsból illegálisan emelt ki ágyúkat, amiket aztán külföldön értékesített.

Vincent Woolsgrove (érdekes, hogy arrafelé gond nélkül megjelentetik a vádlottak nevét, még a címe is szerepel a cikkekben) hivatásos búvár, Kentben él. Azért kell bíróság elé állnia, mert a London nevű, 1665-ben elsüllyedt hajó maradványai között talált hajóágyúkat a felszínre hozta és 2010-ben eladta azokat 46 ezer fontért. Az ágyúk most egy magászemély birtokában vannak Floridában, így a brit szakemberek nem vizsgálhatták meg azokat.

A rendőrség 2011-ben kezdett el vizsgálódni, miután bejelentést kaptak, hogy páran a víz alatti maradványokat fosztogatnak. Így jutottak el Vincent Woolsgrove-hoz is. A búvár először azt állította, nemzetközi vizekben bukkant az ágyúkra, így ártatlan. Ám Woolsgrove számítógépét átkutatva a nyomozók számos bizonyítékul szolgáló fotóra bukantak. Egyrészt meg lehetett állapítani, pontosan milyen ágyúkat hoztak fel, másrészt az is kiderült, a part közelében történtek a merülések, szó sem volt nemzetközi vizekről.

Az pedig végképp egyértelművé tette a helyzetet, hogy egy tartályban találtak egy 11 kilós 16. századi holland hajóágyút, amit szintén a tenger mélyéről hozott fel, több más lelet mellett. Az ágyú vizsgálata sokmindent elárult a szakembereknek: ezeket a fegyvereket az angolok a 17. században zsákmányolták, és aztán saját hajójukra vitték. A London maradványai között ezért voltak holland ágyúk. Azok mindmáig brit tulajdonban vannak, a víz mélyén is, tehát egyrészt lopásban bűnös a búvár, másrészt a hatóság félrevezetésében

A 300 főnyi legénységet a mélybe rántó London maradványait azóta régészek is vizsgálták már, de kérdés, mi minden tűnhetett még el a tenger fenekéről. A hatóságok szeretnék az eladott hajóágyúkat is visszaszerezni, mert úgy vélik, nem veszhetnek ek így a kulturális örökséghez sorolható tárgyi emlékek. Woolsgrove ügyében hamarosan ítélet is születik- és azért is verheti a fejét a falba, mert ha bejelenti a leletet, jutalmat kaphatott volna.

Hét évtizede elsüllyedt hadihajók maradványainál készítettek remek minőségű felvételeket ausztrál szakemberek.

1941 novemberében a HSK Kormoran nevű német segédcirkáló elsüllyesztette egy összecsapás során a HMAS Sydney könnyűcirkálót, ám a Kormoran maga is súlyosan megsérült, és a hullámsírba került Nyugat-Ausztrália partvidékén.

A Kormoran 164 méter hosszú hajó volt, és érdekessége az volt, hogy teherhajónak álcázva járőrözött például az Indiai-óceánon- ez már csak azért is könnyen mert, eredetileg teherhajóként szolgált, és csak a háború kitörésekor "sorozták be" és fegyverezték fel. A kereskedelmi hajók nem tudták, hogy ellenséggel állnak szemben, így amikorra észbekaptak, a torpedókkal és ágyúkkal felszerelt Kormoran már lecsapott. Ennek a taktikának köszönhetően süllyesztett el több hajót.

A HMAS Sydney eleinte csak fel akarta tartóztatni az ismeretlen teherhajót, zászlójelekkel kommunikáltak, aztán a Kormoran a titkos jelszó megadása helyett tüzet nyitott. Mire az ausztrálok elkezdték lőni a németeket, már számos találat érte őket. Ehhez képest nagy bátorságról tettek tanúbizonyságot, hiszen képesek voltak a halálra ítélt hajóval is olyan csapást mérni, ami lángba borította a Kormorant.

A két roncs egymástól alig 20 kilométerre van, és csak 2008-ban találták meg őket: először a Kormoran maradványaira bukkantak rá, majd két nappal később meglett a Sydney is. Utóbbi hajó teljes legénysége odaveszett, 645 ember sírhelye lett tehát az ausztrál cirkáló, míg a németek közül 80 tengerész tűnt el, a többiek hadifogságba estek.

Mind a két roncs nagyjából két és fél kilométeres mélységben van, itt már csak távirányítású eszközök segítségével dolgozhatnak a víz alatti régészek. Izgalmas részleteket vizsgálhattak meg alaposabban, például a Kormoran Linda nevű hajóágyúját és sok más, ma is remek állapotban levő részt. A hajón megtalálták az elsüllyesztett hajók listáját is, amit felfestettek a falra. A meg nem bolygatott roncsok olyanok, mint az időkapszulák, ezért nem csak a hivatásos régészeket, de az amatőr roncskutatókat, a történelem iránt érdeklődőket is lázba hozzák a felvételek.

A múlt a Vörös-tenger egyiptomi partszakaszán kalandoztunk egy búvárhajón, de arra nem számítottunk, hogy valós tengeri dráma tanúi leszünk.

Az első napon Safaga környékén merültünk a Salem Express híres roncsánál. A hajózás történetének egyik legtragikusabb katasztrófája volt az emberekkel zsúfolt komp elsüllyedése 1991-ben: az áldozatok száma ma sem ismert pontosan, becslések szerint akár ezernél is többen veszhettek oda, de több százan biztosan. A hajó leginkább elzárt helyein rekedt emberek maradványai ma is ott vannak a mélyben. A hatalmas hajótest felett úszva, ez is eszünkba juthat. 

A több, mint 100 méter hosszú Salem Express egyébként jól ismert merülőhely, mert számos fotótéma akad rajta, a története miatt viszont van benne valami nyomasztó. Ez persze egy roncs esetén nem szokatlan, ám itt annyian haltak meg, ami valóságos tengeri sírhellyé változtatta a hajót. A tragédia oka is sokkoló: a kapitány sietve akart visszaérni Safaga kikötőjébe, ezért lerövidítette az útvonalat, reménykedve abban, hogy kikerülheti az útba eső veszélyes zátonyokat. Nem járt sikerrel, és ezért a hibáért sokan fizettek az életükért.

A merülés után indult tovább a mi hajónk délre. Hosszú út várt ránk, tudtuk, hogy folyamatosan megyünk másnap hajnalig- ám az éjszaka közepén váratlanul megálltunk, manőverezni kezdtünk. Kinéztünk a szalonból, és azt láthattuk, a legénység izgatott kiáltozások közepette emel ki egy mentőcsónakot a vízből!

Ember nem volt benne, de tudtuk, nem véletlen, ha egy ilyen sodródik a tengerben. Villámgyorsan elkezdtünk kutakodni az interneten, és kiderült, aznap egy hajó süllyedt el Safaga közelében, arról szabadulhatott el a mentőtutaj. Azt is megtudtuk, mindenkit sikerült kimenteni, tehát ezúttal minden tengerész megúszta a balesetet. Nem lett volna túl kellemes, ha azzal a tudattal kellett volna pásztázni a vizet, hogy áldozatokra is rábukkanhatunk. Lassan haladt a kapitány, hiszen rengeteg törmelék, a hajóról a felszínre lebegett tárgy, áru volt a tenger felszínén.

Miután arra fény derült, hogy csak a hajó veszett oda, máris elkezdtünk azon tanakodni, a vadonatúj roncsnál nem lehet-e búvárkodni? Másnap már elég sok információt tudtunk a hajóról: Taba volt a neve, teherszállító komp, méghozzá elég méretes, sok kamionnal fedélzetén süllyedt el. Állítólag a vesztét az okozta, hogy rosszul rakodtak fel, túlságosan egy oldalon volt minden, és egyszerűen felborult nem sokkal az indulása után.

Egy ekkora hajó, tele kamionokkal sok búvár vonzhatna, hiszen sokan merülnek már most is a két ismertebbe safagai roncsnál (a Salem Express mellett az Al Kahfain a másik), és a kamionok eleve különleges víz alatti maradványnak számítanak, mint azt a ciprusi Zenobia roncsánál búvárkodók nagy száma bizonyítja.

Ám a tengeren odaveszett hajók elsüllyedésének körülményei mindig mások és mások. Míg a Salem Express zátonynak ütközött és gyakorlatilag fennakadt sekélyebb vízben, a Zenobia pedig eleve sekélyebb részen került a tenger fenekére, a Taba sorsa máshogy alakult. Nyílt tengeren borult fel, nem ment neki semminek, így az első hírek szerint 600 méteres, búvárok számára elérhetetlen mélységben nyugszik. Egy darabig biztos nem fog ott merülgetni senki...

Én is írtam arról az izgalmas felfedezésről, amikor egy remek állapotú Ju87 Stuka zuhanóbombázó roncsát találták meg az Adria fenekén, ráadásul nem is túl nagy mélységben. Mint ahogy az ilyen esetben szokásos, nem rohannak a pontos helyszín nyilvánosságra hozatalával, először a szakértők vizsgálják meg alaposan a leletet.

Ám nagyon úgy fest, elhárultak a bürokratikus akadályok, egyre több helyről hallom, hogy a közeli búvárbázisok ellátogatnak a különleges repülőgéproncshoz. Mint azt elég gyorsan kiderítették, ezt a Ju87 R-2-t annak idején az olasz légierőben használták, és 1941. áprilisában zuhant a tengerbe.

Sok szempontból van jelentősége a roncsnak, de ami búvárként egyből szemet szúr, az a viszonylagos épsége. Nem csak egy halom törmelék lett belőle a felszín alatt töltött több, mint hét évtized alatt, hanem kifejezetten jól körbejárható, megnézhető. Így aztán a róla készült videó is kifejezetten érdekes- én is kedvet kaptam hozzá, hogy valamikor beiktassak egy horvát túrát, aminek keretén belül merülhetek itt. A nyughelye Zirje sziget közelében van, ez elérhető Sibenikből, Vodicéből is, tehát egyáltalán nem valami eldugott pont. Már csak azért is sietni kell, mert ki tudja, mi lesz a sorsa a jövőben- és mi marad belőle, ha pár "szuvenírvadász" is elkezd itt búvárkodni...

Egészen különleges felfedezést tett egy búvár: több mint száz, szinte érintetlen második világháborús repülőgép roncsára bukkant a tenger mélyén.

Sőt, a pontos szám megközelíti a 150-et! Nem akármilyen lelet, főleg ha arra gondolunk, a búvárok túlnyomó többségének már az is élete nagy kalandja lenne, ha egyetlen elveszett gép roncsát megtalálná. 

Brandi Mueller az Egyesült Államokban nőtt fel, ott szeretett bele a búvárkodásba. Mivel a trópusi tengerek jobban vonzották, a Csendes-óceán egyik gyöngyszemén kötött ki: a Marshall-szigeteken kezdett búvárként dolgozni. Itt találta meg a hét évtizede víz alatt nyugvó repülőroncsokat.

A Marshall-szigetek kulcsszerepet kaptak a második világháború idején, az amerikai fontos bázisának számítottak. Atombombával is kísérleteztek, tehát jól felszerelt légibázisokat építettek ki a kis szigeteken. Aztán a háborúnak vége lett, és ott maradt a sok hasznavehetetlen repülő, hadianyag, amitől meg akartak szabadulni. Ennek az egyszerű megoldására a katonák simán bedobáltak mindent a tengerbe. A Mariana-árok sincs túl messze, tehát sok maradvány elérhetetlen mélységben van- de nem minden.

Brandi ugyanis alig 40 méteres mélységben fedezte fel a géptemetőt Roi-Namur sziget közelében, a parttól pár mérföldre. Van itt a víz alatt Douglas SBD Dauntless zuhanóbombázó, ilyen gépek kaptak kulcsszerepet a Midway-szigeteki csatában, ami a háború egyik fordulópontja volt. Akad még itt F4U Corsair vadász és TBF/TBM Avenger is. Néhány gép darabokra szakadt már, de mások kiváló állapotban vannak mindmáig. Mivel ezeket a repülőket csak "hulladékként" dobták a vízbe, nincsenek bennük emberi maradványok, tehát nem számít háborús sírhelynek a géptemető. A vízbe eresztés módja miatt igazi különlegesség a hely, hiszen egymástól karnyújtásnyira vannak a roncsok.

A hírek szerint még nem döntöttek arról, hogy a pontos helyszínt nyilvánosságra hozzák-e, és a szigetvilágba érkező kedvtelési búvárok megnézhetik-e majd a géptemetőt. Ha igen, akkor egy nagyon egyedi merülőhellyel gazdagodik az amúgy sem szegényes kínálat...

Képek: Brandi Mueller

A roncsos hírek kapcsán sokszor felkapjuk a fejünket, amikor vagyont érő kincsleletekről írnak. Ám mi van, ha a tengermélyi kutatás csak viszi a pénzt, nem hozza?

Nagy szenzáció volt, amikor hosszú keresés után végre megtalálták Kanada sarkvidéki vizeinek mélyén a Franklin-expedíció elveszett hajóját. A búvárrégészek izgalomba jöttek a híres felfedező HMS Erebus nevű hajójának roncsánál, amit már 2007-óta próbáltak megtalálni. Izgalmas tárgyakat hoztak felszínre, a felvételek is jó állapotban maradt alkatrészeket mutattak be.

Egy pár képviselő viszont kíváncsi lett arra, tulajdonképpen mibe is került az adófizetőknek a közel egy évtizede tartó víz alatti régészkedés, amit a sikertelen expedíció hajója után indítottak azon a területen. Nos, a közpénzből fizetett számla állítólag közel 1,1 millió kanadai dollárra rúg, amit elsősorban a Parks Canada büdzséjéből fedeztek. 

Magyar pénzben 250 millió forintról beszélünk, de emellett magán támogatók is sok pénzt adományoztak a célra. Együttesen irdatlan sokba került tehát a keresgélés a tenger fenekén, aminek során több száz négyzetkilométert fésültek át méregdrága eszközök segítségével, és sok merülést hajtottak végre. Ilyen helyzetben nyilván felmerülhet-e a kérdés, tulajdonképpen megérte? Hiszen a hajók így is, úgy is odavesztek, az expedíció történetét ismerjük, és ez a kutatás többe került, mint annak idején maga a Franklin-küldetés.

Jelen helyzetben az árnyalja a képet, hogy Kanada igényét a sarkvidéki területekre jogi szempontból is megalapozza az 1845-ös expedíció, ami egészen messze jutott az északnyugati átjáró keresése közben. Így végülis talán még indokolható is a méregdrága régészeti munka.

Más kérdés, hogy az anyagi források korlátozottak még Kanadában is, így aztán máshonnan hiányzott ez a pénz. Az ország más területein jelentősen csökkenteni kellett a régészeti feltárások költségvetését, így nyilván akadnak kutatók, akik elismerve a mostani felfedezés jelentőségét, mégsem annyira boldogok, hiszen az ő munkájukat fel kellett függeszteni.

Szóval a roncsok kapcsán felmerülő dollármilliók nem csak bevételt jelenthetnek, hanem kiadást is. És ez még akkor is igaz, amikor valaki kincsek nyomába ered: ha nem jár sikerrel, csak önti bele a pénzt a felszerelésekbe, a hajóba, a munkabérekbe, de semmit nem kap cserébe. 

Az összképnek ez is része, amit sokan hajlamosak elfelejteni. Régészkedni nem olcsó, de kérdés, kulturális örökségünk mely elemére költünk a legtöbbet? Izgalmas dilemma...

Búvárrégészek két évezrede elsüllyedt hajót találtak Szardínia közelében, ami többek között tetőcserepeket szállított. A szakemberek szerint talán egy villa építéséhez hozattak minőségi építőanyagot, de ez a rakomány soha nem ért célba. Meglepő módon viszont a terrakotta cserepek kiváló állapotban vészelték át ezt a kétezer évet.

A nagyjából 50 méteres mélységben nyugvó hajómaradványokat a víz alatti régészek és a rendőrség különleges búváregységei közösen vizsgálták meg. Az ókori hajó 18 méter hosszú lehetett, és jól felpakolták a feltehetően Rómában készült cserepekkel- talán pont a túlterheltség okozta a vesztét.

Meglehet, egy római előkelőség rendelte az anyagokat, aki a mai Spanyolország területén építkezett, és ehhez a legjobb minőségre volt szüksége. A kutatók a maradványok vizsgálatából nagyon sokat tanulhatnak, így érthetően izgatottak a felfedezés miatt. Mivel nagyon szeretnék, hogy senki illetéktelen ne merüljön a roncsnál, ezért a lelőhely pontos pozícióját titokban tartják. Talán egyszer az alapos feltárás után majd az ókor iránt érdeklődők is búvárkodhatnak itt.

Ezt az olasz gőzhajót 1919-ben bocsátották vízre, és 1923-ban keresztelték át Valsavoia névre. Mint ahogy sok más társát, ezt a teherszállítót is besorozták a második világháború idején, és ez okozta a vesztét is.

1943. február 2-án ugyanis a brit HMS Safari tengeralattjáróról észrevették a teherszállító konvojt Capri szigetének közelében, és Bryant kapitány habozás nélkül támadott. A torpedókkal elsüllyesztette a Salemi és a Valsavoia hajókat is.

Manapság az SS Valsavoia csak különleges felszereléssel rendelkező búvárok által merülhető, ugyanis 85 méteres mélységben nyugszik. Ám az egyenesen álló, nagyjából 115 méter hajótesten sok alkatrész megnézhető, persze nem mindegyiket lehet elsőre felismerni: a tenger élővilága az eltelt évtizedek alatt tette a dolgát...